Hajósnép blog - a TIT HMHE blogja

Nyolcvanöt évvel ezelőtt ezen a napon, 1935. július 26-án William James Bailey ír-amerikai tengerész, szakszervezeti tag, elhatározta, hogy letépi Németországnak a náci pártjelvénnyé silányított lobogóját a birodalom BREMEN nevű luxus-óceánjárójáról, amely a New yorki kikötőben horgonyzott. Magát öt tengerész-társával együtt a hajóra kíváncsi turistának kiadva, Bailey feljutott a fedélzetre, s míg a kísérői a hajó legénységével dulakodtak, addig Bailey felmászott a lobogórúdra, hogy onnan szakítsa le a vallási-, politikai és rasszok szerinti hovatartozásuk miatt kiválasztott társadalmi csoportok náci üldözésének, a magánélet legszélsőségesebb állami beavatkozásokkal történő traumatizáló eltorzításának jelképét. A hajó történetét, az incidens eseményeit és azok történelmi hatását egyesületünk elnökének cikke foglalta össze a BBC History Magazin 2020. júliusi számában.

1. kép: A Bremen-incidens ábrázolása a történtek idején, a francia La Pélerin (Zarándok) c. illusztrált hetilap 1935. augusztus 11-én megjelent 3046. számában (forrás: Delcampe).

A történtek dióhéjban:

A hajón a lobogó körül kitört verekedés miatt letartóztattak hat tengerészt és a parton három tüntetőt, s az események azonnal nemzetközi bonyodalom forrásává váltak, amennyiben az eset miatt Németország náci vezetése az Egyesült Államok izolacionizmust választó kormányával konfrontálódott, az USA azonban még mindig igyekezett kitérni az állásfoglalás elől. A vádlottak ügyét tárgyaló Louis B. Brodsky bíró - aki öt tengerészt bizonyítottság hiányában felmentett, egy tengerészt és a parton őrizetbe vett három civilt pedig ugyan bűnösnek talált, de az ítéletük végrehajtását felfüggesztette - 1935. szeptember 6-án meghozott ítéletében ezért maga nyilvánított határozott véleményt az ügyben és az elkövetők motivációjának megvilágítására irányló igyekezetében egy 1773-as precedensre – az amerikai forradalom szikráját elvető „bostoni teadélutánra” utalva – a konkrét ügy kapcsán lényegében magát a nácizmus ítélte el. „Az a feladatom” – írta az ítélet 14 oldalas indoklásában – „hogy kötelességemnek eleget téve most erről az eseményről – a náci lobogónak a BREMEN óceánjáró árbocáról történt eltávolításáról – döntsek. […] s bemutassam, hogy mi járhatott a vádlottak fejében akkor, amikor elhatározták a náci lobogó eltávolítását. A vádlottak, valamint más amerikai állampolgárok a náci lobogót olyan jelképnek tekintik, amely az istenített amerikai eszményeket, különösen a szabad életmód eszményét sérti. A horogkereszt által képviselt rezsim kegyetlen háborút visel a vallás és a szabadságjogok ellen, s ellopja az alapvető jogokat az emberektől kizárólag a háttérük és a vallási meggyőződésük alapján. […] E rezsim szakmákat üldöz és nyom el, állampolgárokat foszt meg az oktatáshoz és a megélhetéshez való joguktól, és mocsárba fullasztja a kultúrát. Ez nemzetközi veszély. Röviden: ez egy kísérlet az emberiség visszavetésére a régi őskor primitív napjaiba. […] e jelkép [a horogkereszt] látványos közszemlére tétele a vádlottak számára ugyanazzal a baljóslatú következménnyel járt, mintha egy kalózhajó vitorlázott volna be dacosan egy nemzet kikötőjébe, épp azután, hogy elsüllyesztette annak egyik hajóját […] ezért e fiatal férfiaknak minden joga megvolt ahhoz, hogy a horogkeresztes lobogóra a kalózkodás fekete lobogójaként tekintsenek". Vagyis lényegében arra hivatkozott, hogy a tüntetők tette egy példázat, indulatos erőfeszítés, amellyel a náci rezsim hatalomra kerülésének időszakában próbálták meggyőzni a világot arról, hogy szembe kell szállni Adolf Hitlerrel. 

2. kép: Louis Bernard Brodsky bíró (1883-1970), valamint a BREMEN-incidens visszhangja néhány amerikai újságban.

A tüntetőket, a velük rokonszenvező bíró tehát annak ellenére felmentette, hogy kétségtelenül elkövették a terhükre rótt cselekményeket, a tárgyalást pedig lehetőségnek tekintette ahhoz, hogy az erőszakos náci rezsim felett mondjon ítéletet. Kortársai közül sokan - még a bírói karban is - kárhoztatták ezért.

A bíró dilemmája a következő volt: A náci rezsim megsérti az emberiesség legalapvetőbb normáit, amikor kíméletlen támadást indít egyes társadalmi csoportok tagjai ellen nemzeti, poltikai, vagy felekezeti hovatartozásuk miatt, s önkényesen megfosztja őket a jogaiktól, a vagyonuktól, végül a szabadságuktól és az életüktől is. A nácik ebben az értelemben törvényt sértenek, az emberiesség, a tisztesség és a jólneveltség íratlan törvényeit. Az igazságtalanság felett soha sem szabad szemet hunyni. De vajon szabad-e törvényt sérteni a törvénysértőkkel szemben? A kérdést – ha egyáltalán feltette magának – Brodsky bíró valószínűleg a saját ítélete indoklásának központi elemével magyarázhatta: tette (vagyis az amerikai alkotmány által számára biztosított felhatalmazás hiányában a nemzetközi politikába történt beavatkozása) törvénytelen cselekmény ugyan, de e törvénysértés társadalomra veszélyességét megszünteti az a cél, amiért tette: a szerinte az amerikaiak által is vallott szabadság eszményeinek védelme. Ez a magyarázat azonban csak egy következő kérdéshez vezet: értékeink védelmében megszeghetjük a saját szabályainkat?

Kínzó önellentmondás ez, amelyet Hitler habozás nélkül fel is használt a nürnbergi faji törvények indoklására. Hogyan tehette meg ezt? Erről szól a BBC History 2020. júliusi számában megjelent cikk. Az elkészítéséhez végzett háttérkutatás primer forrásait - amelyek terjedelmi okokból természetszerűleg nem jelenhettek meg a lapban, de amelyek alkalmasint hasznos kiegészítésül szolgálhatnak a téma iránt alaposabban érdeklődők számára, s amelyek a történtek tisztán jogi szempontú értékelését is tartalmazzák - mellékelten megosztjuk az érdeklődőkkel.

2019 december 13-án mutatta be a veszprémi Petőfi Színház a "TITANIC" c. musicalt. Ebből az alkalmából készült el egyesületünk új kiállítása, amely a TITANIC-katasztrófa kultúrtörténetét mutatja be a tragédia utáni első reakcióktól a verseken, szobrokon, festményeken, filmeken, a zenén át a kiállítás elkészítéséhez is ihletet adó színpadi alkotásokig.

A TITANIC jelkép. Már a tervezése és az építése idején is az volt, mint a világ legnagyobb és legfényűzőbb hajója. Katasztrófájával így nemcsak az akkori világ legnagyszerűbb óceánjáró személyszállító hajója veszett oda, utasai és személyzete nagy részével együtt, de a folyton fejlődő és fejleszthető – mindenben egyre jobb és jobb – világ, a töretlen fejlődés illúziója is. Ráadásul az egyesek szerint elkerülhetetlen, mások szerint elkerülhető események sorozata máig élénk érdeklődést – sőt olykor vitát – kelt. Vannak, akik visszatekintve szinte sorszerűnek tartják a történteket, mások, szinte tudomást sem véve arról, ami megtörtént, máig keresik, hogy mi és hogyan történhetett volna másképp. Akarat és végzet viaskodása ez, melyben Bábel tornyának eget ostromló kihívása, s az elbizakodottság és a gőg büntetése elevenedik meg. Egyetemes történet, amely ugyanilyen érdeklődést kelt. 

A TITANIC elsüllyedése után alig két évvel kitört az első világháború, s ezzel véget ért – ahogy Eric Hobsbawm nevezte – a „hosszú tizenkilencedik század”, és átadta a helyét a sokkal fenyegetőbb, zaklatóbb, sötétebb és bizonytalanabb következőnek. A traumatikus események időbeli egybeesése miatt utólag visszatekintve úgy tűnt, hogy a hajókatasztrófa a bizalom és az optimizmus korszakának erőszakos végét is előre jelezte. Amerikában ma is Lincoln és Kennedy elnök meggyilkolásához hasonló traumaként tartják számon. Emberi vonatkozásai – azzal, ahogyan a különböző hátterű és sorsú egyének a beletörődéstől a túlélésért való küzdelemig a legváltozatosabb módon néznek szembe a halál fenyegetésével – szinte minden elképzelhető élethelyzetet megjelenítenek. A fedélzeten tartózkodók közül a legtöbben elképzelhetetlenül nehéz választással néztek szembe: a gyermekeikkel együtt maradjanak-e a hajón, a házastársuk mellett, vagy (akár egyedül is) inkább meneküljenek, hogy aztán életben maradjanak esetleg, de bizonyosan egy egészen másfajta, bizonytalan jövőben. Ebből a szempontból a TITANIC története sokak számára erkölcsi tanítás, akár egy ókori görög sorstragédia.

Ezért aztán máig sokféleképpen értelmezik a történteket. Egyeseknek vallási példázat, istenítélet a büszkeség, a kapzsiság és nagyzolás felett. Mások számára a keresztény erkölcs felmagasztosulása, hiszen egyesek a fedélzeten maradva azért vállalták a halált, hogy a nők és a gyermekek megmenekülhessenek. Megint másoknak társadalmi szempontból az osztályok és a nemek közötti kapcsolatokról szóló üzenet. Az angolszász kultúrkörben pedig a hidegvérű brit utasok és személyzet fölényének kifejeződése a válsághelyzetekben. Az értelmezési lehetőségeknek ez a széles köre biztosítja, hogy a tragédia évtizedek óta folyton megújuló érdeklődés és meg nem szűnő vita tárgya. Állandó beszédtéma, amely – bár időről időre változó mértékben – mindig áthatja a közgondolkodást. A TITANIC iránti érdeklődés első, legintenzívebb periódusa a tragédiától az első világháború kitöréséig, 1912-től 1914-ig tartott. A következő periódus Walter Lord „Night to Remember” (Egy emlékezetes éjszaka) c. könyve megjelenésétől a roncsok felfedezéséig, 1955-től 1985-ig tartó időszakban bontakozott ki. A harmadik periódusra pedig James Cameron „Titanic” c. filmje elkészítésétől a COSTA CONCORDIA balesetéig tartó időben, 1997-től 2012-ig került sor. A negyedik periódus a tragédia centenáriumával vette kezdetét.

Ebben a négy periódusban a baleset tanulságait levonó, a csak a szűkebb szakmai köröket érdeklő következtetéseken túl a legszélesebb nyilvánossághoz szóló előadások és kiállítások, irodalmi-, képző- és filmművészeti alkotások (elbeszélések, költemények, festmények, szobrok, prózai és zenés színdarabok), sőt társasjátékok, újabban pedig részleges vagy teljes rekonstrukciókkal működő témaparkok születtek, amelyek életben tartják az emlékét. Gyakorlatilag szinte a tragédia másnapjától kezdve. Kiállításunk ebbe a történetbe – a TITANIC kultúrtörténetébe – enged bepillantást.

A tárlat egyrészt bemutatja a TITANIC elsüllyedése által okozott első sokkot, amelyre kifejezőeszközeikkel a művészek, alkotók is reagáltak. Ezen túlmenően azonban a kiállítás arra is érdekes fényt derít, hogy a különböző művészeti ágak alkotói - koroktól függetlenül - milyen széles körben hatottak egymásra, s hatnak ma is. E körben a kiállítás egyes kevéssé közismert, de alkalmasint annál nagyobb rádöbbenést okozó tényeket is bemutat. Megtudhatjuk például, hogy a TITANIC katasztrófájáról készült első filmet már 29 nappal a tragédia után bemutatták, vagy, hogy Németországban a hangosfilm-gyártás kezdete is a TITANIC-filmekhez köthető. Az érdeklődők azonban választ kaphatnak egyebek között az olyan nem mindennapi kérdésekre is, mint hogy mi köze van James Cameron híres TITANIC-filmjének közismert jelenetében a hajóorrban széttárt karokkal pózoló főhősök testtartásának a Vanderbilt családhoz és a washingtoni városi köznyelvben csak "Magányos úrként" (Mr. Lonely) emlegetett (a TITANIC férfi áldozatainak emléket állító) hatalmas szoborhoz, vagy épp arra, hogy hogyan befolyásolta Sigourney Weaver karrierjét a TITANIC.

A kiállítás tablóanyagát írta és tervezte egyesületünk elnöke, Dr. Balogh Tamás, a képanyag biztosításában és a lektorálásban közreműködött Tanító Kálmán - mindketten az RMS TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai. A tablók bemutatására a tervek szerint a 2020. évben több alkalommal sor kerül. A bemutatók helyéről, idejéről honlapunkon adunk tájékoztatást.

2019. április 07-én, a hajózási szezon kezdetét jelző - immár negyedik alkalommal megrendezett - "dunai kirajzás" keretében kezdte meg kilencedik idegenforgalmi szezonját az egyesületünk közreműködésével felújított LAJTA Monitor Múzeumhajó, a Magyar Honvédség tiszteletbeli zászlóshajója.

A hajót a rendezvény keretében egyesületünk hagyományőrző tagozatának vezetője, egyben egyenruhás hagyományőrző alakulatának tagja, Székely László hö. sorhajóhadnagy mutatta be az érdeklődőknek.

Kép: Székely László tagtársunk a LAJTA Monitor fedélzetén (forrás: MTV Híradó, 2019.04.07-i adás, 23:23-tól)

A cs. és kir. Haditengerészet Dunaflottillájának (a SAVA - ex-BODROG - monitor mellett, amelyet nemrég állítottak helyre Szerbiában) az utolsó fennmaradt hadihajója a hajózási szezon végéig, október 31-ig látogatható az Országház északi homlokzata előtti horgonyzóhelyén.

Nyitva tartás: Hétfőtől vasárnapig, naponta 10:00-től 18:00 óráig. A jegyárakkal, regisztrációval kapcsolatos további információk az üzemeltető honlapján elérhetők. Általános iskolai osztályok - előzetes regisztráció mellett - díjmentesen látogathatják a hajót.

A MH 39. II. Rákóczy Ferenc Műszaki Ezred parancsnokának meghívására 2019. április 5-én, pénteken nyílik meg a szentesi Városi Könyvtárban egyesületünk és a MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred közösen létrehozott tárlata, amely a 2018-ban 170. születésnapját ünneplő magyar honvéd folyami hadihajózás történetét mutatja be az érdeklődőknek.

A tárlat az évforduló alkalmából, 2018-ban létrehozott vándorkiállítás országjáró utazásának következő állomása, amely a tavalyi esztendőben nagy sikerrel szerepelt a fővárosban és az ország több településén.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Egyesületünk a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Kara meghívására ezúttal Baján mutatja be az érdeklődőknek "A bödöncsónaktól az atom-jégtörőig" c. nagy sikerű egyetemes hajózástörténeti kiállítását, amelyet 2009-ben láthatott első ízben a közönség a Múzeumok éjszakája alkalmából.

A kiállítás ezúttal Buzetzky Győző biztatására és az egyetem vezetésével folytatott szervező munkája eredményeként látogathat a Sugovica partjára, ahol rendszeresen szerveznek hasonló tárlatokat a víz világnapja alkalmából, a 2018. évben például partnerszervezetünk, a Magyar Tengerészek Egyesülete részvételével.

Buzetzky Győzőt 2011-ben ismerhettük meg, amikor a LAJTA Monitor Múzeumhajó felújítását követő első országjáró körútja alkalmából Baján mutathattuk be a történelmi hajót, s az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetéről szóló kiállításunkat az érdeklődőknek. Nagy öröm, hogy nyolc évvel egyesületünk első bajai bemutatkozása után újabb nagyszabású tárlattal jelentkezhetünk a Duna-parti városban.

Ebből az alkalomból felfrissítettük és új részekkel egészítettük ki egyetemes hajózástörténeti tárlatunkat, melynek tablóit dr. Balogh Tamás, egyesületünk elnöke írta és tervezte, s amelyet az egyesület modellezőinek hajómodelljei - dr. Balogh Tamás (5), Bechler József (2), Hocza István (1), Valentinyi Gyula (1) - valamint Farkas Judith, egyesületünk tagja, s a Zebegényi Hajózástörténeti Múzeum tulajdonosa és igazgatója által rendelkezésre bocsájtott hajómodellek (16) és tárgyak, hajózási műszerek (3) kísérnek.

A kiállítás helyszínre szállítását a vendéglátó intézmény végezte. A berendezésben egyesületünk részéről dr. Ákos György, a hajózástörténeti tagozat vezetője, Hocza István, titkár és Székely László, a hagyományőrző tagozat vezetője közreműködött. Ezúton köszönjük az egyetemnek a meghívást és a segítséget, valamint a szervezésben, szállításban, berendezésben közreműködők és az alkotók munkáját!

A tárlat 2019. április 3-május 1. között, munkanapokon 08:00-tól 16:00 óráig látogatható Baján, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának épületében a Bajcsy-Zsilinszky út 14. szám alatt.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Alig három hónappal ezelőtt, 2018. november 13-án került sor a Magyar Tudományos Akadémián a Magyar László Afrika-kutató születésének kétszázadik évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciára. Egyesületünket az a megtiszteltetés érte, hogy az intézmény felkérésére tagtársunk - Horváth József ny.á. hajóskapitány - is előadást tartott a rendezvényen, ahol Magyar László ifjúkori hajós szolgálatának eddig ismeretlen részleteit tisztázó kutatási eredményeit ismertette.

Nem közömbös visszaemlékeznünk erre a jeles eseményre, hiszen egyelőre nem tudni, hogy milyen formában működhet majd tovább a Magyar Tudományos Akadémia, a magyar tudományosság letéteményese, amelyet a modern kori magyar hajózás terén is korszakos jelentőségű munkát végző Széchenyi István gróf alapított, s a nemzet szolgálatára az utókorra hagyott. Tagtársunk az Élet és Tudomány c. folyóirat 2018. karácsonyi számának hasábjain is beszámolt eredményeiről, amelyet a szerkesztőség most továbbított a szerzőnek, akinek szíves közlése nyomán megoszthatjuk azt az érdeklődőkkel.

A kutatás legfontosabb eredménye, hogy kétséget kizáróan bizonyítja ad 1) Magyar Lászlónak a fiumei tengerészképzésben való részvételét (amelyre eddig nem utalt ismert adat), ad 2) felsőfokú tanulmányainak elvégzését, amelynek tényét korábban szintén nem tudták megerősíteni. Amint Horváth kapitány úr kimutatta, Magyar László a fiumei tengerészakadémia követelményeit valószínűsíthetően a vizsgákra magánúton történő felkészüléssel teljesítette, ez volt az oka annak, hogy a korábbi kutatók - akik az évfolyamok névjegyzékében keresték - nem találták meg a hallgatók között a nevét. A CONTESSA ALMASY brigg személyzeti jegyzéke azonban, amelyet a kapitány úr felkutatott a fiumei (rijekai) levéltárban, kétségtelenné teszi a kadét minősítést és a szolgálat tényét. A hajó menetlevelét a korabeli sajtó hajózási híreivel összevetve pedig pontosan adatolható Magyar László, a későbbi egyik legnagyobb magyar Afrika-kutató életútjának korai szakasza.

Tagtársunknak ezúton fejezzük ki leglelkesebb jókívánságainkat és gratulációnkat, hiszen egyesületünk minden tagját büszkévé teszi a gondolat, amiért a tudós társaság figyelmét is felkeltő munkát végző tagot tudhat a soraiban. Végül külön köszönetünket fejezzük ki a Kapitány úrnak azért, hogy az egyesületről is megemlékezett írásában.

Jó egészséget és további eredményes munkát kívánunk!

Izolde Johannsen írónő regényeiben a hajózástörténeti vonal köztudottan erős. Legutóbbi munkája egy nagyívű regényfolyam a német haditengerészet második világháborús történetéről. Emellett kibontakozóban egy hasonló sorozat a nagy francia forradalom, a direktórium és az első francia császárság haditengerészetéről is. Ehhez képest legújabb regénye az ókorba nyúl vissza, s Caligula császárral és a Nemi-tóra épült óriáshajóival ismerteti meg az érdeklődőket. Ennek kapcsán kérdeztük a legilletékesebbet.

TIT HMHE: Honnan jött az ötlet? Miért épp Caligula és a nemi hajók, hiszen annyi érdekes ókori hajó van?

I.J.: Amikor a Helikon kiadó felkért, hogy a Szenzár könyvek égisze alatt indítsak egy európai, amerikai történelmi hajóstörténeti regénysorozatot az első, ami eszembe jutott az Caligula uralkodásának négy éve és a luxus-hajók története volt. Az élet úgy hozta, hogy erre a regényre kerek húsz évet vártam, de úgy gondolom, hogy ez az idő kellett számomra minden tekintetben. Kellett az idő, hogy a kutatások elérkezzenek a jelen korba, hogy a régészeti jelen és az ókori múlt összeérjen. Kellett az idő, hogy tanuljak és fejlődhessek egy ilyen monumentális történelmi eposz megírásához. Kellett a 2015-ben létrehozott Kriegsmarine-csoport és a TIT HMHE nagyszerű egyesülete akik továbbra is minden erővel és lelkesedéssel támogatják a regények megszületését. Ezen felül létrejött az egyedülálló alkotóközösség Dr. Balogh Tamás és jómagam közreműködésével és így egy új horizont nyílott meg az írói munkásságomban. Caligula császár uralkodásának négy évével éppolyan kedvvel foglalkoztam a korai években, mint a német vagy a francia történelemmel. Sosem csináltam titkot abból, hogy elsősorban európai történelemmel foglalkozom és nem magyar történelmi regényeket írok. A tengerhajózás olyan új lehetőséget, új perspektívát nyújt számomra, mely adott esetben az addig ismert történelmi eseményeket egészen más szemszögből és megvilágításból mutathatja be. Az ötletet, azaz Caligula hajóinak bemutatását az a törekvés is hajtotta, hogy megpróbáljak a kétezer éves sztereotípia, azaz az őrület és a kegyetlenség mítosza mögé látni. A legújabb kutatások is épp azt szorgalmazzák, hogy kiderüljön: a császár esetében vajon igazak-e a vádak melyekkel a kor legismertebb történetírója Suetonius illette az uralkodót? Vajon mi késztethette arra, hogy irreális építészeti remekműveket emeltessen amerre csak járt példának okáért négy óriáshajót építtessen egy vulkanikus hegy tetején lévő krátertóba?

TIT HMHE: Mi a történet időhorizontja és milyen helyszíneken játszódik a cselekmény?

I.J.: A történet Caligula uralkodásának négy évét öleli fel, de természetesen kitekint az előzményekre is, kezdve atyja, Germanicus ígéretes előmenetelére, korai és tragikus halálára, Tiberius utolsó éveire. A cselekmény Kr. u. 37. őszén kezdődik, azaz a császár már felépült rejtélyes betegségéből. Az ezt követő évek a merénylet és Claudius uralkodásnak néhány hónapja is a regény részei, majd az epilógusban helyet kap a méltán híres régészeti feltárás előzménye, a hajók kiemelése és a végleges pusztulásuk is. A helyszínek az ókori Róma provinciái, a Nemi-tó partja és környéke valamint Caligula néhány „hadjáratának” színtere.

TIT HMHE: Kik a szereplők, hogyan alakul a sorsuk? Van-e valami rendkívüli a szereplők karakterében, jellemfejlődésében?

I.J.: Ahogy Tamás egyszer olyan érzékletesen fogalmazott, a történet alulnézetből - azaz a hajóépítők szemszögéből - ábrázolja a Nemi-tavi luxushajók építését és működését. Az igazság az, hogy mindig is szerettem volna hajóácsokról írni, rettentően vonzott a vitorláshajók kapcsán is maga a folyamat, ahogyan a remekbe szabott tervekből eleven, csaknem önálló tudattal bíró, szinte létező lények, hajók lesznek. Most ezen regény kapcsán végre teljesült ez a vágyam, az olvasók szeme láttára épülnek fel a hajók, visszaadva az ókori hajóépítés izgalmas, korszakalkotó pillanatait, az utánozhatatlan hangulatot, ami ezekben a hajóépítő műhelyekben zajlott. Látni azt, hogy napról napra formálódik, alakul, épül és szépül egy hajó, eleven fával, anyaggal, vassal, arannyal és megannyi nélkülözhetetlen díszítőelemmel dolgozni megismételhetetlen pillanat volt. Tehát visszatérve a szereplőkre, a Római Birodalom minden rétege képviseli magát, praetorianusok, polgárok, papok, rabszolgák, szabadok, filozófusok, szenátorok, provinciákban élő birodalmi népek és ne feledjük Incitatust sem. A híres ló nélkül nincs Caligula regény. A főszereplő Severus, egy lutéciai ifjú, foglalkozását tekintve hajóács. Önhibáján kívül kerül a császár arénájába onnan pedig a látóterébe. Különleges képességei révén kapja az embert próbáló feladatot, négy hajó elkészítését egy hegytetőn. A misenumi flotta teljes legénysége, a kor legelismertebb mesteremberei, az Albanói dombok lakossága, rabszolgák seregei segítik roppant munkáját. S mindezek felett ott áll sötét árnyként az uralkodó, aki beleeszi magát a szereplők fejébe, ellehetetleníti nappalaikat és rémálommá változtatja az éjjeleiket. Senki nem vonhatja ki magát rettentő bűvköréből, láthatjuk, hogy mit tesz a korlátlan hatalom érzete, a mindenhatóság, az isteni egyenrangúság tudata egy halandó emberrel. Aztán jön Cassius Chaerea és a testőrség, hogy megszabadítsa Rómát…

TIT HMHE: A korábbi munkáival összehasonlítva mi jelentette a legnehezebb feladatot a regényben?

I.J.: Egyértelműen a legnagyobb feladat egyenlő volt a legnagyobb vággyal. A hajóácsok munkájának bemutatása. Ezidáig második világháborús hadihajókkal foglalkoztam, majd tettem egy kétkötetes kitérőt a 18. századi francia hajózás történetének bemutatása kedvéért. Most azonban az ókorba utaztam vissza egy egészen más idősíkba, más szokások és más emberek közé. Ekkor lépett be a történet írásába először szakmai lektorként Dr. Balogh Tamás, majd a hetedik fejezettől egyenrangú szerzőtársként. Ott volt az áttörés, amikor már szavak szintjén fonódott egybe a történet a közös munka eredményeként.

TIT HMHE: Ez a regény szerzőtárssal készül. Mit kell tudni az alkotóközösségről?

I.J.: Elmondhatom, hogy annyira ebben a közegben éltünk, léteztünk, hogy a közel ötszáz oldalas regény egészen pontosan 43 nap alatt elkészült. A rendkívüli anyagnak és fotódokumentációnak köszönhetően valóságosan tapinthatóvá vált az építés minden egyes fázisa és amikor én "elhagytam a műhelyt", akkor érkezett Tamás és a szereplők már az ő hangján szólaltak meg. Visszaolvasva az immáron összedolgozott fejezetet pedig tökéletesen passzolt a két rész. A regény terveink szerint "Úszó paloták – Caligula hajói" címmel jelenik majd meg, szintén a Helikon kiadó gondozásában.

TIT HMHE: A Nemi-hajók elsüllyedtek, Caligula meghalt, a történet befejezett. Mostanában mégsem jellemzők Izolde Johannsenre a magányos kötetek. Ennek a történetnek is lesz folytatása? Ha igen, micsoda?

I.J.: A hajózás történetével foglalkozó olvasók, szakemberek és a TIT HMHE megújuló kéréseinek megfelelve elindítunk egy közös sorozatot ("A korona lobogói" sorozatcím alatt), ami pályafutásom során először már magyar történelmi időkbe viszi el az olvasókat. Már készül a 2020-ra tervezett új történelmi regény is ("A kormányos" címmel) ….

Átmeneti regénye lesz ennek a sorozatnak ezt követően a Jütlandi-csata, szintén közös munkában készülő történelmi regénye is ("Keserű diadal"), amely az eddig általam írt német hadihajós sorozat és az immáron közösen jegyzett, újonnan induló Osztrák-magyar történelmi hadihajós sorozat közötti kapocsként jelenik meg. Ahogy azt már megszokhatták, az epilógusok az immáron védjegyünkké váló szakmai anyaggal bővíti az olvasók ismereteit.

A Caligula regényben ez az olasz régészeti feltárás bemutatása lesz, ellenben a jütlandi regény végén helyet kap Dr. Balogh Tamás hatalmas elismerésre méltó 2016-os részvétele és munkássága a nemzetközi „CMAS Merülés a békéért" expedícióban, ahol magyarként - Csegezi Attila és Spanyol József társaságában - segítette a víz alatti tudományos kutatásokat.

A regénynek hátteret adó császári hajókról Dr. Balogh Tamás készített tanulmányt, amely ide kattintva olvasható.

A London-Birmingham közötti nagysebességű vasút építése közben a londoni Euston pályaudvar közelében angol régészek azonosították a legendás déli földrész első körülhajózója és névadója, Matthew Flinders hadnagy (1774-1814) földi maradványait. A híres felfedező végső nyughelyének hollétére vonatkozó tudás elveszett, amikor a temetőt, amelyben örök nyugalomra helyezték, később közparkká alakították.

Matthew Flinders (1744. március 16. - 1814. július 19.) angol navigátor és térképész volt, aki Ausztrália első körülhajózását vezette, és önálló kontinensként azonosította az addig csupán a feltételezett nagy kiterjedésű ismeretlen déli földrész - Terra Australis Incognita - részének tartott, már ismert szárazföldeket. Matthew Flinders sebész és Susannah Ward fiaként született 1744-ben. 1789-ben - tizenöt évesen - lépett haditengerészeti szolgálatba, s 1791 és 1810 között három utat tett a déli óceánra George Bass társaságában. A második útja során megerősítette, hogy a Van Diemen Föld (ma: Tasmánia) sziget, a harmadik útja során pedig - egy Bungaree nevű őslakossal - körülhajózta és Ausztráliának nevezte el a szárazföldet. 1801-es útján vele volt John Franklin is, aki később az észak-nyugati átjáró utáni kutatással írta be nevét a földrajzi felfedezések történetébe.

1. kép: Matthew Flinders (1744-1814) és Ausztrália-térképe a Voyages to Australia első kiadásából.

1803-ban indult vissza Angliába, ám a hajója sürgős javításra szorult, ezért Flinders befutott az indiai-óceáni Isle de France (ma: Mauritius) kikötőjébe. Bár Nagy-Britannia és Franciaország háborúban állt, Flinders úgy vélte, hogy munkájának tudományos jellege garantálja a sértetlenségét, ám a sziget gyanakvó kormányzója őrizetbe vette és több mint hat évig a szigeten tartotta. Flinders a fogság évei alatt egy jövőbeni kiadás reményében összerendezte útleírása részleteit és megindokolta az új kontinens „Ausztrália” elnevezését, mint az addigi Új-Hollandia és Új-Dél-Wales összefoglaló elnevezését (a két szárazföldi terület pontos kiterjedését addig nem ismerték, és az összefüggésük is csak Flinders útjának köszönhetően nyert bizonyítást). Flinders egészségi állapota azonban romlott, és bár 1810-ben hazaért, négy évvel később veseelégtelenségben meghalt. Mindössze negyven éves volt. Korai halála miatt nem élhette meg azt a széles körű elismerést, amelyben könyvének és atlaszának része lehetett (Voyages to Australia, London, 1814.).

Ma a modern Ausztrália történetének legfontosabb alakja. Sírjának azonosítása így nagy jelentőséget nyert a déli földrészen, amelynek nemzeti ünnepe is január 26-án van. Részben erre, és Cook kapitány érkezésének évfordulójára emlékezve ebben az évben az ENDEAVOUR kutatóhajó másolata újra körülhajózza Ausztráliát.

2. kép: Matthew Flinders utazásai (1801-1803).

Egyesületünk tagja, Izolde Johansen (Dénesi Ildikó) a második világháborús német haditengerészet akcióit bemutató történelmi regényfolyama után idén újabb haditengerészeti tárgyú történelmi regénnyel jelentkezett.

A francia forradalom korszakának haditengerészeti eseményeit regényes formában feldolgozó újabb sorozat első, Lafayette márkiról szóló,  "Megölni a királyt" c. kötete 2018. november 29-én jelent meg.

A kötet fülszövege:

XVI. Lajos francia király tilalma ellenére Los Pasajes kikötőjében már indulásra készen ringatózik a La Victoire nevű brigg. Fedélzetén álnéven több mint egy tucat fiatal, becsvágytól fűtött francia nemes rejtőzik fegyverekkel, szolgákkal - köztük Gilbert La Fayette, korának egyik legvagyonosabb katonatisztje. Az angolokat tiszta szívből gyűlölő, alig tizenkilenc éves márki a rejtélyes Jasonnel, a titkos tervet rejtegető mesterlövésszel Amerikába készül. Az elfogásukra küldött katonai osztag már úton van, hogy megakadályozza a példátlan küldetést. Eközben az óceán túlpartján függetlenségi háború dúl Anglia és a fellázadt gyarmatok között... - Izolde Johansen tengeri kalandokkal átszőtt történelmi regénye egyedülállóan, a franciák szemszögéből mutatja be az amerikai függetlenségi háborút, majd La Fayette márki politikai életútját a királya és a nemesség ellen fordult francia nép borzalmakkal teli, forradalmi éveiben.

A szerző munkáját Veperdi András és Kopócs János szaklektorként segítette. A borítót Kertai Zalán tervezte. A kötet elkészültét a TIT HMHE tagjai szakanyagokkal támogatták.

Gratulálunk az írónőnek, a kötetet pedig - amely a Libri könyvesbolt-hálózatában kapható - szeretettel ajánljuk az érdeklődők figyelmébe.

„A hatalmas hajókolosszusra s az ahhoz fűzött reménységeinkre reájuk borult az Adria sötét víztömege, mindent magába zárt a tenger hullámsírja. Nekünk nem maradt egyéb a gyásznál, a mélységes fájdalomnál, mellyel nagy veszteségünket elsiratjuk, s a kegyeletes emlékezésnél, melyet szívünkbe zárunk.” – írta elődszervezetünk, a Magyar Adria Egyesület’Tenger’ c. folyóirata 1918. évi VI-VII. számában. Az elődök nyomában járva száz év múltán most mi emlékezünk az 1918. június 10-én hajnalban történtekre.

1. ábra: A 'Tenger' c. folyóirat tudósításának első bekezdése

A csatahajó a legnagyobb kaliberű tüzérséggel (30,5-46 cm) és a legvastagabb páncélzattal (20-40 cm) ellátott 30 000-60 000 tonna vízkiszorítású hadihajó. A különböző alakzatú kötelékekben felvonuló csatahajók feladata a tengeri csaták eldöntése, az ellenséges flottaerő megsemmisítése és az ellenséges partvidék katonai létesítményeinek lerombolása volt. Szén-, majd olajtüzelésű kazánjaik és nagy teljesítményű gőzturbinás hajtóműveik révén elérhető nagy sebességük (12-22 csomó, azaz 22-41 km/h) nagy távolságokra bevethetővé tette őket, így azokat – a repülőgép-hordozók és a rakéták megjelenéséig – a flotta fő csapásmérő erőinek tekintették. A többi hadihajótípus eredetileg alárendelt szerepet játszott: a csatahajót segítették feladata végrehajtásában.

A csatahajók a XVIII. századi, fából készült vitorlás sorhajókból fejlődtek ki. A XIX. század végére már számtalan méretben és formában készültek, egyvalami azonban közös volt mindegyikben: a hadiflották legnagyobb és legerősebb egységei, igazi „úszó várak” voltak. Különböző kísérleti típusok után 1905-ben Nagy-Britanniában született meg a modern csatahajó, a Sir John Fisher admirális által tervezett Dreadnought (ejtsd: drednót, jelentése: „Ne félj semmitől” – régies angol kifejezés az admirális jelmondatából: „Fear God, dread nought!”, vagyis „Féld Istent, és ne félj semmitől!”). A hajót már nem a régi, korszerűtlen dugattyús gőzgépek, hanem gőzturbina hajtotta előre, fedélzetén pedig 5 db páncélozott forgó lövegtoronyban párosával állították fel a 30,5 cm-es páncéltörő ágyúkat. A forgó ágyútornyok – mint megannyi önállóan harcoló kis erőd a hajó fedélzetén – a hajó haladási irányától függetlenül (tehát akár menekülés közben is) folyamatosan tűz alatt tarthatta az ellenfelet. A tornyokat és a hajó oldalát többszörösen edzett, hengerelt acéllemezekből álló – helyenként akár 40 cm vastagságú – páncél borította. A hajótest belsejét pedig egymástól vízmentesen elzárható rekeszekre osztották. A Dreadnought ezekkel az újdonságokkal új típust teremtett és meghatározó szerepet játszott a hadihajók fejlődésében. Felépítését követően rövidesen valamennyi tengeri nagyhatalom dreadnought-ok gyártásába kezdett.

2. ábra: A világháborút megelőző flottaverseny (jobbra). William Schultz karikatúráján (balra) pedig a brit és a német tengerészet látható: "Hogyan is nyújthatnának kezet egymásnak?"

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban kezdett hozzá első, tisztán dreadnought-okból álló hajóhad-osztályának felépítéséhez. Az új osztályba négy egység – a Viribus Unitis (1911. 06. 24.), a Tegetthoff (1912. 03. 11.), a Prinz Eugen (1912. 11. 30.) és az utolsóként vízrebocsátott Szent István (1914. 01. 18.) tartozott, amelyek ugyanazon tervek alapján épültek fel, tehát egymás testvérhajóinak számítottak. Az első hajót Ferenc József császár és király jelmondata után Viribus Unitis-nak nevezték (régi latin kifejezés, jelentése: „Egyesült erővel” – utalás a soknemzetiségű Monarchia népeket egyesítő funkciójára), a típus mégis a második egység, az 1866-os lissai ütközet osztrák tengerész hőséről elnevezett Tegetthoff után kapta a nevét. A hajók tervezésével a kor leghíresebb osztrák-magyar hajóépítő mérnökeit, a cseh származású Siegfried Poppert és Theodor Novotnyt, valamint a magyar Scharbert Gyulát és Schlesinger Károlyt bízták meg, akik világviszonylatban is új és mintaadó konstrukciót alkottak. 

A dreadnought-ok tervezésében az 1910-es évektől kezdve az egyik legfontosabb szempont az ágyútornyok célszerű elhelyezése volt. A forgó tornyokat úgy kellett felállítani, hogy a fő lőirányokba – előre, oldalra és hátra – a lehető legkedvezőbb kilövéssel rendelkezzenek. Az osztrák-magyar tervezők ezt úgy érték el, hogy a lövegtornyokat a hajófedélzet középvonalára állították egymás után egy sorba, de két szintre, vagyis a magasabban elhelyezett lövegtornyok ágyúi akadálytalanul ellőhettek az alacsonyabban elhelyezett tornyok felett. Ráadásul a tornyokból elegendő volt kevesebbet alkalmazni, mint más nemzetek dreadnought-jai esetében, hiszen az osztrák-magyar mérnökök – a történelemben első ízben – a Tegetthoff-osztály hajóinak mindegyik lövegtornyába 3-3 ágyút építettek. Leleményességüknek köszönhetően így a nehéz páncélzatú, súlyos – a hajó súlyát növelő és ezzel a sebességét korlátozó – lövegtornyokból 4 db is elég volt ahhoz, hogy a hajók ugyanolyan tűzerővel rendelkezzenek, mint a többi flotta hasonló hajói. Valójában az osztrák-magyar hajók még erősebbek is voltak, mint a legtöbb rivális dreadnought, hiszen az 1910-es években még az 5 lövegtornyos 10 ágyús konstrukció volt a legelterjedtebb. Így a Popper-Novotny-Scharbert-Schlesinger tervezőgárda egy „világszabadalom”, az úgynevezett hármas (vagy tripla csövű) ágyútorony első megalkotójává vált (az ötletgazda azonban két olasz haditengerész mérnök volt, Vittorio Cuniberti, a csupa nagyágyús csatahajó - "all big-gun battleship" - és Edoardo Masdea, a háromcsövű lövegtorony koncepciójának megalkotója, akiknek javaslatait követve készült a Dante Alighieri olasz csatahajó, amely azonban annyira lassan épült, hogy a Viribus Unitis megelőzte, így az osztrák-magyar hadihajó lett a világ első hármas lövegtornyokkal felfegyverzett csatahajója).

3. ábra: A Tegetthoff-osztály tervezése során az ideális lövegelrendezést keresték (jobbra). Az 1909 márciusi 4 lövegtornyos 8 löveges előtervek helyébe hamarosan 5-6 lövegtornyos 10-12 löveges koncepciók léptek, végül 1909 április 27-én megszületett a végleges, 4 lövegtornyos, 12 löveges terv. Közben látványtervek is készültek. Az Osztrák Flottaegylet képeslapok kibocsátásából befolyt jövedelemmel is támogatta az építkezést. A képeslapokon a VI-os (jobb oldalon felülről a negyedik) és a VIII-as (jobb oldalon felülről az ötödik) előtervet is ábrázolták (balra). A nehéz háromlábú - tripod - fémárbocokat végül elhagyták.

A leleményért azonban nagy árat kellett fizetni: A Monarchia tengerészeti költségvetése gyorsan nőtt, ám azt teljes egészében új hadihajók építésére fordították. A gyártó, de még inkább a javító-kapacitás fejlesztése elmaradt. Így a legnagyobb dokk is csak legfeljebb 20 000 tonna térfogatú hajótestet tudott befogadni. Ez pedig azt jelentette, hogy a mérnökök kezdettől fogva jelentős méretkorláttal szembesültek: az általuk tervezett hajó nem lehetett nagyobb 20 000 tonnásnál. Az összes fegyvert, gépet és páncélt egy ekkora hajótesten kellett biztonságosan elhelyezni. Ez pedig kivételesen nehéz feladatnak bizonyult, amit csak nagy nehézségek és kompromisszumok árán sikerült megoldani: a hajók (annak érdekében, hogy bármelyik másik flotta dreadnoughtjaival szemben sikerrel helyt állhassanak) a méretükhöz képest erősen túlfegyverzettek lettek, a felső fedélzeten felhalmozott fegyverzet és páncélzat súlya hátrányosan befolyásolta a stabilitást. A hajók a maximális sebességgel végrehajtott fordulás közben annyira megdőltek, hogy a kormánylapátjuk legnagyobb kitérését korlátozni kellett (a legnagyobb kormánykitérést csak alacsony sebesség mellett engedélyezték). A víz alatti (pl.: torpedó-) robbanásoknak ellenállni hivatott hosszanti páncélozott válaszfalat pedig a hajótest külső oldalfalához csak túlságosan közel - az ideális 4,5 méterhez képest alig 2,5 méternyire - tudták beépíteni (a 20 000 tonnás felső határ miatt nem építhettek nagyobb hajótestet, így viszont nem maradt több hely).

A Tegetthoff-osztályú hajók felépítése közvetlen hatást gyakorolt a hazai ipar fejlesztésére is, hiszen – a német gyártmányú horgony, horgonylánc és a hajócsavarok kivételével – minden alkatrész és gép, valamint a felszereléshez szükséges hadianyag osztrák-magyar üzemekben készült. A hajótest elkészítése 21 000 000 koronába került, a fegyverzet és a páncélzat – tehát a teljesen felszerelt hajó – további 60 000 000 koronát igényelt. És ez csak egyetlen csatahajó ára! A Monarchia számára alapvető érdek volt, hogy ezt a pénzt belföldön költsék el. A hajótesteket a trieszti hajógyárban készítették (Stabilimento Technico Triestino - STT), az ágyúkat az Emil von Škoda alapította pilseni fegyvergyárban gyártották (Waffenfabrik der Škodawerke AG), a páncélzatot a csehországi Witkowitz Acélmű szállította, a gépeket – kazánokat és turbinákat – pedig a polai haditengerészeti hajógyár, az Arzenál (K.u.K. Konstruktionsarzenal Pola) készítette. A gyártási folyamatba magyar gyárak is bekapcsolódtak: az ágyúkhoz szükséges lőszert Diósgyőrben, az elektromos vezetékeket és felvonókat pedig a Ganznál Budapesten gyártották. Köteleket a Szegedi Kenderfonó biztosított.

A hatalmas bevétel a magyar politikusokat és üzletembereket is arra ösztönözte, hogy a négy Tegetthoff-osztályú hajó építéséből Magyarország is hasznot húzzon. Rövidesen azt követelték, hogy a négy hajó közül legalább az egyik Magyarországon, magyar gyárban és kizárólag magyar anyagokból épüljön. A megrendelés elnyerése érdekében a Ganz Gépgyár egyesült a Danubius Hajógyárral és megvásárolták az akkor Magyarországhoz tartozó tengerparti Fiuméban működő kis Howaldt Hajógyárat, amelyet jelentős állami támogatással Magyarország legnagyobb hajógyárává fejlesztettek. Az gyáróriás hosszas politikai és pénzügyi alkudozások után 1911. január 31-én megkapta a hőn áhított megrendelést. Bizonyossá vált, hogy magyar csatahajó épül, amit az uralkodó 1913 áprilisában azzal is megerősített, hogy a hajó számára a Szent István név használatát engedélyezte.

4. ábra: A csatahajósor Polában, a központi hadikikötőben. Előtérben a Szent István.

A Szent István csatahajót közkedvelt rövidséggel csak úgy emlegetik, mint a „Magyarországon valaha is épült legnagyobb hajót”. Valóban az volt. Ezen kívül a Szent István csatahajó volt a Magyarországon épült első és utolsó csatahajó, s egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia legmodernebb, legnagyobb és legerősebb hadihajója. Az alábbi táblázatban összefoglaltuk azokat az adatokat, amelyek segítségével pontosabb képet alkothatunk arról, hogy tulajdonképpen mekkora is volt ez a „legnagyobb hajó” (a „H/…” jelzés a kaliberhosszúságot jelöli, vagyis azt, hogy az ágyúcső hossza a lövegátmérő hányszorosa). 

Bár a Szent István csatahajó építéséhez a Viribus Unitis terveit használták fel, a magyar hajógyár a korábban befejezett egységek működése során szerzett tapasztalatok ismeretében néhány ponton módosította, korrigálta az eredeti terveket. A Ganz-Danubius Hajógyár mérnök csapatát (Hegedűs Béla, Ferdinánd Lajos, Mazurka József, Zimlitz József) Kaplanek József vezette. Az általa javasolt átalakítások eredményeképpen a Szent István a testvérhajóihoz képest nagyobb hatásfokú, jobb kazánokat és megbízhatóbb turbinákat kapott. Az új turbinákat irányváltás után is használhatták, vagyis előre- és hátramenetben egyaránt alkalmasak voltak a hajó meghajtására, míg az osztrák gyárban épült testvérhajóknak külön-külön turbinákra volt szüksége az előre- és a hátramenethez. Ez az oka annak, hogy a Tegetthoff–osztályú testvérhajók 4, míg a Szent István csak 2 hajócsavarral rendelkezett.

A hajót 1915-ben állították szolgálatba. A Szent István élete java részét gyakorlatozással töltötte. Első igazi bevetésére 1918 júniusában került volna sor, amikor az osztrák-magyar haditengerészet frissen kinevezett új főparancsoka, Horthy Miklós ellentengernagy elhatározta, hogy a korábbi vezetéssel ellentétben a flotta legnagyobb és legütőképesebb egységeit is beveti, ezúttal nem a védekezés, hanem a támadás érdekében.

Horthy az osztrák-magyar tengeralattjárók Földközi-tengerre való akadálytalan kijutását és visszatérését akadályozó, az Otrantói-szorosban kiépített műszaki zár megsemmisítése érdekében már több sikeres hadműveletet végrehajtott a háború folyamán, 1917. május 15-én végrehajtott győzelme máig emlékezetes maradt. 1918-ban azonban arra készült, hogy a minduntalan újjáépített zárat őrző hadihajókon kívül, az azok védelmét ellátó nagy csatahajóflotta egységeit is megsemmisítse, s ezzel az antant délkeleti hadszíntérre koncentrált flottaerőinek zömét szétzúzza. Erre tekintettel került bele a meglepetésre alapozott hadműveletbe a Szent István.

A Szent István azonban maga vált meglepetés áldozatává: a felvonulási terület mellett fekvő kicsiny Premuda-sziget előtt, 1918. június 10-én a hajnali órákban torpedótámadás érte. A hátsó kazánház és néhány széntároló megsérült, de a hajó – csökkentett sebességgel – egy ideig még folytatta az útját, s a közeli sziget felé vette az irányt. 10 perc elteltével azonban a sérült hajó a belsejébe került több száz tonna víz súlyának engedelmeskedve 10°-ra megdőlt jobb felé, s az út folytatása lehetetlenné vált. A Szent István mégis csaknem három óra hosszat a felszínen maradt. Ezalatt az idő alatt a legváltozatosabb módokon próbálták megmenteni: lékponyvákat igyekeztek a lékekre húzni, majd amikor a ponyvák beszakadtak, a hajó egyenként 55 tonnás ágyúcsöveit is balra forgatták, a dőlés ellensúlyozása érdekében pedig vizet vettek fel a bal oldali kiegyenlítő tartályokba, míg a jobb oldalon betörő vizet folyamatosan szivattyúzták. A sebesült hajó partra vontatását is megkísérelték, ez a próbálkozás azonban sikertelen maradt.

5. ábra: A sérült Szent István (kép: Danijel Frka). A hajó 03:30-kor, a torpedótalálatok után szinte azonnal 10 foknyira megdőlt jobb felé. A parancsnok, Heinrich Seitz sorhajókapitány utasítására lezárták a sérült hátsó kazánházat, majd elkezdték elárasztani a bal oldali kiegyenlítő tartályokat. A Szent István még mindig menetben volt, s a parancsnok megkísérelte Brgulje felé fordítani. A haladás miatt a lékeken keresztül beözönlő víz válaszfalakra nehezedő nyomása gyorsan a sokszorosára nőtt, és az elülső kazánház is kezdett szivárogni. A gépészek és fűtők a vízbetörés mellett is próbálták fenntartani a nyomást, a hajó sebessége azonban 4,5 csomóra csökkent, majd 03:50-kor megállt. Az ellenárasztási művelet azonban mérsékelt sikerrel járt: a Szent István dőlése 7 fokra mérséklődött. Elrendelték a lékponyvák felszerelését, ám a nagyméretű (5 x 5 méteres) lékponyvákat nem sikerült a lékre húzni. Közben a parancsnok utasítást adott a tizenkét ágyúcső elforgatására, abban bízva, hogy az egyenként csaknem 55 tonnás csövek is hozzájárulnak a hajó helyrebillentéséhez. A négy hatalmas páncéltornyot a gőzhiány miatt megbénult gépek helyett kézzel kellett balra forgatni. Hiszen a hátsó kazánok kioltásával megszűnt a kielégítő gőzfejlesztés, a gőzzel hajtott villanygenerátorok leálltak, a hajón tehát jószerével már sem az elektromos sem a gőzüzemű energiaszolgáltatás nem működött. Az első kazántér még működő két kazánja csupán a szivattyúk és a szükségvilágítás működtetéséhez elegendő áramot termelt. A parancsnok ekkor a közelben haladó testvérhajó, a Tegetthoff segítségét kérte, hogy annak vontájában kísérelje meg elérni a partot. A vontatókábelt sikerült rögzíteni, ám egy (utóbb tévesnek bizonyult) tengeralattjáró-riasztás miatt a Tegetthoff leoldott és magára hagyta a sérült Szent Istvánt.

A Szent István testét a tervezői 11, egymástól vízmentesen elzárható rekeszre osztották, s úgy tervezték, hogy ha ezek közül bármelyik háromba behatolt a tenger, a csatahajó még úszóképes maradt. A sérülés mértékétől függetlenül azonban a hajó mindenképpen elsüllyedt, ha a két kazánházat magába foglaló két középső rekesz egyszerre sérült meg és a sérülést nem lehetett kijavítani. A kazánházak elárasztása ugyanis – a legnagyobb befogadóképességű rekeszek lévén – mindenképpen azzal járt, hogy a hajótestbe végzetes mennyiségű víz kerül. Amikor a torpedótalálattól megsérült hátsó kazánház végleg víz alá került, a legénység az első és a hátsó kazánház közötti vízhatlan rekeszfal megerősítésére fordította minden erőfeszítését. Röviddel hajnali 6 óra után azonban a rekeszfal nem tudott tovább ellenállni a hatalmas egyoldalú nyomásnak és átszakadt. Ezzel a Szent István sorsa megpecsételődött. A hajó felborult, majd 6 óra 12 perckor örökre eltűnt a hullámsírban. A Szent István egyike annak a kevés hadihajónak (a USS Arizona és az HMS Barham mellett), amelynek az elsüllyedését filmre vették. A filmből befolyó pénzt a Vöröskeresztnek ajánlották fel.

6. ábra: A Szent István felborul (kép: Andrew Wilkie). A felfordult hajótestet egy darabig még a felszínen tartotta az alászorult levegő, amelyet a betörő víz a fenékszelepeken keresztül kezdett kipréselni. Amikor megszűnt a felhajtóerő, a hajó elmerült. Mivel a süllyedés helyén mélyebb a tenger, mint, amilyen hosszú a hajótest, az elsőnek leérkező hajóorr a tengerfenéknek ütközve letört, miközben a tat még a felszínen lebegett egy rövid ideig, mielőtt az egész hajótest alámerült volna.

Mivel az Osztrák-Magyar Haditengerészetnél elvárták, hogy a tengerészek tudjanak úszni (a Monarchia 12 haditengerészeti toborzási körzetéből 4 Magyarország területére, természetes vizek, vízfolyások – a Duna-, Tisza-, Dráva-mente, Balaton – vidékére esett, ahol az ifjúság nagyobb arányban tudott úszni), a hajó 1087 főnyi legénységéből mindössze 85 matróz és 4 tiszt vesztette életét.

E csapás ellenére a flotta aktív maradt. Október 2-án, amikor antant hajók megtámadták Durazzo kikötőjét, az U-31-es búvárnaszád sikeresen megtorpedózta és harcképtelenné tette a brit Weymouth cirkálót. A flotta sikerei azonban nem tudták megváltoztatni a tényt, hogy a központi hatalmak elveszítették a háborút. A Monarchia minden fronton visszavonult. 1918. október végén a császár és király egy utolsó kísérletet tett a birodalom megmentésére: felhívást intézett a Monarchia népeihez, hogy alakítsák meg Nemzeti Tanácsaikat annak érdekében, hogy együttesen állapítsák meg az Ausztria-Magyarország helyén létrehozandó új, nemzeti etnikai alapú szövetségi állam alkotmányát. Az uralkodó különböző gesztusokkal igyekezett a birodalomban maradásra bírni az egyes nemzetiségeket: október 31-én a teljes flottát átadta a délszlávoknak. A gesztusokat azonban már nem méltányolta senki: az uralkodó nemes, de elhibázott proklamációja által legitimált Nemzeti Tanácsok ahelyett, hogy a császár szándéka szerint összegyűltek volna Bécsben a birodalom újjáalakítására, sorra mondták ki a Monarchiától való elszakadást...

A Szent István csatahajó roncsait azóta megtalálták, s feltárták a magyar búvárok. Legutóbb tíz éve, 2008-ban járt a helyszínen a Magyar Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred (a cs. és kir. Haditengerészet mai magyarországi utódszervezete) búváraival kiegészült magyar búvárcsoport Zelenák József vezetésével, akinek köszönhetően tíz éves szünet után újraindulhattak a tudományos igénnyel végzett magyar részvételű kutatások. Az expedíció több jelentős eredményt ért el, egyrészt hitelt érdemlő magyarázatot adott a hajótesten látható négy lék közül a nem torpedók ütötte lékek eredetére, másrészt a hajótest mindkét oldalán végighúzódó mély horpadások kialakulására vonatkozóan, első ízben előre jelezve a roncs közelgő összeomlását. Minderről a National Geographic Magyarország is beszámolt.

A Szent István maradványainak legaktívabb kutatója mindazonáltal Czakó László debreceni búvár, akinek fia, Ádám, a századik évforduló alkalmából szervezett nemzetközi búvárexpedíció tagjaként ezekben a napokban is a helyszínen tartózkodik azzal a céllal, hogy további ismeretekkel bővítse az eddig kialakult képet.

7. ábra: Büszkék vagyunk rá, hogy a cenetnáriumi expedíciót Kovács Kálmán és Varga János - egyesületünk modellező mesterei - alkotása, a Szent István csatahajó M=1:200 méretarányú makettje is segíti, amely 1995-ben készült a Magyar Búvárszövetség megrendelésére, s azóta a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum állandó hajózástörténeti kiállításának része  (jelenleg, a múzeum átalakítása miatt, átmenetileg "szolgálaton kívül"). (kép: Czakó Ádám)

A csatahajó elsüllyedésének centenáriuma alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) nemzetközi emlékkonferenciát rendezett Budapesten "Magyar Haditengerészek az első világháborúban" címmel, ahol a Szent István legjelentősebb hazai és külföldi kutatói tartottak előadást 2018. június 8-án.

Dr. Balogh Tamás, egyesületünk elnöke, a hajó történetével ismertette meg az érdeklődőket a fentiek szerint.

Krámli Mihály, a HIM kutatója, a magyarságnak a cs. és kir. Haditengerészetben betöltött szerepéről és első világháborús veszteségeiről számolt be. Elmondta, hogy 56 000 fő szolgált a flottánál, s a háború 4 éve alatt összesen 983 fő tűnt el vagy vesztette életét a harcokban. A sebesültek száma 313, a hadifogságba esetteké 690 volt. A legnagyobb veszteséget a Zenta cirkáló (174 fő) és a Szent István csatahajó (89 fő) elsüllyedése jelentette. A tengeralattjárós és a tengerészeti repülő fegyvernem vesztesége ezzel azonos nagyságrendű volt (101-101 fő), míg a Duna-flottilla veszteségei rendkívüli aktivitása ellenére is csekélyebbek voltak (62 fő). Az összes veszteségen belül a magyar honosok száma 313 volt (a Zentán 50, a Szent Istvánon 37, a tengeralattjárókon 14, a tengerészeti repülőkön 8, a Duna-flottillánál pedig 50 fő).

Czakó László az 1994-1997 közötti expedíciókon végzett munkájáról, a hajóroncs történetében az első hajóbelsőbe való behatolásról beszélt, ami lehetővé tette a 36 tárgyból álló leletegyüttesnek a kiemelését, amely ma az Isztria Múzeumban látható a horvátországi Pulában.

Danijel Frka horvát mérnök, búvár (a horvát víz alatti régészeti szolgálat együttműködő partnere) pedig a 2018 májusában végrehajtott osztrák-horvát expedíció legfrissebb eredményeit ismertette. Elmondta, hogy a horvát rendőröknek sikerült visszaszerezni a hajó harangját, amelyet a roncsot védő szabályokat és a tengerésztemető nyugalmát nem tisztelő, kegyeletsértő rablóbúvárok loptak el a roncsból, valamint, hogy a horvát búvárok megtalálták a csatahajó egykori tüzérségi távmérő-berendezését, amelyet a felszínre hoztak és - a visszaszerzett haranggal együtt - az Isztria Múzeumban konzerváltak.

Nagy örömünkre szolgált az emlékkonferencia külföldi vendégeként a mérnök úrral való találkozás, hiszen ő egyúttal igazi képzőművész is, aki a roncsokról készült művészi igényű, ugyanakkor mérnöki pontosságú ábrázolásaival alapvetően járult hozzá a roncsokról jelenleg ismert kép kialakításához. A mérnök úr a tengerről jött emberek nagyvonalúságával és nyíltságával felajánlotta, hogy rendelkezésünkre bocsájtja előadása képanyagát, amelyet örömmel osztunk meg az érdeklődőkkel.

8. ábra: A Szent István roncsai, a hajóharang és a távmérő a tengerfenéken történt megtalálásakor és restaurálását követően (képek: Danijel Frka). A hajótest sérülései az utolsó percekről árulkodnak: a felszínen árfordult, majd lesüllyedő hajó orra a fenéknek ütközve letört. A test az orr mögé zuhant, de közben balra és előre mozgott. Erre utalnak a jobbra kidőlt árbocok és az, hogy a letört 15 tonnás csónakdaru eredeti helyétől kb. 30 méterrel hátrébb esett. Az előre csúszó hajótest maga előtt tolta a letört orr-részt, végül a magatehetetlen kolosz-szus ráfutott az elakadt első ágyútoronyra, amitől kiemelkedett (a törésnél 1,8 m a szintkülönbség).

Az őszinte lelkesedése és viszonzást nem váró segítőkészsége iránti hála a bizonyosság érzésével tölt el azt illetően, hogy a Szent István felépítéséhez és a roncsai közös kutatásának eredményeihez hasonló nagy teljesítmények csak így, a kölcsönös megbecsülés és támogató együttműködés alapján állva érhetők el - amúgy "viribus unitis".

Ez az emlékkonferencia legnagyobb tanulsága, egyben a legszebb ajándék, amit kaphattunk. Köszönjük!

Bízunk benne, hogy értik és értékelik.

Egyesületünk mindenesetre igyekszik követni a jó példát, hiszen - amint azt az emlékkonferencián a HIM parancsnoka bejelentette - a HIM „Őfelsége hadihajója, az S.M.S. Szent István - 100 éves hadisír az Adriai-tenger mélyén”  címmel nyitja meg új időszaki kiállítását 2018. június 23-án 19.00 órakor, a magyar építésű csatahajó elsüllyedésének centenáriuma alkalmából. A kiállításon bemutatnak több ritkaságot, egyebek között Ferdinánd Lajos, I. osztályú hajóépítő mérnök személyes tárgyait - az 1914. január 17-i vízrebocsátás során viselt nemzeti színű, "Szent István" feliratos karszalagját - és  néhány egyenruha-darabját annak a Masjon Károly sorhajókapitánynak, aki az I. csatahajóosztály törzsfőnökeként az utolsók között hagyta el a süllyedő hajó fedélzetét. A hagyaték a szombathelyi Smidt Múzeum gyűjteményéhez tartozik, emellett a Magyar Nemzeti Múzeum és a komáromi Klapka György Múzeum is értékes tárgyakkal járul hozzá a kiállítás megvalósításához. A különleges tárlat a Szent István tragédiáját középpontba helyezve kíván emléket állítani az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének, valamint a fegyvernem állományában szolgáló sok ezernyi magyar matróznak, altisztnek és tisztnek, akik hősies helytállással vették ki részüket Ausztria-Magyarország, illetve a Magyar Királyság dalmát partvidékének védelméből, a part mentén élő lakosság ellátásából, és akik jelenlétükkel is jelentős olasz, valamint szövetséges tengeri erőket kötöttek le a Földközi-tenger medencéjében. A kiállítást egyesületünk modellező mestereinek - Dr. Csák Zsolt, Dr. Hüvös Ferenc és Kecskeméti József - alkotásai kísérik, valamint első alkalommal mutatkozik be a közönségnek tagtársunk, Gigler László fémből készült, hatalmas, M=1:100 méretarányú Szent Istvánja, az ország legszebb csatahajómodellje (az építéséről készült képsorozat első, második és harmadik része Barcsy Károly tagtársunk honlapján elérhető). 

A Honvédelmi Minisztérium államtitkára által megnyitott emlékkonferencia végén a résztvevők a Duna-partra sétáltak, ahol a magyar honvéd hadihajózás megalapításának 170. évfordulójára emlékezve koszorút engedtek a vízre az Országgyűlés előtt horgonyzó Lajta Monitor Múzeumhajó fedélzetéről. A rendezvény lebonyolítását a koszorúzás végrehajtásával Székely László hö. sorhajóhadnagy, egyesületünk hagyományőrző tagozatának vezetője és egyenruhás hagyományőrző alakulatának tagja, valamint Bauer József nyugállományú hosszújáratú tengerészkapitány tagtársunk segítette.

9. ábra: Baloldalon az emlékkonferencia előadói jobbról balra: Krámli Mihály, Kiss Gábor, Daruka Norbert, Kaiser Ferenc, Polgár Balázs és Balogh Tamás. Jobb oldalon Székely László a Lajta Monitor Múzeumhajó fedélzetén. (képek: Dévényi Veronika)