Hajósnép blog - a TIT HMHE blogja

Ez a TIT Hajózástörténeti, -Modellező és Hagyományőrző Egyesület blogja. Látogasd meg weblapunkat: Hajósnép.hu

Utolsó kommentek

Címkék

1% (3) Admiral Graf Spee (2) adóbevallás (3) adria konferencia (2) adria magyar királyi tengerhajózási rt (4) ákos györgy (5) amatőr hajóépítők közössége (3) antal gábor (3) augusztus 20 (2) a magyar hajógyártás 175 éve (8) balatoni hajózás (3) balaton csavargőzös (2) balogh (4) balogh tamás (66) balogh tamas (32) bánsági andor (12) bechler józsef (3) Belgenland (2) bicskei jános (15) big four (2) Boat Show (4) buda motoros (12) buda motoros munkacsoport (11) búvárrégészet (28) Caligula (2) carpathia (7) Celtic (2) cerberus (2) Címkék (2) csatahajók (2) csokonai hajómodellező szakkör (3) debrecen (5) Dénesi Ildikó (7) De Ruyter (3) Digitális Legendárium (2) Digitális Legendárium Munkacsoport (2) Donegal (2) dr. (2) dr lengyel árpád (13) dunaflottilla (2) Duna Express (2) duna tengerjáró (6) duna tv (2) egyesület (2) élethű hajómodellek (2) előadás (2) első világháború centenáriuma (18) ELTE BTK (2) Elveszett óceánjárók titkai (7) emléktábla (2) Encyclopedia of ocean liners (20) English (20) Erebus (4) és (2) eseménynaptár (3) északnyugati átjáró (5) Euróra Csoport (2) ex kassa (4) Farkas Judit (5) farkas vince (2) fiume (3) Folyamőrség (3) Franklin-expedíció (4) galaxis kalauz (2) Gályarabok (2) gomodell2012 (2) gőzgép (7) gőzhajó (14) gyászhír (5) györgy ákos (3) habsburg (2) hadihajózás (3) hadikikötő (2) haditengerészet (10) haditengerészetünk (3) haditengerészetünk emlékei (6) Hadtörténeti Intézet és Múzeum (2) Hadtörténeti Múzeum (2) hagyományőrző tagozat (33) hajodesign (3) hajógyártás (3) hajógyártó (3) hajómodell (7) hajómodellek (5) hajómodellezés (6) hajómodellező tagozat (60) hajósnép (21) hajózás (2) hajózástörténeti (2) hajózástörténeti kisfilmek (6) hajózástörténeti közlemények (7) hajózástörténeti tagozat (138) Hajózó rómaiak (6) hírlevél (5) hmhe (2) HMT JUSTICIA (5) hm him (3) hocza istván (10) honvédelmi minisztérium (2) horthy (3) Horthy Miklós (2) horváth józsef (8) huvos ferenc (3) Innováció az osztrák magyar haditengerészetben (3) iskolahajó (3) Izolde Johannsen (6) juhász jenő (2) Justicia (5) karácsony (11) képgaléria (4) kiállítás (85) klaszter (4) klub rádió (2) komárom (3) konczol peter (7) konferencia (20) Kossuth gőzhajó (6) Kossuth múzeumhajó (6) koszorúzás (3) közgyűlés (2) közlekedési múzeum (4) krámli mihály (6) kuk kriegsmarine (4) lajta (81) lajtamonitor hu (34) lajta monitor múzeumhajó (63) lajta ujjászületés (36) leitha (72) leitha emlékév (12) lengyel árpád (11) limes (6) löveg (2) Lusitania (8) magyar limes szövetség (3) makett (4) Malin Head (3) megemlékezés (3) MH 1 Honvéd Tűzszerész és Folyamőr Ezred (2) MH 1 Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred (10) miksa (2) modell (4) monitor (60) munkacsoportok (15) múzéj (3) múzeum (2) múzeumok éjszakája (5) National Geographic (3) national geographic (5) National Geographic Magazin (5) nautica (7) naviga (11) naviga versenynaptár (3) navis lusoria (2) Nederland (2) Nemi hajók (2) neszmély (3) nordenfelt (3) Novara (2) óbudai egyetem (2) Oceanic (2) Óceánjárók (25) Óceánjárók enciklopédiája (20) Ocean liners (19) Otrantó (3) otrantói csata (6) otranto szimpozium (2) Pálvölgyi József (9) pannonia (4) Pék György (2) pelles márton (3) Peter Meersman (2) Péter Pál Lehel (2) pola (3) rene b andersen (2) ripa pannonica (4) RMS Lusitania (2) RMS Titanic (5) rms titanic magyar kutatócsoport (18) római hajózás (5) roncskutatás (31) Rosguill (2) sajtófigyelő (13) SALT Hungary (3) savoya park (2) Secret of the Lost Liners (7) sir john franklin (5) sms kaiser franz josef (3) sms szent istván (3) sms zenta (2) Statendam (13) Streiter torpedóromboló (2) STS MAGYAR (2) susányi oszkár (5) Széchenyi gőzhajó (2) szent istván csatahajó (7) szent istván csatahjó (2) szoke tisza (25) tengeralattjáró (2) tengerészeti stratégia (3) tengerészeti világnap (2) tengeri régészet (9) Terror (4) tímár ágnes (2) TIT (51) tit (68) titanic (25) tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület (199) tit hmhe (169) Történelmi Vitorláshajó Makettezők Országos Találkozója (8) tuska lajos (2) újpest (2) underwater cultural heritage (3) valentinyi gyula (4) veperdi andrás (5) verseny (2) videó (12) víz alatti kulturális örökség (31) wreck diving (5) zebegényi hajózási múzeum (12) Zenta cirkáló (2) zoltán gőzös közhasznú alapítvány (9) zsigmond gábor (6) zsonda márk (2) Címkefelhő

A hajókatasztrófa, amely megváltoztatta a világot - a LUSITANIA kutatásának legújabb eredményei

2024.03.14. 13:19 Doki

Egyesületünk elnöke, Dr. Balogh Tamás és kutatótársa, Könczöl Péter 2018 óta vesznek részt a LUSITANIA-roncs nemzetközi kutatásában. Az egymást követő években elért eredményekről többször nyilvános előadások keretében számoltak be az érdeklődőknek. A 2024. január 26-án Szegeden tartott előadásról készült felvétel elérhető az R.M.S. TITANIC - Magyar Kutatócsoport YouTube-csatornáján.

426692700_441018711706613_6767661939365742170_n.jpg


Az előadásra a Szegedi Közéleti Kávéház - Dr. Szondi Ildikó - felkérésére, a Magyar Tudományos Akadémia  Szegedi Bizottsága székházában került sor. A felvétel elkészítéséhez technikai segítséget nyújtott Orosz Tibor. Köszönet a szervezőknek!

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület hajózástörténeti tagozat Lusitania konczol peter rms titanic magyar kutatócsoport

Előkerült az eddigi legősibb hajóroncs

2024.02.28. 18:10 Doki

2024 február közepén röppent fel a hír arról, hogy a toruni (Lengyelország) Nikolausz Kopernikusz Egyetem Víz alatti Régészeti Központjának kutatói – Andrzej Pydyn professzor vezetésével – feltárták az eddigi legősibb hajóroncs-lelőhelyet a törökországi Antalyai-öbölben, a Gelidonya-fok közelében. A hírekből tudható információkkal kapcsolatos további részéletek iránt Tímár Ágnes, a Klub Rádió Galaxis Kalauz című műsorának szerkesztő-műsorvezetője érdeklődött egyesületünk elnökétől, Dr. Balogh Tamástól, aki 2016-2017 között részt vett az UNESCO víz alatti kulturális örökség védelméről szóló nemzetközi egyezménye végrehajtását felügyelő kormányközi testület munkájában, Magyarország képviseletében, 2017-2020 között pedig a Magyar Búvár Szakszövetség Tudományos Bizottságának vezetőjeként tevékenykedett. Az alábbi posztban az adás előtti egyeztetés kérdései és a rájuk adott válaszok olvashatók, míg a felvett és adásba került bővebb, több témát érintő kétrészes beszélgetés meghallgatható a poszt végén megosztott linkekre kattintva.


fb_ra.jpg

T.Á.: Milyen emlékeket rejt, illetve tárhat fel egy hajóroncs?

B.T.: Jelenlegi tudásunk szerint mintegy 3 millió különböző korú hajóroncs fekszik szerte a világtengerekben, de ezek közül csak kevesebb, mint 1 % feltárására került sor. A roncsok és a kutatásukkal feltárható leletek, ismeretek jelentősége tehát mindig attól függ, hogy milyen korú, típusú és rendeltetésű hajóról van szó. Milyen céllal indult útnak, mi volt a fedélzetén, milyen körülmények közepette süllyedt el (balesetben, viharban, háborúban), stb. Gondoljunk csak a balesetben elsüllyedt TITANIC-ra, a háborús támadás áldozatává vált LUSITANIA-ra, a tengeri ütközetekben elsüllyedt hadihajókra (a YAMATO-ra, a BISMARCK-ra, a HOOD-ra, a Jütlandi tengeri csata 25 elsüllyedt hadihajójára), a nagy földrajzi felfedezők rejtélyes körülmények között elpusztult hajóira (mint például Ernest Shakleton ENDURANCE nevű hajójára, vagy Sir John Franklin TERROR és EREBUS nevű sarkkutató hajóira), a spanyol kincses flotta viharban, navigációs hiba miatt, vagy kalóztámadások következtében elsüllyedt szállítóhajóira, az ókori görög és római hajókra, és így tovább. Más és más információk kinyerhetők egy fémből épült modern hajó, vagy éppen egy több ezer éves fahajó roncsaiból. Az elsüllyedés helye szintén jelentősen befolyásolja a kutatást, hiszen egy mélytengeri lelőhelynek már a megközelítése is sokkal nehezebb, mint egy partközeli fekvésűé. A mélység ráadásul a maradványok romlását is képes befolyásolni: minél hidegebb és oxigénszegényebb a tenger, annál nagyobb az esély arra, hogy akár szerves anyagok is hosszabb ideig fennmaradhassanak benne. Az elsüllyedés körülményei – baleset, vihar vagy háborús cselekmény – ugyanilyen hatással járnak: egy tengeri csatában felrobbant hajónak jóval kevesebb intakt része és jóval több kisebb-nagyobb szétszóródott maradványa van. Végül az elsüllyedt hajó kora és rendeltetése is befolyásolja a kutatási eredményt, elvégre más kerülhet felszínre egy XX. századi hadihajóból, más egy XIX. századi utasszállítóból és más egy XVIII. századi áruszállító hajó roncsai közül.

000a_2.jpg
1. ábra: A fenti térképen nem az összes, hanem egyedül csak a második világháború alatt elsüllyedt hajó látható. A térképet Rean Monfils készítette, a csendes-óceáni, illetve az atlanti-földközi-indiai-óceáni (AMIO) hajóroncsok földrajzi információs rendszerének adatbázisait egyesítve. (Forrás: itt.)

E sokféle változó ellenére azért mégis van általánosan érvényes meghatározás, amennyiben az egy-egy hajóroncs lelőhelyének kutatása során várható legnagyobb érték – az igazi kincs – mindig az információ, a tudás, ami a történtekre, az okokra és a résztvevők életére, szerepére, magatartására vonatkozik. Ráadásul a hajókon szállított rengeteg használati tárgy és a sokféle rakomány is információt hordoz. Hiszen azt szokták mondani, hogy egy hajó annyira összetett alkotás, hogy azon a babakelengyétől a koporsóig minden van (mivel a kontinensek közötti hosszú tengeri utazások ideje alatt számtalan igényt kellett kielégíteni a fedélzeten). Így aztán sokat tanulhatunk a roncsok feltárásából. A balesetben, viharban elsüllyedt hajók roncsinak feltárása segíthet a hatékonyabb hajókezelés és a viharállóbb tervezés módszereinek kifejlesztésében. A harci cselekmények következtében elsüllyedt hajók esetében pedig a támadásoknak ellenállóbb konstrukciók megalkotásához járulhatnak hozzá a tengerfenéken nyugvó maradványok vizsgálatából levont következtetések.

A bronzkori hajóroncsok elsősorban kronológiájuk miatt egyediek, hiszen ezzel a lelettel együtt eddig mindössze három ilyen korú roncsot találtak, de a három közül ez a legrégebbi (a korábban feltárt roncsok a mükénéi, a mostani viszont a megelőző minószi kultúrához tartozik). A hajó maga nem maradt észlelhető, mivel a tengerlakó farontó élőlények már rég felemésztették a fából készült alkatrészeket. Kizárólag a szétszóródott rakomány pozíciója és helyzete, illetve a szikláknak csapódás megakadályozása érdekében kivetett kőhorgonyok alapján állítható, hogy a leletek egy hajótörés helyszínéhez tartoznak. A jelen esetben ezért a most megtalált bronz kori hajóroncs – pontosabban a hajótörés helyszínén lévő lelőhely – leletanyaga az, ami különösen érdekes, hiszen ez nem más, mint a mára már teljesen lebomlott egykori fa hajó rakománya, melynek zömét mintegy 10 tonnányi fémszállítmány alkotta (réz és ón). A rézrudak mindegyike körülbelül 20 kg-ot nyom. Ezek közül eddig körülbelül 30 darab került elő, de sok még mindig a víz alatt, a tengerfenék mélyebben fekvő lejtőjén van. A hajón ezen kívül szállítottak egyfajta viaszt is – amelyet a kohászati eljárásban használtak – de találtak még üveget, csontot, kézműves termékeket. A hajózásra veszélyes, zátonyos partszakasz közelében korábban már több más, hasonló lelet is előkerült. A Gelidonya-fok ugyanis hírhedt hajógyilkos hely, amelyet napjainkban világítótoronnyal jelölnek az arra hajózók biztonsága érdekében. A mindenütt szinte függőleges, magas partfal megakadályozza a kikötést, az erős áramlatok és szelek pedig veszélyeztetik a navigációt. Eleve nagy az esélye tehát annak, hogy itt zátonyra fut egy hajó.

000c2.jpg

2. ábra: A Gelidonya-fok közelében bonyolódó bronz-kori kereskedelem útvonalai (balra) és a fok maga (jobbra fent és lent).


000c3_1.jpg

3. ábra: A bronzkor hajóinak szemléltető bemutatása. (Forrás: TIT HMHE/National Geographic Magyarország)

A lelet korának meghatározását maga a rakomány segíti: a rézrudak ugyanis a tengerben eltöltött idő alatt a sósvíz hatására idővel eldeformálódnak, alakváltozásuk mértéke pedig kijelöli a lelet korát. Ez a rakomány azt igazolja, hogy a most megtalált lelőhely a legkorábbi ismert hajóroncsra utal, amit az emberiség valaha megismerhetett: mintegy 3 500 éves (valamikor Kr.e. 1 500 táján süllyedhetett el). A bronzkorból pedig csupán két hajómaradvány ismert, de ezek is későbbi korokból valók. Az elsőt éppen itt, a Gelidonya-foknál találták meg 1954-ben (a lelet is a helyszínről kapta a nevét), amikor Kemal Aras szivacshalász a mostani lelethez hasonló szétszóródott egész és tört részrudakat azonosított a tengerfenéken. A lelőhelyre a Pennsylvania Egyetem régészprofesszora, Rodney Young szervezett expedíciót 1960-ban, amelyet George Fletcher Bass búvár vezetett, megállapítva, hogy a rudakat szállító hajó valamikor Kr. e 1 200-ban süllyedhetett el. A második bronz kori hajólelet valamivel nyugatabbra, az Uluburun-földnyelvnél került elő, Kas közelében, 1982-ben. A lelőhelyet 1986-1994 között tárták fel a texasi A&M Egyetem munkatársai, Cemal Pulak professzor vezetésével, aki a leletet Kr.e. 1 300 környékére datálta. A Gelidonya-i és az Uluburun-i hajók tehát a mükénéi korban süllyedtek el, a mostani lelethez tartozó hajó viszont jó 200 évvel korábban, vagyis akkor, amikor a térségben még a minószi kultúra dominált. Ennek fényében érthető igazán, hogy miért jelentős a mostani felfedezés, hiszen az eddigi ismeretekhez képest jóval korábbra helyezi a rézmegmunkálás legkorábbi ismert időpontját. A kutatást Andrzej Pydyn, a toruni Nicolaus Copernicus Egyetem Víz alatti Régészeti Központjának munkatársa vezette, aki 2010-ben George Fletcher Bass meghívására már részt vett a Gelidonya-roncs feltárásának 50. évfordulójára szervezett kutatásban.

Nem mellesleg a Gelidonya-roncs feltárása a búvárrégészet kezdetét is jelentette, amelynek mindjárt nagy lendületet is adott, hiszen Svédországban szintén az 1960-as évtizedben találták meg, hozták felszínre és kezdték el konzerválni a XVII. században elsüllyedt VASA hadigalleont, a dánok pedig ugyanekkor találtak elsüllyedt viking hajókat Skuldelevben. A hajóroncsok feltárásától várható hatásokat, értékeket számba véve ezt is célszerű számításba venni.

000c3.jpg

4. ábra: Fent az Uluburun-roncs és lelőhely elemző leírása érzékletes bemutatását adja annak, hogy mire lehet számítani a most feltárt lelőhelyen. Lent a rakomány eredeti elhelyezését szemléltető ábra. (Forrás minden ábrázoláshoz: Cemal Pulak).

000h.jpg

T.Á.: Milyen kortól számít jelentősnek egy ilyen felfedezés?

B.T.: A kérdésre a hatályos magyar és nemzetközi jogszabályok alapján is lehet válaszolni.

A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény szerint régészeti örökség az emberi létnek a föld felszínén, a föld vagy a vizek felszíne alatt és a természetes vagy mesterséges üregekben 1711 előtt keletkezett érzékelhető nyoma, amely segít megismerni az egyetemes kultúrát, az emberiség történetét, kapcsolatát környezetével, valamint hozzájárul az ország területén élt népek és a nemzet történelmének rekonstruálásához, igazolja, bemutatja, alátámasztja népünk eredetét és fejlődését, továbbá amellyel kapcsolatos információszerzés fő forrásai a feltárás és egyéb kutatási módszerek. Ugyanakkor a régészeti örökség – a hadtörténeti örökség régészeti módszerekkel kutatható elemei, a műemléki értékek, és a különböző emlékhelyek mellett – egy nagyobb kategória, a kulturális örökség része.

A víz alatti kulturális örökség védelméről szóló, 2001-ben elfogadott, Magyarországon a 2014. évi IX. törvénnyel kihirdetett egyezmény szerint viszont a „víz alatti kulturális örökség” fogalmába beletartozik minden olyan emberi jelenlétre utaló kulturális, történelmi vagy régészeti jellegű maradvány, amely részben vagy egészében, időszakosan vagy folyamatosan legalább 100 éven át víz alatt volt, például helyszínek, építmények, épületek, tárgyi leletek és emberi maradványok, azok archeológiai és természeti környezetével együtt; a különböző vízi, légi és egyéb járművek, illetve azok valamilyen része, rakománya vagy egyéb tartozéka, azok archeológiai és természeti környezetével együtt; és a történelem előtti korok tárgyi emlékei. A tengerfenéken lefektetett csővezetékek és kábelek viszont nem tekintendők a víz alatti kulturális örökség részének, úgyszintén a tenger mélyén telepített egyéb, még használatban lévő berendezések sem.

A leletek kora és örökségi értéke között tehát valóban van összefüggés, de míg Magyarországon egy fix dátum – az 1711-es év – képezi a határt a régészeti örökség körébe tartozó és az oda nem tartozó értékek között, addig a nemzetközi közösségben legfeljebb csak egy mozgó dátum érvényesül, amennyiben a 100 éve víz alatt lévő emlékeknek tulajdonítanak örökségi értéket.

A most megtalált roncsra visszatérve a kora jelentőségéről már esett szó. Arról viszont nem, hogy a bronzkorban milyen jelentősége volt annak a szállítmánynak, amit a hajó magával vitt. Akkoriban óriási rézigény jelentkezett, mivel a korra jellemző fém, a bronz előállításának egyik alapanyagáról van szó – a bronz a réz és az ón 10:1 arányú ötvözete – viszont a Földközi-tenger térségében csak kevés helyen bányásztak rezet. A kor és a térség ismert rézleletei mind egyetlen helyhez, Ciprus szigetéhez köthetők, ahonnan a mükénéiek, a minósziak és az egyiptomiak is importáltak, élénk tengeri kapcsolatokat .kialakítva a szigettel. S minél több hajó indult útnak, annál több süllyedt el. A most megtalált lelőhelyen is együtt van jelen ez a két fém (kb. 10 tonna réz és 1 tonna ón) egy viaszféleséggel együtt, amit valószínűleg a fémmegmunkálás folyamatában használtak fel, az öntés során. Míg a réz eredete ismert, az ón származási helye sokkal bizonytalanabb, talán a kisázsiai Taurus-hegység, vagy Közép-Ázsia. Akárhogy is: a mostani felfedezés korának jelentőségét az adja, hogy megerősíti a réz tengeri kereskedelmének igen korai, kiterjedt léptékét és összetett mivoltát.

000i.jpg

5. ábra: A most megtalált lelőhelyhez tartozóhoz hasonló Uluburun-i hajó makettje (Török András munkája).

A
bronzkorból a régészek mindeddig egyes kisebb edényeket fedeztek fel Európa különböző részein és a Földközi-tengeren, de eddig csak három rezet szállító hajót azonosítottak. Már a Gelidonya-roncson is több mint 30 egész és több tucatnyi törött rézrudat találtak, de a leglátványosabb rakományt a Gelidonyánál mintegy 100 évvel idősebb Uluburun-i roncs szállította (ez is a lelőhelynek köszönheti a nevét). Ezt a lelőhelyet Cemal Pulak, a Texas A&M Egyetem munkatársa tárta fel, aki 1986–1994 között vezette a roncs kutatását. A rajta szállított rakomány rendkívüli gazdagsága alapján megállapították, hogy a hajó királyi hajó volt.

 

T.Á.: Hogyan történik a tudományágak kooperációja egy ilyen munkálat során?

B.T.: Egy-egy hajóroncsban és a lelőhelyen talált maradványok feltárása, elemzése, értékelése tipikusan nem „egyemberes” feladat – aligha van ugyanis olyan ember, aki a helyszínen szükséges valamennyi ismerettel egyszemélyben teljes-körűen rendelkezne. Erre tekintettel a roncskutatás összetett feladatát csapatok végzik, amelyekben nemcsak búvároknak van hely, de minden olyan történeti, biológiai, kémiai, fizikai tudomány és segédtudomány (numizmatika, metallurgia, a különböző mérnöki tudományok, stb.) művelőjének is, akiknek az információi kézzelfogható segítséget nyújthatnak a feltárás megtervezése, végrehajtása és az eredmények kiértékelése során.

A különböző tudományterületek művelőinek együttműködése tehát alapfeltétel egy-egy kutatás sikere szempontjából. A víz alatti kulturális örökség védelméről szóló egyezmény ezt úgy fogalmazza meg, hogy rögzíti: a víz alatti kulturális örökségre irányuló tevékenységet kizárólag projektterv alapján lehet végezni és csak a projekt céljának megfelelő tudományos felkészültségű, képzett víz alatti régész irányítása és ellenőrzése, valamint rendszeres személyes jelenléte mellett úgy, hogy a projektcsapat valamennyi tagjának rendelkeznie kell a megfelelő szakképzettséggel és a projektben betöltendő szerepének megfelelő kompetenciákkal.

Az együttműködés szükségszerűsége a most feltárt leletek kutatása során is megnyilvánult, de a feltárás további szakaszainak tervezéséhez is elengedhetetlen. Hiszen a most megismert leletanyag a teljes lelőhelynek csupán egy részéről származik, a lelőhely teljes kiterjedése ennél nagyobb, viszont az eddig nem vizsgált terület mélyebben is fekszik, ami különleges technológia ismeretét és rendelkezésre állását igényli a feltárást végző búvárok részéről (az eddigi feltárás 50 m-nél sekélyebb vízben történt, az ennél mélyebb vizek viszont csak kevertgázos merüléssel és ún.: technikai búvárfelszereléssel megközelíthetők). A feltárásba a búvárok, búvárrégészek mellett egyebek közt metallurgiai és térinformatikai szakemberek, történészek és rajzolók is bekapcsolódtak.

A különböző szakemberek és szakterületek együttműködése ugyanakkor nemcsak a feltárási programon belül – annak résztvevői közt és időtartama alatt – szükséges, de már a feltárás előkészítése, megtervezése és megszervezése/engedélyeztetése időszakában is. A most feltárt bronz kori hajóroncs esetében ez azt jelentette, hogy a feltárást végző Nikolausz Kopernikusz Egyetem Víz alatti Régészeti Központ munkatársainak – Andrzej Pydyn professzornak, Dr. Mateusz Popeknek és Szymon Mosakowski hallgatónak – a kezdetektől együtt kellett működnie a törökországi Akdeniz Egyetem, mint gesztorintézmény, professzorával Dr. Hakan Öniz-zel, akivel magam is együtt dolgozhattam a Víz Alatti Tevékenységek Világszövetsége (Confédération Mondiale des Activités Subaquatiques - CMAS) Tudományos Bizottságában 2017-2021 között.

Az egyetemek közötti víz alatti régészeti együttműködést az UNESCO is támogatja az UNITWIN for Underwater Archaeology program keretében, amely a víz alatti régészettel foglalkozó akadémiai intézmények nemzetközi együttműködési programja és a kutatók közös tevékenységét ösztönzi. A most megvalósult feltárás a 2012-ben indult, az egyetemek közötti oktatási/kutatási tudományos együttműködést és tapasztalatcserét erősítő együttműködés eredményeként valósulhatott meg.

A helyszín egyébként is ideális ehhez, hiszen az Antalyai-öbölből a nyílt tengerre való kihajózás mindig is veszélyes volt a hajózásra, mivel a helyszínen hirtelen és erőteljesen változik meg az áramlás és a szél iránya. Az egész területen sok, különböző korból származó hajó süllyedt el, ezért a víz alatti régészek paradicsoma. A Gelidonya-fokon ma is világítótorony áll, a közelben talált bronzkori roncsok közül pedig az Uluburun esetében víz alatti régészeti parkot is kialakítottak a víz alatti kulturális örökség kezelési és kutatási eljárásainak helyszíni oktatása érdekében. Ehhez 2006-ban felépítették, majd a lelőhelytől nem messze elsüllyesztették az Uluburun hajó másolatát, amely azóta szolgálja az egymást követeő víz alatti régész-nemzedékek felkészítését. A replika elsüllyesztésével kialakított régészeti parkban megvalósított hipotetikus lelőhely-rekonstrukció lehetővé teszi a nagyközönség számára a történelem jobb megértését a roncs-helyszín és a rakomány értelmező  bemutatásával. A projekt így a víz alatti régész-képzésen keresztül történő oktatást-kutatást, a szabadidős búvárkodást, valamint a víz alatti kulturális örökség fontosságának és a kezelésére vonatkozó jó gyakorlatoknak a közvélemény előtti tudatosítását szolgáló kísérleti régészeti projektté vált, amely az örökségmegőrzéssel kapcsolatos ismeretterjesztés és az azzal kapcsolatos tudatosság-fejlesztés eszköze is egyben a helyiek és a búvár-szakmai közösségek tagjai körében egyaránt.

sinking.jpg

ijna12389-fig-0005-m.jpg

6. ábra: Az Uluburun-i hajó rekonstrukciójának elsüllyesztése (fent) és a roncsok állapotának változása 2006-2011 között (lent), ami segít jobban megérteni azt a folyamatot, ahogyan az eredeti hajó szétesett és elenyészett.

 

A Klubrádió „Galaxis Kalauz” c. műsorában a bronz kori hajóleletről elhangzott beszélgetés linkjei:

a 2024.02.21-i adáshoz (24:05-től): https://www.klubradio.hu/archivum/galaxis-kalauz-2024-februar-21-szerda-1500-39195

a 2024.02.28-i adáshoz: https://www.klubradio.hu/archivum/galaxis-kalauz-2024-februar-28-szerda-1500-39353


A műsor korábbi hajózástörténeti vonatkozású adásai elérhetők az Egyesületünk FB-oldalán elérhető posztokban található linkekre kattintva.

3 komment

Címkék: klub rádió víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe hajózástörténeti tagozat galaxis kalauz tímár ágnes

Egy 110 éve történt hajónévadás margójára

2024.02.26. 12:15 Doki

2024. február 26-án 110 éve bocsátották vízre a belfasti Harland & Wolff Hajógyárban a híres OLYMPIC-osztály harmadik, egyben utolsó óceánjáróját, amelyet ebből az alkalomból a BRITANNIC névre kereszteltek. Hosszú ideig vita tárgyát képezte, hogy a hajónak valóban ezt a nevet szánták-e, vagy pedig a GIGANTIC nevet, amelyet a korabeli sajtó már az építés ideje alatt széltében-hosszában hangoztatott, s ha igen, akkor a TITANIC elsüllyedése miatt döntöttek-e a név megváltoztatásáról. Az évfordulóra megjelenő blog-poszt ezt a kérdést dolgozza fel.

011_gigantic.jpg

1. ábra: A harmadik OLYMPIC-osztályú óceánjáró, a későbbi BRITANNIC tervezett megjelenése a TITANIC tragédiája utáni módosításokkal (rajz: Dr. Balogh Tamás, © 2024).

Az OLYMPIC-osztályú óceánjárók történetére vonatkozó nemzetközi szakirodalomban 2008 óta – Mark Chirnside, Paul Lee és Simon Mills egymástól függetlenül, de csaknem egyszerre e tárgyban végzett kutatásai eredményének közzététele óta – konszenzus van abban a kérdésben, hogy a hajó nevét nem változtatták meg, azt a White Star Line már eleve BRITANNIC néven rendelte meg a Harland & Wolff Hajógyártól és ezen a néven is szolgált egészen az 1916 november 21-én történt elsüllyedéséig.

Akkor mégis mi az oka annak, hogy a GIGANTIC név újra és újra felbukkan a közbeszédben? A választ Mark Chirnside és Paul Lee 2008-ban, az amerikai TITANIC Történeti Társaság szaklapjában, a TITANIC Commutator című folyóiratban közzétett A GIGANTIC-kérdés című cikke adja meg (31. évfolyam 180. szám 181-192. oldal). Az alábbiakban e cikk tartalmának magyar nyelvű összefoglalása következik, kiegészítve néhány magyar vonatkozással. 

Az OLYMPIC-osztály harmadik hajójának nevével összefüggésben a fő kérdések az alábbiak:

1) Valóban felvetődött-e a White Star Line részéről valaha annak a gondolata, hogy az osztály harmadik, egyben utolsó egységét GIGANTIC-nak nevezzék? 

2) Valóban a sorozat középső egysége, a TITANIC katasztrófája okozta-e a harmadik hajó nevének megváltoztatását az építkezés közben GIGANTIC-ról BRITANNIC-ra?

A fenti két kérdést évekig csak a korabeli sajtóban, számos országban (nemcsak angol nyelvterületen) megjelent nagyszámú közlésre alapozva kísérelték meg eldönteni, arra gondolva, hogy a sajtó bizonyára nem teljesen alaptalanul használta épp a GIGANTIC nevet, amikor a tervbe vett harmadik OLYMPIC-osztályú hajóról közölt információkat. Az évtizedek során aztán sokat vitatkoztak arról, hogy a BRITANNIC-nak tényleg a GIGANTIC nevet szánták-e azon feltételezés szerint, hogy az OLYMPIC-ot, a TITANIC-ot és GIGANTIC-ot a görög mitológia istennemzedékeiről – az olimposzi istenekről, a titánokról és a gigászokról – kívánták elnevezni, a White Star Line szokásos névadási gyakorlata szerint, az "-ic" toldalék hozzáfűzésével.

A White Star Line sokáig titkolózott a kérdésben. 1911 nyaráig még azt sem hozták nyilvánosságra, hogy az OLYMPIC és a TITANIC számára egy harmadik futótársat is terveznek. Az első találgatások csak 1911. június 6-án jelentek meg a Liverpool Journal of Commerce-ben arról, hogy esetleg egy újabb White Star-hajó is épülhet, de a hajótársaság ekkor még cáfolta az értesülést. Két nappal később aztán a The Shipping Gazette-nek és a Lloyd's List-nek már beismerték, hogy tényleg lesz egy harmadik OLYMPIC-osztályú hajó, a nevéről azonban semmit sem árultak el. Amikor 1911. június 14-én – az OLYMPIC avató útja alkalmából – a New York Times riportere erről kérdezte Joseph Bruce Ismay-t, a White Star Line ügyvezető igazgatója kijelentette, hogy még nem választottak nevet az új hajónak, így az újságban is az állt: „New vessel had no name.” A korabeli sajtó ezután mindenesetre egyre többször nyomtatásba adta a GIGANTIC nevet a következő egy esztendő folyamán:

Elsőként az új hajó felépítésének szándékáról tudósító lapok közölték a hajó nevét. A New York Times 1911. július 24-i száma így írt:

A White Star új hajót építtet az OLYMPIC testvéreként – A White Star Line BALTIC-jának mai érkezését követően nem hivatalosan bejelentették, hogy a társaság egy újabb hajó felépítését fontolgatja a TITANIC és az OLYMPIC testvérhajójaként. Azt beszélik, hogy az új hajót valószínűleg a GIGANTIC névre keresztelik majd, s amikor felépül, a tervezői minden hiányosságot kiküszöbölnek majd, amit az OLYMPIC-on és a TITANIC-on addig esetleg tapasztaltak. Azt mondják, az új gőzöst 1913-ban fogják vízrebocsátani.” (Wade Sisson: Racing through the night – OLYMPIC’s attemt to reach TITANIC, Amberley Publishing The Hill, Stroud, 2011. 129. oldal). 

A hajó megrendelését követő első sajtótájékoztatóról tudósító újságok szintén beszámoltak a hajó nevéről, azt sejtetve, hogy információjuk közvetlenül a tulajdonosoktól származik:

Amerikában többek között a Las Vegas Daily Optic tájékoztatta az érdeklődőket 1911. november 21-i számában: „1 000 lábas hajó dokkolhat New Yorkban, a GIGANTIC-ot már meg is rendelte a White Star Line. – Érkezik az 1 000 lábas hajó! Most erősítették meg a hírt, amelyet eredetileg július 24-én tették közzé, miszerint a White Star Line megrendelt egy az OLYMPIC-nél is nagyobb hajót a belfasti Harland & Wolff Hajógyártól…

 001_40.jpg

2. ábra: A Las Vegas Daily Optic 1911.11.21-i száma. (forrás: itt).

Ekkor a GIGANTIC nevet Amerikában elsőként közlő New York Times is további részletekkel jelentkezett:

Gigantikus, 1 000 láb hosszú óceánjáró – Golf-, krikett- és teniszpálya, bárterem. A Marconi Transzatlanti Drótnélküli Távírótársaság üzenete a New York Times számára: London, november 24. (az írországi Clifdenbe telegráffal, onnan távíróval továbbítva) – Figyelemreméltó részletek váltak ismertté az ezer lábas GIGANTIC óceánjáróról, amelyet a White Star Line megrendelésére épít a Harland & Hajógyár Belfastban. Szélessége 111-112 láb közötti, vízkiszorítása 70 000 tonna, összsúlya 50 000 tonna lesz. Fedélzetei száma 12-13, ezek közül a legfelső 75 lábbal emelkedik a tengerszint fölé. Az utasbefogadó képességet az első osztályon 800-ról 1 000 főre növelik, a felvehető teljes utaslétszám meghaladja a 4 000-ret. A GIGANTIC nem lesz gyorsgőzös, csak úgynevezett hétnapos hajó. Egyaránt rendelkezik majd dugattyús gőzgépekkel és turbinával. Építési költségei megközelítik a 2 000 000 fontot, vagy 10 000 000 dollárt. Felszerelik golf-, krikett- és teniszpályával, fogadó-, bál- és étteremmel, valamint terasz-kávéházzal, amelyeket inkább elöl, mint hátul helyeznek el. Lesz még a hajón úszómedence, mindenféle fürdő és tornaterem, s a hajó díszítését is a leggondosabban kidolgozzák.

002_36.jpg

3. ábra: A New York Times 1911.11.24-i száma. (forrás: itt).

Szintén a brit közleményt idéző angol sajtóértesülésekre hivatkozva a New york-i Middletown Daily Times-Press is beszámolt a következőkről az 1911. november 24-i száma 5. oldalán: 

Queenstown, 1911. november 24. – Bejelentették, hogy a White Star Line részére építendő ezer láb hosszú új óceánjárón más szolgáltatások mellett a golf- és a krikett-pálya is elérhető lesz. A hajót a GIGANTIC névre keresztelik majd.

1912. február 2-án megjelent tudósításában a brit hajóépítő és hajógép-ipar jeles szakfolyóirata, a bulvárra hajlamosnak éppenséggel nem nevezhető Engineering c. folyóirat is említette a hajót:

SZERZŐDÉSEK. – A Harland & Wolff Hajógyár szerződést kötött az André Citroën és Tsa. vállalattal kormánymotorok beszerzésére öt nagy gőzhajó számára. Ezek egyike az s.s. GIGANTIC, a világ legnagyobb óceánjárója, amely a White Star Line számára épül az országban. A szerződés az S.S. OLYMPIC-hez gyártott Citroën kormánymotorok megfelelő működésének eredménye.”

Mi több, a GIGANTIC nevet egy ideig még a TITANIC 1912. április 15-én történt elsüllyedését követő híradásokban is tovább használták:

A minnesotai Albertában megjelenő The Evening Tribune c. napilap 1912. április 22-i száma például első oldalon hozta a TITANIC elvesztése után a White Star Line-nak tulajdonított bejelentést:

Érthető, hogy a White Star Line Belfastban most épülő 1 000 láb hosszú GIGANTIC gőzösének terveit módosítani fogják. Lehetséges, hogy az új tervek olyan sejtes rendszerű kettős hajófenék és -oldal beépítését tartalmazzák, mint amilyennel a MAURETANIA és a LUSITANIA is rendelkezik, mivel ez a kormányzati támogatás valószínű feltétele.

A hajóépítés nemzetközi konjunktúrája idején a sajtóérdeklődés általános volt. Olyannyira, hogy még a Magyar Adria Egyesület szakfolyóirata, a „Tenger” 1912. évi II. évfolyamának májusi, és július-augusztusi száma is tudósított a GIGANTIC építéséről:

003_26.jpg

4. ábra: A Tenger c. folyóirat 1912. II. évf. 5. és 7-8. száma (forrás: Dr. Balogh Tamás).

Vagyis összességében megállapítható, hogy a nemzetközi sajtóban 1911. nyarától 1912. nyaráig megjelent tudósításokban a hajót mindenütt GIGANTIC-ként emlegették. A sajtóhírek sorában csak ettől kezdve – 1912. májusát követően – tapasztalható változás.

A leginkább zavarba ejtő közlés a New York Sun-ban jelent meg 1912. május 16-án:

A GIGANTIC név túl bombasztikus – Ismay azt mondja, hogy az új óceánjáró nem fogja megkapni ezt a nevet. – Különleges kábeltávirat a The Sun számára. London, május 15. Egy levélíró kifejezte azt a reményét J. Bruce Ismay, a White Star Line vállalat ügyvezető igazgatója számára, hogy a TITANIC elvesztése után – amelynek már a neve is igazi istenkísértés – a társaság nem engedi meg, hogy az új óceánjáró olyan bombasztikus nevet viseljen, mint a GIGANTIC. Ismay úr azt válaszolta, hogy a társaságnak soha nem állt szándékában az új hajót GIGANTIC-nak nevezni.

004_17.jpg

5. ábra: New York Sun 1912.05.16-i száma. (forrás: itt).

A fenti híradás azért zavarba ejtő, mert kétféleképpen is értelmezhető: Egyrészt úgy, ahogyan a cikk szerint az ügyvezető reagált, hogy tudniillik tényleg soha komolyan fel nem vetődött a GIGANTIC név használata; másrészt úgy, ahogyan a cikk alcímében szerepel, hogy tudniillik „az új óceánjáró nem fogja megkapni ezt a nevet” (azaz volt ilyen terv, de végül is letettek róla).

Edward Wilding, hajóépítő mérnök (aki a TITANIC-kal elsüllyedt Thomas Andrews után vette át a Harland & Wolffnál a főkonstruktőri feladatok ellátását) később úgy nyilatkozott, hogy a megrendelő White Star Line és a hajógyár általános gyakorlata szerint a hajóépítésre szóló „szerződés megkötése után 12 hónapig nem adtak nevet a hajóknak”, s a harmadik OLYMPIC-osztályú óriásgőzös esetében is így jártak el.

Amennyiben ez a közlés igaz, az azt jelenti, hogy – noha a harmadik testvérhajót már 1911. június 28-án megrendelték a hajógyártól – annak egészen 1912 nyaráig nem véglegesítették a nevét (ezen a ponton érdemes emlékezni rá, hogy a harmadik hajó építésével kapcsolatos első – meg nem erősített – híreket 1911. június 6-án tették közzé és 8-án erősítették meg, s miközben június 14-én azt nyilatkozták, hogy az új hajónak még nincs neve, a sajtó alig egy hónappal később, 1911. július 24-én már a GIGANTIC nevet közölte). 

Nincs rá ok, hogy kételkedjünk Wilding közléseinek valóságában, azt ugyanis az OLYMPIC névadása is megerősíti: a White Star Line 1907. április 30-án adott megbízást a Harland & Wolff Hajógyárnak arra, hogy készüljön fel három nagy óceánjáró személyszállító gőzhajó építésére és a megrendelői specifikáció alapján kezdje meg a részletes tervek kidolgozását. Az első óceánjáró építéséről szóló legkorábbi hírek 1907. szeptember 12-én jelentek meg a sajtóban, s az OLYMPIC nevét első ízben 1908. április 17-én közölték (miközben a felépítésére vonatkozó megrendelést csak 1908. július 31-én írták alá).

Azt, hogy egy új hajó megrendelésekor még nincs feltétlenül neve, a többi hajótáraság gyakorlata is megerősíti, amennyiben az ARLANZA Royal Mail Liner (1912) esetében csak a vízrebocsátás előtt 6 hónappal, a STATENDAM Holland-Amerika Liner (1914) esetében pedig 2 hónappal a gerincfektetés után véglegesítették a hajók nevét.

A fenti források alapján sokáig tartotta magát az a következtetés, hogy a hajótársaság bejelentéseiről, illetve a hajógyárban folyó munkákról tudósító újsághírekben szereplő GIGANTIC név is magától a White Star Line-tól, illetve a Harland & Wolff-tól származik, mint a hajóra vonatkozó többi közlés. A hajó nevére vonatkozó találgatásoknak azonban egyszerre vége szakadt azután, hogy a White Star Line végül – ironikus módon épp a TITANIC vízrebocsátásának első évfordulóján – 1912. május 31-én hivatalosan bejelentette az új hajó számára kiválasztott végleges nevet:

Bejelentették, hogy az 50 000 tonnás új White Star Linert, amely a TITANIC helyére lép 1913 őszén, BRITANNIC-nak fogják nevezni.” (Newport, Daily News, 1912. május 31. 1. oldal).

A sajtóban megjelent korábbi forrásokat ennek fényében célszerű fenntartásokkal kezelni, hiszen, amint azt Mark Chirnside is megjegyzi: „Köztudott, hogy az újsághírek akár megbízhatatlanok is lehetnek – és gyakran azok is.

A GIGANTIC/BRITANNIC névcsere kérdését a sajtó köztudomású megbízhatatlanságára hivatkozva ezzel akár le is zárhatnánk. Ám 2007-ben jelentős felfedezést tett Paul Lee angol TITANIC-kutató, aki a Harland & Wolff Hajógyár egyik beszállítójának nyilvántartókönyveiben arra utaló nyomokat talált, hogy a GIGANTIC név használatát nemcsak a sajtóban, de alighanem hivatalos helyen is komolyan fontolóra vették. Annak a jelentőségét ugyanis aligha lehet elhanyagolni, ha épp’ az óceánjáróhoz alkatrészeket gyártó egyik cég használja a GIGANTIC nevet a hivatalos céges levelezésében és a számviteli nyilvántartásaiban.

Márpedig a hajó horgonyait gyártó Hingley és Fiai Netherton Vasmű esetében pontosan ez történt, amikor a cég a North Western Railway vasúttársasságtól kapott egy 1913. november 3-i keltezésű levelet, amelyben a Nagy-Britanniában gyártott horgony Írországba történő átszállítására vonatkozó szállítói ajánlat összegéről írva a hajót GIGANTIC néven említették:

„Uraim!

A GIGANTIC gőzhajó számára készülő, Belfastba szállítandó nagy horgony szállítási díjával összefüggő érdeklődésükre válaszolva el kell mondanom, hogy tovább erőltettem ezt a témát a Gross Channel Steamers vállalat képviselőivel, akik kiemelték, hogy már a TITANIC számára készült horgonyt is kivételesen kedvező áron szállították, kifizetési tranzakció nélkül, így amennyire megítélhetik, és mivel a jelenleg szóban forgó horgony nagyobb súlyú az előzőnél, sajnálatukra nincsenek abban a helyzetben, hogy előnyösebb feltételeket ajánljanak fel annál, mint amilyenekről 3-án kelt levelemben tájékoztattam Önt, így elnézését kérem, amiért nem lehettem sikeresebb a feltételek módosítása ügyében.

Tisztelettel:

olvashatatlan aláírás

005_17.jpg

6. ábra: Great Western Railway társaság levele a Hingley és Fiai Társaságnak 1913.11.3-án. (forrás: itt).

Ráadásul – ahogyan azt Paul Lee kiderítette – Hingley-ék akkor már hosszú ideje GIGANTIC néven tartotta számon a harmadik OLYMPIC-osztályú óceánjárót a saját nyilvántartásaiban.

A cég 1911. augusztus és 1914. június közötti lánc- és horgonymegrendeléseket tartalmazó könyvének index-oldalán a Harland & Wolff összes megrendelése látható, beleértve a 433-as gyári számú hajóhoz tartozó megrendeléseket is, amelyhez a GIGANTIC nevet írták. Ezt az index-oldalt soha nem módosították, nem úgy, mint a megrendelések tényét rögzítő oldalt, ahová 1912. február 20-án jegyezték be a 433-as gyári számú hajó horgonyfelszerelésének megrendelését – GIGANTIC néven. Noha más megrendeléseknél legtöbbször csak a hajó gyártmányszámát rögzítették, a 433-as esetében a GIGANTIC nevet is feljegyezték, ám azt egy ismeretlen későbbi időpontban áthúzták, s a BRITANNIC feliratra módosították (forrás: Dudley Archívum és Helytörténeti Szolgálat). Ez az egyetlen hivatalos helyről származó iratanyag, amely azt valószínűsíti, hogy az építkezés korai szakaszában esetleg tényleg komolyan megfontolták azt, hogy a harmadik OLYMPIC-osztályú hajónak a GIGANTIC nevet adják.

006_10.jpg

7. ábra: Hingley Vasmű iratai 1912.02.20-án. (forrás: itt és itt).

Mivel Hingley-ék nyilvántartókönyvében a 433-ashoz tartozó bejegyzést 1912. február 20-án tették – néhány hónappal a BRITANNIC név 1912. május 31-i hivatalos bejelentése előtt és a hajó 1911. november 30-i gerincfektetése (vagyis az építkezés megkezdése) után – a bizonyíték látszólag azt támasztja alá, hogy a GIGANTIC nevet a TITANIC-katasztrófa előtt szánták a hajónak és ténylegesen használták is a vállalatok közötti hivatalos kommunikációban. Arra nézve, hogy akkor ennek mégis miért nincs nyoma a Harland & Wolff és a White Star Line könyveiben is, Paul Lee a következő magyarázatot adta: 

Megpróbáltam kapcsolatba lépni a három OLYMPIC-osztályú hajó építésében részt vett lehető legtöbb céggel, hogy megtudjam, van-e olyan bizonyítékuk, amely megvilágíthatná a névadással, névváltoztatással kapcsolatos feltételezéseket. Nem volt könnyű. A vállalatok közül sok már nem is létezett, s a fennmaradt archívumok vagy hiányosak (mint a Darlington Forge Company-é és a Stodhart and Pitt Ltd-é), vagy megsemmisültek (mint a Citroën cégé a második világháborúban), esetleg nem elérhetők (mint az Utley's vállalaté). A Napier Brothers – noha a TITANIC bronz horgonycsörlőin a cégnek neve olvasható – azt állította, hogy csak 1920 óta működnek. Sok cég pedig nem válaszolt (mint a Welin-cég jogutódai). […] Úgy tűnik, hogy a Harland & Wolff régi feljegyzései is elérhetetlenek és hiányosak. Noha már rég az Ulsteri Néprajzi és Közlekedési Múzeumnak adományozták ezeket, a gyűjteményről még mindig nincs katalógus, és nagyon nehéz hozzáférni.

Mindezek alapján csak annyit lehet kijelenteni, hogy a Harland & Wolffnál valamilyen oknál fogva ódzkodtak attól, hogy a GIGANTIC nevet bejegyezzék a saját nyilvántartásaikba, ami azért furcsa, mert 1912 februárjában a hajó már három hónapja épült. 

Ráadásul – ha mindez nem lenne elég –, a harmadik OLYMPIC-osztályú óceánjáróval összefüggésben nem lehet kizárni azt sem, hogy a GIGANTIC nevet marketing-célokra is felhasználhatták.

2002-ben ugyanis feltűnt az interneten egy, a hajót ábrázoló reklámplakát, amely – bár a kéményszíneket tekintve pontatlan – egy olyan óceánjárót mutat, amelyet kétséget kizáróan egy a kor újságjaiban az OLYMPIC-osztály illusztrálására használt kép alapján rajzoltak. A plakát felirata GIGANTIC. Semmi több. Vagyis a plakáton nem utal semmi sem a White Star Line-ra, a Harland & Wolff-ra, vagy a plakát készítőjére, kiadójára, esetleg a plakát rendeltetésére vagy arra az alkalomra, amelyre tekintettel elkészítették. Így a hajóval való összefüggését sem lehet megerősíteni vagy cáfolni. 2005. decemberében tűnt fel a TITANIC történetével foglalkozó szakértők kommunikációs felületén, 2013. októberében pedig Joshua Allen Milford, majd 2015. januárjában Reuben Goossens honlapján.

Joshua Allen Milford kapcsolatba lépett Simon Mills-szel a BRITANNIC-roncs tulajdonosával és a hajó történetének aktív kutatójával, aki a következő véleményt alakította ki a plakát kapcsán: 

"A plakát eredete bizonytalan, de az egészen biztos, hogy nem a White Star Line hivatalos reklámja volt és a Harland & Wolff Hajógyárhoz sincs köze. Az is biztos, hogy az 1911 októberéből rendelkezésre álló Harland & Wolff-feljegyzésekben csak a BRITANNIC név szerepel. Az Észak-Írországi Nyilvántartási Hivatal (PRONI) egyetlen dokumentuma sem rögzít semmilyen névváltoztatást a hajónak a TITANIC elsüllyedése előtt csaknem hat hónappal történt megrendelését követően."

007_12.jpg

8. ábra: Balra a GIGANTIC-ot ábrázoló plakát, középen és jobbra fent a korabeli sajtóban a TITANIC-ról megjelent kép és balra lent azok eredetije, Antonio Niccolo Gasparo Jacobsen plakátja az OLYMPIC-ról.

 

Simon Mills arra alapozta az álláspontját, hogy Paul Lee-vel ellentétben ő viszont hozzáfért a Harland & Wolff rendelési nyilvántartókönyvéhez, s abban megtalálta a bejegyzést a 433-as gyártmányszámú hajóra vonatkozó bejegyzést – BRITANNIC néven. A 433-anál nincs áthúzott GIGANTIC, és újonnan odaírt BRITANNIC név (mint Hingley-éknél), vagyis semmi jele annak, hogy a hajó nevét az építés közben megváltoztatták volna (a nyilvántartókönyv csak a kórházhajóvá történt átalakítással járó űrtartalom-változást és a hajó későbbi elsüllyedését említi – a BRITANNIC nevet ekkor húzták ki a könyvből).

008_14.jpg

9. ábra: A Harland & Wolff Hajógyár gyártmány-nyilvántartókönyve (forrás: itt).

Simon Mills álláspontjával szemben Paul Lee az alábbi kritikát fogalmazta meg: 

Noha a bizonyítékok arra utalnak, hogy a GIGANTIC nevet legalábbis fontolóra vették, majd valamikor elhagyták, néhány ember nincs meggyőződve erről. Simon Mills például »bizonytalannak« nevezi a Hingley-iratokban szereplő hivatkozásokat, s egy metaforikus kézlegyintéssel elveti őket. Az olvasónak kell eldöntenie, hogy a név ismételt és következetes említése valóban bizonytalan-e. Az ilyen bizonyítékok figyelmen kívül hagyása nem méltó egy történészhez, mert csak azok csinálnak így, akik figyelmen kívül hagyják a saját következtetéseikkel nem egyező tényeket. Az olvasók az ilyen emberektől aligha számíthatnak az összes bizonyíték mérlegelésén alapuló megalapozott véleményre, hisz’ a számukra zavaró bizonyítékokat kényelmesen figyelmen kívül hagyják, vagy »bizonytalannak« minősítik. Mills úr véleménye sajnos mégis nagy hangsúlyt kap, mivel övé a BRITANNIC roncsa.

Kutatása eredményeit összefoglalva pedig az alábbiakkal zárta fejtegetéseit: 

A bizonyítékok arra késztetnek, hogy levonjam a következtetést: a GIGANTIC nevet a White Star Line, valamint a Harland & Wolff valóban figyelembe vette, de még azelőtt eltekintettek tőle, hogy hivatalossá vált volna. Úgy gondolom, hogy Hingley-ék nem hivatalos nevet kaptak, vagy informálisan közölték velük. S hogy a White Star Line miért nem jelentette be az OLYMPIC-osztály harmadik tagjának a nevét? Annyit közöltek a világgal, hogy épül egy harmadik hajó is, miközben az OLYMPIC Southamptonba látogatott az első útját megelőzően. Miért nem említették ott a nevet? Talán a rivális cégek magatartásával állt összefüggésben a bejelentés (illetve a hiánya). Az IMPERATOR nevű német HAPAG-gőzös gerincét 1910-ben fektették le, egy évvel az OLYMPIC első útja és a harmadik OLYMPIC-osztályú hajó építésének bejelentése előtt. Az IMPERATOR méretei jócskán felülmúlták az OLYMPIC és a TITANIC méreteit. A GIGANTIC név így talán nem tűnt megfelelőnek többé egy olyan hajó számára, amelyik az elkészülte után nem lehet a világ legnagyobb hajója. Az OLYMPIC névnek nem volt a méretekre vonatkozó utalása, a TITANIC és a GIGANTIC névnek viszont egyértelműen… az osztály második hajójának a nevét már késő lett volna megváltoztatni... a harmadik hajó nevét viszont még megváltoztathatták, hiszen az első kettő után csak később rendelték meg... Szóval csendben eltekintettek a névtől. Ezzel együtt is rejtély azonban, hogy a Harland & Wolff iratai miért nem említik a GIGANTIC nevet, amikor a Hingley-papírok bizonyítják, hogy a név – noha soha nem vált hivatalossá – minden bizonnyal létezett.

A fenti eredményeket Mark Chirnside az alábbiakkal egészítette ki: 

A GIGANTIC név folyamatosan felbukkant a sajtóban: az 1892-től 1910-ig tartó tizennyolc évben legalább háromszor, más-más White Star Line hajókra utalva. 1911-1912 között a harmadik OLYMPIC-osztályú hajóhoz kapcsolódóan. Az 1960-as években viszont John Eaton kutató felfedezett egy 1892-es utalást a New York Times-ban: »London, szeptember 16. – A White Star Társaság megbízta a nagy belfasti Harland & Wolff Hajógárat, hogy olyan atlanti gőzöst építsen, amely méret és sebesség tekintetében is megdönti az eddigi rekordokat. A hajó a GIGANTIC nevet kapja, 700 láb hosszú, 65 láb 7½ hüvelyk széles lesz, s a számítások szerint óránként 22 csomóval fog haladni, maximális sebessége pedig eléri a 27 csomót. Három hajócsavarja közül kettőt úgy fognak felszerelni, mint a MAJESTIC esetében, a harmadikat pedig középre. 1894 márciusában fogják vízre tenni.« Bár a cikk szerinti hajó hossza megegyezett az OCEANIC (II) hosszával, 1894-ben biztosan nem épült ilyen hajó. […] Az OCEANIC 1899. évi vízrebocsátásakor megjelent egyik hír pedig így szólt: »Amikor a White Star cég új hajó felépítéséről döntött, először a GIGANTIC nevet vették fontolóra, ám végül mégis úgy döntöttek, hogy úttörő jelentőségű gőzhajójuknak az OCEANIC nevet adják.« Végül egy 1910-es újságcikk azt állította, hogy az OLYMPIC-ot GIGANTIC-nak is hívhatták volna, ha a testvérhajóját nem épp a TITANIC névre keresztelik.

009_11.jpg

10. ábra: A harmadik OLYMPIC-osztályú óriásgőzös vízrebocsátási meghívója már BRITANNIC névre szól (forrás: itt és itt).

britannic_launch.JPG

11. ábra: A hajó és végleges neve 1914. február 26-án (forrás: itt).


011a_britannic.jpg

12. ábra: A harmadik OLYMPIC-osztályú óceánjáró, a későbbi BRITANNIC végleges megjelenése az első világháború kitörése utáni módosításokkal (rajz: Dr. Balogh Tamás, © 2023).

Mindezek alapján a bevezetőben feltett két kérdésre az alábbi válaszok adhatók:

1) Valóban felvetődött-e a White Star Line részéről valaha annak a gondolata, hogy az osztály harmadik, egyben utolsó egységét GIGANTIC-nak nevezzék? 

A GIGANTIC név használatára vonatkozó szándékot nem lehet sem kizárni, sem megerősíteni. 1911 nyara és 1912 nyara között mindenesetre a teljes angolszász és a szélesebb nemzetközi sajtó is a GIGANTIC nevet használta a hajó megjelölésére. A Paul Lee által az alvállalkozóknál 2007-ben fellelt iratanyag pedig egyértelműen azt bizonyítja, hogy a nevet a sajtótól függetlenül is használták a hajó felépítésében résztvevők egymás közötti hivatalos kommunikációjukban. Tény ugyanakkor az is, hogy a hajót megrendelő White Star Line hajótársaság és a hajót építő Harland & Wolff Hajógyár iratanyagából mindeddig nem került elő olyan bizonyíték, amely alátámasztaná azt a feltételezést, hogy a hajónak valaha is a GIGANTIC nevet szánták, olyan dokumentumot viszont Simon Mills már azonosított, amely szerint a hajógyár nyilvántartásaiban a megrendelés pillanatától kezdve kizárólag a BRITANNIC néven szerepelt a hajó, anélkül, hogy ezt a nevet az építés során később bármikor megváltoztatták volna.

2) Valóban a sorozat középső egysége, a TITANIC katasztrófája okozta-e a harmadik hajó nevének megváltoztatását az építkezés közben GIGANTIC-ról BRITANNIC-ra?

Az első kérdésre adható válasz ismeretében ezt az eshetőséget sem lehet teljes bizonyossággal sem kizárni, sem megerősíteni. Amennyiben a GIGANTIC név valóban a hajó lehetséges neve volt egy ideig, akkor azonban a megváltoztatását nemcsak a TITANIC elvesztése okozhatta, hanem akár az a tény is, hogy a világban akkor másutt már zajló óceánjáróépítések eredményeként a hajó méretei már semmiképpen sem álltak volna összhangban a név által sugallt rendkívüli nagysággal (hiszen az épülőfélben lévő többi hajó méretei felülmúlták azt), így a névadás indokolatlanná, a hasonlóan rendkívüli nagyságot sugalló TITANIC drámai elvesztését követően pedig indokolhatatlanná is vált egyúttal.

 

Források: 

Chirnside, Mark: Gigantic Dossier

Lee, Paul: The Gigantic question

Chirnside, Mark, Lee, Paul: The Gigantic question, in TITANIC Commutator, No. 180. https://www.paullee.com/titanic/The_Gigantic_Question_part1.pdf, https://www.paullee.com/titanic/The_Gigantic_Question_part2.pdf

Milford, Joshua Allen: What Happened To Gigantic?


 

Nagyszerű, ha tetszik a cikk és a benne megosztott képek. Ha érdeklik a szerző munkái, az Encyclopedia of Ocean Liners Fb-oldalán találhat további információkat a szerzőről és munkásságáról.

A képek megosztása esetén, a bejegyzésben mindig tüntesse fel az alkotó nevét. Köszönöm!


009_logo_jndigo_blue.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: titanic gigantic balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe hajózástörténeti tagozat britannic Óceánjárók rms titanic magyar kutatócsoport Óceánjárók enciklopédiája

A LUSITANIA-kutatás újabb eredményei - előadás Szegeden

2024.01.09. 19:32 Doki

2024. január 26-án, 16:00 órai kezdettel kerül sor Szegedi Közéleti Kávéház rendezvénye keretében az 1915-ben elsüllyesztett brit LUSITANIA óceánjáró magyar részvétellel zajló kutatásának idén elért eredményeit bemutató előadásra.

plakat_es_meghivo_20240126_szines_v2.jpg

Az expedíciós beszámolót egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás és kutatótársa, Könczöl Péter - mindketten az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai - tartják majd, akik a National Geographic Magyarország Magazin weboldalán hatrészes cikksorozatban foglalták össze a részvételükkel 2018 óta intenzíven zajló (2022 óta a roncsok helyszíni kutatását is magában foglaló) LUSITANIA-kutatás eddigi legfontosabb eredményeit.

Az összefoglalóból kiderül egyebek közt az is, hogy milyen körülmények járultak hozzá a LUSITANIA rendkívül gyors elsüllyedéséhez, illetve hogyan változott az elsüllyedése óta eltelt évtizedekben, s változik jelenleg is a roncs általános állapota, ami a további kutatás lehetőségeit is befolyásolja. Ízelítőként az alábbiakban megtekinthető egy erről készült animált szekvencia, melynek nagy felbontású, magyarázatokkal ellátott változata az előadásban is szerepel majd.

ezgif_com-gif-maker_3.gif


Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

További információk:

A rendezvényhez kapcsolódó Facebook-esemény linkje: itt.

A LUSITANIA-val kapcsolatos összes blog-bejegyzésünk: itt.

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület hajózástörténeti tagozat Lusitania konczol peter rms titanic magyar kutatócsoport

A "Nagy Négyes" és az R.M.S. CELTIC kronológiája

2023.12.10. 04:56 Doki

A White Star Line híres hajóosztálya, a "Nagy Négyes" első egysége, a CELTIC 1928. december 10-én futott zátonyra Queenstown (ma: Cobh) előtt. Ennek 2023. december 10-én éppen 95 éve. Az évfordulóra emlékezve felidézzük a TITANIC-ot közvetlenül megelőző hajótípus keletkezésének és szolgálati eseményeinek történetét, a CELTIC kronológiája segítségével.

000_masolata.jpg
1. ábra:
A CELTIC atlanti viharban (rajz: Dr. Balogh Tamás).

1868.01.18.: A brit Thomas Henry Ismay (1837-1899), a National Line hajóstársaság igazgatója, az 1845-ös alapítású angol hajótársaság, a White Star Line – WSL részvényese, 1 000 fontért megvásárolja a csődtől fenyegetett WSL, jelkép- és névhasználati jogait, majd saját vállalatot alapít Oceanic Steam Navigation Company – OSCN (Óceáni Gőzhajózási Társaság) néven. Az OSNC alapítását Gustavus Schwalbe német bankár, liverpooli hajótulajdonos anyagilag támogatja, ha a társaság a hajóit kizárólag a belfasti Harland & Wolff – H&W hajógyárban rendeli meg, ahol Schwalbe unokaöccse, Gustav Wolff, társtulajdonos. Ismay elfogadja az alkut, ha a H&W is kötelezi magát, hogy nem épít hajókat a WSL riválisainak. 

1869.07.30.: Az OSNC első megrendelése a H&W-től az új táraság első hajója, a későbbi OCEANIC (I.) felépítésére. Az OSNC üzemeltetése érdekében Ismay társul William Imrie-vel, az Imrie and Tomlinson Társaság tulajdonosával (ez a vállalat William Imrie atyai öröksége, s Ismay-jel együtt mindketten itt gyakornokoskodtak) és William Samuel Graves-szel, s együtt létrehozzák az Ismay-Imrie and Co. vállalatot, amely az OSNC anyavállalataként működik tovább. Az Ismay vezette OSCN feladata lesz a gőzhajók, az Imrie vezette North West Shipping Company – NWSC feladata pedig a vitorlások üzemeltetése.


001_39.jpg
2. ábra: Birodalomépítők: Thomas Henry Ismay (1837-1899), Gustav Christian Schwalbe (1813-1897), Gustav Wilhelm Wolff (1834-1913) és Sir Edward Harland (1831-1895).

1870.08.27.: Az OCEANIC (I.) nevű gőzhajója vízrebocsátásával a Thomas Henry Ismay vezette WSL hajótársaság megkezdi új utasszállító-flottája kiépítését. Az első egységet a következő két évben azonos tervek alapján gyártott további három egyforma (ATLANTIC, BALTIC, REPUBLIC) és két további, némiképp megnövelt méretű hajó követi (ADRIATIC, CELTIC). Thomas Henry Ismay célja az észak-atlanti hajóforgalom legjobb – legelegánsabb, legkényelmesebb, legbiztonságosabb és leggyorsabb – szolgáltatást nyújtó hajóparkjának kialakítása.

1871_oceanic_01.jpg
3. ábra: Az OCEANIC és testvérei voltak a legelső óceánjáró személyszállító hajók, amelyek esetében a Sir Edward Harland által 1867-ben kifejlesztett (és addig csak áruszállító hajókon alkalmazott) „dobozos” hajótestformát alkalmazták, elhagyva a hajótestek keresztmetszetének a megelőző évszázadokban kialakult félkör-, vagy ahhoz közelítő szegmensíves alakját, amit nélkülözhetetlennek tartottak a hullámokon hánykolódó és keresztirányban billegő hajó egyensúlyának folyamatos visszanyeréséhez. A White Star-hajók hosszúak voltak és keskenyek, középen teljesen lapos hajófenékkel, amelyet csak egy egészen kis sugarú ív kapcsolt a függőleges oldalfalakhoz. Kritikusaik a dobozos forma miatt csak „koporsóknak” nevezték őket és meg voltak győződve arról, hogy képtelenek kibírni az óceáni átkelést. Harland azonban a fedélzeteket is vasból készítette, belső merevítést adva a bordák alkotta keretnek és az azokból összeállított szekrényes tartónak (a hajótestnek). A lapos hajófenék pedig a kétkedők állításaival szemben nemhogy csökkentette volna, de kifejezetten fokozta a stabilitást, hiszen az addig erősen ívelt hajófenék szögletesítésével nőtt a raktárkapacitás, a hajó víz alatti részeinek terhelhetősége, ami alacsonyan tartotta a súlypontot, minimálisra csökkentve a borulékonyágot. Az új hajók ráadásul nemcsak nagyobb szállítókapacitással rendelkeztek a riválisaiknál, de gyorsabbak is voltak. A „koporsó” nem túl hízelgő jelzője helyébe így hamarosan a „tengeri agár” álmélkodó – csodálkozással és tisztelettel vegyes – kifejezése lépett. Különösen, hogy a víz alatti részek térfogatbővítésével megnövelt stabilitás megengedte nagyobb nyílászárók beépítését a felső fedélzeteken, így a White Star Line hajóin minden belső tér tágas volt és világos. A hajók általános elrendezését az első osztály igényeinek rendelték alá, amennyiben az első osztályú szállásokat és közösségi helyiségeket a hajó közepén, a vibráló és zajos gépektől a legtávolabb, egyben a legkiegyensúlyozottabb helyen alakították ki, míg a harmadosztály szállásait a hajóorrban és a hajótatban helyezték el: elöl az egyedülálló férfiak, hátul az egyedülálló nők és a családok szállásaival. Az első osztályon először alakíthattak ki akkora étkezőt, melyben nem volt szükség turnusos étkeztetésre: az utasok egyszerre foglalhattak helyet a maguk asztalánál, s elektromos csengővel szólíthatták az utaskísérőket a lakosztályaikba, melyek kényelme és lenyűgöző megjelenése alapján a kor sajtója szerint az OCEANIC „inkább birodalmi jacht, mint utasszállító”, amely „a White Star Line-t avatta a kényelem döntőbírájává az Északatlanti-óceánon”. (rajz: Dr. Balogh Tamás)

1873.04.01.: Az OCEANIC testvérhajója, az ATLANTIC viharos időben Halifax felé tart, ám anélkül, hogy a személyzete érzékelné, letér a meghatározott útvonalról, s partközelben víz alatti sziklának ütközik, felborul és elsüllyed, a fedélzetén tartózkodó 952 ember közül 585 meghal, köztük minden nő és egy kivételével az összes gyermek (a TITANIC 1912-es elsüllyedésééig ez a WSL legnagyobb katasztrófája).

1874.02.03.: A BRITANNIC (I.), majd a néhány hónappal később épült testvérhajója, a GERMANIC – a WSL első kétkéményes óceánjárói – tovább fokozzák az OCEANIC és testvérei bevezette kiválóságot. 

1874_britannic_01.jpg
4. ábra: A hajókon már nemcsak a jól ismert hajótest-forma, a megnövelt stabilitás, a tágas és világos belső terek, s a pazar berendezés fokozta azt utasok kényelmét, de a gőzüzemű légcserélővel működtetett szellőzőrendszer is, amely a hajó minden részébe igény szerint meleg, vagy hideg levegőt juttatott. Bár a kor hajóihoz hasonlóan még a White Star Line hajóit is csak egyetlen hajócsavar hajtotta (ezért a meghibásodás miatti irányíthatatlanná válás elkerülése érdekében négyárbocnyi segédvitorlázattal is felszerelték őket), a hajók rekordsebességgel keltek át az Atlanti-óceánon (a nyugati irányú átkelés sebességi rekordját a BRITANNIC 1877-ig, a GERMANIC 1882-ig őrizte, a keleti irányúét pedig mindketten 1876-ig tartották). A BRITANNIC 1899-ig szolgált, akkor a brit kormány vette igénybe hadiszállítási célokra a búr háborúkban, majd 1903-ban lebontották, a GERMANIC pedig 1910-ig maradt a WSL kötelékében, amikor Törökországba értékesítették, ahol 1950-ig teljesített szolgálatot. (rajz: Dr. Balogh Tamás)

1889.01.19.: A fokozatosan egye jobban elavuló OCEANIC-osztály felváltására – elsőként az osztályból kiesett két óceánjáró, az ATLANTIC és a BALTIC pótlására – megrendelt új óceánjáró-típus, a TEUTONIC-osztály első, névadó egységének vízrebocsátása.

Mivel Thomas Henry Ismay úgy igyekezett kormányzati támogatást szerezni az óceánjáró felépítéséhez, hogy felajánlotta az Admiralitásnak: állami támogatás esetén a haditengerészet igényeinek megfelelően épül majd a hajó (ez a felajánlás és annak elfogadása vezet a WSL és a brit kormány közötti ún.: British Auxiliary Armed Cruiser Agreement [a brit segédcirkáló-megállapodás] aláírásához), a TEUTONIC ágyúkkal felszerelve vesz részt a flottaparádén, és mély benyomást tesz II. Vilmosra, aki a látogatás végén kijelenti: "feltétlenül szükségünk van néhányra ezek közül" a hajók közül. A TEUTONIC ezzel a német óceánjáró-építési program ösztönzőjévé válik.

mbb1889160aa.jpg
5. ábra:A német császár a 6 hüvelykes gyorstüzelő ágyút szemléli a TEUTONIC fedélzetén.” – illusztráció a The Graphic c. brit képes újság 1889. augusztus 10-i, vasárnapi számában.


A brit segédcirkáló-program elindítását az orosz cári haditengerészet egységeinek kiegészítésére Nagy-Britanniában rendelt óceánjárók felfegyverzésének gyakorlata (az Orosz Önkéntes Hajóraj 1878-as felállítása) siettette, mivel Nagy-Britannia úgy érezte, hogy ilyen körülmények között neki is szüksége van rá, hogy hasonló hajók szolgálatba állításával védje meg tengeri kereskedelmét az orosz hajóraj egységeitől. Ennek a következménye, hogy Thomas Henry Ismay felajánlását a brit kormány kedvezően fogadta és 1889-től kezdve a civil hajótársaságokkal kötött postaszállítási szerződéseket segédcirkáló-építési és üzemeltetési megállapodás rendelkezéseivel egészítette ki.

1889_teutonic_01.jpg
6. ábra: Míg az OCEANIC-osztály hajóinak a térfogata még csak 3 807, a BRITANNIC-osztály hajóié pedig 5 004 tonnát tett ki, addig a TEUTONIC és testvére, a MAJESTIC (I.) térfogata már 9 984 tonnára rúgott. A méretek növelésével párhuzamosan a géperőt (a kazánok számát, a gépek nagyságát és a széntárolók méretét) is növelni kellett. A hajó terveit arra tekintettel készítették el, hogy sebességi rekordot döntve visszaszerezze a leggyorsabb atlanti átkelésért járó „Kék Szalag” díjat a WSL számára, egyúttal arra is alkalmassá tették, hogy háború esetén felfegyverezve a flotta segédcirkálójaként tevékenykedhessen. Amikor terveit bemutatták az Admiralitásnak, az lelkesen „a valaha készült legjobb hajótervnek” minősítette azokat. A hajók tervezője, Alexander Carlisle, a H&W mérnöke még sokszor bizonyítja majd rátermettségét a későbbiekben. (rajz: Dr. Balogh Tamás)

1895.05.17.: Az OCEANIC selejtezése. A WSL északatlanti flottája ismét kiegészítésre szorul. Megkezdődnek az előkészületek egy újabb nagy hajóosztály felépítésére. A fejlesztést több szempont befolyásolja.

Egyrészt az 1890-es évek végére WSL nagy presztízsű TEUTONIC-osztályú óceánjárói számára a versenytársak erős kihívást támasztottak: a brit Cunard Line 1893-ban bemutatta a CAMPANIA és a LUCANIA testvérhajókat, a német Norddeutscher Lloyd pedig a II. Vilmos Spithead-i flottaparádén tett látogatásának tapasztalatai alapján építendő négy új KAISER-osztályú óceánjárója közül az első, a KAISER WILHELM DER GROßE terveit. Ahhoz, hogy felvehesse a versenyt ezekkel a hajókkal, a WSL-nek új zászlóshajóra volt szüksége.

Másrészt a hajósgazdák elsősorban a befektetésük megtérülését kívánták akkor, amikor megrendelést adtak egy-egy új hajó felépítésére. A sebességi rekordok oltárán ekkoriban viszont már pont a jövedelmezőséget kellett feláldozni: egy-egy csomónyi sebességnövelés már akkora mennyiségű többlet üzemanyagot, gépészetet és (fűtő-)személyzetet igényelt, aminek a költségvetését nem lehetett többé megalapozni a hajókra szóló jegyeladásokból, illetve a velük történő posta- és áruszállítási díjakból. Főleg, hogy a széntárolók és a gépészet helyigényének növelése a kereskedelmi szempontból fontos utas- és rakterektől vette el a helyet.

Az utasok többsége számára ráadásul egyre kisebb vonzerővel bírt az, hogy néhány órával hamarabb érkezzenek meg az úti céljukhoz, mint a rivális társaság hajói, főleg, ha a teljes erővel zakatoló gépek erőteljes vibrációja megkeseríti számukra az utazást. A világ közvéleménye pedig ekkorra már hozzászokott ahhoz, hogy a hajózási rekordok sem tartanak örökké: a legnagyobb és a leggyorsabb hajóknak járó elismerés legfeljebb néhány hónapig tarthat, mert kis túlzással szinte minden új hajó, amely felépül a legnagyobb vagy a leggyorsabb lesz az átadása pillanatában.

A józan számítás eredménye így a méret és a kényelem előnyben részesítése lett a sebességgel szemben, ami olyan új hajóterveket eredményezett, amelyek – bár nem a legnagyobbak a világon – nagyobbak, mint a TEUTONIC és a MAJESTIC, vagy a CAMPANIA és LUCANIA, de nem gyorsabbak azoknál. 

1897.01.09.: Az új tervek alapján épült első WSL-gőzös, a CYMRIC gerincfektetése.

1897_cymric_01.jpg
7. ábra: A hajót eredetileg kombinált utas- és áruszállító hajónak tervezték, amelyen csak első osztályú utasokat fogadtak volna, az összes többi teret pedig élőállatok (szarvasmarha) szállítására tartották fenn. Az utasok és az állatállomány közös szállításának gondolata azonban már a tervezés időszakában túlságosan népszerűtlennek bizonyult, ezért a teherterek helyére harmadosztályú szállásokat terveztek anélkül, hogy a viszonylag kis teljesítményű gépészeten módosítottak volna. Így a korábbi rakterek és a viszonylag kis géptér által biztosított nagy belső térfogat segítségével olyan hajót hoztak létre, amely viszonylag lassú volt a sebesség-orientált utasszállítókhoz képest, de sokkal nagyobb belső térrel és ennek köszönhetően szokatlanul magas fokú kényelemmel rendelkezett. A kisebb teljesítményű gépek ráadásul kevesebb zajt és vibrációt keltettek, ami egyrészt megnyugtatta az utasokat, másrészt sokkal alacsonyabb üzemeltetési költségeket eredményezett. (rajz: Dr. Balogh Tamás)

A CYMRIC bevezeti a „sebesség helyett luxust” stratégiáját. A White Star Line ezt a stratégiát követi akkor, amikor újabb megrendelést ad a Harland & Wolff Hajógyárnak új hajók tervezésére azután, hogy a hajótársaság legelső hat hajója közül (az OCEANIC-osztályból) egy kivételével az összes egység elhagyta a szolgálatot. A tervezés kezdettől fogva két irányt követ:

Egyrészt eldöntik, hogy az új stratégiát adaptálják majd a TEUTONIC-osztály terveinek továbbfejlesztésével tervezett új hajóosztályra is, amelyben (az alaptípushoz hasonlóan) további két hajót építenek, amelyek az OCEANIC (II) és az OLYMPIC nevet viselik majd, s csak 21 csomós (39 Km/h) sebességre lesznek képesek (ami menetrend-tervezési szempontból előnyös, mert így lépést tarthatnak az ugyanekkora sebességre képes TEURONIC-kal és MAJESTIC-kel, s arra is alkalmassá válnak, hogy teljesítsék a segédcirkáló-megállapodás feltételeit), de ennél jobban nem fokozzák a sebességüket, mivel nem várnak sebességi rekordot tőlük. 

Másrészt – kifejezetten a CYMRIC terveinek továbbfejlesztésével – négy másik hajót is felépítenek majd a meglehetősen átlagos, 16 csomós (30 Km/h) menetsebességre optimalizálva, de egyedülállóan nagy méretekkel, nagy teherterekkel és pazarul berendezett, tágas utasterekkel (anélkül, hogy felfegyvereznék, s háború esetén segédcirkáló-feladatok ellátására ajánlanák fel ezeket a Kormány számára). Ezt a típust egyelőre csak úgy nevezik: a „Nagy Négyes”.

Ezzel a tervek szerint tehát végül is négy gyorsgőzös (TEUTONIC, MAJESTIC, OCEANIC (II), OLYMPIC) és négy mérsékeltebb sebességű, de extrémnagy befogadóképességű vegyes rendeltetésű (személy- és áruszállító) gőzhajó alkotná a WSL északatlanti flottáját. 

Az első négyes hajói tartoznának az állammal kötött postaszállítási- és segédcirkáló-megállapodás hatálya alá egyaránt, míg a második négyesre kizárólag a postaszállítási megállapodás hatálya terjedne ki (vagyis a brit állam az első négy hajó esetében az építkezéshez is anyagi támogatást nyújtana, míg a második négyes esetén csak az üzemeltetéshez).

A tervezők számára átadott megrendelői specifikációt Thomas Henry Ismay határozza meg, mindkét típus tekintetében a „sebesség helyett luxust” stratégia alapján: „A legkiválóbbat, semmi mást!” Mindez az OCEANIC (II) osztály esetében a világ leghosszabb, a „Nagy Négyes” esetében pedig a világ legnagyobb (térfogatú) hajóinak a felépítését jelenti. Számítása szerint ezzel továbbra is a britek tudhatják magukénak az elsőséget a hajógyártás összes jellemző teljesítménye tekintetében, hiszen a világ leggyorsabb, leghosszabb és legnagyobb hajóit egyaránt brit gyárak építenék és brit társaságok üzemeltetnék. A WSL pedig úgy részesül a dicsőségben, hogy a jövőben nem kell részt kellene vennie a nagy sebességű óceánjárók felépítésének és üzemben tartásának meglehetősen költséges sportjában (minthogy a pénzügyileg fenntartható működés érdekében lemond erről a dicsőségről a rivális brit hajótársaság, a Cunard Line javára).

1897.03.18.: Az OCEANIC (II) gerincfektetése Belfastban, a H&W telephelyén.

1897.05.04.: A német KAISER WILHELM der GROßE óceánjáró vízrebocsátása.

1898.04.03.: A KAISER WILHELM der GROßE 22,29 csomós (41,3 Km/h) sebességgel elhódítja a Kék Szalagot a Cunard Line LUCANIA nevű óceánjárójától. Első ízben fordul elő, hogy a világ legnagyobb és leggyorsabb hajója nem brit, hanem német. A leggyorsabb atlanti átkelésért járó elismerést ettől kezdve 1907 októberéig megszakítás nélkül kizárólag különböző német óceánjárók birtokolják. Megkezdődik az óceáni személyhajózás „német évtizede”. A sértett brit nemzeti büszkeség elégtételt keres, így a tervezett WSL-hajók – az építés alatt álló OCEANIC(II)-osztály, s a közvetlenül utána építendő Nagy Négyes – egy csapásra az érdeklődés középpontjába kerül, hiszen nekik kell visszaszerezni a németektől legalább a világ leghosszabb és a legnagyobb (térfogatú) hajóinak kitüntető címét Nagy-Britannia számára.

1898.09.10-12.: A Nagy Négyes első egységének megrendelését megerősítő szerződéskötéshez kapcsolódó levélváltás a White Star Line hajótársaság és a Harland & Wolff Hajógyár között.

1899.01.14.: Az OCEANIC (II) vízrebocsátása Belfastban. A 215 m hosszú új WSL-gőzös az első óceánjáró, amelynek sikerült felülmúlnia a 40 évvel korábban épült híres GREAT EASTERN óriásgőzös 211 m-es hosszát.

1899_oceanic_01.jpg
8. ábra: A 17 274 tonnás OCEANIC (II) rekordot nem jelentő 21 csomós sebességének fenntartása önmagában 15 kazánt igényelt. Ehhez képest a 12 552 tonnás CYMRIC-nek csupán 7 kazánra és sokkal kevesebb szénre volt szüksége a maga 15 csomós (27,8 Km/h) sebességének fenntartásához, miközben a gépészeti terek kiterjedésének korlátozottsága folytán sokkal nagyobb utas- és raktér állt rendelkezésre a fedélzetén (8 123 tonna a 6 996 tonnához képest). Vagyis az OCEANIC (II) hiába volt nagyobb hajó, a CYMRIC-et kisebb méretei ellenére is jobban használhatták az utasok és az áruk jövedelmező szállítására. A The Graphic magazin 1900. január 21-i száma (a következő oldalon) mindazonáltal lelkes beszámolót közölt a vízrebocsátásról: „Szombaton a Harland & Wolff belfasti telepén, a Queen’s Island-en vízrebocsátották a White Star Line részére épített OCEANIC nevű új duplacsavargőzöst. A mérnöki tudományok ünnepét jelentő esemény új korszak kezdetét jelzi a hajóépítés történetében, minthogy az OCEANIC a valaha épült legnagyobb hajó.” Építéséhez a H&W telephelyén új portáldarura volt szükség, s elsőként alkalmazták a hidraulikus szegecselést. (rajz: Dr. Balogh Tamás)

1899.02.12.: Az OCEANIC (I) testvérhajója, az ADRIATIC selejtezése (és bontása Thomas W. Ward hajóbontójában, Prestonban). Ezzel teljessé válik a WSL első hajóosztályának a szolgálatból történt kivonása (az ATLANTIC még 1873-ban elsüllyedt, a BALTIC-ot és a REPUBLIC-ot 1888/1889-ben eladták Hollandiába, a CELTIC-et 1893-ban Dániába, az OCEANIC-et pedig 1895-ben lebontották).

1899.01.14.: Az OCEANIC vízrebocsátása után Thomas Henry Ismay mellkasi fájdalmakra panaszkodik. Mivel egész életében csak ritkán volt beteg, az orvosa nagyon komolyan veszi a panaszait, ennek ellenére Ismay állapota lassan ugyan, de egyre jobban romlik. Az OCEANIC testvérhajójának megrendelése csúszik.

1899.03.22.: A Nagy Négyes első egységének gerincfektetése 335-ös gyártmányszámmal. Thomas Henry Ismay egészségi állapota javulni kezd. Feleségével Windermere-be utazik, ahol újabb rosszullét tör rá. Felesége orvost hívat, aki morfiumot rendel. Ismay hat nap múlva jobban érzi magát, s visszatérnek Dawpoolba.

1899.04.26.: Hat héten keresztül tartó heves fájdalmak után – melyeket az orvos epekőként diagnosztizál – Ismay újra elég jól érzi magát a munkához. 

1899.08.30.: Ismay összeesik és ágyba kényszerül. Másnap megműtik, de a műtét sikertelen.

1899.09.01.: Elkészül a 335-ös gyártmányszámú hajótest fenékbordázata a kettős fenék magasságáig.

1899.09.04.: Ismay második műtétje.

1899.09.05.: Ismay ragaszkodik hozzá, hogy a lányai vegyenek részt az OCEANIC másnap kezdődő avató útján, feleségét pedig arra kéri, hogy gondoskodjon róla, hogy a helyi egyházi gyülekezet imádkozzon érte.

1899.09.14.: Ismay szívrohamot kap.

1899.11.23.: Ismay 62 éves korában meghal. A White Star Line elnöki tisztségében legidősebb fia, Joseph Bruce Ismay (1862-1937) követi, aki a vállalat képviseletében végzett 10 évig tartó New York-i ügynökösködés után 1891-ben tért vissza az Egyesült Királyságba. Az OLYMPIC megrendelését törlik. J. Bruce Ismay teljes figyelmét az édesapja által megrendelt utolsó hajóosztály, a Nagy Négyes felépítésének végig vitelére fordítja.

1901_celtic_01.jpg
9. ábra: A 335-ös gyártmányszámú hajó hossza megegyezik a GREAT EASTERN hosszával (680 láb, azaz 211 m), amelyhez 75 lábnyi (22,86 m) szélesség társul, így a térfogata jócskán felülmúlja az addigi legnagyobb hajóét (20 904 BRT a 18 915 BRT-hez képest). Ezzel az OCEANIC (II) után – amely túlszárnyalta a hosszát – a GREAT EASTERN térfogatát is sikerül meghaladni, de a hajótest hossz-szélesség aránya az OCEANIC (II)-vel összehasonlítva is nagyobb, 9:1 a 10:1-hez képest. A Nagy Négyes térfogata így 21 %-kal nagyobb az OCEANIC (II) térfogatánál, s a belső terei sokkal jobban kihasználhatók, minthogy az OCEANIC (II) 15 kazánjához képest csupán feleannyi (8) kazánnal épül. A hajótest nagy méretei az építés során különös körültekintést igényelnek az óceáni hullámzás által keltett csavaró-nyíró igénybevételeknek való ellenállás biztosítása (a két hullámhegyen támaszkodó, középen hullámvölgy felett lebegő, illetve a középen hullámhegyen támaszkodó, a két végén hullámvölgy fölött lebegő hajótest kettétörésének elkerülése) érdekében. Ehhez a hajótest felső fedélzetének oldalsó lemezsorát, s a hajófenék középső szakaszának lemezelését megkettőzik, a bordakeretek pedig oszlopos merevítést kapnak. Míg az OCEANIC (II) esetében az általános elrendezést a TEUTONIC-osztály terveinek alapul vételével alakították ki, s a parancsnoki híd egybeépült a felépítménnyel (elegáns, folytonos megjelenést adva a hajónak), a Nagy Négyes esetében a CYMRIC terveihez igazodva osztott – a korabeli terminológia szerint ún.: „szigetes” – felépítményt alakítanak ki, amelyen a tiszti lakrészeket és a parancsnoki hidat befogadó felépítményrészt elválasztják az utasok rendelkezésére álló többi felépítménytől. (rajz: Dr. Balogh Tamás)

1900.01.24.: Elkészül a 335-ös gyártmányszámú egység teljes bordaváza.

1900.10.13.: A Nagy Négyes második egysége, a 337-es gyártmányszámú egység gerincfektetése.

1901.04.04.: A 335-ös gyártmányszámú egység vízrebocsátása CELTIC néven.

1901.07.11.: A hajó hivatalos átadása a WSL részére.

sails_on_liners_hu_kisebb.jpg
10. ábra: Információ arról, hogy a CELTIC valóban rendelkezett-e vitorlákkal.
 

1901.07.26.: A CELTIC első útjára indul New Yorkba.

1901.08.04.: Reggel 07:00 órakor a hajó megérkezik New Yorkba. Az út alatt mért átlagos sebessége 17 csomó (31,5 Km/h), egy egész csomóval az építési specifikációban előírt maximális sebesség felett.

A hajó két kazánházában elhelyezett 8 db kétvégű kazán fűtéséhez a teljes út alatt csupán 2 400 tonna szén szükséges a 16 csomó feletti sebesség tartásához, miközben az OCEANIC II esetében a 21 csomós átkeléshez 6 000 tonna kell (a CELTIC napi szénfogyasztása 235 tonna, az OCEANIC-é 450). A hajó három osztályán összesen 2 859 főt (347 első-, 160 másod- és 2 352 harmadosztályú utast) lehet elhelyezni a 335 fős személyzet (a 64 fő fedélzeti matróz és tiszt, a 92 fűtő és gépész, s a 179 utaskísérő) mellett.

Mivel a legtöbb utas harmadosztályon utazhat, különleges figyelmet fordítanak a harmadosztály elhelyezésére: Az összes harmadosztályú utas csaknem kétharmada számára külön kabinokat alakítanak ki, szakítva a nagy közös hálótermekben történő elhelyezés addigi gyakorlatával (noha a legszegényebb egyedülálló férfiutasok számára 2 db, egyenként 300 fő befogadóképességű nagy hálótermet azért fenntartanak). A szalon-fedélzetnek nevezett felső fedélzeten álló felépítmény hátsó részében harmadosztályú dohányzó és nappali áll, egy fedélzettel lejjebb pedig egy-egy nagy étkező a hajótest jobb és baloldalán. A felépítményi helyiségekben ugyanolyan ülőbútorok vannak, mint az étkezőkben, így a harmadosztály teljes foglaltsága esetén azok is étkezővé alakíthatók. A harmadosztályú helyiségeket a többi osztályhoz hasonlóan szintén felszerelik elektromos ventilátorokkal.

Noha a hajótest 36 láb 6 hüvelyk (11,25 m) maximális merülésig terhelhető, csak 31 láb (9,44 m) merülésig engedik megtölteni mindaddig, amíg a New York-i kikötő hajózóútjait ki nem kotorják a hajó maximális merülésének megfelelő mélységben.

korabeli_sajto.jpg
11. ábra: A korabeli sajtónak a CELTIC születéséről tudósító lapszámai Európában (balra) és Amerikában (középen és jobbra) a hajó vízrebocsátásához és első amerikai érkezéséhez időzítve a hajó páratlan méreteinek és berendezésének, illetve költséghatékonyságának részletes ismertetésére. Jellemző részlet a Scientific American c. tudományos ismeretterjesztő folyóirat 1901. augusztus 17-i számából: "A CELTIC 18.500 tonna áru (ebből 2.400 tonna szén) és 2.859 utas szállítására képes, kivételesen tágas karakterének köszönhetően. [...] Érdekes összehasonlítani az OCEANIC-kel a szénfogyasztás és az utasbefogadó-képesség alapján. Az OCEANIC 1.284 fővel kevesebb utast vehet a fedélzetére, a maximális vízkiszorítása pedig 5.200 tonnával kisebb, mint a CELTIC-é. Ahhoz pedig, hogy a csekély 4 csomóval magasabb óránkénti sebességét tartani tudja, kétszer annyi szenet kell elégetnie és 115 fővel nagyobb legénységre van szüksége." A kép a jobb alsó sarokban elhelyezett kettős nyíl ikonra kattintva nagyítható. A kinagyított kép fölé vitt egér jobb egérgombjával történő ismételt kattintásra megjelenő párbeszéd-panelen a "kép megnyitása új ablakban" parancs kiválasztásával pedig a kép olvasható méretűre nagyítható.

1901.10.22.: A CELTIC a harmadik New Yorkba tartó útján, Henry St-George Lindsay kapitány parancsnoksága alatt 7 nap, 12 óra, 41 perces út végén New Yorkba érkezik.

1901.12.31.: A CELTIC – amely az átadása óta 6 nyugati irányú atlanti átkelést teljesített – 6. keleti irányú átkelésére indul, a téli időszakra jellemző alacsony foglaltság mellett (mindössze 233 utassal).

1902.01.23.: A CELTIC azévi első érkezése New Yorkba.

1902.02.08.: A CELTIC az első osztályon 826 amerikai „bibliakutató” utassal 1902.04.23-g tartó, 74 napos mediterrán körútra indul New Yorkból Madeira, Gibraltár, Észak-Afrika, Málta, Egyiptom, a Szent Föld, Törökország, Görögország, Olaszország, a Francia Riviéra, Anglia és Írország érintésével.

A „bibliakutatók” Charles Taze Russel (1852-1916) pittsburghi unitárius lelkész által 1881-ben alapított millennialista-restauracionista keresztény mozgalom tagjai, akik szerint Krisztus eredeti tanításait és gyakorlatát az évszázadok alatt elfelejtették/eltorzították, ezért azok helyreállítást (restaurációt) igényelnek, s az eljövendő aranykor az ezredforduló (millennium) után következik be.

A rögzített útvonalon menetrend szerint közlekedő óceánjárók szabadidős körutazásokra történő felhasználásának legkorábbi előzményei egy brit hajótársaság, a Peninsular & Orient Line (P&O) működéséig nyúlnak vissza, amely első ízben 1844-ben értékesített jegyeket a hajóira Londonból a Földközi-tenger vidékére tett körutazásokhoz. Amerikában elsőként 1867-ben nyújtottak hasonló szolgáltatást az s.s. QUAKER CITY lapátkerekes gőzössel, melynek utasai Franciaország, Olaszország, Görögország, Törökország (a Szent Föld) és Egyiptom kikötőit keresték fel (a hajón tartózkodó Mark Twain a fedélzeten szerzett tapasztalatai alapján írta meg később a „Jámbor lelkek külföldön” c. humoros levélregényét). A legelső olyan hajó, amelyet már kifejezetten körutazásokra (nem pedig menetrendi forgalmat bonyolító óceánjárónak) terveztek – a brit s.s. CEYLON – 1881-ben épült, s a Regent Street Polytechnic iskola kínált vele megfizethető, oktató jellegű szabadidős körutazásokat a munkásosztálybeli diákjainak. Más szervezetek és hajótársaságok ekkoriban még leginkább csak a régebbi óceánjárókat vagy az egyéb üzleti tevékenységükhöz éppen nem szükséges hajóikkal kínáltak sétahajózást az óceáni átkelésekre alkalmas szezonon kívüli időszakokban. Végül a német H.A.P.AG társaság igazgatója, Albert Ballin megrendelésére 1900-ban épült az első olyan hajó – a PRINZESSIN VIKTORIA LUISE – amelyet kifejezetten szabadidős hajózásra terveztek (addig a H.A.P.AG is a tartalékban álló/szolgálaton kívüli óceánjáróit használta kirándulóhajózásra). Ehhez a kezdeményezéshez igyekezett felzárkózni a WSL is a körutazás megszervezésével, igyekezve gazdaságosan kihasználni a hajót a holtszezonban.

1902.04.19.: Az amerikai John Pierpont Morgan befektetési bankár, aki az óceán két partján működő hajózási társaságok felvásárlásával évek óta igyekszik monopolizálni az észak-atlanti hajózási piacot, 10 000 000 fontért felvásárolja a White Star Line-t. Joseph Bruce Ismay marad az elnök és ügyvezető igazgató, James Ismay és William Imrie nyugdíjba vonulnak. A felvásárlást a WSL legnagyobb részvényeseként a Harland & Wolff Hajógyár tulajdonosa és igazgatója, William James Pirrie sietteti, nem véletlenül: az alku része ugyanis, hogy a Morgan tulajdonában álló valamennyi hajózási társaság ezután minden hajóját a belfasti Harland & Wolff Hajógyárban építteti. A megállapodás hatására a gyár évente több mint 13 – azaz havonta egy – hajót épít, s ezzel a világ legnagyobb hajógyárává válik.

1902.05.03.: Földközi-tengeri körútját követően az észak-atlanti szolgálatba történő visszatérése után a CELTIC New Yorkba érkezik.

1902.06.07.: A Nagy Négyes harmadik egysége, a 352-es gyártmányszámú egység gerincfektetése.

1902.08.21.: A 337-es gyártmányszámú második egység vízrebocsátása CEDRIC néven.

010_ni_nmni_hoyfm_hw_h771a-001a.jpg
12. ábra: A CEDRIC a vízrebocsátás után a szerelőparthoz kötve a BRITANNIC (I) társaságában. A CEDRIC térfogata négyszeresen múlta felül elődjéét. (fotó: Robert Welsh, Ulster Folk and Transport Museum, National Museums of Northern Ireland)


011_9.jpg
13. ábra: A White Star Line hajóinak fejlődése. Fent balra az OCEANIC (I), a TEUTONIC és az OCEANIC (II), fent jobbra pedig a CEVIC, RUNIC, CELTIC gyári félmodelljei. (fotó: Robert Welsh, Ulster Folk and Transport Museum, National Museums of Northern Ireland, első kép, második kép)

1902.08.23.: A Nagy Négyes negyedik egysége, a 358-as gyártmányszámú egység megrendelése.

1902.11.18.: A 358-as gyártmányszámú egység gerincfektetése.

1903.01.31.: A CEDRIC hivatalos átadása.

1903.04.15.: A CELTIC összeütközik a HEATHMORE gőzhajóval, Liverpool előtt, a Mersey-folyón. A hajótesten kisebb lék támad, amelyet javítani kell.

1903.11.21.: A 352-es gyártmányszámú egység vízrebocsátása BALTIC néven.

1903.11.26.: A CELTIC rakterében keletkezett tűz elpusztítja a hajón lévő gyapotrakományt.

1904.06.23.: A BALTIC hivatalos átadása.

1904.09.24.: A CELTIC a legénységgel együtt 2 957 fővel megérkezik New Yorkba. Eddig ez a White Star Line által egyetlen hajóúton szállított legmagasabb létszám. Ugyanebben a hónapban a CEDRIC 2 723 főt, a BALTIC pedig 2 890 főt szállít, vagyis a Nagy Négyes addig elkészült három tagja együtt, alig három hét leforgása alatt mindösszesen 8 570 utast szállít át az Atlanti-óceánon. A hajók építését megalapozó koncepció helyessége ezzel fényesen beigazolódik. Olyannyira, hogy a hajók sikere nyomán a rivális német hajótárasaságok, a H.A.P.AG és a Norddeutscher Lloyd is hasonló hajók (a KAISERIN AUGUSTE VICTORIA, az AMERICA és a GEORGE WASHINGTON) felépítéséről döntenek. A német hajók közül az AMERICA Belfastban épül, a Harland & Wolff-nál, látványos igazolásaként annak, hogy William James Pirrie a WSL J. P. Morgan általi felvásárlását követően immár semmisnek tekinti a Sir Edward Harland és Thomas Henry Ismay közötti megállapodást, miszerint a hajógyár nem épít hajót a WSL riválisainak.

1905.03.12.-12.30.: A CELTIC az év folyamán 12 átkelést teljesít az Atlanti-óceánon Joseph Barlow Ranson és Bertram Hayes kapitányok parancsnoksága alatt. Azévi utolsó Amerikába tartó útján, december 25-én egy óriáshullám hatalmas csapást mér a hajóra, megrongálva a másodosztályú létesítményeket (a hullám betörte a dohányzó ablakait, leszakított egy 4 tonnás beszállóajtót a hajótestről és elsodorta a fedélzeti korlát egy 30 méternyi szakaszát, alaposan ráijesztve az utasokra).

Az óriáshullám – a mély vizekben szinte észrevétlen szökőárral szemben – rövid ideig létező, a szignifikáns hullámmagasság több mint kétszeresét meghaladó magasságú epizodikus hullámjelenség, amely akkor alakul ki, amikor egy normális ún.: nem lineáris hullám bizonyos környezeti tényezők (pl.: szél, áramlások) kölcsönhatásának eredményeként (a lineáris szuperpozíció hatására) energiát nyer a környező hullámokból és rövid időre a korábbi mérete sokszorosára nő, különös veszélyt jelentve a hajózásra.

1906.01.31.-12.07.: A CELTIC az év folyamán 11 alkalommal kel át az Atlanti-óceánon Joseph Barlow Ranson kapitány parancsnoksága alatt.

1906.09.20.: A 358-as gyártmányszámú egység vízrebocsátása ADRIATIC néven.

1907.04.25.: Az ADRIATIC átadása.

012_9.jpg
14. ábra: A Nagy Négyes hajói csak első ránézésre tűnnek teljesen egyformának. Valójában az első két és az utolsó két egység páronként jobban hasonlít egymásra, mint a másik páros bármelyik tagjára. A BALTIC és az ADRIATIC például a maga 24 570 tonnás térfogatával 17 %-kal nagyobb, mint a 20 904 tonnás CELTIC és CEDRIC. Az ADRIATIC esetében a gépteljesítményt is növelik annak érdekében, hogy a hajó sebességét 17,5 csomó (32,4 Km/h) fölé fokozhassák: a 8 kétvégű kazán mellé így további 4 egyvégű kazánt is beépítenek. A fenti rajzon az első és a második páros eltérései láthatók (rajz: Dr. Balogh Tamás) az alábbiak szerint:

- Vörös körben az osztott felépítmény hátsó részén kialakított három felépítmény-sziget egymáshoz képesti helyzete és eltérő beépítése látható (a csónaktartó állványok alatti, oldalfalakkal határolt helyiségek léte vagy hiánya, illetve a felépítmény-szigetek különböző - 1-2 fedélzetnyi - magassága), valamint az árbocdaruktól elkülönített fedélzeti rakodódaruk pozíciója (ahol releváns - vagyis, amelyik hajón ilyen jelölés nincs, ott az elrendezés az előző hajón láthatóval azonos).

- Vörös szaggatott vonalak jelölik az osztott felépítmény középső részének és hátsó (hármas) felépítmény-csoportjának hossza, illetve a köztük lévő távolság hajónkénti változásait (ahol releváns - vagyis, amelyik hajón ilyen jelölés nincs, ott az elrendezés az előző hajón láthatóval azonos).

- 1-2-3-4 számok jelölik a felépítmények mellvédjének hajónként és fedélzetenként eltérő (tömör lemezmellvédes, illetve szalagkorlátos) kialakítását és hosszát (ahol releváns - vagyis, amelyik hajón ilyen jelölés nincs, ott az elrendezés az előző hajón láthatóval azonos).

1907.04.30.: A White Star Line megbízást ad a belfasti Harland & Wolff Hajógyárnak, hogy készüljön fel három nagy óceánjáró személyszállító gőzhajó (a későbbi OLYMPIC-osztály) felépítésére, s a megrendelői specifikáció alapján kezdje meg a részletes tervek kidolgozását.

1911.10.20.: Robert MacGuffie fedélzeti steward eltűnik (valószínűleg lesodorja egy hullám a fedélzetről). Az utasok 500 dollárt gyűjtenek az özvegye és gyermekei megsegítésére.

1912.04.14.: A New Yorkból három napja útra kelt BALTIC jeget jelent az avató útján New Yorkba tartó TITANIC-nak. Másnap hajnalban pedig az éjjel jéghegynek ütközött óceánjáró mentésére igyekszik – hiába.

1912.04.18.: Joseph Bruce Ismay a CEDRIC fedélzetén kívánja hazaküldeni a TITANIC túlélő legénységét, ám az időközben elrendelt szenátusi meghallgatások miatt a hajó nélkülük indul vissza Európába.

1912.05.02.: Joseph Bruce Ismay a szenátusi vizsgálat befejezését követően az ADRIATIC fedélzetén Liverpoolba érkezik (a TITANIC túlélő legényégét a LAPPLAND nevű Red Star Liner szállítja Angliába).

1912.12.31.: Joseph Bruce Ismay megerősíti, hogy januári elhatározásának megfelelően 1913.06.30. hatállyal lemond. Bejelentését 1913.01.02-án elfogadják. A White Star Line új elnök-vezérigazgatója a korábbi alelnök, Harold Sanderson.

1913.01.23.-12.05.: A CELTIC az év folyamán 11 átkelést teljesít az Atlanti-óceánon Frank Ernest Beadnell és Alexander Elvin Sherwin Hambelton kapitányok parancsoksága alatt.

A transzóceáni személyközlekedés konjunktúrája a TITANIC tragédiája ellenére is töretlen: míg 1912-ben a Nagy Négyes hajói összesen 68 000 embert szállítottak oda-vissza az óceán két partja közt, addig 1913-ban már nem kevesebb, mint 77 000 embert, 1914 végéig pedig a négy hajó együttes teljesítménye a szolgálatba állításuktól kezdve eltelt teljes időre vetítve összesen 850 000 főt jelentett.

013_9.jpg
15. ábra: A CELTIC kisebb sebessége ellenére is az első világháborút megelőző időszak népszerű hajói közé tartozott. Ennek egyik oka abban keresendő, amit a Scientific American c. folyóirat így foglalt össze: "A transzatlanti kereskedelmi gőzhajókat két, egymástól mereven elkülönülő típusba sorolták egykor - az egyik típust főleg utasok és posta, a másikat kizárólag teheráru szállítására használták. A postagőzösökéhez képest kevésbé fényűző és olcsóbb szállások iránt a legutóbbi években felélénkült kereslet arra késztette a hajótársaságokat, hogy tehergőzöseik közül a gyorsabbakon bizonyos számú szálláshelyet is biztosítsanak; ez az új kezdeményezés olyan sikeresnek bizonyult, hogy egy teljesen új típusú gőzhajót eredményezett, olyanokat, mint most a CELTIC, amely típusának legnagyobb és legnépszerűbb képviselője." (fotó: Robert Welsh, Ulster Folk and Transport Museum, National Museums of Northern Ireland, első kép, második kép)

1914.01.08.-05.25.: A CELTIC az első félév folyamán 3 átkelést teljesít New York és Alexandria (Egyiptom) között Nápoly és Madeira érintésével Alexander Elvin Sherwin Hambelton kapitány parancsoksága alatt.

1914.06.11.-10.08.: A CELTIC az év hátralévő részében – az első világháborúba történt 1914.08.04-i brit belépést követő időszakot is beleértve – 5 átkelést teljesít az Atlanti-óceánon Liverpool és New York között oda-vissza Alexander Elvin Sherwin Hambelton kapitány parancsoksága alatt.

1914.11.01.-1915.08.02.: A CELTIC „behívót” kap: a hajót a hajótársaság és a brit kormány között kötött szerződés értelmében felfegyverzik (a hajót 8 db 6 hüvelykes gyorstüzelő ágyúval szerelik fel) és a flotta segédhajójaként veszik igénybe a háborúban Oswald McDonough English sorhajókapitány parancsoksága alatt azzal a feladattal, hogy a Csendes-óceáni brit hajóraj ellátóhajójaként tevékenykedjen.

1915.08.02.-1916.01.04.: A CELTIC hadiszolgálatban Christopher Russell Payne sorhajókapitány parancsoksága alatt. A hajó 1915.08.23.-09.07. között a délafrikai Simonstown-ban szárazdokkba áll, ahol elvégzik a víz alatti részei karbantartását, azt követően pedig egészen 1915.12.01.-ig az öbölben marad, hogy a gépészeti felújítását is végrehajthassák.

1916.04.19.-12.03.: A CELTIC-et elbocsájtják a fegyveres hadiszolgálatból, s az év további részében csapatszállítóként 7 átkelést teljesít az Altanti-óceánon Liverpool és New York között oda-vissza Alexander Elvin Sherwin Hambelton kapitány parancsoksága alatt, akit az év végén a JUSTICIA (ex-STATENDAM) óceánjáró parancsokává neveznek ki.

014_9.jpg
16. ábra: A CELTIC felfegyverzett segédcirkálóként a simonstown-i szárazdokkban (fent). A képen jól láthatók az orrfedélzet peremén és az osztott felépítmény felépítménycsoportjai közötti fedélzetrészeken felállított gyorstüzelő ágyúk (forrás). Középen és lent a hajón a fegyveres hadiszolgálatból történt elbocsátását követően a tengeralattjáró-parancsnokok megzavarása érdekében alkalmazott álcázófestés látható (forrás).

1917.01.03.-04.21.: A CELTIC két utat tesz meg Liverpool és New York között John Bradshaw kapitány parancsnoksága alatt.

1917.02.14.: A CELTIC aknára fut a Man-sziget előtt. A fedélzeten tartózkodók közül 17 ember meghal, de a hajó úszóképes marad, s a CANADA gőzös vontájában ér Peel Bay-be, ahonnan később Belfastba vontatják, ahol teljesen kijavítják, majd a haditengerészet hadihajóinak történő fűtőolaj-szállításra alakítják át.

1917.05.13.: Az U-57 jelű német tengeralattjáró sikertelen torpedótámadása a hajó ellen (a torpedó célt téveszt).

1917.06.11.-12.26.: A javítást követően a CELTIC 5 átkelést teljesít az Alanti-óceánon Liverpool és New York között oda vissza Hugh Frederick David kapitány parancsnoksága alatt.

1918.02.27.-12.17.: A CELTIC 3 átkelést teljesít az Alanti-óceánon Liverpool és New York között oda vissza Hugh Frederick David és Alexander Elvin Sherwin Hambelton kapitányok parancsnoksága alatt.

1918.03.31.: Az U 77-es tengeralattjáró megtorpedózza a hajót az Ír-tengeren. Hatan meghalnak, de a CELTIC ezúttal is úszóképes marad (a tengerészek szerint azért, mert a tengeralattjáró mindkét oldalról megtorpedózta, így egyenletes elárasztás mellett nem dőlt meg és nem mozdult el a rakomány sem). Sikerül Liverpoolba vontatni, ahol ismét kijavítják.

1919.05.17.: A CELTIC-et a brit kormány visszaadja a White Star Line-nak, amely Belfastba küldi felújításra.

1920.01.01.-12.29.: A CELTIC 9 átkelést teljesít az Alanti-óceánon Liverpool és New York között oda vissza Richard Owen Jones kapitány parancsnoksága alatt.

1921.01.08.-12.26.: A CELTIC 12 átkelést teljesít az Alanti-óceánon Liverpool és New York között oda vissza Frank Briscoe Howarth, Frank Ernest Beadnell és John Roberts kapitányok parancsnoksága alatt.

1921.04.24.: Az EVERETT nevű szénszállító kis híján a CELTIC-nek ütközik a sűrű ködben a NANTUCKET világítóhajó közelében. Az ütközést az utolsó pillanatban sikerül elkerülni, de a CELTIC oldala így is behorpad, ahol a szénszállító végigsúrolja.

015_ss_celtic_rammed_by_collier_by_leslie_joes_1886_1967.jpeg
17. ábra: A CELTIC sérült oldala az ütközés után. (fotó: Leslie Jones, Boston Public Library, Leslie Jones Collection)

1922.02.18.-12.11.: A CELTIC 11 átkelést teljesít az Alanti-óceánon Liverpool és New York között oda vissza John Roberts és William Marshall kapitányok parancsnoksága alatt.

1925.04.25.: A CELTIC véletlenül nekiütközik a Coast Line HAMPSHIRE COAST nevű hajójának a Mersey-folyón. Mindkét hajó csak kisebb károkat szenved. Ugyanebben az évben a CELTIC elveszíti a hajócsavart a bostoni kikötőben, és vissza kell térnie a dokkba, így utasai vonattal indultak New Yorkba, hogy ott egy másik hajóra szálljanak át.

1926.11.01.: Lord Kylsant, a brit Royal Mail Steam Packet Co. hajótársaság tulajdonosa és vezérigazgatója felvásárolja a White Star Line többségi részvénypakettjét amerikai tulajdonosaitól, akik bejelentik, hogy felbontják a Harland & Wolff Hajógyárral kötött szerződést. A White Star Line amerikaiból újra brit tulajdonba kerül, s csatlakozik a Royal Mail Steam Packet Co. vezette konglomerátumhoz.

1927.01.29.: Az amerikai Diamond Lines ANACONDA nevű hajója a sűrű ködben a CELTIC-nek ütközik a Fire Island közelében. A balesetet követő felújítást a White Star Line felhasználja a hajó átalakítására, annak érdekében, hogy a CELTIC lépést tarthasson az Atlanti-óceán északi részén szolgálatba állított legújabb hajókkal. Az addigi háromosztályos rendszert ekkor feladják, s a hajót 2 500 kabinosztályú utas számára rendezik be.

1927.04.14.: A kiöregedett Nagy Négyes pótlására megrendelt BRITANNIC (III) – korszerű közepes méretű kabinos motorhajó – gerincfektetése.

1928.12.01.: A CELTIC útnak indul New Yorkból Boston felé, ahol fedélzetére veszi a november 12-én elsüllyedt VESTRIS gőzös európai túlélőit, majd megkezdi atlanti átkelését az írországi Cobh és az angliai Liverpool felé Gilbert Parry kapitány parancsnoksága alatt. A hajó Cobh-i érkezését december 10-én hajnali 03:00 és 04:00 óra közt várják.

1928.12.10.: A CELTIC zátonyra fut.

Cobh-hoz közeledve az időjárás egyre romlik, ami azzal fenyeget, hogy lehetetlenné válik a révkalauz felvétele, akinek a jelenléte szükséges a kikötő előtti horgonyzóhely biztonságos megközelítéséhez. Gilbert Berry kapitány ezért úgy dönt, hogy ha nem javul az idő, akkor az írországi megálló mellőzésével közvetlenül Liverpoolba megy. A CELTIC fogadására felkészült révkalauz-szolgálat hajnali 03:00 órakor észleli a CELTIC fényeit néhány mérföldnyire a Cobh-i kikötő bejáratától délkeletre. Bár az erős délnyugati szél időközben orkánná fokozódik, Berry kapitány úgy véli, hogy a 04:11-re előre jelzett dagály idején képes lesz felvenni a révkalauzt, ezért lassan közelít a CELTIC-kel a kikötő bejáratához, s már majdnem biztonságos vizekre ér, amikor 04:55-kor egy heves széllökés a Roches-fok előtti Cow and Calf sziklákra taszítja egy hatalmas reccsenés kíséretében. Az erőteljes becsapódás hatására az étkezőben lévő asztalnemű az asztalokról a fedélzetre esik és összetörik, több utas az egyensúlyát vesztve elesik, a CELTIC testén pedig remegés fut végig, ahogy a még mindig forgó hajócsavarok igyekeznek előre hajtani a zátonyon rekedt hajót, amely az oldalát paskoló hullámverésben ide-oda billeg.

016_6.jpg
18. ábra: A CELTIC a zátonyon. (forrás)

Berry kapitány hat rövid hangjelzést ad a CELTIC gőzsípjával, jelezve a közelben lévő hajóknak, hogy mentést kér, az utaskísérők pedig végig járják a kabinokat és felszólítják az utasokat a mentőmellények felvételére és a csónakfedélzeten való gyülekezésre. Köztük van Albert Knill steward, a VESTRIS 13-as számú mentőcsónakjában megmenekült 13 túlélő egyike is, akit a hajó elsüllyedése utáni napon, 13-án mentettek ki a tengerből, tengeri szolgálatának 13. esztendejében. Bár ez rövid időn belül már a második hajótörése, a VESTRIS fedélzetén átéltekhez képest igazi pikniknek érzi, hiszen alig tíz perccel az ütközés után a CELTIC utaskísérői már forró kávét szolgálnak fel a csónakfedélzeten gyülekezőknek. A mentőcsónakokat leeresztésre készen kifordították, s felkészültek a csónakba szállásra, ám a viharos időben túlságosan veszélyesnek tartott műveletet hamarosan lefújták, amikor kiderült, hogy a hajót nem fenyegeti az elsüllyedés közvetlen veszélye, így az utasokat visszaterelték a hajó belsejébe, s a szokott időben, 06:30-kor felszolgálták számukra a reggelit az étkezőben, ahol ugyanúgy megterítették az asztalokat, mint mindig, mintha mi sem történt volna.

A mentőhajók – a GELEZEE nevű holland vontató és a MORSECOCK nevű helyi vontató – közben eredménytelenül igyekeznek a CELTIC közelébe jutni. Csak jóval a reggeli után sikerül átvenniük a vontatóköteleket, s akkor megkísérlik az óceánjáró levontatását a zátonyról, ám több órányi próbálkozás után végül feladják, mivel a dagály elvonultával a feladat még kivitelezhetetlenebbé válik. Annak érdekében, hogy megkönnyebbüljön a hajó, a vontatók segítségével kihajózzák az utasokat és a poggyászt, az utasokat vonat viszi Belfastba, ahonnan másnap reggel 06:00 órára érnek Liverpoolba. A hajón csak a tisztek, a gépészek és a fedélzeti matrózok maradnak, jól tudva, hogy a hullámverésben a zátonyon töltött minden perc fokozza a veszélyt, amibe a CELTIC került. 15:30-kor a brit Királyi Haditengerészet HMS SEAME rombolója igyekszik levontatni az óceánjárót a zátonyról, amely járó motorokkal igyekszik segíteni a művelet sikerét. 17:00-órakor azonban felhagynak a kísérlettel, mivel a CELTIC belsejében emelkedni kezd a víz. 17:30-kor már 12 láb (3,7 m) mélyen áll a No 3. raktérben, 11 láb (3,4 m) mélyen a 3-as és 5-ös fűtőállásban, valamint 3 láb (0,9 m) mélyen a gépházban, a tartálytető felett, s a kettős fenékbe épített tartályok egyike teljesen megtelt. Ilyen körülmények között a gépek további működtetése kizárt, a mélyebb vízbe vontatás pedig a hajó elsüllyedésével fenyeget.

1928.12.11.: A vízszint 25 lábnyira (7,2 m-re) emelkedik a No 3. raktérben, de a vízbetöréssel érintett többi rekeszben is romlik a helyzet. Kéziszivattyúkkal igyekeznek csökkenteni a betört mintegy 6 000 tonna víz mennyiségét, egyben ellenőrzés alatt tartani a helyzetet. A helyszínre érkezik Charles Alfred Bartlett, a White Star Line hajózási főfelügyelője (a TITANIC fiatalabb testvére, a BRITANNIC (II) kapitánya annak 1916-ban történt elsüllyedése idején), aki a CELTIC bejárása után azt valószínűsíti, hogy a szikla kevéssel a parancsnoki híd előtt támasztja alá az óceánjárót, amelynek a középső részén emiatt nagy feszültség halmozódik fel, amint az erős hullámzás újra meg újra a hajótestet püföli. A Harland & Wolff Hajógyár, a Cobh-i tengerészeti főfelügyelő és a biztosító társaságok képviselőivel egyeztetés kezdődik a hajó étkezőszalonjában, amelynek az eredménye az, hogy ha sikerülne a zátonyról levontatni és úszóképes állapotban tartani a hajót, még akkor is kérdéses, hogy hol lehetne kijavítani. Végül úgy döntenek, hogy partra futtatják a néhány mérföldnyire lévő Whitebay-ben, ahol elvégezhetik a legszükségesebb javításokat, amelyekkel a hajó eljuthat Belfastba, ahol teljesen helyrehozhatják. A már a helyszínen lévő mentőhajókhoz a német SEEFALKE és a brit RESTORER vontatók csatlakoznak. Immár négy vontató igyekszik megszabadítani a CELTIC-et – eredménytelenül.

1928.12.14.: Az orrban lévő elülső és a tatnál lévő hátsó trimm-tartály, valamint a No 1. raktér kivételével az egész hajóban elöl és hátul is víz alatt van, vagy szivárgás. A rakományt – gyülömcsöt és vegyesárut – csak a No 1. és 2. raktér jobb oldaláról sikerül kirakodni.

1928.12.18.: A gépházban végzett intenzív szivattyúzás feltárja a hajófenék kiterjedt sérülését. Mivel a léket nem lehet megközelíteni, így lezárni sem lehet, ezért a hajó megmentése kivitelezhetetlen.

1928.12.28.: Megkezdik a hajóban maradt többezer tonna rakomány kiemelését.

1929.02.03.: A CELTIC levontatására tett utolsó kísérlet. A dagály tetőzésére időzített műveletet az orkánná fokozódó vihar miatt félbe kell szakítani.

1929.07.09.: A WSL eladja a roncsnak minősített hajót bontásra a dán Peterson & Albeck hajóbontó vállalkozásnak, amely 50 %-os részesedést ajánl fel a Hills of Dover Hajóbontónak, amely meg is kezdi a roncs helyszíni szétbontását.

Elsőként a kéményeket távolítják el, mivel azok akadályozzák a Roches-foki világítótorony fényjelzéseinek tiszta észlelését a tenger felől, majd a 4 árboc közül hármat emelnek ki, végül a felső fedélzet szintjéig lebontják az összes felépítményt. A maradék hajótestet az eredeti tervek szerint Rotterdamba vinnék, de amikor kiderül, hogy továbbra sem lehetséges levontatni a sziklákról, a helyben történő szétvágása mellett döntenek. A bontott anyag kiemelését és elszállítását eredetileg egy, a hajó nyílt tenger felőli oldalán kikötött úszódaruról tervezték végrehajtani, de az időjárás miatt a daru rögzítése lehetetlen, a part felőli oldalon pedig a mederviszonyok miatt csak egy jóval kisebb teherbírású darut sikerül elhelyezni a hajó mellé kötött pontonon, így végül a CELTIC fedélzeten építenek fel egy másik darut, hogy a két daru összehangolt munkájával hajtsák végre a bontást. A folyamatot a rakterekben maradt romlandó áru – szalonna, gabona – rothadása során és a széntárolókban maradt elázott szénből felszabaduló mérgező gázok hátráltatják, amelyektől vegyvédelmi intézkedésekkel és gázmaszkok használatával igyekeznek megvédeni a bontókat, akiknek végül 1933-ra sikerült befejezni a hajótest teljesen szétbontását.

017_1932.jpg
19. ábra: A CELTIC bontása 1932-ben. (forrás)


Források:

Chirnside, Mark: The ‘Big Four’ of the White Star Fleet: Celtic, Cedric, Baltic & AdriaticThe History Press 2017. ISBN-10 0750965975

de Kerbrech, Richard: Ships of the White Star Line. Shepperton: Ian Allan Publishing. ISBN 978-0-7110-3366-5

Eaton, John; Haas, Charles: Falling Star, Misadventures of White Star Line Ships. Patrick Stephens Ltd. 1989. ISBN 1-85260-084-5

Norway Heritage: The emigrant ship database, CELTIC (II)

Othfors, Daniel: CELTIC (II), in.: The Great Ocean Liners

The famous Big Four: brochure of the White Star Line, 1909. 



Nagyszerű, ha tetszik a cikk és a benne megosztott képek. Ha érdeklik a szerző munkái, az Encyclopedia of Ocean Liners Fb-oldalán találhat további információkat a szerzőről és munkásságáról.

A képek megosztása esetén, a bejegyzésben mindig tüntesse fel az alkotó nevét. Köszönöm!

009_logo_jndigo_blue.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: big four balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe hajózástörténeti tagozat Celtic TIT Óceánjárók rms titanic magyar kutatócsoport Óceánjárók enciklopédiája nagy negyes

A LUSITANIA-kutatás újabb eredményei - előadás Budapesten

2023.12.01. 21:20 Doki

2023. december 16-án, 10:00 órai kezdettel kerül sor a Magyar Búvár Szakszövetség Oktatói Kollégiumának rendezvénye keretében az 1915-ben elsüllyesztett brit LUSITANIA óceánjáró magyar részvétellel zajló kutatásának idén elért eredményeiről.

plakat_20231216_v2.jpg


A rendezvényen való részvétel ingyenes, de az előadó-terem korlátozott befogadóképességére tekintettel az érdeklődők előzetesen jelezzék a részvételi szándékukat az alábbi e-mail címen: buvar@buvar.hu.

Az expedíciós beszámolót egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás és kutatótársa, Könczöl Péter - mindketten az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai - tartják majd, akik a National Geographic Magyarország Magazin weboldalán hatrészes cikksorozatban foglalták össze a részvételükkel 2018 óta intenzíven zajló (2022 óta a roncsok helyszíni kutatását is magában foglaló) LUSITANIA-kutatás eddigi legfontosabb eredményeit.

Az összefoglalóból kiderül egyebek közt az is, hogy milyen körülmények járultak hozzá a LUSITANIA rendkívül gyors elsüllyedéséhez, illetve hogyan változott az elsüllyedése óta eltelt évtizedekben, s változik jelenleg is a roncs általános állapota, ami a további kutatás lehetőségeit is befolyásolja. Ízelítőként az alábbiakban megtekinthető egy erről készült animált szekvencia, melynek nagy felbontású, magyarázatokkal ellátott változata az előadásban is szerepel majd.

ezgif_com-gif-maker_3.gif


Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

További információk:

A rendezvényhez kapcsolódó Facebook-esemény linkje: itt.

A LUSITANIA-val kapcsolatos összes blog-bejegyzésünk: itt.

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület hajózástörténeti tagozat Lusitania konczol peter rms titanic magyar kutatócsoport

A LUSITANIA újabb titkai a National Geographic Magazinban

2023.10.19. 19:25 Doki

2023. július 13.-21. között járt az Atlanti-óceánban nyugvó LUSITANIA brit óriásgőzös maradványainál a 2022-ben megkezdett első olyan nemzetközi expedíció folytatása, amelynek a legfontosabb feladata a hajót elsüllyesztő torpedó robbanása által érintett terek belső kutatása, s amelynek a roncs kutatástörténetében első ízben magyar tagjai is voltak. A búvároknak már tavaly sikerült bejutni a hajó legelső kazánházába és alaposan felderíteni azt. Idén ez a munka folytatódott és hozott olyan új eredményeket, amelyek alapvetően változtatják meg mindazt, amit a LUSITANIA elsüllyesztéséről eddig tudni lehetett. Az expedíció eredményeit a merülési célok kijelölésében és a búvárok által készített víz alatti felvételek kiértékelésében közreműködő Dr. Balogh Tamás – egyesületünk elnöke – foglalta össze cikkében, amely a National Geographic Magazin magyar kiadásának weboldalán olvasható.


ujdonsagok_06_20231019.jpg
1. kép: Címlapon a LUSITANIA.


A legújabb kutatási eredményeket összefoglaló cikk elérhető innen.

Mindezt a 2022. évi kutatásról készült hasonló beszámolóval összevetve, az olvasók teles képet kaphatnak a LUSITANIA roncsairól.

Az alábbiakban megosztunk néhány, az expedíció ideje alatt a helyszínen kézzel készített rajzot, amelyek a roncs elsüllyedést közvetlenül követő 1915-ös, és a mai, 2023-as állapotát mutatják a hajó orr-részén, amely a 2023. évi kutatás központi területe volt.

001_38.jpg
2. kép: A LUSITANIA orr-része a tengerfenéken az orrfedélzet felől nézve 1915-ben (fent) és 2023-ban (lent). Készítette: Dr. Balogh Tamás © 2023.


002_35.jpg
3. kép: A LUSITANIA orr-része a tengerfenéken a hajófenék felől nézve 1915-ben (fent) és 2023-ban (lent). Készítette: Dr. Balogh Tamás © 2023.


003_25.jpg
4. kép: A LUSITANIA elülső kazánházát befogadó hajótest-szakasz a roncs teteje (az egykori baloldal) felől nézve 2023-ban (fent) és a lemezek alá „”betekintve”, a kazánokkal (lent). Készítette: Dr. Balogh Tamás © 2023.


005_16.jpg
5. kép: A LUSITANIA roncsainak áttekintő ábrázolása a hajóorr felől nézve 2023-ban. Készítette: Dr. Balogh Tamás © 2023.


Az expedíció alkalmával dr. Balogh Tamás átadta a Kinsale-i Lusitania Múzeum & Öreg-orom Jelzőtorony vezetője, Shannon Forde számára a LUSITANIA óceánjárót és a roncsait ábrázoló alkotásait, amelyeket a múzeum örömmel fogadott, kiemelve, hogy ezek hasznos segítséget nyújtanak majd a múzeumlátogatók tájékoztatásában, akik rendszeresen érdeklődnek arról, hogy milyen állapotban vannak most a hajó roncsai. Az ajándékként átadott ábrázolások pontosan ezt mutatják be.

atadas_v2.jpg
6. kép: Balogh Tamás bemutatja a LUSITANIA óceánjáróról és a roncsairól készített ábrázolásait Shannon Forde, a Lusitania Múzeum (a roncs jelenlegi tulajdonosa) igazgatója számára az expedíció vezetője, Stef Teuwen társaságában (balra), s a képek ünnepélyes átadása az expedíció tagjaival a Múzeum irodaépülete előtt (jobbra).


Nagyszerű, ha tetszik a cikk és a benne megosztott képek. Ha érdeklik a szerző munkái, az Encyclopedia of Ocean Liners Fb-oldalán találhat további információkat a szerzőről és munkásságáról.

A képek megosztása esetén, a bejegyzésben mindig tüntesse fel az alkotó nevét. Köszönöm!

009_logo_jndigo_blue.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület hajózástörténeti tagozat Lusitania Óceánjárók Óceánjárók enciklopédiája

Húsz éves a National Geographic Magyarország

2023.09.21. 20:50 Doki

A kerek évforduló alkalmából a szerkesztőség a Nemzeti Múzeumban - a World Press Photo 2023 tárlat kísérőkiállításán - vonultatja föl a magyar permutáció eddigi két évtizedének legizgalmasabb és legszebb fotóanyagát.

Húsz év nagy idő. Roppant jól eső érzés, hogy ebből az időből egyesületük immár 19 éve együttműködik a magazinnal, amely rendszeresen közli egyesületünk elnökének hajózástörténeti tárgyú írásait (aki így a magazin repertóriumának tanúsága szerint az egyik legtöbbször publikáló hazai szerző a lapban), páratlan támogatást biztosítva ezzel a hazai hajózástörténeti ismeretterjesztés terén végzett tevékenységünkhöz. Megtisztelő a figyelem és hálával tölt el, amiért az általunk biztosított témák rendszeresen elérhetik a magazinban való megjelenéshez szükséges színvonalat.

Gratulálunk az évfordulóhoz a National Geographic Magazin Magyarország minden jelenlegi és korábbi munkatársának, illetve a most megnyíló kísérő-tárlathoz, amely a World Press Photo 2023 kiállításon látható holnaptól, a Magyar Nemzeti Múzeumban. Egy kicsit mi is ott vagyunk. Köszönjük!

Az évfordulós kiállítás 2023.09.22-11.05. között látogatható. Mindenkinek szeretettel ajánljuk.

huszeves_kiallitas_20230921.jpg

1. ábra:
Az eddigi húsz esztendő hajózástörténeti termése: Egyesületünk elnöke, Balogh Tamás a magazin húszéves stáblistájában (balra), a magazin honlapján eddig megjelent hajózástörténeti írásai (középen) és a nyomtatott lap számára készült cikkek lapszámainak címlapjai (jobbra). Külön öröm, hogy a nyomtatott lap számára a közreműködésünkkel készült 9 cikk közül 5 elég érdekesnek bizonyult ahhoz, hogy címük a magazin címlapján is feltűntetésre kerüljön.

Szólj hozzá!

Címkék: national geographic balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe hajózástörténeti tagozat National Geographic balogh tamas National Geographic Magazin TIT

Haditengerészet és szerelmeskönyv

2023.09.11. 13:15 Doki

Karády Anna 2021-2022 folyamán nem kevesebb, mint négy kötettel - három összefüggő regénnyel és egy, a regényfolyamhoz tartozó novellával - robbant be a hazai romantikus irodalom kortárs szerzőinek közösségébe. Az első kötet kiadása után saját kiadót alapított, s 2023-ban megjelent, illetve megjelenés előtt álló új romantikus regényeiben áttért a tengerészeti témák feldolgozására. Úgy tűnik, Magyarországon a tengerészeti vonatkozások regényes megjelenítése az írónők privilégiuma... Akárhogy is: őszinte örömmel számolunk be a legújabb erőfeszítésekről, melyek hozzájárulhatnak a magyar tengerhajózásra vonatkozó ismeretek terjesztéséhez, annál is inkább, mivel az írónő munkáját a hazai hajózástörténeti szakírók - Pelles Márton és Zsigmond Gábor mellett egyesületünk elnöke, Dr. Balogh Tamás - is támogatták. Erre tekintettel most a legújabb - várhatóan 2023. októberében megjelenő - kötete kapcsán kérdeztük az írónőt.

361556241_662428319237342_1170684062532237380_n.jpg

1. ábra: Karády Anna regényei.


TIT HMHE: Míg a 2021-2022 folyamán megjelent kötetek cselekménye számára a Balaton-part, addig a 2023-ban megjelent és megjelenés alatt álló két kötet számára a kiegyezést követő korszak, a "Boldog Békeidők" adriai tengerpartja és a világtengerek adják a hátteret. Honnan és miért jött a váltás igénye? 

K.A.: Már az első trilógia, "A füredi lány" cselekményében is a polgárlány és a nemes úr szerelme mellett az eltérő értékrendek és világlátás konfliktusa állt a központban, illetve az volt a fő kérdés, hogy a szerelem képes lehet-e áthidalni ezeket a konfliktusokat. A kétkötetes "Zserbó" sorozatban hasonló alapkonfliktus segít érzékeltetni az olvasókkal azt, hogy minden alkalommal, amikor két ember találkozik, óhatatlanul két önálló - és különböző - egzotikus világ találkozásáról van szó, amelyben a konvenciók és a szokások teremtette bármilyen hasonlóság is legfeljebb csak viszonylagos lehet, így végső soron a kapcsolatban résztvevők feladata a közös értelmezési tartomány kialakítása, ami még nagyobb feladat akkor, ha a résztvevők nem is ugyanazokat a szokásokat követik. A cselekményhez ezúttal közeget biztosító tengerhajózás világának megjelenítése innen nézve talán nem is olyan jelentős váltás, hiszen ennek a váltásnak pont ez a fő szerepe: az egzotikum (a megszokottól gyökeresen eltérő, más körülmények) jelenlétének hangsúlyozása. A mai Magyarország lakóitól ugyanis a Tenger - ha ez egyáltalán lehetséges - még távolabb esik, mint valaha. Úgy csodálkozunk rá tengerészeti örökségünkre, mintha minden részlete egy másik világból származna és nem is a saját örökségünk volna. Mindez ideális alaphelyzet annak átéléséhez, hogy egy kapcsolat - különösen egy a lélek legintimebb régióit megmozgató szerelmi kapcsolat - mindig alapvetően más ahhoz képest, ami hétköznapi, s amit megszoktunk.Az egzotikum ugyanakkor a regény szereplői számára is adottság: a női főszereplő Budapestről érkezik a tengerpartra, ahol soha korábban nem volt dolga, míg az ízig-vérig tengerész férfi főszereplő számára inkább a partra lépés az egzotikum. A tengerészet lovagkorába ágyazott történet szereplői számára tehát kezdettől fogva adott a helyzetük különlegességéből fakadó feszültség. Ezenkívül egy személyes motiváció is indokolta részemről a Császári és Királyi Haditengerészet megjelenítését a regényben. Már "A füredi lány"-sorozatban is kötelességemnek éreztem a Balatonfüred történetére vonatkozóan összegyűjtött információk hiteles átadását az érdeklődőknek. Ugyanez a lelkesedés hajtott akkor is, amikor a magyar tengerhajózás és a magyar részvételű tengeri hadihajózás történetével kapcsolatba kerültem: szerettem volna felhasználni a regényt arra, hogy a megjelenése révén is felhívja a figyelmet erre a mára csaknem teljesen elfeledett világra.

TIT HMHE: Akkor hát mi a történet műfaja? Történelmi regény, romantikus regény?

K.A.: A "Zserbó" első kötetének egyik olvasója hű leírását adta ennek, amikor "történelmi romantikus regényként" definiálta a kötetet. A cél valóban kettős: egyrészt és elsősorban ez egy szerelmi történet, másrészt az is feladata, hogy a lehetőségekhez képest hitelesen idézze fel az olvasók számára a kor és a hely hangulatát. Ezért is áll a kötetben a figyelmeztetés: "A történet fikció, de azt tudnunk kell, hogy bizonyos részek egyezése a valósággal nem pusztán a véletlen műve."

TIT HMHE: Mi hát a kor, a helyszín, s a cselekmény, amihez a tengerészet biztosít látványos hátteret?

K.A.: 
1910-es évek, Adria, miközben a világ a Nagy Háború felé tart. Az abbáziai Gerbeaud cukrászdában dolgozó Szépkúti Blanka és báró Hollósy Ármin számára még sok meglepetést tartogat az élet, ám a háború előestéjén született szerelemre megpróbáltatások sora vár. A haditengerészeti mozgósítási parancs kiragadja a szerelmeseket az adriai szigetvilág édenkertjéből, hiszen a tengerésztisztet arra nevelték, hogy a kötelesség előbbre való, mint az élet. A nem várt események pedig összezúzzák az álmaikat. A századelőn játszódó történelmi romantikus regényben betekintést nyerhetünk a tengeri kikötők, világot járt tengerészek különös életébe, majd a huszadik század hajnalának legtündökölőbb éveit követően az Adria megmutatja viharosabb arcát is. A történet szerelemről, magányról, vágyról, és reményről szól miközben az ember létezésének gyakran ismételt kérdéseire keres választ: Azok vagyunk, akinek születtünk? Vagy inkább az határoz meg minket, hogy életünk során kikkel találkozunk? A történetben eközben életre kel az Osztrák-Magyar Monarchia császári és királyi haditengerészete és megismerhetjük Őfelsége Zenta cirkálójának történetét is.

20230911_110752_1.jpg

2. ábra: A "Zserbó" c. kötet előzéklapja.


TIT HMHE: Mi volt a munka legnehezebb része?

K.A.: 
Egyrészt a könyvben a történet bizonyos részei a főhősnő szemszögéből íródtak, így válnak ismertté, egyfajta belső monológként. Kihívást jelentett az, hogy ezeket a részeket zökkenőmentesen sikerüljön beilleszteni a cselekmény egészébe. Ennél jóval összetettebb feladatnak bizonyult azonban a történeti hitelesség biztosítása. Hiszen bár a cselekmény nagy vonalakban viszonylag hamar összeállt, a részletes kidolgozáshoz azonban nélkülözhetetlen volt a történeti hűség is. Ennek biztosításában volt segítségemre a kereskedelmi tengerészet történetének bemutatásában jelenleg aktív Pelles Márton-Zsigmond Gábor szerzőpáros és dr. Balogh Tamás, a cs. és kir. haditengerészeti vonatkozások, elsősorban a ZENTA cirkáló tekintetében.

TIT HMHE: Mikorra várható a kötet megjelenése?

K.A.: A tervek szerint a közeljövőben - 2023. október végén - már a könyvesboltokban találkozhatnak az olvasók a "Zserbó" szereplőinek történetét bemutató regény második kötetével.

 

Azok, akik a regény elolvasása mellett a magyar (hadi)tengerészet történetének további alapos tanulmányozásához is kedvet kaptak, Karády Anna az alábbi forrásokat ajánlja:

Pelles Márton és Zsigmond Gábor részéről:
A fiumei magyar kereskedelmi tengerészet története 1868-1921.
A modern Fiume születése 1868-1918 

Balogh Tamás részéről:
A TIT Hajózástörténeti, Modellező- és Hagyományőrző Egyesület kiállításai
Hajózástörténeti füzetek
Piros-Fehér-Piros a Sárga-tengeren

Hajózni szükséges - a magyar hadihajózás története
A National Geographic Magazainban megjelent cs. és kir. haditengerészeti tárgyú írások

Pelles Márton munkásságával összefüggő további információk itt.
Zsigmond Gábor munkásságával összefüggő további információk itt.
Balogh Tamás hajózástörténeti munkásságával összefüggő további információk itt és itt.

Szólj hozzá!

Címkék: balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe hajózástörténeti tagozat zsigmond gábor Zserbó TIT pelles márton Karády Anna Zenta cirkáló

A valaha fel nem épült legnagyobb hajó - az OCEANIC (III) tervezése és tervváltozatai

2023.09.06. 18:03 Doki

A White Star Line utolsó nagy erőfeszítése az OCEANIC (III) óceánjáró tervezési és kivitelezési programja volt, amelyet 1926-1929 között terveztek végrehajtani, de a kibontakozó gazdasági világválság közepette a hajó végül befejezetlen maradt, s elkészült részeit visszabontották. A hajó páratlan remekmű lett volna, ha felépül, és egyedülálló meghajtórendszerének köszönhetően olyan hatalmas előrelépést jelentett volna a maga korában, amit egészen a QUEEN MARY (II) óceánjáró 2004-es szolgálatba állításáig nem sikerült volna meghaladni. A jelen cikket e hajó történetének szenteljük.


I. „Istenek alkonya” – A TITANIC-katasztrófa, s az IMMC., a WSL és a H&W, 1912-1927

Az 1867-ben alapított brit White Star Line hajózási vállalat részvényeinek többségét 1902 áprilisában vásárolta fel az amerikai John Pierpont Morgan, aki még ugyanazon év októberében bejelentette a részesedésével működő 7 hajótársaságot egyesítő vállalatcsoport, a Nemzetközi Kereskedelmi Hajózási Társaság (International Mercantile Marine Co. – IMMC) megalapítását. Az IMMC 106 hajóból álló hajóállománya a világszerte vonalhajózást végző 1 555 hajóból álló hajópark 7%-át (a 2 partner- és az 1 közös vállalattal együtt 30%-át) tette ki. A 106-ból 82 hajó tartozott a White Star Line-hoz, amely a vállalatcsoport egyetlen olyan tagvállalata volt, amely az 1904-1914 közötti évtized minden esztendejében nyereségesen működött (erre tekintettel 1904-től az egész IMMC vezetésének feladatát is a White Star Line ügyvezető igazgatója látta el). A TITANIC tragédiája a személyszállítás konjunktúrája idején történt (a hajó felépítése is annak eredménye volt), amely felívelés a katasztrófa ellenére is töretlenül folytatódott tovább: 1913-ban több mint 2,6 millió utast szállítottak át az Atlanti-óceánon Európa és Amerika között. Ekkora forgalmat soha korábban nem sikerült elérni, és békeidőben soha többé nem is sikerült még csak megközelíteni sem. A White Star Line ekkor 191 838 utast szállított, szemben a Cunard Line 199 746 utasával. A White Star gőzösök 183 átkelést teljesítettek, vagyis átlagosan 1 048 utast szállítottak utanként, a Cunard ugyanekkor 177 átkelést teljesített, ami 1 128 utast jelent. A két brit cég a teljes forgalom 7,3 %-át adta, miközben a német HAPAG egyedült is 244 661 utast szállított 197 átkelés alkalmával (utanként tehát átlagosan 1 242 utast), a forgalom 9,4 %-át megszerezve ezzel. Bár a fejlődés a TITANIC elvesztése ellenére töretlennek tűnt, az IMMC-flotta zászlóshajójának elsüllyedésével mégis minden megváltozott. Az emberi és anyagi veszteség mellett a tragédia a tröszt szervezetére is hatást gyakorolt: Ahogyan azt már a TITANIC elsüllyedése előtt – 1912 januárjában – eldöntötte, J. Bruce Ismay 1913-ban nyugdíjba vonult az IMMC elnöki tisztségéből, ahol Harold Sanderson követte. Még ugyanabban az évben meghalt John Pierpont Morgan, 1924-ben pedig az IMMC-birodalmat kiszolgáló óriás-hajógyár, a belfasti Harland & Wolff tulajdonosa és vezérigazgatója, William James Pirrie is követte. A trösztnek az addig ismert formában bealkonyult.

Ami Ismay-t illeti, őt londoni társadalom annak ellenére is gyávának titulálta és kiközösítette, hogy a tragédia körülményeit vizsgáló bizottság megállapítása szerint sok más utasnak segített, mielőtt helyet talált magának a hajó jobb oldalát elhagyó utolsó mentőcsónakban. 1912. december 31-én ezért Ismay megerősítette, hogy januári elhatározásának megfelelően 1913. június 30-i hatállyal lemond az IMMC elnöki posztjáról. Bejelentését 1913. január 2-án elfogadták, azt a kérését azonban, hogy a White Star Line vezérigazgatója maradhasson, elutasították. Mindkét pozícióban a korábbi alelnök, Harold Sanderson követte. Ismay pedig még 4 évig az IMMC igazgatótanácsának tagja maradt (az Edward Charles Grenfell, Saint Just első bárója által elnökölt Brit Bizottságban, William James Pirrie és Harold Arthur Sanderson mellett), ám amikor végleg leszámolt minden reménnyel, hogy újra a White Star Line élére válasszák, 1916-ban erről a tisztségéről is lemondott. A TITANIC-katasztrófa és a nyomában járó, a személye ellen indult amerikai sajtóhadjárat okozta megrázkódtatásból soha nem gyógyult fel. Már a TITANIC-on tett utazása előtt is érzelmileg bizonytalan volt, a tragédia azonban olyan mély depresszióba taszította, amitől soha nem szabadult igazán. Munkája nagy részét ezután a The Liverpool & London Steamship Protection & Indemnity Association Ltd-nek (az apja által alapított biztosítótársaságnak) az ügyei adták: Több százezer fontot fizettek ki kártérítésként a TITANIC áldozatainak hozzátartozói számára. A kérelmezők nyomorúságát Ismay nagy lelkierővel kezelte, annak ellenére, hogy könnyen kibújhatott volna a felelősség alól és lemondhatott volna ennek a társaságnak az igazgatóságáról is. Mégis kitartott a nehéz feladat mellett, noha elnöksége hátralévő évei alatt a társaság jegyzőkönyveiben nehéz akár csak egyetlen olyan oldalt is találni, amely ne tett volna említést a TITANIC-ról. Mi több: magánvagyonából 11 000 fontot adományozott a tengeren meghalt hajósok túlélő hozzátartozóit támogató segélyalap létrehozására, 1919-ben pedig újabb 25 000 fontot az első világháborúban szolgált kereskedelmi tengerészek támogatására. Noha felesége, Florence következetesen gondoskodott arról, hogy a TITANIC a családon belül soha többé ne kerüljön szóba, az mégis folyamatosan kísértette Ismay-t, aki hasztalan találgatásokkal gyötörte magát arról, hogy hogyan kerülhette volna el a katasztrófát.

001_37.jpg
1. ábra: J. Bruce Ismay az amerikai kongresszusi vizsgálóbizottság előtt és az amerikai sajtóban „J. Brutális Ismay” néven. (Forrás: Library of Congress, Washington, D.C. digital ID cph.3b15542, file no. LC-DIG-hec-00933, New York American). 


1936 karácsonyán, egy családi összejövetelen, az egyik unokája, Evelyn, aki megtudta, hogy Ismay a tengerhajózásban is dolgozott, megkérdezte tőle, hogy szenvedett-e hajótörést valaha. Ismay ekkor megtörte negyedszázados hallgatását az életét tönkretevő tragédiáról, és válaszolt: "Igen, egyszer voltam egy hajón, amelyről azt hitték, hogy elsüllyeszthetetlen." Az akkor már évek óta cukorbeteg Ismay (akinek 1936-ban a jobb lábát térd alatt amputálni is kellett), 1937. október 14-én szélütést kapott, amelynek következtében elvesztette az eszméletét, megvakult és megnémult. Három nappal később kiszenvedett.

Morgan 1913. március 31-én, római kirándulása idején, álmában halt meg a hotelszobájában. Holttestét az s.s. FRANCE óceánjáró szállította vissza New Yorkba, ahol félárbocra engedték a lobogókat és két órára bezárt a tőzsde. Cégbirodalmát a fia, ifjabb John Pierpont („Jack”) Morgan vette át, aki közel sem bírt akkora befolyással, mint az apja. A trösztellenes törvények alapján a cégbirodalmat 1933-ban három kisebb vállalkozásra kellett szétbontani, a hajózási érdekeltségek azonban ekkor már nem tartoztak ezek közé. Az IMMC ugyanis túlhitelezett vállalat volt, amely a fizetőképességéhez képest túl sok pénzt vett kölcsön (a tagvállalatokkal együtt az adósságaikat is felvásárolta), így csődbe ment, amikor az első világháború kitörlésének hírére összeomlottak az árak és a vállalatcsoport fizetőképessége megrendült: 1914 szeptemberében az IMMC igazgatói bejelentették, hogy a háború kitörése miatti zavarok és bizonytalanságok miatt elhalasztják a 4,5 %-os kötvények október 1-jei kamatfizetését. A kötvényzárlat úgy rendelkezett, hogy a hat hónapos halasztás nem minősül nemteljesítésnek, ám 1915 tavaszára 3,3 millió dollár kamattartozással az IMMC csődbe jutott, és április 3-án csődgondnokot neveztek ki az élére Philip Albright Small Franklin – a TITANIC tragédiája idején a White Star Line New yorki képviseletvezetője – személyében. Az 1915/16-os csődgondnokság évei után ő követte Sandersont az IMMC elnöki székében, s eltökélte, hogy megmenti a vállalatcsoportot. Vezetése alatt az IMMC képes volt talpra állni, amikor a háborús konjunktúra ismét fellendítette a hajózást (s ebből az elszenvedett veszteségei ellenére még mindig a legnagyobb hajóparkkal rendelkező IMMC tudta a legnagyobb hasznot húzni, hiszen gőzösei a teljes amerikai expedíciós haderő egynegyedét és közel 15 millió tonna hadianyagot szállítottak Franciaországba). A háború végére a jövőbeli kereskedelmi feltételek kiszámíthatatlanná váltak, az észak-atlanti vonalhajózást ugyanis két olyan körülmény érintette, amelyeket a háború előtt józanul senki nem vett volna számításba. Az egyik a hadikárpótlásként elkobzott német hajók versenyből való kiiktatása volt, a másik pedig az amerikai kereskedelmi hajózás űrtartalmának hatalmas növekedése a Sürgősségi Hajóépítési Program és a német hajók lefoglalása révén (utóbbi kb. 300 000 bruttó regisztertonna utasszállító hajóteret jelentett). Az Egyesült Államok a gőzhajózás kezdete óta először volt abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezze Nagy-Britannia világuralmát a tengeri kereskedelemben, legalábbis a teherbírás tekintetében. Az IMMC azonban kínos helyzetbe került. Hiszen – bár részesedni kívánt az amerikai hajózás várható reneszánszából – bevételeinek nagyobb része brit hajók bevételeiből származott.

002_34.jpg
2. ábra:
J. P. Morgan – a tőzsde „koronázatlan királya” – halálhíre az amerikai lapokban és Morgan a New yorki White Star mólón az OLYMPIC érkezésekor, 1911-ben. (Forrás: Morgan Library)


Az Egyesült Államokban a háború után kialakult heves nacionalizmus légkörében Morgan 1903-as ígéretét, miszerint „nem folytat a brit kereskedelmi tengerhajózásra nézve káros, vagy a brit kereskedelemnek ártó politikát”, gyakorlatilag arra használták, hogy megakadályozzák, hogy a tröszt hajókat vásároljon az Egyesült Államokban. Így az a paradox helyzet állt elő, hogy az egyetlen amerikai vállalat, amelynek volt elég tőkéje, vezetési gyakorlata és ügynökhálózata az európai forgalom kezelésére, lényegében nem vehetett részt abban. Az IMMC-t így továbbra is a White Star Line tartotta el, amely 1917 kivételével a háborús években is végig fenntartotta az atlanti járatait (1914-ben 102, 1915-ben 61, 1916-ban 44, 1918-ban 41, 1919-ben pedig 47 utas érkezett Amerikába a társaság hajóin). A menetrend szerinti Southampton-New York járatot 1920-ban nyitották meg újra az OLYMPIC-kal és az ADRIATIC-kal, amelyek 37 átkelést teljesítettek, összesen 60 120 – utanként átlagosan 1 624 – utast szállítva. A Cunard MAURETANIA és AQUITANIA gőzösei ugyanekkor 57 átkelést teljesítettek, összesen 88 295 (utanként átlagosan 1 549) utassal. A lélegzetvételnyi szünetet kihasználva az újabb fizetésképtelenség elkerülése érdekében az 1920-as és 1930-as években az IMMC fokozatosan eladta a külföldi leányvállalatait. 1920-ban előbb felvásárolták a Leyland Line összes olyan törzsrészvényét, amelyek még nem voltak a tulajdonukban, majd a Red Star Line gőzöseit is átírták a Leyland Line tulajdonába (ezek a továbbiakban nem belga, hanem brit lobogó alatt közlekedtek), a Dominion Line és a Red Star Line nevet pedig csupán kereskedelmi célokra tartották meg. 1924-re a White Star Line – amely ugyan továbbra is a második legnagyobb utasszállító volt az Északatlanti-óceánon – már veszteséget termelt. Ez összefüggésben állt azzal, hogy az Egyesült Államok 1924-ben újraszabályozta a bevándorlást és népcsoportonkénti kvótákat állapított meg az évente befogadható külföldiek számáról, az adott népcsoporthoz tartozók 1890. évi népszámlálási adatok szerinti létszámának 2 %-ában maximálva az egy évben, adott népcsoportban még befogadható személyek számát. Mindez drasztikusan hatott a kivándorló-forgalomra, ezért 1926-ban az IMMC részvényesei elfogadták a britek ajánlatát, hogy 33,9 millió dollárnak megfelelő összegért visszavásárolják a White Star Line-t. A vevő a Royal Mail Steam Packet Co. volt, amely 1927 januárjában vette át az irányítást.

Pirrie és a Harland & Wolff sem kerülhette el a sorsát. Lord Pirrie a háborús évek alatt igazán elemében volt, mivel a flotta megrendelésekkel árasztotta el a hajógyárát, ám a háború végével a megrendelések is elapadtak, s ezzel Pirrie úgy érezte, hogy a vállalaton belüli helyzete megrendül. Az elégedetlenkedő munkásokat szociális intézkedésekkel – rekreációs parkok létesítésével – igyekezett leszerelni, a magasabb beosztású dolgozókat pedig ezután is rendszeresen megajándékozták a feleségével minden karácsonykor.

Az első jeleket arról, hogy nincs minden rendben, abból szerezték, amikor rájöttek, hogy az igazgatók a Pirrie-házaspár karácsonyi fogadásától független, saját rendezvényt is tartanak 1920-ban. Pirrie egy percre sem akart távol maradni a gyár ügyeitől, ezért egyre halogatta, hogy megfogadja kezelőorvosai tanácsát, akik már hosszabb ideje tartós kikapcsolódást javasoltak neki. Végül 1924 tavaszán adta be a derekát, amikor beleegyezett, hogy dél-amerikai és európai körútra indul a feleségével, hogy felmérje, vajon az érintett országok kikötőinek infrastruktúrája elég fejlett-e a gyár legnagyobb partnerei, a Royal Mail Line, a Pacific Steam Navigation Co. és a Lamport & Holt Line vállalat hajóinak kiszolgálására, egyben – összekötve a kel-lemest a hasznossal – nyári és téli kirándulást is tehet. Március 21-én indultak el Buenos Aires felé a Harland & Wolff-nál épült ARLANZA Royal Mail liner fedélzetén és onnan egészen a chilei Valparaisoig meg-hosszabbították az utazást a Horn-fok megkerülésével. Amíg Valparaisoban vártak a csatlakozásra, Pirrie meghűlt, s a megfázásból hamarosan tüdőgyulladás lett. Antofagastából az EBRO fedélzetén hajóztak a Panama-csatorna felé. Pirrie már lábadozott, amikor a csatornához értek, s orvosai tanácsa ellenére – betegágyán is a tőle megszokott diktatórikus modorában – úgy rendelkezett, hogy vigyék fel a fedélzetre, mert látni akarja a csatornát. Végzetes döntés volt. A hajó orvos- és ápolószemélyzetének hősies küzdelme ellenére a 78 éves hajóépítő mérnök 1924. június 7-én éjjel, 23:30-kor meghalt. Amikor az EBRO New Yorkba ért, bebalzsamozott holttestét átszállították fő műve, az OLYMPIC fedélzetére, amely Európába szállította (neki megadatott az, ami Morgannek nem, akinek a porhüvelyét csak afféle darabáruként szállították egy olyan hajó hűtött rakterében, amely még csak nem is tartozott az általa létrehozott hatalmas óceánjáró-flottához). 1924. június 23-án helyezték örök nyugalomra Belfastban, azon a napon, amikor 62 évvel azelőtt belépett a vállalat dolgozói közé. Sem a nyugdíjba vonulása, sem a halála esetére nem tett előkészületeket, így az igazgatótanács tagjai azt sem tudták, hogy milyen új tonnatartalmak gyártásáról tárgyalt az útnak indulása előtt. A titkait, ha voltak ilyenek, magával vitte a sírba, mivel ambíciói és kizárólagosságra törő vezetési stílusa vakká tették arra, hogy kiképezze az igazgatóit azokra a módszerekre, amelyeket az üzletszerzéshez és a vállalat-irányításhoz használt. Kizárólag olyan emberekkel vette körül magát, akik versengtek abban, hogy utánozzák az életstílusát, de gyengék voltak ellentmondani neki: George Cuming halott volt, Edward Wilding idegösszeomlástól szenvedett (Pirrie 1924 februárjában az ő rovására vette vissza a rajzirodai feladatok közvetlen ellenőrzését), és Robert Crighton is gyengélkedett; John Westbeech Kempster kedves öregúr volt, aki több időt töltött az egyetemi kolostorban, mint az üzleti világban, J. P. Dickinson, a govani telephely igazgatója alkalmatlan volt és gyenge, a belfasti Charles Payne pedig egy showman. Az igazgatók közül egyedül F. E Rebbeck rendelkezett a szükséges képességekkel, ám őt rangidős társai rendre leszavazták. Rajta kívül csak William Tawsee főkönyvelőnek és John Phillip vezérigazgatósági titkárnak volt megközelítő fogalma arról, hogy mit és hogyan csinált Pirrie. Abban mindenesetre minden igazgató egyetértett, hogy a Pirrie által betöltött elnök-vezérigazgatói posztot megszüntetik és a gyár irányítását az igazgatótanács veszi át. A gyár pénzügyeire vonatkozó vázlatos ismeretek birtokában és mit sem tudva arról, hogy az új építésekről folytatott szóbeli tárgyalások közül melyek vezettek eredményre, az igazgatótanács tagjai azonban nem tudtak felnőni a felelősségükhöz. A Harland & Wolff, a földkerekség legnagyobb hajógyára tényleges vezetés nélkül maradt a legnagyobb gazdasági válság küszöbén…

003_24.jpg
3. ábra: „Lord Pirrie könyve” – a hajógyár munkásainak ajándéka Pirrie számára 1921-es nemesítése alkalmából (balra), Pirrie és hitvese a halálos hajóút kezdetén, az ARLANZA gőzösön (középen) és Pirrie sírköve Belfastban (jobbra). (Forrás: Maritime Belfast Trust, Topical Press Agency/Hulton Archive/Getty Images, J146580607, Find a grave/Paul Fryer)


II. Lord Kylsant, az új favorit:

A Harland & Wolff Hajógyárban azonban hamarosan új tulajdonos jelentkezett. Mégpedig ugyanaz az ember, aki a White Star Line kizárólagos brit tulajdonba történő visszavásárlása mögött állt: Owen Cosby Phillips (1863-1937), Kylsant első bárója.

Owen Phillips, Sir James Erasmus Philllips lelkész – Picton Castle 12. bárója – és hitvese, Mary Margaret Best öt fiúgyermeke közül a harmadikként született a wiltshire-i Warminster paplakban. Devoni iskolai tanulmányait követően 1880-ban lépett be gyakornokként a Dent & Co. Hajótársasághoz Newcastle upon Tyne-ban, majd 1886-ban az Allen Line-hoz, Glasgow-ban. 1888-ban alapított saját hajózási vállalatot Phillips & Co. néven legidősebb testvére, John Phillips anyagi támogatásával. Első hajójukat 1889-ben vásárolták, ám a két testvér 1900-ra már két hajótársaság (a King Line és a Scottish Steamship Co.), egy befektetési társaság (a London Maritime Investment Co.), valamint a London és Thames Haven Petrolkikötő tulajdonosa volt. 1902-ben – amikor J. P. Morgan felvásárolta a White Star Line részvényeinek többségét – az alacsony részvényárfolyamokat kihasználva a Phillips-testvérek is meghatározó részesedést szereztek a Royal Mail Steam Packet Co.-ban (RMSPC), melynek a 39 éves Owen Phillips lett az elnöke és ügyvezető igazgatója.

Az RMSPC-t 1839-ben alapította a skót James MacQueen, s eredetileg a Karib-térség és Dél-Amerika kikötőibe szállított postát és utasokat azzal a határozott szándékkal, hogy a térség első gőzhajójáratának megindításával támogassa a karibi brit gyarmatokon a rabszolgaság eltörlését követő politikai és társadalmi instabilitáson a brit gazdasági hegemónia révén úrrá lenni igyekvő kormányt a céljai elérésében. A támogatást a kormány bőkezűen – évi 240 000 font szubvencióval – honorálta, ami bőséges fedezetet biztosított ahhoz, hogy az RMSPC a brit hajózás egyik élenjáró vállalatává nője ki magát, mind pénzügyi, mind műszaki értelemben (utóbbira meggyőző példa az, hogy az RMSPC volt az első brit hajótáraság, amely a John Elder álal az 1850-es években kifejlesztett és azóta tökéletesített összetett (compound) gőzgépekkel szerelte fel a hajóit az 1870-es években). Az RMSPC 1902-1922 közt Owen Phillips irányításával több, mint húsz másik hajózási társaságban szerzett meghatározó részesedést, köztük olyanokban, mint az afrikai brit gyarmatokra közlekedő Union-Castle Line, vagy a távol-keleti és ausztrál gyarmatokkal tengeri kapcsolatot fenntartó Peninsular & Orient (P&O).

Owen Cosby Phillips 1906-1922 között parlamenti képviselőként is működött (1906-1910 között a liberális párt színeiben Pembroke és Haverfordwest, 1916-1922 között pedig a konzervatív pártban, Chester város küldöttjeként). 1922-ben lovagi címet kapott (kitüntették a Szent Mihály és Szent György rend nagykeresztjével), 1923-ban pedig nemesítették, amikor a király Kylsant első bárójává avatta, s kitüntette a Szent Mihály és Szent György Rend parancsoki keresztjével. Phillips ettől kezdve a Lordok házának tagjaként vett részt a törvényhozásban. Owen Cosby Phillips nem itt találkozott először William James Pirrie-vel, hiszen már azóta kapcsolatban álltak, hogy az RMSPC elnök-vezérigazgatójaként először rendelt hajókat a vállalta számára a Harland & Wolff-tól. 1904 és 1916 között a cég 17 hajója épült Belfastban, míg a White Star Line részére csak 15 hajó épült ugyanebben az időszakban[1]. Ezzel Phillips Pirrie legfontosabb megrendelőjévé lépett elő. Aligha véletlen tehát, hogy Pirrie már 1914-ben úgy nyilatkozott egy Edward Holtennel folytatott magánbeszélgetése alkalmával, hogy tervei szerint az ő halála után „Phillips lesz az irányítója mindennek”.

Ebben – azon kívül, hogy 1919-től Kylsant birtokolta a Harland & Wolff részvényeinek többségét – feltehetően szerepet játszott a két férfi ellentmondást nem tűrő, erőszakos és autokratikus karakterének hasonlósága is, ami kezdettől fogva jóval rátermettebbnek tüntette fel, ezért szimpatikusabbá is tette Phillips-et Pirrie szemében, aki emiatt talán a saját magához hasonló, első generációs „birodalomépítőt” látta benne (már, ahogyan Pirrie szeretett magára tekinteni, nagyvonalúan megfeledkezve arról, hogy hajógyárát, amire olyan büszke volt, Sir Edward Harland mérnöki- és Gustav Wilhelm Wolff pénzügyi rátermettsége teremtette). Az ezüstkanállal született, cégbirodalmát az apjától öröklő Bruce Ismay-t Pirrie nem tisztelte, amit jól mutat, hogy nem átallotta rászedni, amikor a háta mögött kezdett tárgyalásokba J. P. Morgan-nel a White Star Line eladásáról. (Talán éppen emiatt akadályozta később a visszatérését is a White Star Line élére, hiszen személyesen győződhetett meg arról, hogy Ismay olyan ember, akinek még a családi céget is kicsavarhatták a kezéből. Az, hogy ez nélküle nem sikerülhetett volna, láthatóan nem érdekelte.)

Nem tudni, vajon Lord Pirrie mennyire gondolta komolyan azt, hogy a halála után Lord Kylsant irányítsa a Harland & Wolff Hajógyárat, mivel az Edward Holtennel folytatott beszélgetése tartalmába sem az elnökhelyettest, Robert Crighton-t, sem az ügyvédjét, Charles Crisp-et nem avatta be. A Harland & Wolff Hajógyár igazgatótanácsának három nappal Pirrie halála után tartott találkozóján mégis történt valami, mert Pirrie londoni irodája minden tartozékával együtt napokon belül Kylsant rendelkezésére állt, ahol a Harland & Wolff Hajógyár új elnök-vezérigazgatójává nyilvánította magát. Aligha csalódunk, ha a háttérben a Pirrie által kiválogatott, nagyrészt alkalmatlan igazgatótanácsi tagok felelősségtől való rettegését sejtjük. Ahogyan Crighton (aki maga is visszariadt attól, hogy elvállalja az elnöki tisztséget) emlékeztette az igazgatótanácsi tagokat: „eddig egyénileg keresték meg Lord Pirrie-t bizonyos munkák elvégzésére, bizonyos politikák elfogadására vagy a különböző kiadásokra vonatkozó felhatalmazásért, ám a jövőben mindenkinek konzultálni kell a többiekkel a közös felelősség miatt”. Lady Pirrie persze bizonyára tudott férje szándékáról (ha volt ilyen szándéka), mindenesetre nem sietett megerősíteni azt, mivel nem kedvelte Kylsant lordját. Arrogánsnak és zárkózottnak találta, noha úgy gondolta, hogy ennek inkább van köze Phillips rendkívüli, több mint 2 méteres testmagasságából eredő, szinte már hórihorgas megjelenéséhez és a dadogásához, semmint a vele szembeni szándékos hozzáálláshoz. Ezzel együtt állhatatosan elzárkózott attól, hogy akár Kylsant, akár a felesége társaságában mutatkozzék.

Kylsant ehhez képest nagyvonalú gesztussal felajánlotta Lady Pirrie-nek a Harland & Wolff elnöki tisztségét az élete végéig tartó teljes időszakra. Lady Pirrie ennek ellenére azt szerette volna, ha Lord Inverforth-ot választják elnöknek (tévesen azt gondolva, hogy a Pirrie-hagyaték kezelőjeként és férje örököseként a vállalati döntéshozatalban is döntő szava van, ami már 1919 óta nem így volt, azóta, hogy a részvények többsége Kylsant tulajdonába került). Kylsant első feladata a hajógyár pénzügyeinek felderítése volt. Míg Pirrie mindenekelőtt a hajógyártás minden részfolyamatát alaposan ismerő mérnök volt, akinek az volt a hozzáállása, hogy „akár nyereségért, akár veszteségért, mindegy, csak termeljen a gyár”, addig Kylasnt elsősorban pénzügyi szakember volt, aki (hiába dolgozott hajótársaságokkal) nem rendelkezett hasonló gyártási háttér-ismeretekkel, viszont – talán egyházi hivatást betöltő apja nevelésének hatására – szinte misszionáriusi buzgósággal vetette bele magát az üzletbe, mintegy erkölcsi kötelezettségének tekintve azt, hogy munkát adjon az embereknek (akik az egyre fokozódó munka-nélküliség viszonyai közepette felnéztek rá ezért). A Harland & Wolff katasztrofális pénzügyeit mindazonáltal gyorsan átlátta: Pirrie nagyvonalú életvitele csaknem pénzügyi nyomorba döntötte a céget. A Midland Banknál vezetett hitelkeretét túllépte, amire a Witley Court birtokot ajánlotta fel fedezetként, mintegy 325 000 font értékben, és kötelezte magát, hogy személyesen visszavásárol 473 260 font értékű Harland & Wolff elsőbbségi részvényt a Colville család tagjaitól. Legfontosabb pénzügyi eszközei azok a részvények voltak, amelyekkel a Harland & Wolff Hajógyárban, illetve az Elder Dempster hajótársaságban rendelkezett. Kylsant azonban pontosan tudta, hogy ezek nem biztosítanak komoly osztalékot a részvényeseknek a közeljövőben (még a Pirrie végrendeleti örököseinek járó évjáradékot sem lehet kifizetni belőlük). A vállalat pénzügyei olyan sivár perspektívát mutattak, hogy Kylsant első reakciója azt volt, hogy azt javasolta a hagyaték kezelőinek: jelentsenek csődöt (ami egyúttal arra is lehetőséget biztosított volna, hogy figyelmen kívül hagyják Pirrie végrendeletét, amely a magántulajdonú hajógyár közforgalmúvá tétele – vagyis részvényeinek nyilvános tőzsdei kereskedésre bocsájtsa – esetére előírta az igazgatók kötelező tovább-foglalkoztatását). Kylsant ettől a szándékától csak Pirrie két legszorosabb barátja – Lord Inchcape és Lord Inverforth – rábeszélésére volt hajlandó elállni.

004_16.jpg
4. ábra: Lord Kylsant (Philip Tennyson Cole festménye a Carmarthenshire County Museumban).


Inchcape azzal érvelt, hogy bizonyára Kylsant sem akarja, hogy a csődbe jutott özvegy Londont járva különböző kellemetlenségeket okozzon neki. Kylsant így végül rávette a korábban Pirrie érdekeltségébe tartozott cégek igazgatótanácsait, hogy adják össze a Lady Pirrie és a végrendelet többi kedvezményezettje számára megállapított évjáradékot. A legnagyobb gondot azonban nem Lady Pirrie, hanem a Harland & Wolff elképesztő állapotban lévő pénzügyei jelentették.

Tapasztalt befektetőként Kylsant megrémült a hajógyár rozoga anyagi helyzetétől, mivel tisztán látta, hogy a fedezet nélküli hitelek visszafizetése iránti igényeket nem fogják tudni teljesíteni, ha egy esetleges válság során egyszerre kérik ezeket a hitelezők. A veszély egyáltalán nem elméleti lehetőség volt csupán, hiszen a John Brown Hajógyár máris benyújtott egy 252 000 font értékű kifizetetlen tartozásra szóló követelést, ám a pénzügyi év vége előtt nem maradt más lehetőség, mint a súlyos helyzet leplezése. Különösen, hogy a Harland & Wolff ténylegesen minden átadott hajójával veszteséget termelt. A legutóbb Govanben felépült KATHIAWAR és INVERBANK gőzösökkel 160 000 fontot, de a MOOLTAN, a MALOJA és a MINNETONKA óceánjárók után is csak a teljes vételár 4 %-át kitevő jutalék jelentette a bevételt, amit ráadásul az előző évi zárszámadásban már figyelembe vettek. A 224 013 font értékcsökkenési céltartalék befizetését ismét elhalasztották, így annak hiánya összesen 643 173 fontra nőtt. A hitelek kamatainak törlesztését is elhalasztották, miközben a közel 262 000 fontnyi osztalékot csak további 360 000 fontnyi hitel felvételével tudták kifizetni. Ezzel a vállalat teljes hitelállománya közel 3 000 000 fontra nőtt. Mindezt a „Különféle hitelezők, a banki hiteltúllépést is beleértve” címszó alatt tüntették fel a részvényeseknek bemutatott éves pénzügyi kimutatásban azzal a további 240 000 fonttal együtt, amelyet tartalékként tüntettek fel a „Különféle rendkívüli számlák és függőben lévő összegek” között. Kylsant azonban pontosan tudta, hogy nem ügyeskedhet örökké, s a Harland & Wolff nyomora az egész Royal Mail cégbirodalmat is romba döntheti.

005_15.jpg
5. ábra:
Lord Kylsant (középen), Abercorn hercegnő (balra), Charles Payne (jobbra) és Lady Kylsant (egészen jobbra) társaságában 1925. július 7-én, a Royal Mail Steam Packet Co. ASTURIAS óceánjárójának vízrebocsátási ünnepségén, Belfastban. (Forrás: Moss and Hume, 246. o.)


Kylsant ezért megpróbált előre menekülni és a Harland & Wolff Hajógyár magánvállalat jellegét felszámolva a tőzsdére vitel mellett döntött, hogy a nyilvánosan elérhető befektetői tőke bevonásával stabilizálja a megelőző időszak rendhagyó gazdálkodása nyomán megrendült vállalati pénzügyeket. Az 1924. július 4-én megindult részvényjegyzés azonban nem járt a várt eredménnyel: a 4 000 000 font értékben kibocsátott (1 font névértékű) 6 %-ra szóló elsőbbségi részvény közül – a többi hajó- és gépgyárral kapcsolatos lesújtó hírek hatására – csak 750 000 fontnyi részvényt jegyeztek (ami a teljes pakett alig 19 %-a). A kudarc után az igazgatóságnak nem maradt más lehetősége, mint az általános költségek csökkentésére és a versenyképesség élénkítésére szolgáló új működési- és tender-eljárások bevezetése (minthogy a Pirrie által bevezetett korábbi tárgyalási és árképzési eljárásokat teljes részletességgel lényegében senki sem ismerte). Eközben – 1924 február eleje és augusztus vége között – a Harland & Wolff összesen 10 új hajóra szóló megrendelést kapott, ám ezek közül csak 1 hajó, a Belfast Steamship Co. 9 000 tonnás APAPA gőzösének építése nem járt veszteséggel. Ebben az időszakban a gyár gyakorlatilag csak a munkások megtartása miatt fogadott megrendeléseket. Kylsant 1925. január 8-10. között tarthatta meg az első olyan igazgatótanácsi ülést, amelyen végre minden hajógyári részlegtől részletes költségadatok álltak a rendelkezésére. Ebből kiderült, hogy az egyes részlegeket vezető igazgatók mindaddig túlzott könnyelműséggel kezelték az általános- és a fejlesztési költségeket. Amikor Kylsant rákérdezett például arra, hogy a P&O számára készült két nagy óceánjáró (a MOOLTAN és a MALOJA) építése hogyan lehetett veszteséges, az igazgatóktól csak arra futotta, hogy Pirrienek a magas minőséggel kapcsolatos elvárásait hibáztassák. Ezt követően az összes nélkülözhető kiadás feltárásáról, a bérek csökkentéséről, illetve befagyasztásáról, s a készletek 25 %-os csökkentéséről döntöttek, azt a következtetést azonban, hogy a Queen’s Islandi telephelyet egy időre talán be kellene zárni, senki sem tudta levonni. A költségcsökkentés is csupán évi 25 000 font kiadás megtakarításával járt, az 1924-es zárszámadást így kozmetikázni kellett: a papíron 307 392 fontos éves bevételt ekkor kiegészítették a közzétett vállalati tartalékból átutalt 380 000 fonttal, ami így elrejtette a gyár 600 000 fontos veszteségét. A zárszámadást – Kylsant minden igyekezete ellenére – a Price Waterhouse & Coopers, a hajógyár könyvvizsgálója is értékelte és megállapította a következőket: „a tartalékok kielégítő mivoltától függően úgy véljük, hogy a mérleget megfelelően állították össze ahhoz, hogy a társaság ügyeinek állapotáról valódi és helyes képet adjon”. Ez némi haladékot jelentett…

Kylsant és a Harland & Wolff számára egyaránt biztató fordulatnak bizonyult, amikor 1925 augusztusában a White Star Line új, nagy óceánjáró építésére vonatkozó megrendeléssel jelentkezett. Pirrie még 1922-ben sugalmazta Kylsant-nek azt, hogy vásárolja vissza a patinás hajótársaságot (ki tudja, talán a brit büszkeségét sértette, hogy a Harland & Wolff csak amerikai tőkével válhatott a világ legnagyobb hajógyárává, ráadásul addigi legnagyobb megrendelője, a White Star Line – amelynek fő rész-vényese is volt – britből amerikai többségi tulajdonba történt átjátszása révén, ami meg a lelkiismeretét háborgathatta, ezért ki akarta köszörülni a csorbát). Kylsant akkori vételi ajánlatát azonban személyesen Warren G. Harding, az Egyesült Államok elnöke vétózta meg. 1926-ban a Furness Withy & Co. brit hajótársaság is vételi ajánlattal jelentkezett. (Sir Cristofer, Furness első bárója, az 1891-ben alapított Furness Withy & Co. tulajdonosa, még 1900-ban kért kormánytámogatást egy a J. P. Morgan által kezdeményezett amerikaival szemben álló brit ellen-kombinát alapítása érdekében, eredménytelenül. 1912-ben bekövetkezett halála után, 1919-ben a Furness-család eladta a cégben meglévő érdekeltségeit egy konzorcium számára, amelyet a korábbi ügyvezető igazgató, Frederick Lewis vezetett.) A megállapodás létre is jött, ám a szerződés tartalmazott egy olyan kikötést, miszerint a kontraktus érvénytelen, ha az adásvétel teljesítése előtt általános sztrájk törne ki Nagy-Britanniában. Bár a húszas évek legnagyobb munkabeszüntetése – amelyet a szénbányászok helyzetének folyamatos romlása miatt és a bérek csökkentésének megállítása érdekében hirdettek meg a szakszervezetek – csak 1926. május 4.-12. között tartott, meghiúsította a Furness vállalat reményeit. Kylsant ekkor újra színre lépett és novemberre felvásárolta a White Star Line összes részvényét, valamennyi pénzügyi és egyéb eszközé-vel egyetemben, amiért összesen 33,9 millió dollárt, azaz 1926-os árfolyamon 7 millió fontot fizetett. Az időközben bekövetkezett pénzromlást figyelembe véve ez azt jelenti, hogy a társaságot az 1902-es vételkori értékének kevesebb, mint a feléért sikerült visszavásárolni (J. P. Morgan 10 millió fontot fizetett a White Star Line-ért 1902-ben, ez az összeg pedig az 1926-os árfolyamon 20 millió fontot ért).


II. Új óceánjáró-tervek az 1920-as években és ezek hatása a White Star Line-ra

Amikor a Lord Kylsant által átvett Harland & Wolff nekilátott annak, hogy megtervezze a kizárólagos brit tulajdonba visszatért White Star Line legújabb óceánjáróját, akkor annak felépítése (a folyton változó igények szerint újra- és újradefiniált műszaki tartalommal) már több, mint egy évtizede napi-renden volt, amennyiben a White Star Line 1914 óta fontolgatta egy nagy, új óceánjáró felépítését.

Mi több, 1914. július 9-én építeni is kezdték a társaság üzletpolitikájában a második legfontosabbnak számító Liverpool-New York útvonalra szánt óriásgőzöst a Harland & Wolff Hajógyárban, 470-es gyártmányszámmal. A hajónak először a GERMANIC nevet adták, a White Star Line számára 1875-ben épített sikerhajó (a BRITANNIC I. testvére) után, amely a TITANIC építésekor hagyta el a társaság flot-táját (amikor is eladták az Oszmán Birodalomnak, ahol GÜLCEMAL néven állították szolgálatba), így a neve újra felhasználhatóvá vált. Mivel ez volt a White Star Line részére a TITANIC elvesztése után építeni kezdett első hajó, sokan arra gondolnak, hogy a feladata is az elvesztett TITANIC pótlása lett volna, ám ennek ellentmondanak a műszaki adatai és a tervezett felhasználása, amit az IMMC 1913. évi éves üzleti jelentése és az IMMC igazgatója, Harold Sanderson 1914. júniusi sajtónyilatkozata tesz minden kétséget kizáróan egyértelművé. A jelentés szerint: „Az igazgatók egy 33 600 tonnás, 19 csomó sebességű, ADRIATIC-típusú gőzös felépítését hagyták jóvá a White Star Line Liverpool-New York járata számára GERMANIC néven olyan módosításokkal és fejlesztésekkel, amelyeket az üzemel-tetési tapasztalatok megkívánnak és a nagyobb méretek megengednek. A várakozások szerint a GERMANIC 1916-ra fog szolgálatba állni és rendkívül vonzó gőzös lesz.” a korábbiaknál tágasabb – saját fürdőszobákkal felszerelt, finomabb berendezésű – első osztályú szállásokkal, és nagyobb úszó-medencével. Sanderson nyilatkozata további részletekre is kitért: „Az új gőzös teljes hossza körülbelül 746 láb lesz nagyobb, mint az ADRIATIC, de kisebb, mint az OLYMPIC.” 720 lábnyi függélyek közötti hosszal és 88 lábnyi szélességgel (vagyis a bruttó űrtartalma felülmúlta volna a LUSTIANIA és a MAURETANIA befogadóképességét) és három hajócsavarral szerelték volna fel, amelyek közül a két szélsőt dugattyús gőzgépek, a középsőt alacsony nyomású gőzturbina mozgatta volna, vagyis a hajót minden valószínűség szerint az OLYMPIC-osztály számára készült első előterv alapján készültek felépíteni, ám a tervekből végül semmi sem lett: A hajó nevét az első világháború kitörésekor GERMANIC-ról HOMERIC-re változtatták, majd 1914. végén az addig elkészült kettős hajófeneket szétszerelték, hogy a sólyatéren helyet biztosítsanak a sürgős haditengerészeti megrendelések számára. 1916. május 27-én ismét lefektették a hajógerincet, ám 1917. május 13-án másodszor is – ezúttal végleg – megszakítot-ták az építkezést és 1917 augusztus végén hozzáláttak az addig elkészült hajótest szétszereléséhez.

006_9.jpg
6. ábra: Az OLYMPIC-osztály 1907 júniusából származó első előterve. Talán ezt - az ADRIATIC főbb jellemzőit idéző - kialakítást vették alapul a GERMANIC tervezésénél is. (készítette: Dr. Balogh Tamás).


A második alkalomra már az első világháborút követően került sor, amikor Philip Albright Small Frank-lin, az IMMC elnöke 1919-ben bejelentette, hogy a White Star Line háború utáni építési programja keretében egy új, 35 000 tonnás hajót építtet a Harland & Wolffnál „21 csomós sebességgel, s a két felső fedélzeten minden kabinjában saját fürdővel”. Mivel a bejelentésben említett jellegzetességek nagyon hasonlítanak a háború alatt építeni kezdett, majd félbehagyott HOMERIC (ex-GERMANIC II.) jellemzőihez (35 000 tonna a 33 600-hoz képest és a saját fürdővel felszerelt első osztályú kabinok), aligha túlzás azt feltételezni, hogy 1919-ben nem egy vadonatúj hajótervet jelentettek be, hanem azt, hogy újra nekifutnak és ezúttal megkísérlik végig vinni az 1917-ben egyszer már kényszerűen félbe-szakadt projektet. Hamarosan azonban ez a terv is meghiúsult, ezúttal a háborús jóvátétel miatt.

007_11.jpg
7. ábra: Az R.M.S. HOMERIC (ex-COLUMBIUS), 1913-1935 (készítette: Dr. Balogh Tamás).


A White Star Line-nak az OLYMPIC-trióval tervezett új expressz-szolgáltatása a TITANIC, majd a GIGANTIC (később BRITANNIC II.) elsüllyedése miatt csak az első világháború után valósulhatott meg, amikor a háborúban elsüllyesztett hajótér pótlására hadikárpótlásként átvett német óceánjárók, a MAJESTIC (ex-BISMARCK) és a HOMERIC (ex-COLUMBUS) álltak az elsüllyedt hajók helyére. A 34 000 tonnás COLUMBUS mérete épp megfelelt a korábban tervezett hajók méret-kategóriájának, ám csupán két hajócsavar hajtotta, amelyeket dugattyús gőzgépek mozgattak (ezzel a COLUMBUS volt a világ legnagyobb, hagyományos gőzgéppel meghaj-tott hajója). Mivel a White Star Line-nak történő átadáskor a hajó még félkész állapotban állt a németországi Danzigban (ma Gdansk, Lengyelország), befejezésére csak jó egy évvel később, 1921. végén kerülhetett sor, s csak 1922. február 15-én indulhatott el az első útjára. A White Star Line legnagyobb riválisa, a brit Cunard Line szintén csak zsákmányolt hajóval – a BERENGARIA (ex-IMPERATOR) segítségével – volt képes fenntartani háromhajós szolgáltatását, amelyet a MAURETANIA és az AQUITANIA mellett állítottak szolgálatba a LUSITANIA elvesztésének ellensúlyozására. Míg a MAJESTIC felülmúlta a BERENGARIA sebességét (23,9 csomó a 20,4 csomóval szemben), s az OLYMPIC viszonylag sikeresen versenyzett az AQUITANIA-val (21,4 csomó a 23,1 csomóval szemben), addig a HOMERIC 18,1 csomós sebessége messze elmaradt a MAURETANIA 1920-as évekre jellemző 23,9 csomós átlagsebességétől, így hiába volt újabb építésű és nagyobb hajó, mégis csak kevesebb utas váltott jegyet rá. 1926-ra a különbségek nyilvánvalóvá váltak: a MAJESTIC-OLYMPIC-HOMERIC trióban a MAJESTIC vitte el az összes utas 50 %-át, az OLYMPIC a 33 %-át, a HOMERIC a 17 %-át (a MAJESTIC a szolgálata első 4 évben annyi utast szállított, mint a HOMERIC az 1935-ig tartó teljes szolgálati ideje alatt öszszesen). A Southampton-New York úton a HOMERIC olyan szolgálatban versenyzett, amelyre – a versenytár-saival összehasonlítva – nem volt alkalmas, ezért a White Star Line számára világossá vált, hogy szükségük van egy másik, legalább az OLYMPIC-kal, de inkább a MAJESTIC-kel összemérhető teljesítményű, új hajóra.

Azt, hogy milyen is legyen ez az új hajó, a korszak tervezési kiindulópontjai határozták meg. A két világháború közötti időszakban három körülmény gyakorolt alapvető hatást az óceánjárók szerkeze-tére és építésére: 1) a széntüzelésről az olajtüzelésre történő átállás, 2) az amerikai bevándorlási törvények hatályba lépése és az utazási szokások ezzel összhangban álló változása, valamint 3) a diesel-elektromos motorok nagy óceánjárók főüzemi gépeként történő alkalmazása.

1) a széntüzelésről olajtüzelésre történő átállás

Az a folyékony üzemanyag, amelyet először alkalmaztak hajókazánokban történő hőfejlesztésre, a kőolaj lepárlásával előállított petróleum volt, akár az eredeti nyers, de még gyakrabban a finomítást követően előállt szirupos (viszkózus) fekete kátrányos formájában (ún.: „C-típusú bunker-olaj”). Az üzemanyag fűtőértékét az 1 kg üzemanyagból kinyerhető hőmennyiség jellemzi (a füstgázokkal együtt gőz halmazállapotban távozó vízmennyiség párolgáshője nélkül), mértékegysége MJ/Kg (Megajoule / kilogramm). Míg a hajókhoz használt kőszén fűtőértéke 14,24 MJ/Kg, addig a korabeli fűtőolajoké 19,51 MJ/Kg (5,4 kWh/kg) volt.

Az első olajat is égető – Szpakovszkíj-gyártmányú – kazánokkal felszerelt hajókat (melyeken az olajat égésgyorsítóként és égéshő-fokozóként fecskendezték be a szenet égető kazánok égésterébe), az IRAN és a CONSTANTINOPLE nevű teherhajókat, Oroszországban állították szolgálatba a Kaszpi-tenger olajban gazdag partvidékén 1870-ben, majd az orosz cári haditengerészet kaszpi-tengeri flottájának KHIVENYEC nevű hajóját is átépítették olajtüzelésűre 1874-ben. Ezek még az olajfinomítás melléktermékeként viszszamaradt – mazutnak nevezett – alacsony minőségű, de nagy mennyiségben és olcsón rendelkezésre álló kőolaj-származékot égették el (a Baku közelében fekvő Abseron-félszigeten 15 olajfinomító működött, így a mazut könnyen hozzáférhető üzemanyagot jelentett). Az első óceáni forgalomban használt hajó, amelyet olajtüzelésre is alkalmas kazánokkal szereltek fel, a Newcastle és New York között közlekedő brit S.S. BAKU STANDARD nevű tartályhajó volt 1894-ben, az első kizárólag olajtüzelésre berendezett hajó pedig az 1899-ben épült HMS SPITEFUL romboló volt, amelyet 1904-ben alakítottak át olajtüzelésre. A legelső óceánjáró, amely olajtüzeléssel szelte át az Atlanti-óceánt, az amerikai kőolaj Európába-szállítására létrehozott amerikai-belga Red Star Line KENSINGTON nevű óceánjárója volt, 1903-ban.

Az olaj-tüzelés a hajózásban több jelentős előnnyel is rendelkezett a széntüzeléshez képest. Egyrészt az olaj hidrogéntartalma 11 %-kal magasabb, mint a széné, ami jóval magasabb fűtőértéket eredményez. Másrészt a folyékony olaj olyan helyeken is tárolható a hajón, ahol a szén nem (pl.: a kettős hajófenékben, az orr és a tat víz alatti részein összeszűkülő hajótérben, stb.). Ezen kívül a folyamatos olaj-befecskendezés révén az olaj égése (és ennek köszönhetően a gőznyomás is) egyenletes maradt és az egész út alatt megszakítások nélküli hőfejlesztést biztosított (nem úgy, mint a szén égése, amelyet a keletkező hamu eltávolításának idejére kényszerűen meg kellett szakítani). Az olaj kezelése ehhez képest kevesebb idővel, zajjal és szennyezéssel járt, ráadásul jóval kisebb személyzet fenntartását igényelte. Hiszen, míg egy széntüzelésű hajón 1 fűtő legfeljebb 3 égéstérre (azaz 1 kazánra) tudott figyelni, addig egy olajtüzelésű hajón 12-re (azaz 4 kazánra), jóval kisebb fizikai munka mellett (egy olajtüzelésű hajón az üzemanyag-kezelés valamennyi munkafolyamata 75 %-kal csökkent egy széntüzelésű hajóéhoz képest)! Ezzel egy nagy óceánjáró addigi személyzetnek átlagosan mintegy 200 tagja vált feleslegessé.

A munkaerő- és üzemanyagköltségekben jelentkező megtakarítás az átalakítási beruházások költségét bőven fedezte. A széntüzelésű óceánjárók olajtüzelésre történő átállítása elsődlegesen a kazánok és a korábbi széntárolók átalakítását igényelte. Utóbbiakban a domború-fejű szegecseket sima-fejűekre kellett cserélni ahhoz, hogy teljesen szivárgásmentes teret alakíthassanak ki, amelyekbe hevítőket kellett szerelni annak érdekében, hogy megakadályozzák az olaj lehűlésből eredő összesűrűsödését. A tartályok falát ráadásul úgy kellett átalakítani, hogy ellenálljanak a folyadékszint csökkenésével együtt esetlegesen fellépő hidraulikus sokknak. Új tárolók kialakítására mindazonáltal nem volt szükség, mivel a szénhez képest sokkal kevesebb olaj kellett ugyanakkora út megtételéhez. Egy ilyen átalakítás átlagos időszükséglete mintegy 8 hónap volt.

008_12.jpg
8. ábra:
Kazánfűtők és szénlapátolók egy széntüzelésű óceánjáró kazánházában, 1910-ben (balra) és a NORMANDIE kazánháza 1936-ban (jobbra). A talpig szénporos „Black Gang” (a „Fekete banda”) sokszor írástudatlan tagjai helyére fehér (!) overallos, képzett gépész lépett. A gép- és kazánházi személyzetet a tizedére csökkent és több százezer ember került az utcára néhány év leforgása alatt.(Forrás: Richard P. de Kerbrech, Gamma-Keystones/Getty CollectionK006377-A4)


A megoldás tehát számos előnnyel rendelkezett, ennek ellenére az 1870-es évektől egészen az 1920-as évekig kellett várni, amíg széles körben elterjedt. Ennek több oka is volt: egyrészt a Kaszpi-tengeren kívül az olaj beszerzése eleinte (az amerikai olajmezők feltárásáig) drága volt, másrészt a korai égők hatásfoka még hosszú ideig alacsony maradt. Az olaj a kereskedelmi hajózás általános üzemanyagaként így csak a tengeri dízelmotorok kifejlesztésével terjedt el igazán. Az 1920-as évek második felére a legtöbb óceánjárót mégis átállították olajtüzelésűre. Az ennek nyomán utcára került és állás nélkül maradt tömegek (a korábbi kazánfűtők) ínségét és fizetőképességük megszűnését (az általuk támasztott kereslet eltűnését) később sokan az 1929-es nagy gazdasági világválság előjelének és egyik okának tartották…

2) az utazási szokások változása

1926-ban Frank Bustard őrnagy, a White Star Line utasforgalmi igazgatója előadást tartott a Liverpooli Kereskedelmi Iskolában az észak-atlanti személyforgalomban közlekedő személyhajókon kínált, az utasok beazonosított igényeihez igazodó hatféle szolgáltatási osztályról. Eszerint az óceánjárók szolgáltatásait szokásosan a következő igényekkel jelentkező utasok veszik igénybe:

a) Első osztály: a Southamptonból induló expressz-gőzösökön, kifejezetten üzletemberek és mind-azok, akik számára az idő elsősorban pénzügyi szempont, valamint a színház- és a filmipar képviselői, akik a nyilvánossággal kapcsolatos okokból nem engedhetik meg maguknak, hogy az óriásgőzösöktől eltérő, más hajókon utazzanak.

b) A hajótársaságok egy része hasonló gőzösöket üzemeltet, amelyek ugyan nem olyan nagyok és gyorsak, de valamivel olcsóbbak, mivel más kikötőkből indulnak, főként Liverpoolból. Ezeket is elsősorban üzletemberek látogatják, valamint azok az amerikai turisták, akik számára az időnek nincs elsődleges jelentősége, s akik már tapasztalatból ismerik és nagyra értékelik azokat a viszonyokat, amelyek a 20 000-30 000 tonnás gőzösökön uralkodnak, amelyek alig több mint egy hét alatt közlekednek New Yorkba és onnan vissza.


c) Kabin-osztály. Ezt az osztályt leginkább azok látogatják, akik korábban első osztályon utaztak, de a gazdaságosság szempontjait szeretnék érvényesíteni az utazásuk során, illetve azok, akik a háromosztályos rendszerben korábban másodosztályon utaztak és azért részesítik előnyben a kabin-osztályt, mert nincs ennél jobb kategória számukra a hajón. A kabin-osztályú jegyek ára csak alig haladja meg a másodosztályú jegyek árát.

d) Másodosztály, amely főleg az óriásgőzösökön örvend töretlen népszerűségnek.

e) A harmadosztályú turistakabinok egészen új osztályt képeznek és úgy tűnik, hogy ezek kötik le azt a bizonyos utasforgalmat, amely az Egyesült Államok 1924-es korlátozásai nyomán a kivándorlók forgalma helyére lép az egyes hajótársaságoknál. A harmadosztályú turistakabinok a legkényelmesebb elhelyezést biztosítják azoknak, akiknek a gazdaságosság az elsődleges szempont. Ez az utazási forma látványosan fejlődik 1925 óta, s ebben a mozgalomban az Európára kíváncsi amerikaiak száma egyre jobban növekszik. Noha a társaságok erőfeszítéseket tesznek a Nagy-Britanniából és Írországból Amerikába irányuló turistamozgalom hasonló élénkítésére, ennek ellenére ennek a forgalomnak várhatóan továbbra is Amerika lesz az elsődleges kibocsájtója.

f) A harmadosztály továbbra is fennmarad azon utasok számára, akik korábban kivándorlási vagy munkavállalási céllal utaztak az Egyesült Államokba, vagy Kanadába, s alkalmanként hazalátogatnak.


3) a Diesel-elektromos motorok főüzemi alkalmazása

A kompressziós gyújtású (azaz a folyékony üzemanyagot a hengertérben lévő levegő mechanikus összesűrítése közben fellépő hőmérséklet-növekedéssel begyújtó) Diesel-motorok működési elvük egyszerűsége miatt, illetve a méretüknek és az üzemanyag-takarékosságuknak köszönhetően a belső égésű motorok leghatékonyabb típusai. Az első dízelmotorral hajtott kereskedelmi hajó az 1903-ban vízre bocsátott orosz VANDAL kőolajszállító volt, amelynek dízel elektromos hajtáslánca a korábbi,nagy lökethosszú dugattyús gőzgépek helyigényével szemben sekély merülést tett lehetővé, ezért a hajó a Volga-folyó víziútrendszerében a Kaszpi-tengertől a Balti-tengerig közlekedhetett. A tengerészeti dízelmotorok az 1903-as első alkalmazásukat követően azonban még évekig gyengébb teljesítmény/tér arány mellett működtek, s csak a nagyobb teljesítménysűrűséget biztosító turbófeltöltés 1907-es megjelenése gyorsította fel az elterjedésüket, mivel így már nagyobb hatásfokkal működhettek, mint a gőzturbinák. 1911-től tengeralattjárókba, 1912-től pedig óceánjárókba is beépítették az új erőforrást. Az első Diesel-motoros óceánjáró a dán SELANDIA volt. A fejlesztés lehetséges kilátásairól több mérnök is értekezett, köztük Dr. Ernst Förster, a kor legnagyobb hajói, a LEVIATHAN (ex-VATERLAND) és a MAJESTIC (ex-BISMARCK) tervezője, akinek „A jövő nagy és gyors óceánjárói” címmel írt tanulmánya 1923. április 23-án jelent meg a ’Scientific American’ c. műszaki folyóiratban. Förster a fő méretek és a meghajtás kérdéseit is elemezte és érdekes következtetésre jutott, amennyiben a hossz és a szélesség helyett a magasság növelésében látta a megoldást, a merülés növelése nélkül, a dízel-meghajtást azonban furcsa mód nem vette komolyan számításba és a gőzturbinák nagy óceánjárók főüzemi gépeként történő hosszú távú fennmaradásával számolt:

A legmodernebb és leggazdaságosabb kazán- és turbinatervezésre, valamint a hajótestek legnagyobb méretére és az utasterek maximalizálására tekintettel az északatlanti kereskedelemben jelenleg a legmagasabb szintet a LEVIATHAN és a MAJESTIC nevű óceánjárók képviselik, határozottan megmutatva azokat a legvégső határokat, amelyek a jelenlegi körülmények közepette a további fejlesztés útjában állnak. A jelenlegi 39 lábnyi merülés a következő 10-15 évben nem növelhető, legfeljebb csak 1 lábnyival, mivel a hajók merülését a New yorki, a plymouthi, a southamptoni és a cherbourgi kikötők bejárati mélysége szabályozza. A legnagyobb hajók hossza 954 láb, ami szintén nem növelhető számottevő mértékben, mivel a hosszt az Északi-folyó dokkjainak hossza határozza meg. A méretben bekövetkező bármilyen növekedés csak a hajók kezelésének és a velük való navigációnak a nehézségeit fokozná. Ám még ennél is jelentősebb érv szól a nagyobb és gyorsabb hajók ellen, mégpedig a gazdaságosság.

[…] A fejlődést érintő legfontosabb műszaki kérdés a meghajtást biztosító gépészet kérdése. A Diesel-elv alapján működő belső égésű motorok ígéretes fejlődése bizonyos körökben a jövőre vonatkozóan olyan illúziót keltett, amelyről kiderült, hogy nem áll kellően szilárd alapokon. Ami pedig a gáz-turbinákat illeti, a kísérletek során eddig elért sikerek nem indokolják azt a következtetést, hogy ez a típus már néhány éven belül alkalmazható lenne a nagy és gyors atlanti óceánjárók meghajtására. A fogaskerekes gőzturbina fejlesztése azonban elérte azt a pontot, ahol lehetséges lenne egy új MAURETANIA, MAJESTIC, vagy LEVIATHAN építése, amelyek sokkal gazdaságosabb működést mutatnának, mint azok a meglévő hajók, amelyek jelenleg viselik ezeket a neveket. A hely- és tömegmegtakarítás, valamint a főüzemi turbinák jóval nagyobb fordulatszáma miatti kisebb fűtőolaj-fogyasztás kétségtelenül megalapozta a fogaskerékhajtás alkalmazásának megfontoltságát és gyakorlatiassá-gát a jövőbeni nagy óceánjárók esetében is.

A redukciós hajtómű előnyeit biztosítva a jövőbeni fejlesztésnek két eltérő iránya van: az egyik a sebesség fokozása, a másik az üzemeltetés gazdaságosságának a lehető legnagyobb mértékű növelése. A nagyobb sebesség mérlegelésekor az a kérdés, hogy ez meddig fokozható: mi lesz az elért idő-megtakarítás; és az átkelésnek ez a rövidítése indokolja-e a jóval magasabb építési és üzemeltetési költségeket? A 29,12 csomós maximális és a 28,35 csomós átlagos óceáni sebességet alapul véve a következő eredményeket kapjuk: Az Ambrose-csatorna és Cherbourg között a téli útvonalon történő átkelés ideje 4 nap, 15 óra, az Ambrose-Channel és Plymouth között 4 nap 13 óra. A nyári útvonalon az Ambrose-csatorna és Cherbourg között az átkelési idő 4 nap, 12 óra, az Ambrose-csatorna-és Plymouth között pedig 4 nap 10 óra. Nyáron kelet felé haladva kívánatos lehet egy (vagy három) órával később New Yorkból Plymouthba (vagy Cherbourgba) indulni, hogy az indulás napját teljes munka-napként felhasználhassuk. Ebben az esetben az átlagsebességet 28,6-29,12 csomóra kell növelni.

A cikkhez ábrázolás is tartozott, amely bemutatta a tervezett „továbbfejlesztett MAJESTIC” jellegzetességeit.

009_10.jpg
9. ábra: A „továbbfejlesztett MAJESTIC” látványterve (fent), keresztmetszete (lent balra), valamint kazán- és gépházának oldal- és felülnézeti rajza (lent jobbra). A képfeliratok az alábbiak: „Fent: Bár a fent bemutatott hajó vízkiszorítása 6 900 tonnával, a teljesítménye pedig 11 000 lóerővel kisebb lenne, mint a MAJESTIC-é, de minden út során 1 135 tonnával kevesebb olajat igényelne és 1 146 fővel több utast szállíthatna ugyanakkora – 23 csomós – sebességgel. Lent balra: A hajó középső szekciója a vízvonalon lévő kidudorodások szemléltetésével, amelyek elegendő stabilitást biztosítanak ahhoz, hogy egyel több utasfedélzetet alakíthassanak ki (árnyékolva), mint amennyi a MAJESTIC-ben van. A jelenlegi MAJESTIC 3 100 fős utasbefogadó-képessége így 4 246-ra emelkedik a tervezett hajón, miközben a sebesség (23 csomó) változatlan marad. Lent jobbra: A továbbfejlesztett MAJESTIC 28,35 csomós nyílt tengeri sebességének fenntartásához szükséges kazán- és gépházak oldalnézeti rajza. (Alaprajz lent) A kazán- és gépházak alaprajzi nézete. A 165 000 lóerő fenntartása 64 vízcsöves kazánt igényel.” (Forrás: Scientific American)


010_11.jpg
10. ábra: A „továbbfejlesztett MAJESTIC” elsőre szokatlannak tűnő felépítmény-elrendezése nem előzmények nélküli. Az 1917-ben a Harland & Wolff Hajógyárban vízrebocsátott CALGARIC White Star-gőzös rendelkezett hasonlóval. (Forrás: Dr. Balogh Tamás)


III. Az OCEANIC (III) tervezése és tervváltozatai:

1923 júniusában a még amerikai tulajdonú White Star Line felkérte a Harland & Wolffot, hogy kezdje meg egy új, a HOMERIC kiváltására szolgáló hajó tervezését. Az Egyesült Államok 1924-es bevándorlási korlátozásai miatt azonban Harold Sanderson, az IMMC igazgatótanácsának elnöke elállt a beruházástól. 1925 augusztusában, a turistaosztály bevezetését és elfogadását követően, a White Star Line új ajánlatot kért a Harland & Wolfftól. Ennek nyomán a hajógyár 1926-1928 között több tervkészletet[2] készített a társaság számára, amely az 1871-ben épült OCEANIC (I) – a vállalat legelső hajója – és az 1899-ben épült OCEANIC (II) után kívánta elnevezni az új óceánjárót. Mindkét hajó nagy változások előhírnöke volt: az első OCEANIC vezette be a White Star Line-nál a később általánossá vált, középen csaknem szögletes keresztmetszetű hajótestformát, a második OCEANIC pedig a sebesség helyett a kényelmet előnyben részesítő vállalati üzletpolitikát. A harmadik OCEANIC-től ehhez képest a nagy veszteségek – a TITANIC-katasztrófa és világháború – utáni újjászületést várták. Az OCEANIC (III) 1928-1929 között részben felépült, ám végül befejezetlen maradt és elkészült részegységeit visszabontották. Ha befejezik, ez lett volna a világon az első 1 000 lábnál (300 m-nél) hosszabb óceánjáró személyszállító hajó, sőt 2004-ig – a QUEEN MARY 2 vízrebocsátásáig – a legnagyobb dízel-elektromos meghajtású óceánjáró is (ráadásul máig a legnagyobb teljesítményű dízel-elektromos meghajtású hajó címet is a magáénak tudhatta volna).

A több elkészült tervből csak háromnak a rajza maradt fenn, különböző mértékben.

Az első ezek közül 1926. január 28-án készült el. Ez a tervváltozat még csupán egy hagyományos gőzgépekkel hajtott, 904 láb (276 m) hosszú, négykéményes óceánjárót (lényegében egy negyedik OLYMPIC-osztályú hajót) mutatott, amely mindössze egyetlen ponton tért el a tradicionális WSL-vonalvezetéstől: az 1920-as évek dizájnjában már általánosnak számító ún.: „cirkálófart” kapott. Jochann Schütte német mérnök 1900-ban, a KAISER WILHELM II. tervezésekor vetette fel a cirkálókra jellemző farkiképzés óceánjárókon való alkalmazását, az első cirkálófarú óceánjáró – az ALSATIAN – azonban csak 1913-ban épült fel. A Harland & Wolff mindenesetre már a BELGENLAND (1914), illetve a WINDSOR CASTLE (1921) vízrebocsátásától kezdve alkalmazta óceánjáróin ezt a szerkezeti elemet az előnyös tulajdonságai (a stabilitást és a sebességet befolyásoló vízvonalhossz és az utasok elhelyezésére használható fedélzeti felületek növelése) miatt.

Ettől eltekintve a hajó fedélzeteinek a száma és elrendezése – egyáltalán a hajó egész megjelenése – alapjaiban az OLYMPIC-osztályt tükrözte (amennyire a fennmaradt részleges dokumentációból megítélhető). A tervezéshez mintának tekintett TITANIC-hoz képest azonban néhány dolog még így is megváltozott: Először is a felépítmény homlokzatát a brit art deco villaépítészet szögletes formavilágát követve megváltoztatták, s a parancsnoki hídnak az OLYMPIC-on és a TITANIC-on még ívelt mellvédjét a WINDSOR CASTLE esetében alkalmazott teljesen egyenes mellvéd váltotta fel (ez a design-elem az 1914-ben építeni kezdett, de a háború miatt befejezetlenül maradt NEDERLAND óceánjáró terveiből ered). Az „A” fedélzeti első osztályú sétafedélzet elülső végének zárt (üvegezett) szakaszát a WINDSOR CASTLE mintájára lerövidítették, a fedélzet nagy részét így a nyitott sétány-szakasz foglalta el. A „B” fedélzetnek csak a hátsó végén alakítottak ki egy nagyobb, nyitott sétányt a másodosztály, illetve egy zártat a Café Parisien első osztályú közönsége számára. A „C” fedélzeten elöl (ott, ahol a TITANIC-on az elülső mélyített fedélzet volt) egy nyitott sétányt alakítottak ki a harmadosztály számára, míg hátul egy zárt (üvegezett) sétányt a másod-, és mögötte egy nyitott sétányt a harmadosztályú utasok számára.

011_7.jpg
11. ábra: A tervezés egyik kiindulópontjaként használt mintahajó, a WINDSOR CASTLE (háttérben az OLYMPIC). (Forrás: Wikipedia)


A hajó tervezett utasbefogadó-képessége az első osztályon 792, a másodosztályon 380, a harmadosztályon 1 240 fő volt, de az első osztályon rendelkezett még 326 olyan férőhellyel is, amelyet tetszés szerint első vagy másodosztályú férőhelyként, a másodosztályon pedig 318 olyan férőhellyel, amelyet első-, vagy harmadosztályú-, s 126 olyan férőhellyel, amelyet másod- vagy harmadosztályú férőhelyként értékesíthettek. A férőhelyek száma így mindent egybevetve 2 066 fő számára volt elegendő. A terveken feltüntetett első osztályú lakosztályok elrendezése általában az OLYMPIC első osztályú lakosztályainak elrendezéséhez volt hasonló (a B és a C fedélzeteket ugyanúgy luxus-lakosztályok foglalták volna el, mint a TITANIC-on és a TITANIC elsüllyedése utáni átépítését követően az OLYMPIC-on). Talán ezért is említhette azt Philip Albright Small Franklin – az IMMC elnöke – a tervezőmunka meg-indulásáról szóló első nyilvános közlésben, 1926. augusztusában azt, hogy „A White Star Line egy gigászi, 25 csomó sebességű óceánjáró építését fontolgatja a HOMERIC pótlására. Az új hajó felülmúlja majd a MAJESTIC és az OLYMPIC legjobb tulajdonságait és családi hasonlóságot mutat az utóbbival.” Pedig ennek a bejelentésnek az idején már készen álltak a hajó újabb előtervei…

012_8.jpg
12. ábra: Az OCEANIC (III) első koncepcióterve (lent), s a mintahajók, a BELGENLAND (fent) és a WINDSOR CASTLE (középen). (Készítette: Dr. Balogh Tamás)


curaway_and_deckplans_kisebb.jpg
13. ábra: Az OCEANIC (III) első koncepciótervének általános elrendezési rajza (Készítette: Dr. Balogh Tamás).


in_new_york_kicsi.jpg
14. ábra: Az OCEANIC (III) látványterve és hosszmetszete. (Készítette: Dr. Balogh Tamás)

A fenti rekonstrukció ideális eszköz ahhoz, hogy jobban megértsük a hajó tervezésének egyes elemeit. Ennek segítségével az is kiderül például, hogy a terv egyes részei más, korábbi hajókról származnak.

1) A hajó általános megjelenése (a hajótest formája, a felépítmények kialakítása, az árbocok és kémények száma) az OLYMPIC-osztály – az OLYMPIC, a TITANIC és a BRITANNIC – továbbfejlesztett változata.

2) A csónakfedélzet alatti „A” fedélzeten (a sétafedélzeten) található felső sétány üveggel zárt és szabadon hagyott, nyitott részének egymáshoz képesti aránya és a cirkáló-far (amelyet White Star Line nagy hajóin addig még nem alkalmaztak) egyértelműen a NETHERLAND és az ARUNDEL CASTLE terveiből származik, amelyeket a Harland & Wolff Hajógyár a TITANIC tervei alapján készített.

3) A belső terek általános elrendezése – az „alaprajz” – két forrásból származik: Egyrészt a tervezők átvették az OLYMPIC-osztály több elemét (pl. a „B” fedélzeti Café Parisien-t és az a la carte éttermet, vagy a „D” fedélzeten található 1. osztályú étkezőt és fogadó helyiséget, amelyek elhelyezkedése és mérete teljesen megegyezik a TITANIC-ra tervezett előképeikével). Másrészt az elő világháború után a németektől jóvátételként átvett HOMERIC (ex-COLUMBUS) szintén a tervezésnél figyelembe vett hajók egyike volt, amennyiben az „A” fedélzet két fedélzet belmagasságú közösségi tereinek kialakításához ez a hajó adta a mintát (a White Star Line hajóin addig a legnagyobb belmagasság csak másfél fedélzetet tett ki, a HOMERIC tágas belső terei viszont nagyon népszerűnek bizonyultak).

4) A rekonstrukcióról ugyanakkor az is kiderül, hogy a tervezett hajó formája nemcsak más, korábban épült hajók formavilágát tükrözi vissza, de olyan újításokat is bevezetett, amelyek később más hajók tervezésére hatottak megtermékenyítően: A felépítmény hátsó végének teraszos kialakítása és a cirkáló far, valamint a navigációs híd szárnyain elhelyezett navigációs fülkék például később a QUEEN MARY tervein jelentek meg újra.


Az 1926. március 9-i keltezésű második fennmaradt tervváltozatban egy 935 láb (285 m) hosszú, 52 000 BRT térfogatú háromkéményes, ugyancsak cirkáló farral épült óceánjáró látható, amely nagyjából akkora, mint a későbbi német BREMEN és EUROPA. Ez a hajó már több ponton jelentősen eltért a korábbi dizájntól, s többet átvett a MAJESTIC (II) – a volt német BISMARCK – esetében alkalmazott szerkezeti megoldásokból: így például elhúzott füstaknákat alkalmazott, a csónakfedélzeti felépítmények nagy közösségi helyiségeinek belmagassága pedig elérte a 13 lábat (4 m). A hajótest magassága a hajógerinctől a parancsnoki hídig 105 láb (32 m). Tervezői egyértelműen modern külső megalkotására törekedtek (felépítményének elölnézete például egyértelműen emlékeztet a szintén 1926-ban le Corbusier által tervezett Villa Stein homlokzatára).

015_7.jpg
15. ábra: Az OCEANIC (III) második előterve alapján Richard D. Edwards által 2006-ban készített makett (M=1:350).


A hajótest általános elrendezése és a felépítmények kialakítása lényegében megegyezett az előző terv-változattal, hiszen az egyetlen jelentős módosítást a parancsnoki híd áthelyezése jelentette a csónakfedélzetről a tiszti kabinsor tetejére, valamint az „A” fedélzeti sétány lerövidítése és a főárboc előbbre állítása. A második tervváltozat alapvető különbsége az elsőhöz képest a hajó meghajtásában rejlett, amennyiben a dugattyús gőzgép-alacsony nyomású gőzturbina kombinált főüzemi meghajtó-rendszert az új hajón turbó-elektromos meghajtórendszerre tervezték lecserélni, amit egyértelműen jelez az erre jellemző három, nagy átmérőjű, zömök kémény.

A dízel és a villamos motorok kombinációja lehetővé tette a gépek hajón belüli rugalmasabb elosztását és a flexibilis tengelykapcsolatok révén számottevően csillapította a nagy teljesítménnyel történő haladás mellett addig folyamatosan fellépő jelentős rezgéseket. Az elektromos hajtáslánc másik változata a turbó-elektromos meghajtás, amelyben gőzturbinákkal elektromos generátorokat hajtanak, s a mozgási energiát ezek alakítják át elektromos energiává, amit aztán a hajócsavarokat forgató villamos motorok meghajtására használnak. E megoldás rendkívüli előnye a gyorsan forgó főgépek és a vízben lassan forgó hajócsavarok tengelye közötti kapcsolat biztonságos (bonyolult sebességváltók nélküli) kialakítása, valamint a hajó összes többi elektromos rendszerének működtetése külön áramfejlesztő telep nélkül. Azt, hogy az OCEANIC (III) tervezése szempontjából milyen műszaki újdonságot jelentett mindez, jól összefoglalja Frank V. Smith, az amerikai General Electric vállalat Szövetségi és Hajózási Osztályának munkatársa a Pacific Marine Review c. műszaki folyóirat 1929. januári számában, az amerikai VIRGINIA óceánjáró meghajtórendszerét ismertető cikkében:

A nagysebességű, korszerű szállítás továbbra is kiemelt jelentőségű a kereskedelemben és a postai szerződések megszerzésére irányuló versenyben, az értékes rakományok feladásában, valamint az első osztályú utasforgalom kiszolgálásában, ezért most is keresik az eszközöket ahhoz, hogy ismét növeljék a hajókon történő szállítás teljesítményét és sebességét. 1913-ban az Egyesült Államok haditengerészeti mérnökei W. R. L. Emmettel, a General Electric Company tanácsadó mérnökével együttműködve meglátták azt a hatalmas előnyt, amelyet az elektromos meghajtó berendezések jelentenek a hajók számára. Összehangolt erőfeszítéseik révén ezt a fajta meghajtást kísérleti jelleggel kipróbálták a JUPITER szénszállítón, ami olyan sikerrel járt, hogy a későbbi csatahajók mindegyikét ezzel a rendszerrel szerelték fel.

Nagyszerű elektromos tapasztalata előnyös helyet biztosít Amerika számára; hatalom van a kezünkben, amelyet bármilyen kívánt határig el lehet vinni. Elektromos meghajtással szerelték fel a SARATOGA és a LEXINGTON repülőgép-hordozókat, s egy nemrégiben végzett kísérlet során az utóbbi példátlan, 210 000 lóerős teljesítményt fejtett ki a hajócsavartengelyeknél; ez az észak-atlanti vonaljáratú hajókon valaha alkalmazott legnagyobb teljesítmény 262 %-a, és 131 %-a annak a teljesítménynek, amit bármilyen típusú haditengerészeti hajón valaha is alkalmaztak. Kereskedelmi tengerészetünk lassabban kezdte alkalmazni ezt az új meghajtási módot, mígnem a nagyívű jövőképpel rendelkező Nemzetközi Kereskedelmi Hajózási Társaság 1926-ban úgy döntött, hogy három elektromos vonaljáratú hajót épít a Pa-nama Pacific Line számára. Ez a társaság maximálisan bízott abban, hogy egy ilyen projekt ösztönözni fogja a keleti és a nyugati part közötti kereskedelmet, és az utazóközönség is egyöntetűen támogatja majd azokat a hajókat, amelyek sebességet és maximális kényelmet biztosítanak az utasaik számára.

A CALIFORNIA gőzhajó ragyogó sikert aratott, már egy év alatt az egyik legnépszerűbb hajóvá vált. Utasszállásait öt hónapra előre lefoglalják. Gazdái ezzel megnyitották a hajógépek új korszakát, ami ésszerű díjak mellett is lehetővé teszi a nagy sebességű szolgáltatást, hisz a szükséges üzemanyag-mennyiség csak 60-70 %-a az észak-atlanti nagy óceánjáró hajók üzemanyag-fogyasztásának. Mindez Európában is érdeklődést keltett, így a CALIFORNIA felépítésének messzemenő hatásait egyelőre aligha tudjuk felbecsülni. Hiszen a Peninsular & Oriental Line máris szerződést kötött egy hasonló meghajtású hajó felépítésére az indiai és ausztráliai kereskedelmi útvonalra; a VICEROY of INDIA nevű hajó a befejezéshez közeledik, és hamarosan szolgálatba áll. Lord Kylsant pedig nemrégiben bejelentette, hogy a White Star Line által rendelt új 1 000 láb hosszú utasszállító hajó is elektromos meghajtású lesz. Ezen kívül más európai vonalak is alaposan elemzik azokat az új lehetőségeket, amelyeket a hajókon elektromosan előállítható korlátlan és gazdaságos teljesítmény megnyitott.


016_5.jpg
16. ábra: Az OCEANIC (III) turbóelektromos meghajtórendszerének korabeli ábrázolása a Popular Mechanics Magazin 1929 szeptemer 15-i számában (S. W. Clatworthy rajza). (Forrás: Eric Okanume kutatása.) A képaláírás fordítása a következő:

„Elektromos motorral hajtott óriás óceánjáró – Amikor a White Star Line szolgálatba állítja a háború utáni első nagy vonaljáratú hajóját, az nemcsak a valaha épült legnagyobb– 1 050 láb hosszú és 60 000 tonna vízkiszorítású – hajó lesz, de a legnagyobb elektromos meghajtású hajó is egyben. Ezt a fajta meghajtást, amelynek néhány évvel ezelőtti kifejlesztésében az amerikai haditengerészet játszott úttörő szerepet, csatahajókban s a 17 000 tonnás CALIFORNIA és a most épülő VIRGINIA vonaljáratú hajókon alkalmazták először amerikai lobogó alatt, illetve az új, 19 000 tonnás VICEROY of INDIA P. & O. vonaljáratú hajón, amelyet nemrég bocsátottak vízre Angliában. A Belfastban építendő White Star hajón automata olajbefecskendező-rendszerrel ellátott négy kazánház lesz, amelyek közül az utolsó látható a művészi ábrázolás előterében. A magas nyomású vízcsöves kazánok a levegőt előmelegítő huzatfokozókkal lesznek felszerelve. A kazánházak mögötti fő géptérben a gőz a turbógenerátorokat körülbelül 3 000 fordulat/perc sebességgel hajtja meg, hogy előállítsa az elektromosságot a hajtómotorok számára, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a hajócsavar-tengelyekhez és körülbelül 100 fordulatot tesznek percenként. Az elektromos hajtásnak számos előnye van, beleértve a könnyű manőverezést, a hátrameneti irányváltás gyorsaságát és azt, hogy a háborgó tengeren a vízből alkalmanként kiemelkedő hajócsavarok változatlan sebességgel forognak.”



A turbó-elektromos hajtással elérhető teljesítményre jellemző, hogy a Pacific Marine Review idézett cikkében említett amerikai LEXINGTON repülőgéphordozó 1925-ös vízrebocsátását, s 1927-es szolgálatba állítását követően, 1929-1930 fordulóján – csaknem egy hónapon át – egymaga látta el árammal Tacoma városát Washington Államban. 1929 aszályos nyarán az állam nyugati részét szárazság sújtotta, ami alacsony vízszintet eredményezett a Cushman-tó első gátjánál. Mivel az ott található vízerőmű volt a város elsődleges energiaforrása, ám decemberre a vízszint a gát szívónyílásai alá süllyedt, a város segítséget kért az Egyesült Államok szövetségi kormányától, amely a LEXINGTON-t küldte a hely-színre, ahol a hajó gépeit – a 4 db 22 500 LE (16 800 KW) teljesítményű villanymotort tápláló 4 db 47 200 LE (35 200 KW) teljesítményű generátort - a város energiahálózatára kapcsolták. A generátorok 1929. december 17. és 1930. január 16. között összesen 4 520 960 kilowattórát biztosítottak, amíg az olvadó hó és eső a víztározó vizét újra olyan szintre emelte, ami elegendő volt a város teljes elektromos energia-ellátásának biztosításához. Ez az eset kiválóan demonstrálta a turbó-elektromos hajtásban rejlő lehetőségeket. Bár az OCEANIC (III.) tervezése idején ez a példa még nem volt ismert, az új brit óceánjáró meghajtórendszerét mégis a turbó-elektromos hajtás bevezetése érdekében módosították, s ez a változás egyértelműen amerikai hatásra történt.

A tervek megvalósítását 1926 őszén mégis felfüggeszteni kényszerültek, amikor a Harland & Wolff nyersanyag-ellátása komoly hiányt szenvedett, s amikor az év novemberében Lord Kylsant megvásárol-ta a White Star Line-t az IMMC-től. Kylsant a (dízel- és turbó-) elektromos meghajtás bajnoka volt Nagy-Britanniában, hiszen mindaddig csak és kizárólag a Royal Mail Lines érdekeltségébe tartozó hajótársa-ságok építtettek ilyen hajtásláncú hajókat Nagy-Britanniában. A Harland & Wolff 1920 óta szerzett ta-pasztalatokat különféle motorhajók építésében (első dízelmotoros hajójuk a Glen Line részére épített GLENOGLE áruszállító volt, amelyet 1920. április 15-én bocsátottak vízre a Glasgow melletti Govan-ben, első dízelmotoros óceánjárójuk pedig a Royal Mail Lines részére épített ASTURIAS (II.), amelyet 1925. július 7-én bocsátottak vízre Belfastban), turbó-elektromos meghajtórendszerrel azonban még nem építettek óceánjárót, e területen csak a Skóciában működő hajógyárak szereztek tapasztalatokat (a VICEROY of INDIA volt az első turbó-elektromos meghajtású brit óceánjáró hajó, amelyet 1928. szeptember 15-én bocsátottak vízre Glasgowban, Alexander Stephen és Fia Hajógyárában). Az OCEANIC (III.) számára ezért Kylsant dízel-elektromos hajtásláncot javasolt az alapvetően új tervezési és gyártási kihívást jelentő amerikai turbó-elektromos technológia helyett.

Kylsant a hajó fő méreteit is megváltoztatta: magasságához hozzáadott egy fedélzetet (amivel a tér-fogat 60 000-ről 65 000 tonnára nőtt), s a hosszát is megnövelte, noha ennek pontos mértékére nézve – mivel a végleges gyári tervrajzok és a gyári modell elkallódott – csak becslések, illetve szóbeli közlések, visszaemlékezések ismertek (a hajógyárat mindenesetre éppúgy át kellett alakítani, mint az OLYMPIC-osztály felépítése előtt). C. J. Slater, a Harland & Wolff alkalmazottja, aki 1928-ban kezdte a pályafutását építészként és építőmérnökként (az apja örökébe lépve, aki tanácsadó építőmérnökként dolgozott a gyárban) később azt írta, hogy ő volt az az „ártatlan junior”, akire a munka felszámolását bízták a hajó elkészült alkatrészeinek visszabontására vonatkozó döntés meghozatala után. A hajógerinc lefektetését megelőzően szintén az ő feladata volt a Harland & Wolff új, északi telephelyén, az úgynevezett Musgrave-telepen létesített 14-es csúsztató meghosszabbítása. Ez a bővítés önmagában több mint 1 000, egyenként 15 hüvelyk átmérőjű, 40-60 láb hosszú cölöp leveréséből és a már meg-lévő betoncölöpök megerősítéséből („körbefogásából”) állt. Visszaemlékezésében leszögezi, hogy „a hajó körvonalait a csúsztató-pálya rajzán mindig 1 001 láb hosszúnak jelölték”. Egyes források ugyanakkor (mint például a 13. ábrán idézett cikk szerzője is) 1 050 lábas teljes hosszról tesznek említést.

Itt kell tisztázni a függélyek közti hossz (length between perpendiculars – LBP) és a teljes hossz (length over all – LOA) fogalmát. A függélyek – azaz a függőlegesek – közötti hossz a gerincre merőlegesen felállított függőleges helyzetű fartőke (a kormánylapát előtti oszlop) és az orrtőke (a gerinc és a felső fedélzet közötti, a hajótest legelején felállított oszlop) közötti távolság értéke. A teljes hossz ehhez képest az orr- és a fartőkén túlnyúló szerkezeti elemek (az előre dőlő orr-csúcs és a kormánylapát fölé hajló farkosár) legtávolabbi pontjai közötti távolság értéke.

017_5.jpg
17. ábra: Az OCEANIC (III) építésének helyszíne, a Harland & Wolff 1920-as években kibővített északkeleti (Musgrave) telepén.


018_3.jpg
18. ábra: Az eredeti 9-es – a bővítést követően 14-es – sólyatér, amelyen az OCEANIC (III) gerincét lefektették. Mivel a rendelkezésre álló dokkokba a hajó nem tudott volna beállni, az építési hely előkészítésével egyidejűleg egy 1 500 láb (460 m) hosszú szárazdokk építését is megkezdték 1928. március 24-én.


A korszak későbbi nagy hajóin az LBP és a LOA közötti különbség értéke 40-70 láb között mozgott. A francia NORMANDIE esetében a teljes hossz 1 029 láb (313,6 m), a függélyek közötti hossz 962 láb (293,2 m) volt (67 láb – 20,5 m – a túlnyúlás), a QUEEN MARY-nél pedig 1 019 (310,7 m) a 975-höz (294,1 m) 44 láb (13,4 m) túlnyúlással. Ez alapján nem lehet kizárni, hogy az OCEANIC (III) 1 001 lábas (306,3 m) tervezett függélyek közötti hosszához 1 050 lábas (320 m) teljes hossz társult, miközben a szélességét 120 lábban (36,6 m), a merülését pedig 38 lábban (11,6 m) határozták meg.

019_2.jpg
19. ábra: Az OCEANIC (III) művészi ábrázolása 1982-ből (Forrás: Wikimedia Commons).


Az 1928-as harmadik – a White Star Line által végül elfogadott – fennmaradt tervváltozat ennek megfelelően egy három, zömök kéménnyel és cirkáló farral épült, 80 000 BRT térfogatú óriást mutat, amelynek magassága a hajógerinctől a parancsnoki hídig 144 láb (44 m). Sajnos erről a tervváltozatról maradt fenn a legkevesebb részletes információ. A rekonstrukcióhoz így sokáig csak a hajóról fennmaradt egyetlen korabeli festmény nyújthatott segítséget, amelyet a White Star Line rendelt meg a hajó népszerűsítésére, ám erről az eredeti tervek hiányában nem megítélhető, hogy melyik részlete valóság és melyik csupán a művész impressziója.

020_2.jpg
20. ábra: Mária hercegnő – V. György Király és Mária Királyné egyetlen leánygyermeke – látogatást tesz a Harland & Wolff Hajógyárban, az OCEANIC (III) gerincénél 1928. októberében. Ez a hajó egyetlen ismert fennmaradt fotografikus ábrázolása. (Forrás: British Pathé, 746.22).


A jóváhagyott harmadik tervváltozat alapján a White Star Line 1928. június 18-án rendelte meg a hajót, amelynek tíz nappal később a gerincét is lefektették. Az eseményt övező nyilvános érdeklődés mértékére jellemző, hogy még a trónörökös is ellátogatott a hajó gerinclemezeit gyártó Motherwell Acélműbe, ahol részt vett az egyik lemez megmunkálásában. A munka azonban hamarosan lelassult, amint az OCEANIC hajtómű-rendszerét ismét teljesen át kellett tervezni, ezúttal a teljesítményre tekintettel. Az első világháború után újjáéledő méret- és sebességőrület ugyanis szükségszerűen a hajógépek teljesítményének fokozásához vezetett: elvégre a White Star Line az OCEANIC-kel nemcsak a világ legnagyobb, de egyben a leggyorsabb hajóját is szerette volna felépíteni, amikor elhatározta, hogy visszahódítja az 1892-ben elvesz-tett Kék Szalagot. Míg eleinte úgy tűnt, hogy ehhez elegendő „csak” a MAURETANIA 1909-ben beállított 26,06 csomós (48,26 km/h) sebességi rekordját megdönteni, amihez tartósan legalább 27, de még inkább 30 csomós (50-55 km/h) sebesség fenntartására volt szükség, addig az OCEANIC (III) gerincfektetésének idejére megváltozott a helyzet, mivel új riválisok tűntek fel a láthatáron: A Cunard Line 1926-ban bejelen-tette az 1913-ban épült AQUITANIA felváltására építendő vadonatúj óceánjárója – a későbbi QUEEN MARY – tervezésének megkezdését, mire Franciaországban is nekiláttak egy minden addigi vetélytárson túltenni képes új mamutóceánjáró, a későbbi NORMANDIE tervezéséhez. Ráadásul Németországban 1927. június 18. óta már építés alatt állt, 1928. augusztus 15-én és 16-án pedig vízre is bocsájtották az EUROPA és a BREMEN hajópárost, amelyeket szintén a Kék Szalag elnyerésére konstruáltak. Az építkezést ezért 1929 július 23-én felfüggesztették, közvetlenül azután, hogy a BREMEN július 16-án 27,83 csomós (51,54 km/h) sebességgel elhódította a MAURETANIA-tól a Kék Szalagot, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy az OCEANI (III) számára az új fejlemények ismeretében kell valóban meggyőző teljesítményt nyújtó gépészetet tervezni, amit megnehezített az a tény, hogy a hajó főméreteit előzőleg jócskán megnövelték.

A White Star Line elnöke és a Harland & Wolff vezérigazgatója továbbra is a korszerű dízel-elektromos meghajtás mellett kardoskodott: „Lord Kylsant legutóbbi beszédében kiemelte, hogy a White Star Line számára épülő új „szuper-leviatán” erőforrásának elektromos meghajtást kell biztosítani, mivel az előzetes vizsgálatok számai azt mutatják, hogy a dízel-elektromos meghajtás a leggazdaságosabb erőmű egy hajó számára” – idézte a korabeli sajtó. A Harland & Wolff azonban a megnövelt teljesítményre vonatkozó igényekre tekintettel csak nehezen fogadta el ezt az érvelést, mivel a kiemelkedően nagy teljesítményű és üzembiztosan működő dízelmotoroknak mind a beszerzése, mind a saját gyártása komoly kihívást jelentett, ezért a hajógyár azt javasolta, hogy a hatalmas méretűre növelt hajót a szokványos gőzturbinás meghajtással építsék fel, mint az EUROPA-t és a BREMEN-t. Az egyedülálló méretek mellett mindeneset-re a Kylsant-szorgalmazta dízel-elektromos hajtáslánc lett volna az OCEANIC igazi különlegessége, hiszen ezt a meghajtási módot ekkora méretekben még sehol sem alkalmazták. Most azonban pontosan ez (illetve a megoldás bonyolultsága) volt az a körülmény, ami hosszú időre újra visszavetette az új White Star óriásgőzös építését. A megrendelés 1928-as elfogadásakor a Harland & Wolff még 2-3 éves tervezési és építési idővel, valamint 7 000 000 font építési költséggel kalkulált. A meghajtórendszer teljesítményének fokozását biztosító újra-tervezés, azonban további fél éves csúszást jelentett.

021_2.jpg
21. ábra: Az OCEANIC (III) építésének felfüggesztéséről szóló tudósítások. (Forrás: Pacific Marine Review)

1929. október: „Noha több szóbeszéd is kering a Cunard Line és a White Star Line transzatlanti járaton közlekedő, hatalmas, rekorddöntő óceánjárók építésére irányuló szándékáról, határozott bejelentést egyik társaság sem tett ezzel kapcsolatban. A White Star Line ugyanakkor megrendelést adott szokásos építője, a Harland & Wolff számára egy 60 000 tonnás hajó felépíté-sére, amelyet OCEANIC-nak fognak nevezni, de erről a hajóról
[…] nyilvánosan csak nagyon keveset lehet tudni, többek között azt, hogy elektromos meghajtórendszerrel lesz ellátva és azt, hogy a brit napilapok azt jelentették róla a legutóbb, hogy min-den munkát felfüggesztettek rajta, amíg a terveit megváltoztatják annak érdekében, hogy a sebessége növelésével felülmúlják a Norddeutscher Lloyd új óceánjárója, a BREMEN sikerét. […]

1929. december: „A White Star Line frissen kiadott hivatalos közleményében közölte, hogy minden munkát felfüggesztett OCEANIC nevű 60 000 tonnás új óceánjáróján, amíg nem hoznak döntést a beépítendő meghajtó rendszer végleges típusáról. Azt határozottan kijelentették, hogy a meghajtás elektromos rendszerű lesz, de az, hogy belső égésű dízel-motorokat, vagy vízcsöves kazánokat és gőzturbinákat használjanak-e az elektromos áram előállításához, még jelenleg is mérlegelés tárgyát képezi. A lefektetett gerinclemezek mindazonáltal érintetlenül maradnak a belfasti hajógyárban.
[…]


Az OCEANIC (III) végleges gépészeti elrendezésének részleteiről elsőként Denis Rebbeck – Frederick E. Rebbeck (1930. júniusától a Harland & Wolff vezérigazgatója) fia – később maga is a gyár igazgatója számolt be egy előadáson 1952. szeptember 5-én, kiemelve, hogy „A Musgrave-telep Belfast lakói számára még hosszú ideig az a hely marad, ahol az 1 000 láb hosszú dízel-elektromos hajtású White Star óceánjáró gerincét lefektették. […] A hajó négy hajócsavarjának tengely-teljesítménye 200 000 LE lett volna, amelyet 47 darab hathengeres négyütemű, páronként összekapcsolt turbódízel biztosított. […] Az a tény, hogy vala-ha is ilyen merész tervet fontolgattak, elegendő annak bizonyítására, hogy a Harland & Wolff addigra milyen messzire haladt a tengerészeti dízelmotorok fejlesztésében […] a legnagyobb teljesítményű hajók számára készült olajtüzelésű gépek lobogóját a legmagasabb árbocra felvonva”. Kevésbé patetikus, de annál hasznosabb leírást adott a gépekről Cuthbert Coulson Pounder, a Harland & Wolff gépész főmérnöke 1955-ben megjelent, a „Dízelmotorok elmélete és gyakorlata” c. könyvében: „A meghajtást biztosító erőforrás a négy hajócsavaron együtt 200 000 LE teljesítményt adott le és 47 darab négyütemű, egyműködésű dízel-motorból állt, amelyek mindegyike 6 db, 670 mm átmérőjű, 930 mm lökethosszúságú hengerrel rendelkezett és 3 400 LE teljesítmény mellett 260 fordulat/perc sebességgel működött. A gépek többségét a végükkel egymás felé fordítva egyetlen 12 hengeres gépegységbe kapcsolták össze, távolabbi végükön az áramfejlesztő generátorokkal. A hajócsavarokat hajtó motorok átmérője 7,3 m volt. Az áramfejlesztők és a hajtó-motorok egyenáramú gépek voltak. A teljes gépészet súlya 17 000 tonnát tett ki.” Vagyis az OCEANIC (III) esetében már pusztán a gépészet súlya felülmúlta egy hagyományos gőzhajó teljes tömegét! Denis Rebbeck az előadásához mellékelte a hajó végleges gépészeti elrendezését szemléltető eredeti ábrázolást is. Erről jól leolvasható, hogy a hajó három kéményébe bekötött öt gépházban (az első két kéményhez 2-2, az utolsóhoz 1 gépház tartozott) 5 sorban helyezték volna el a dízelmotorokat: az első gépházban egy sorban hármat, a másodikban két sorban összesen nyolcat, az utána következő három gépházban pedig gépházanként két sorban összesen tizenkettőt, mindösszesen tehát negyvenhét dízelmotort. A motorok a hajócsavarokra juttatott 200 000 LE mellett további 75 000 LE-t biztosítottak a fűtés és a világítás üzemeltetésé-re, illetve az egyéb fedélzeti villamos berendezések (daruk, csörlők, stb.) működtetésére.

022_2.jpg
22. ábra: Az OCEANIC (III) gépészete a dízelmotorokkal és a hajócsavarokat mozgató villamos generátorokkal. (Forrás: Eric Okanume kutatása). Eric Okanume szerint: "Valószínűleg ezt a tervet használták a hajó megrendelésekor 28. 06. 28-án. Tartalmazza Mr. Rebbeck 1952. szeptember 5-i, a H&W történetéről szóló cikkében (a rajzot az 1952. szeptember 15-16. Az 'Engineering' magazin számában.) 1927-ből származónak tüntették fel, és bár jó képet ad a javasolt dízelerőmű-elrendezésről (ami egyébként a sziluettrajz fő célja volt), ez a dátum is tovább erősíti azt az állítást, hogy a sziluett nem feltétlenül reprezentálja 100%-ban az Oceanic végső tervét (tekintettel a terv lehetséges 1928/1929-es módosításaira)."


Egyebekben a harmadik tervváltozatról nem maradt fenn hitelt érdemlő ábrázolás. A hajó általános elrendezésének rekonstrukciójára mindazonáltal az elmúlt évtizedekben többen is kísérletet tettek.

Elsőként a brit John H. Isherwood kapitány (kereskedelmi tengerész és hajózástörténész) készített egy jellegrajzot a hajó külsejéről és végső megjelenéséről még az 1950-es évek elején, amely aztán alapul szolgált E. W. Bearman 1966-os festményének elkészítéséhez és megjelent Roy Andersson „White Star” című 1971-es könyvében is.

A részletek bizonytalansága mellett a rekonstrukció az átlagosnál nehezebb feladatnak bizonyult, mivel egyes források szerint a Harland & Wolff 1939 után már nem őrizte tovább a terveket, így csak az erősen vázlatos első két tervváltozatból és a harmadik (a végleges) tervváltozat töredékesen fennmaradt részleteiből (az 1928-as gépház-elrendezési oldalnézetből – „engine room profile” – és a végleges tervek alapján készült reklámcélú festményből) lehetett kiindulni.

Így nem csoda, hogy az általa készített jellegrajzról maga az alkotó írta a következőket:

Ez a rajz nem hiteles. Csupán egy korabeli hajózási folyóiratban megjelent vázlaton alapul, amelyet a saját fantáziám segítségével és a Harland & Wolff abban az időben általános hajóépítési gyakorlatának tanulmányozása alapján töltöttem ki részletekkel. Minden benne van, ami egy ilyen általános elrendezési rajz elkészítésénél elég jónak és ésszerűnek tűnhet, mégis a legnagyobb részt a saját fantáziám szüleménye.

Az Isherwood-féle rekonstrukciót ezért fenntartásokkal kell kezelni és csak azon részletek tekintetében lehet elfogadni, ahol más információ nem áll rendelkezésre.

023_2.jpg
23. ábra: Az OCEANIC (III) John H. Isherwood kapitány által készített rekonstrukciós rajza. (Forrás: Eric Okanume kutatása)


024_3.jpg
24. ábra: Az OCEANIC (III) harmadik előterve alapján Richard D. Edwards által 2013-ban készített makett (M=1:350).


A második kísérlet a brit Richard D. Edwards nevéhez fűződik, aki 2013-ban az 1928-as harmadik tervváltozat alapján készített egy M=1:350 méretarányú hajómodellt, amelyben erősen támaszkodott az Isherwood-féle rekonstrukcióra.

A harmadik kíséretet az amerikai Eric Okanume tette az OCEANIC (III) külső megjelenésének rekonstrukciójára 2014-2020 között. Munkájához felhasználta az Isherwood- és az Edwards-féle rekonstrukciókat egyaránt, de alapos gyűjtést végzett a hajóra vonatkozó korabeli újsághírek körében is, amelyek további információkkal gazdagították a rekonstrukciós tevékenység forrásait. Ezek a források több utalást tartalmaznak arra nézve, hogy 1929-1930 között – a BREMEN sikere hatására – áramvonalasították az OCEANIC (III) számára eredetileg tervezett szögletes felépítményeket, a hajóorrt, s a kémények T. C. Tobin által tervezett, felülnézetben eredetileg kerek keresztmetszetét is csepp-formával váltották fel. Az általános elrendezést érintő ezen változtatások valójában a tervek negyedik rekonstruálható változatát jelentik.

A The New York Times például 1929 augusztusában arról írt, hogy „A White Star új hajóját a BREMEN egy hónappal ezelőtti első útján elért figyelemre méltó teljesítményére tekintettel teljesen áttervezik. Az új terv a korábbinál hosszabb lesz, mivel a hossz a vonaljáratú hajók szempontjából legfontosabb tényező, a sebesség egyik legfontosabb összetevője.” 1930. januárjában ugyanez az újság már az áttervezés eredményeiről is beszámolt: „A hajó hosszát csaknem 80 lábbal megnövelték, s bár a további változtatásokat egyelőre titokban tartják, annyit elárultak, hogy – mivel a BREMEN bulba-orra kevésbé áll ellen a víznek, áramvonalas kéményei és felépítménye pedig a levegőnek, ami hozzájárul a sebesség fokozásához – az OCEANIC a víz- és légellenállási tulajdonságait tekintve erősen hasonlít majd a BREMEN-re, s akár turbó-, akár dízel-elektromos motorokkal gyártják, az OCEANIC nagy sebesség elérésével igyekszik majd visszaszerezni az Atlanti-óceán Kék Szalagját Nagy-Britannia számára.

025_2.jpg
25. ábra: Az OCEANIC (III) harmadik előterve alapján Eric Okanume által 2014-2020 között készített digitális modell (az előtérben), összehasonlítva a Richard D. Edwards féle modellel (a háttérben).


026_4.jpg
26. ábra: Az OCEANIC III. (1928) és II. (1899) összehasonlítása (Eric Okanume, 2020).


027_2.jpg
27. ábra: Az OCEANIC (III) harmadik előterve alapján Eric Okanume által 2014-2020 között készített digitális modell képei.


028_2.jpg
28. ábra: Az OCEANIC (III) harmadik előterve alapján Eric Okanume által 2014-2020 között készített digitális modell képei


029.jpg
29. ábra: Az OCEANIC (III) előtervei 1926. január, 1926 március, 1928. június, 1930 január (balra), s az 1926 márciusi és az 1930 januári tervek szerint épült modellek és a vizualizációt segítő fotó-manipulációk (jobbra).


030_2.jpg
30. ábra: Az OCEANIC (III) első és utolsó előtervei (1926. január, 1928 június). (Készítette: Dr. Balogh Tamás)


031_3.jpg
31. ábra: Az OCEANIC (III) általános elrendezése és acélszerkezeti rajzainak rekonstrukciója az 1930 januári - a BREMEN sikerét követő ("utolsó utáni") - előtervek szerint. (Készítette: Ander Mägi, 2020.)


032.jpg
32. ábra: Látványterv az OCEANIC (III) tervezett berendezéséhez. (Forrás: Eric Okanume kutatása). Eric Okanume a képről így nyilatkozott: "Ezt a képet Daniel Adamson készítette, és azt állítják, hogy az OCEANIC (III) falpaneljeit és dekoratív berendezését ábrázolja. Ezt csak nagyon kevés bizonyíték támasztja alá, de ennek ellenére lehetséges, mivel a tabló hátuljára eredetileg az „Oceanic” szót  írták. Az OCEANIC-hoz tervezett falpaneleket végül az ERZSÉBET KIRÁLYNÉ fedélzetén használták fel."


Ami a belső tereket illeti, a harmadik tervváltozat alapján az OCEANIC tágas belső terekkel rendelkezett volna, amelyeket a népszerű Art Deco stílusban kívántak berendezni, a stílust az óceánhajózásban meghonosító francia ILE de FRANCE által alig egy évvel korábban bevezetett példa alapján.

033.jpg
33. ábra: Az OCEANIC (III) művészi ábrázolása (forrás: Anton Logvinyenko, 2020).


IV. Az OCEANIC (III) projekt feladása és utóélete, a White Star Line megszűnése:

Amikor 1929 július végén az építkezést felfüggesztették, a Harland & Wolff munkásai olajjal kenték le a gerinclemezt, hogy megóvják az időjárás viszontagságaitól. A munka nem haladt előre jelentősen, hiszen még a szegecseléshez szükséges lyukakat sem perforálták a lemezszélek mentén. Senki sem számított hosszú, pláne nem végleges leállásra. Ezzel együtt, mire 1929 őszén minden fél beleegyezett a dízelmotorok használatába, kitört a nagy gazdasági világválság…

A New York-i tőzsde 1929. október 24-én omlott össze. Ezzel a „dübörgő húszas évek” pénzügyi buborékja kipukkadt. Az USA 25 000 bankjából 11 000 tönkrement, a betétesek összes megtakarítása elveszett. 1933-ra az összes tőzsdei befektetés elveszítette az értéke 92 %-át (a tőzsdeindex vissza-esett a tőzsdei kereskedések megindulásának 1896-os értékre). 1932-ben 273 000 családot lakoltat-tak ki, 1934-ig pedig több mint 1 000 000 család farmját árverezték el az adósságaik miatt. A 126 000 000 lakosú országban 13 000 000 volt a munkanélküliek száma és 34 000 000 ember élt állandó jövedelem nélkül. Mindez addig tartott, amíg az angol John Maynard Keynes elveit megfogadva az amerikai kormány a New Deal („Új megegyezés”) névre keresztelt nagy állami keresletélénkítő programmal (jelentős kormányzati beruházásokkal) fel nem szívta a munkanélküliek tömegét, s új keresletet generálva fel nem élénkítette a gazdaságot.

Az 1929-es New York-i „fekete csütörtök” a rá következő héten Európában is éreztette a hatását, amikor az 1929. október 29-i „fekete kedden” a londoni tőzsde is megingott, amely a hajóipart is súlyosan érintette. A White Star Line-t birtokló Royal Mail Steam Packet Company, hogy elkerülje az összeomlást, kérte a Kincstártól a társaságnak nyújtott állami hitelek futamidejének meghosszabbítását. A Pénzügyminisztérium a kérés teljesítését a vállalati könyvelés előzetes ellenőrzésének feltételéhez kötötte, s Sir William McClintockot kérte fel a RMSPC pénzügyi helyzetéről szóló jelentés elkészítésére. A jelentés aztán feltárta, hogy a cég 1925 óta nem szerzett kereskedelmi nyereséget, de továbbra is osztalékot fizet a tartalékokból. A vállalatcsoport 1926-ban 439 000 font nyereséget mutatott ki, de 750 000 fontot vont le a tartalékokból és hamisította a számlákat, hogy úgy tűnjön, mintha a pénz kereskedésből származna. 1927-ben 507 000 font volt a veszteség, de ismét a tartalékokból igyekeztek fedezni a hiányt, hogy úgy tűnjön, mintha 478 000 font nyereséget ért volna el a cég. A jelentés azt is feltárta, hogy 1928-ban hamis tájékoztatót adtak ki, amelyben részvényvásárlásra bíztatták az ügyfeleket azzal, hogy az előző évtizedben a vállalat átlagosan évi 500 000 font nyereséget ért el. 1929-ben a jelentés elkészítéséig realizált hiány csaknem elérte a 300 000 fontot. Kylsant és könyvelője, John Moreland ellen ekkor elfogató parancsot adtak ki.

A Royal Mail Case néven elhíresült bűnügy tárgyalása 1931. július 20-án kezdődött. A perben Philips három vád alapján állt a bíróság elé: 1) az 1926. évi éves jelentésnek a részvényesek megtévesztése szándékával történő meghamisításáért, 2) az 1927. évi éves jelentés azonos céllal történő meghamisításáért, 3) az 1928. évi részvénykibocsájtási tájékoztatónak a leendő részvényesek megkárosítása szándékával történő meghamisításáért. Moreland az 1)-es vádpontban bűnpártolásért, a 2)-esben társtettesként állt bíróság elé. A per eredményeként az 1)-es és a 2)-es vádpontot ejtették, ám a 3)-as vádpontban Phillips-t egyéves letöltendő szabadságvesztésre és címeitől való megfosztásra ítélték, annak ellenére, hogy a bíróság elismerte: „bár a tájékoztatóban szereplő állítások mind igazak, a dokumentum egésze hamis amiatt, amit eltitkolt, kihagyott, vagy sejtetett”. A cégvezetésben tapasztalt pénzügyi problémák eredményeként a hitelezést és a vállalatok könyvvitelének ellenőrzését megszigorították. Az RMSPC-t felszámolták és The Royal Mail Lines néven kormánytámogatással alapították újra. Az OCEANIC (III) befejezését pedig – amelyet szintén a kormánytól kapott hitelből terveztek felépíteni – törölték.

Gyakori feltételezés az, hogy a brit kormány nyomására ekkor döntöttek úgy, hogy a hitelből és az OCEANIC (III) részére Belfastban felhalmozott építőanyagból két kisebb testvérhajót kell építeni. A BRITANNIC (III) és a GEORGIC – a White Star Line utolsó hajói – építését azonban már jóval korábban, 1927 januárjában, elhatározták a kiöregedett „Nagy Négyes” (a CELTIC, CEDRIC, BALTIC, ADRIATIC) pótlására, s a két hajó közül az első, a BRITANNIC (III) építését 1927. április 14-én el is kezdték, s a vízrebocsátására is sor került 1929. augusztus 6-án, alig egy héttel azután, hogy az OCEANIC (III) építését felfüggesztették. A GEORGIC gerincfektetése 1929. november 30-án ugyancsak megtörtént, s 1931. november 12-én bocsátották vízre minden ceremónia nélkül, nem sokkal azután, hogy az OCEANIC (III) gerincét és az összeállított, de a gerincre végül fel nem szerelt bordákat is teljesen szétbontották.[3]

Az 1929-et következő 4 évben a tengeri kereskedelem a harmadára esett vissza. A Londonban működő Bank of England trezorjai értékes, az óceánjárók történetét kutató történészek számára is fontos aktákat őriznek. Ezek fontos adatokat szolgáltatnak a White Star Line utolsó néhány évéről is. Az akták az 1928-1935 közötti éveket fedik le. Érdekes darabjuk Thomas McClintock okleveles könyvelő 1930. április 15-én kelt jelentése. Ez egy előzetes jelentés a Kylsant Shipping Companies-ról, amelyet együttesen a "Royal Mail Group" néven emlegetnek. A részletes jelentés több tucat oldalra terjed ki, és kimerítően leírja az összes bejövő és kimenő adatot. Az 1929-es adatok a jelentés összeállításának időpontjában látszólag nem álltak rendelkezésre. A jelentés a hajózásnak szentelt részében mindazonáltal megjegyzi, hogy 1928. december 31-én a társaság részben vagy egészben 35 hajót tartott üzemben, összesen 434 747 bruttó regisztertonna térfogattal. A hajók értéke 15 150 513 font volt, amely az értékcsökkenési korrekciót követően 8 624 805 fontra csökkent. A cégbirodalmon belül a White Star Line helyzete sem volt irigylésre méltó: nem tudott osztalékot fizetni a részvényeseinek és az egyenlege – az 1 239 382 fontos banki tartozással – 61 éves fennállása alatt először mutatott veszteséget: 379 069 font értékben.

Az utasforgalom szintén drámai visszaesést mutatott:

034a_1.jpg
Forrás: Paul Lee: A TITANIC, a White Star Line és a Bank of England.


Amikor a Royal Mail Steam Packet Co. 1926-ban megszerezte a White Star Line-t, azzal a világ legnagyobb szállítmányozási csoportjává nőtte ki magát, így az 1929-es válság idején az a tudat, hogy Kylsant birodalma szétzúzódhat, meglehetősen sokakat töltött el mélységes aggodalommal a brit hajózási körökben, olyannyira, hogy még a Cunard Line is felajánlotta a segítségét. Percy E. Bates, a Cunard elnöke 1930. október 15-én levelet írt Walter Runciman parlamenti képviselőnek és a White Star Line-t is magába foglaló ernyőcég, a Royal Mail Steam Packet Company elnökhelyettesének, amelyben a Cunard nevében felajánlotta, hogy megvásárolja a MAJESTIC, az OLYMPIC és a HOMERIC, valamint az ADRIATIC, az ARABIC, a BALTIC, a BRITANNIC, a CEDRIC, a DORIC, a LAURENTIC és a MEGANTIC tulajdonjogának 50 %-át 1 595 000 fontért, s felelősséget vállalna a BRITANNIC (III) és a LAURENTIC építéséhez felvett, 1 655 000 font összegű hitelekért is. Runciman azonban udvariasan visszautasította az ajánlatot. A Cunard ennek ellenére kitartott, és 1931. júliusában a Bank of England kormányzójának küldött levélben azt írta, hogy a csökkenő utasszámokra tekintettel csupán két lehetőség van: vagy egyetlen hajózási társaság alakul a Cunard irányítása alatt, vagy a Cunard kivásárolja a White Star Line-t. A kormányzó a második opciót részesítette előnyben. A történet többi része jól ismert: A Cunard és a White Star Line atlanti flottáit egyesítették, s a kényszerházasságban az előbbi volt a domináns partner, amely végül fel is szívta a kisebb entitást.

Owen Cosby Phillips – William James Pirrie legjobb tanítványa – 1932 augusztusában szabadult a Wormwood Scrubs börtönből, ahol a büntetését töltötte. 1937 június 5-én halt meg, 74 éves korában. A halálhíréről beszámoló The Times így írt róla: „Lord Kylsant nagy méltósággal viselte a tárgyalást, nem hibáztatta egyik kollégáját sem, és miután visszatért a hétköznapi életbe, visszavonult dél-walesi lakhelyére. Amikor visszatért Coombba, szívélyes fogadtatásban részesítették, és autóját 40 ember húzta futólépésben körülbelül negyed mérföldig, a háza bejáratához. Mindenki, aki ismerte, felmentette minden bűnözői szándék alól, és a felelősséget az egyén erejét meghaladó feladatok vállalására, valamint bizonyos pénzügyi meggondolatlanságra és a jövőbe vetett hitre hárították, amelyet az események végül indokolatlannak mutattak.

035_1.jpg
34. ábra: A Phillips autóját hazavontató lelkes tömeg Walesben, a börtönből érkező mágnás fogadásán.


Az OCEANIC (III) a White Star Line utolsó óriáshajója volt. A projekt feladásáról szóló döntés meghozatalát követően az építéséhez Belfastban felhalmozott építőanyagot a White Star Line és a Cunard Line egyesülésekor átszállították a clydebanki John Brown Hajógyárba (ahol zömmel az aktuális javítási munkákhoz használták fel, de nem kizárt, hogy később még a QUEEN-ekbe is jutott belőle). Azután, hogy majdnem teljesen elkészült gerincét csendben szétbontották, a hajót lassan elfelejtették, megfosztva a Harland & Wolff Hajógyár munkásait attól a dicsőségtől, hogy beteljesíthessék a célt, amelyet még a gyáralapító Sir Edward Harland tűzött ki: az első 1 000 lábas óceánjáró felépítését. Cuthbert Coulson Pounder írta róla 1955-ben: „Történelmet író műszaki kihívás volt, amely elveszett a nemzet számára”. Igaza volt: az első 1 000 lábnál hosszabb óceánjárót végül Franciaország építette fel, 1932-ben.[4]


V. Kronológia:

1912.04.15.: Elsüllyed a TITANIC, az IMMC és a White Star Line zászlóshajója.

1912.12.31.: Joseph Bruce Ismay megerősíti, hogy januári elhatározásának megfelelően 1913. június 30-i hatállyal lemond az IMMC elnöki posztjáról. Bejelentését 1913. január 2-án elfogadják, azt a kérését azonban, hogy a White Star Line elnöke maradjon, elutasítják.

1913.03.31.: Római kirándulásán, álmában meghal John Pierpont Morgan, az IMMC alapító tulajdonosa.

1918.05.20.: Szolgálatba áll a USS NEW MEXICO, a világ első turbó-elektromos meghajtású hadihajója.

1919.: Philip Albright Small Franklin, az IMMC és a White Star Line új elnöke 1919-ben bejelenti, hogy a White Star Line háború utáni építési programja keretében egy új, 35 000 tonnás hajót építtet a Harland & Wolffnál. Owen Cosby Phillips, a brit Royal Mail Steam Packet Co. elnöke megszerzi a Harland & Wolff Hajógyár részvényeinek többségét.

1920.04.15.: A Harland & Wolff Hajógyár vízrebocsátja az első dízelmotoros hajóját, a Glen Line részére épült GLEOGLE teherszállítót a Glasgow melletti Govan-ben.

1921.: William James Pirrie, a Harland & Wolff tulajdonos vezérigazgatója nemesi címet kap.

1922.: William James Pirrie azt sugalmazza Owen Cosby Phillipsnek, hogy vásárolja vissza brit tulajdonba a White Star Line-t, ám ezt az Egyesült Államok Elnökének vétója meghiúsítja.

1923.04.23.: Ernst Förster, a LEVIATHAN és a MAJESTIC tervezője a jövő óceánjáróiról értekezik a Scientific American folyóiratban. Szerinte a fő méretek (hossz, szélesség, merülés) nem változnak, a magasság növelhető, a sebességet pedig hatékonyabb, olajtüzelésű kazánokkal kell fokozni. A jövedelmező működést az így csökkentett üzemköltségek, s az egy plusz fedélzettel megnövelt utasbefogadó képesség és jegybevétel biztosíthatják.

1923.06.: A még amerikai tulajdonú White Star Line felkéri a Harland & Wolffot, hogy kezdje meg egy új, a HOMERIC kiváltására szolgáló óriáshajó tervezését. Owen Cosby Phillips Kylsant első lordjaként nemesi címet kap.

1924.06.07.: Meghal Lord Pirrie. Lord Kylsant a Harland & Wolff új vezérigazgatója. Az Egyesült Államok jelentősen korlátozza a bevándorlást.

1925.07.07.: A Harland & Wolff Hajógyár vízrebocsátja az első dízelmotoros óceánjáróját, a Royal Mail Lines részére épített ASTURIAS (II) utasszállítót Belfastban. A Lord Kylasnt cégbirodalmához tartozó Harland & Wolff Hajógyár és a Royal Mail Steam Packet Co. hajózási vállalat – amelyek éves gazdálkodásuk során nem szereztek kereskedelmi nyereséget – a tartalékokból történő osztalékfizetéssel tartják fenn a fizetőképesség látszatát.

1925.08.: A még mindig amerikai tulajdonú White Star Line a kivándorló-forgalom csökkenéséből eredő veszteségei ellensúlyozására bevezeti a turistaosztályt, majd új ajánlatot kér a Harland & Wolfftól a HOMERIC pótlására építendő óriáshajóra vonatkozóan. A hajógyárban ekkor több tervet készítenek, amelyek közül három maradt fenn (eltérő részletességgel) és egy negyedik bizonyos elemeire lehet megalapozottan következtetni.

1926.01.28.: Elkészül az első ismert előterv: egy hagyományos gőzgépekkel hajtott, 904 láb (276 m) hosszú, négykéményes, cirkálófarú óceánjáró terve.

1926.03.09.: Elkészül a második ismert előterv: egy hagyományos gőzgépekkel hajtott, 935 láb (285 m) hoszszú, 52 000 BRT térfogatú háromkéményes, cirkálófarú óceánjáró terve.

1926.05.04.: A Nagy-Britanniában kitört általános sztrájk meghiúsítja a Furness Vithy & Co. hajózási vállalatnak a White Star Line brit tulajdonba történő visszavásárlására irányuló szándékát.

1926.08.03.: Philip Albright Small Franklin, IMMC elnök hivatalosan bejelenti, hogy „A White Star Line egy gigászi, 25 csomó sebességű óceánjáró építését fontolgatja a HOMERIC pótlá-sára. Az új hajó felülmúlja majd a MAJESTIC és az OLYMPIC legjobb tulajdonságait és családi hasonlóságot mutat az utóbbival.” A Cunard Line bejelenti az AQUITANIA pótlására építendő új óriáshajója tervezésének megkezdését. A hírről értesülve a franciák is új óriás óceánjáró tervezésébe fognak.

1926.11.01.: Lord Kylsant felvárásolja a White Star Line részvényeit az IMMC-től, amely bejelenti, hogy felbontja a Harland & Wolff Hajógyárral kötött összes hajójavítási szerződését. A White Star Line amerikaiból újra brit tulajdonba kerül, s csatlakozik a Royal Mail Steam Packet Co. vezette konglomerátumhoz.

1927.04.14.: A kiöregedett „Nagy Négyes” pótlására megrendelt BRITANNIC (III) gerincfektetése.

1927.09.25.: Elkészül a harmadik ismert előterv: ugyanaz, mint a második, csak a hagyományos gőzgépeket turbó-elektromos meghajtórendszerre cserélik.

1928.01.28.: Szolgálatba áll a világ első turbóelektromos meghajtású óceánjárója, az amerikai CALIFORNIA (amelyet 1926.03.20-án kezdtek építeni, s 1927.10.01-én bocsátottak vízre).

1928.09.15.: A VICEROY of INDIA, az első turbó-elektromos meghajtású brit óceánjáró vízrebocsátása Glasgowban, az Alexander Stephen és Fia Hajógyárban.

1928.05.24.: A The New York Times beszámol róla, hogy a Harland & Wolff Hajógyár 1 500 láb (460 m) hosszú szárazdokk építésébe kezd az új White Star óriáshajó számára, amelyet az OCEANIC névre fognak keresztelni.

1928.06.18.: Az OCEANIC terveinek a megrendelő általi módosítása (hosszának és térfogatának növelése), s a módosított tervek jóváhagyása és az építési szerződés megkötése (ez a harmadik ismert terv-változat).

1928.06.28.: Az OCEANIC gerincének lefektetése 844-es gyári számmal a Harland & Wolff Hajógyár keleti (Musgrave) telephelyén, az erre a célra 1 001 láb (305 m) hosszúságúra bővített korábbi 9-es (az új 14-es) sólyatéren.

1928.08.15-16.: Németországban vízrebocsátják az EUROPA és a BREMEN hajópárost. Bár hagyományos gőzturbinás meghajtórendszerrel működnek, feladatuk a Kék Szalag elhódítása.

1928.10.15.: A brit trónörökös ellátogat a hajó gerinclemezeit gyártó Motherwell Acélműbe, ahol részt vesz az OCEANIC (III) egyik lemezének megmunkálásában.

1928.10.28.: Mária hercegnő – V. György Király és Mária Királyné egyetlen leánygyermeke – látogatást tesz a Harland & Wolff Hajógyárban az OCEANIC (III) majdnem teljesen elkészült gerincénél.

1929.07.16.: A BREMEN 27,83 csomós (51,54 km/h) sebességgel elhódítja a MAURETANIA által 1909-óta birtokolt Kék Szalagot.

1929.07.23.: Az OCEANIC építési munkálatait felfüggesztik. A The New York Times ugyanekkor riportot közöl Lord Kylsant-tel, aki bejelenti, hogy tervei szerint William Marshall, a MAJESTIC kapitánya viszi majd első útjára az OCEANIC-et, amely a Cunard Line tervezett 1 000 lábas óriásgőzösénél (a későbbi QUEEN MARY-nél) is nagyobb lesz.

1929.08.06.: A BRITANNIC (III) vízrebocsátása, alig egy héttel az OCEANIC (III) építésének felfüggesztése után.

1929.08.14.: A The New York Times közli, hogy a White Star Line bejelentette az OCEANIC terveinek teljes felülvizsgálatát, annak érdekében, hogy egy nagyobb hajó építésével múlják felül a BREMEN sebességi rekordját.

1929.09.01.: A The New York Times közli, hogy a White Star Line kitart amellett, hogy az OCEANIC fel fog épülni.

1929.09.26.: A The New York Times közli, hogy a White Star Line felfüggeszti az OCEANIC építését a BREMEN sikere miatt, a végleges meghajtórendszerrel kapcsolatos vizsgálatok idejére.

1929.10.24.: A „Fekete csütörtök”: összeomlik a New York-i tőzsde.

1929.10.29.: A „Fekete kedd”: a londoni tőzsde is meginog. Lord Kylsant a felvett állami hitelek futamidejének meghosszabbítását kéri, mire a kormány kinevezi Sir William McClintock számvizsgálót és elrendeli a Kylsant-érdekeltségek könyvvizsgálatát.

1929.11.30.: A BRITANNIC (III) futótársaként építeni kezdett GEORGIC gerincfektetése.

1930.02.26.: A The New York Times közli, hogy ha az OCEANIC építési munkálatai folytatódnak, akkor azokat teljesen új tervek alapján végzik majd, ami egy nagyobb hajót eredményez (ezeket a terveket a BREMEN jellemzőinek figyelembevételével készítik el, s bár nem maradtak fenn, ezek tekinthetők a negyedik. egyben utolsó ismert terv-változatnak). Sir William McClintock közzéteszi vizsgálati jelentését, amelyből kiderül, hogy a Royal Mail Steam Packet Co. kifizetetlen tartozásai meghaladják a 10 000 000 fontot. Kylsant jogosítványainak nagy részét ekkor a bankok által kinevezett vagyonkezelők kapják, noha Kylsant elnöki tisztsége egyelőre fennmarad.

1930.05.17.: A The New York Times közli, hogy Lord Kylsant az OCEANIC-en dolgozik, hangsúlyozva, hogy tanulmányoznia kell a különböző motorfajtákat.

1930.10.15.: Sir Percy Bates, a Cunard Line vezérigazgatója kivásárlási ajánlatot tesz a White Star Line-ra – eredménytelenül.

1931.02.01.: Lord Kylsant és felesége afrikai kirándulásra indulnak. Hazatérésükkor a hatóságok őrizetbe veszik Kylsant-et.

1931.07.20.: Lord Kylsant és könyvelője bírósági tárgyalásának kezdete a Royal Mail Case néven elhíresült büntetőügyben. A Cunard Line második vételi ajánlatát a Bank of England elnöke támogatja. A White Star Line és a Cunard Line atlanti flottáit 45 %-55 %-ban egyesítik, létrejön a Cunard-White Star Line. A White Star Line soha többé nem nyeri vissza az önállóságát.

1931.11.01.: Az OCEANIC elkészült gerincének szétbontása és a felhalmozott építőanyag átszállítása a QUEEN-eket építő clydebanki John Brown Hajógyárba.

1931.11.12.: A GEORGIC - a White Star Line megrendelésére készült legutolsó hajó - vízrebocsátása Belfastban.

1937.06.05.: Meghal Owen Cosby Phillips.

1937.10.17.: Meghal Joseph Bruce Ismay, a White Star Line-t alapító és felvirágoztató Thomas Henry Ismay legidősebb fia, s a vállalat irányítására hivatott örököse.

036_3.jpg
35. ábra: Az OCEANIC (III) terveinek evolúciója 1926-1928. (Készítette: Dr. Balogh Tamás).


037_2.jpg
36. ábra: Az óceánjáró formáját idéző emlékfüzet. A Déli Vasút nyomtatta, és a dokkokat használó különféle gőzhajókra és óceánjárókra vonatkozó információkat tartalmaz.


Jegyzetek:

[1] A Harland & Wolff Hajógyárban az RMSPC és a WSL számára épített hajók számának megoszlása:
RMSPC: 1904-1960 között 51: (1904-1916 között 17, 1921-1926 között 4, 1938-1960 között 30).
OSNC: 1870-1931 között 64: (1870-1917 között 59, 1927-31 között 5).


[2] Számos terv készült 1925 és 1929 között. Tim Trower „The Unfinished Dream” című könyve szerint Tom McCluskie, a Harland & Wolff korábbi levéltárosa kijelentette, hogy különféle „...profilokon dolgoztak [az OCEANIC számára], körülbelül 980 lábtól 1100 lábig terjedően..." A több terv közül négy terv részleteire derült fény azóta:

  1. 1926. január 28. (a teljes elrendezés fennmaradt): Négy kémény, cirkáló-far, hossz: 904 láb (275,5 m), szélesség: 96 láb (29,3 m)

  2. 1926. március 9. (a teljes elrendezés fennmaradt): Három kémény, cirkáló-far, hossz: 935 láb (285,0 m), szélesség: 100 láb (30,5 m)

  3. 1927-ben (kezdetleges sziluett maradt fenn és a gépházi elrendezés): Három kémény, cirkáló-far, hossz: 1.010-1.050 láb (308,0-320,0 m), szélesség: 120 láb (36,6 m)

  4. 1929-ben (csak általános leírások maradtak fenn): Három kémény, áramvonalasított felépítmény és hajótest, bulba-orr, cirkáló-far, hossz: 1.050-1.080 láb (320,0-330,0 m), szélesség: 120 láb (36,6 m).


[3] A „BREMEN utáni” terv-változat – amelyet a Times csak „szuper-OCEANIC”-ként emlegetett –, az valószínűleg az a tervkészlet volt, amelyet a szerződéses feladatok ellátásának 1929-es újraindításakor használtak (a ténylegesen legutolsó javított tervkészlet). Az OCEANIC 1927-es terveihez képest végrehajtott dizájn- és dekorációs változtatásokat végül - kisebb léptékben - a GEORGIC-nál alkalmazták (amely így jó hénány ponton különbözpőtt a BRITANNIC-hoz képest).

[4] Ami az OCEANIC (III) meghajtását illeti, Eric Okanume kijelentette: "Nem hiszem, hogy a meghajtással kapcsolatban végleges döntésre jutottak volna. Kylsant 1930 májusában tette a legutolsó nyilatkozatát az OCEANIC-ról, kijelentve, hogy ő késlelteti az építkezést a meghajtórendszer tanulmányozásának szükségessége miatt. Pedig akkor már nagyon is jól tudta, hogy nincs megvalósítható lehetőség az óceánjáró befejezésére, s úgy tűnik, hogy a dízeltechnológia sem volt még eléggé kiforrott akkoriban egy ilyen nagy hajó meghajtásához. A Popular Mechanics magazin 1929-es cikke (amely a dízel-üzemű meghajtásról 1927-ben készített, de csak 1952-ben ismertté vált tervek elkészítése után íródott) a turbó-elektromos gőzüzemű erőforrást azonosítja a végül kiválasztott lehetőségként. Bármennyire is szeretném hinni, hogy az OCEANIC akár dízelüzemű óceánjáró is lehetett volna, mégis úgy vélem, hogy - ha elkészül - gőzzel működött volna. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna a reális és legvalószínűbb választás."


Források:


I.) "Istenek alkonya"

William B Saphire: The White Star Line and the International Mercantile Marine Company, in.: The Compass, Ships and the Sea and Sea Breezes. Posted by the Titanic Historical Society.

Paul Lee: The Titanic, the White Star Line and the Bank of England, Posted by Paul Lee on Titanic pages.

Mark Baber: News from 1913: Ismay's resignation from White Star Line. Various post on Encyclopedia Titanica.


II.) Lord Kylsant, az új favorit:


David Lewis Jones: Philips, Owen Cosby, Baron Kylsant (1863-1937), in.: Welsh Biography Online, National Library of Wales, 2011.


III.) Új óceánjáró tervek az 1920-as években:

Ernst Foerster: Big and fast liners of the future. in.: Scientific American, Vol. 128, No. 4 (April 1923), pp. 221-223. 

Frank V. Smith: Propulsion machinery of the Virginia, in.: Pacific Marine Review, Vol. XXVI., 1929. January, pp. 10-12.

Richard P. de Kerbrech: Ships of the White Star Line, Ian Allen Publishing, 2009., pp. 209-211.


IV.) Az OCEANIC (III) terv-változatai:


Eric Okanume: M.V. OCEANIC, posted in.: White Star Moments, 2017.

David L. Williams, Richard P. de Kerbrech: Great Passenger Ships That Never Were: Damned by Destiny Revised, History Press, 2019.

Dr. Denis Rebbeck: Ships and Shipbuilding in Belfast, in.: Engineering, 1952. Sept. 15/16. pp. 385-417.

Giant Liner to be driven by Electric Motors, in.: Popular Mechanics Magazine, 1929/5. pp. 728-729.

Richard P. de Kerbrech: Ships of the White Star Line, Ian Allen Publishing, 2009., pp. 221-222.

Oceanic III never built, various posts in Encyclopedia Titanica, 2002-2022.


V.) A projekt feladása és utóélete:


Hume, John R, Moss, Michael S.: Shipbuilders to the World: 125 Years of Harland and Wolff, Belfast, 1861-1986, Blackstaff Press Ltd, 1986., pp. 245-282.

Janette McCutcheon: White Star Line, Amberley Publishing Limited, 2008.

William H. Miller: Royal Mail Liners, 1925-1971, Amberley Publishing Limited, 2017.



Nagyszerű, ha tetszik a cikk és a benne megosztott képek. Ha érdeklik a szerző munkái, az Encyclopedia of Ocean Liners Fb-oldalán találhat további információkat a szerzőről és munkásságáról.

A képek megosztása esetén, a bejegyzésben mindig tüntesse fel az alkotó nevét. Köszönöm!


009_logo_jndigo_blue.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe hajózástörténeti tagozat TIT Óceánjárók rms titanic magyar kutatócsoport Óceánjárók enciklopédiája Oceanic

süti beállítások módosítása