2025. március 2-án 110 éve történt a RUMIJA – a montenegrói királyi jacht – elsüllyesztése a cs. és kir. Haditengerészet által. Ebből az alkalomból egyesületük elnöke, Dr. Balogh Tamás dolgozta fel a hajó és az akció történetét, amelyet az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, az ELTE BTK Hadtörténeti Műhelye, valamint "Az első világháború napról napra" portál együttműlödésében 2025. május 8-án megrendezett "Navigare necesse est..." című konferencián ismertetett az érdeklődőkkel. Az alábbiakban közreadjuk az előadás szerkesztett változatát.

A RUMJIA történetéről dióhéjban:

1900-1905: A hajó brit tulajdonban.

1904-1905: A török szultán vásárolja meg a montenegrói királynak, jóindulatú semlegessége fejében.

1912-1913: A Balkán-háborúkban tengeri utánpótlási és hadiszállítási feladatokat lát el. Együttműködik a medovai szárazföldi erőkkel, s görög hajókról szállít hadianyagot és szerb sereget a partra.

1914-1915: Montenegró egyetlen tengeri gőzhajójaként kulcsszerepet játszik a hadianyag-szállításában. A szövetségesek által Szerbiának szánt ellátmányt gyakran kisebb vitorlások szállítják. Ezeket szélcsendben a RUMIJA vontatja a montenegrói Antivari (ma Bar) kikötőjébe. Elsüllyesztése így megbénítja a Montenegrón keresztül Szerbiába irányuló hadiszállításokat, s lehetetlenné teszi a Cattarói-öböl (ma: Boka Kotorska) osztrák-magyar tengerészeti bázisa zavarására a montenegrói hegyekbe telepített francia tüzérség további ellátását. Ez lehetővé teszi a Kövessházi Kövess Hermann vezette osztrák-magyar csapatok behatolását a területre, s a montenegrói sereg legyőzését.

1967-1972: A roncsokat azonosítják és merülik. Felvetődik kiemelésük gondolata. Végül a lelőhelyet védetté nyilvánítják és bójával jelölik meg.

1992-2003: A lelőhelyet kifosztják.

2003-2025: A NATO-szankciók megszűntével a kikötői tevékenység felélénkül, a roncsokat lényegében széttapossák a kikötőbe érkező nagyhajók. A növekvő szennyezettség a láthatóságot rontja, 2016 óta a filmkészítés szinte lehetetlen.

Az előadás jelentőségéről vázlatosan:

A jelen előadás az elvégzett kiterjedt – brit, török, montenegrói, olasz és osztrák forrásokra kiterjedő – kutatás eredményeként

- első ízben egyesíti a hajóról fennmaradt összes ismert korabeli ábrázolást (ezeket eddig együtt soha, sehol nem mutatták be);

- első ízben végzi el több – mindeddig tévesen a RUMIJA-nak tulajdonított – kép helyes azonosítását, megnevezve a képeken valóban látható hajókat;

- első ízben tisztázza azt a kérdést, hogy a RUMIJA tekinthető-e ténylegesen hadihajónak, illetve mi igaz az ezzel összefüggő korábbi híresztelésekből, hogyan kell helyesen értékelni ezeket a híreszteléseket és – ha van – mi a valóságalapjuk (melyik az a hajó, amely egy ideig tényleg jachtként szolgált Montenegróban, majd később haditengerészeti szolgálatot teljesített);

- első ízben teszi közzé a hajó oldal- és felülnézeti, illetve általános elrendezési rajzának terv-rekonstrukcióját, amelyet a készítésük óta elveszett (vagy lappangó) eredeti tervek hiányában kellett újra-alkotni;

- első ízben ad képet a hazai közönség számára (amely eddig csak a hajó elleni 1915-ös hadműveletekről szerezhetett a részleteket mellőző, átfogó ismereteket) a hajó elleni haditengerészeti akció részleteiről és a roncsok állapotáról, azok változásait is beleértve.

Ezek után bemutatjuk a hajó és tulajdonosai történetét az alábbiak szerint:

Brit tulajdonban:

1900.08.11.: 313-as gyártmányszámmal a skóciai Glasgow-ban, John Reid és Társa Whiteinch-i Jordanvale Hajógyárában vízrebocsátják a „ZAZA” névre keresztelt gőzjachtot, amely Sir William Beardmore (1856-1936) brit iparmágnás, hajógyár-tulajdonos megrendelésére épült. A hajó hossza 47,78 m, szélessége 6,12 m, merülése 3,47 m, térfogata 185 tonna. Az acélból épült csavargőzöst két árboccal is felszerelik, amelyeken hossz- és tarcsvitorlákat hord. A hajó egyetlen csavarját egy a Muir & Houston Ltd. gyárában épített 65 lóerős, háromhengeres expanziós gőzgép hajtja (30,48, 48,76 és 81,28 cm-es hengerátmérővel). A hajót 111289 regisztrációs számmal lajstromozzák a Királyi Northumberland Jacht Klubnál (Royal Northumberland Yacht Club – R.N.Y.C.). A hajó honi kikötője az északkelet-angliai Blyth.


1. ábra: A ZAZA gőzjacht a Nápolyi-öbölben. Antonio de Simone festménye. A kép a hajót az eredeti felfestésével ábrázolja (forrás: itt).


2. ábra: A ZAZA gőzjacht korabeli fényképe (forrás: itt) és első tulajdonosa, Sir William Beardmore (forrás itt).

1903: Július folyamán Sir William Beardmore és vendégei tengeri kirándulást tesznek Norvégiába a ZAZA fedélzetén. A hajóútról írásos beszámolót hagy hátra az utazás egyik résztvevője R. H. Beaumont (1865-1952) „Rövid beszámoló az S.S. »ZAZA« – R.N.Y.C. – útjáról” címmel az alábbiak szerint: „Az utazás nyugat-skóciai vizeken kezdődött William Beardmore iparmágnás, a későbbi Lord Invernairn jachtján. Mrs. Beardmore és nővére, Nell Tullis is a fedélzeten tartózkodott. A hajó az Orkney-szigetekre, majd Norvégiába ment, mielőtt Skye-on keresztül visszatért volna a Clyde-folyóhoz.” A leíráshoz két fényképet is csatolnak a skóciai elindulás (vagy az oda történő megérkezés) idejéről és a norvégiai fjordokból. Előbbi képen azonosítható Sir William Beardmore, Mrs. Elspeth Beardmore, R. H. Beaumont és Miss Nell Tullis.



3. és 4. ábra: A ZAZA gőzjacht 1903 júliusi útja Norvégiába (térkép: Dr. Balogh Tamás), és az úton készült fotók (forrás: itt).

1904: Az Oszmán Birodalom londoni nagykövete vételi ajánlattal jelentkezik Sir. William Beardmore képviselőjénél a ZAZA megvásárlása érdekében.

Török tulajdonban:

A hajó török tulajdonlásához kapcsolódó események előtt célszerű áttekinteni az ahhoz vezető eseményeket, s egyáltalán a jachtok diplomáciai szerepét a török-montenegrói állami kapcsolatokban. 

1866: Abdul-Aziz (1830-1846) szultán Isztambulban fogadja Montenegró küldöttségét és II. Miklós Petrovics-Njegos (1861-1921) – Nikita, egyes forrásokban Nikola – montenegrói herceget (aki névleg az Oszmán Birodalom hűbérese, gyakorlatilag önálló államfő) és egy gőzhajót készíttet elő Nikita herceg számára. A SILISTRE nevű gőzjachtot 1867 szilveszterén ajándékozták Montenegró hercegének. A gesztus az uralkodó jutalma egy vazallusának a hűségéért cserébe.

1896: II. Abdul-Hamid (1842-1918) szultán uralkodása idejére Montenegró ténylegesen függetlenné vált Nikita herceg vezetésével. Ezért a montenegrói herceg második isztambuli látogatásának előkészítésekor Abdul-Hamid parancsára egy újabb – a Bojana-folyón és a Skodrai-tavon közlekedni képes – kisméretű gőzjacht építésébe kezdtek a Tersane-i Âmire császári hajógyárban. A Skodrai-tó sekély vízviszonyai miatt úgy gondolják, hogy nagy hajót nem lehetne megfelelően vitorlázni, ezért a tervezett 60 láb (18,28 m) hosszú gőzös építését félbehagyják, s az egyik kisebb – vízrebocsátásra készen, immár a csúsztatón várakozó – 45 lábas (13,71 m) egységet választják, hogy a tó és a folyó partjain mindenhol kiköthessen, s elég kicsi legyen ahhoz, hogy szükség esetén egy másik hajóra helyezve lehessen a Shkodrai-tóhoz szállítani.

1897: A kiszemelt gőzös felszerelése csúszik, ezért egy másik gőzhajót, az ADANA gőzöst készítik elő ideiglenes használatra. Miután belső díszítését elkészítették, 1897-ben elküldték Nikita hercegnek.

1899: Az eredetileg ajándékba szánt jacht felszerelését csak 1899.01.23-án sikerült befejezni. A 9.000 török líra (196.175 korona, mai árfolyamon 2.014.907 EUR, azaz 814.643.019,36 HUF) értékű jachtot a barátság jeleként küldik Montenegróba, elismerve Nikita herceg Oszmán Birodalommal ápolt kapcsolatai jó minőségét. A TIMSAH (Krokodil) nevű jacht Montenegróban a „ZMAJ” (Sárkány) nevet kapja. Pristanban (később: Antivari, ma: Bar) adják át a montenegrói hatóságoknak. Nikita herceg megköszönte a szultánnak az értékes ajándékot, de mivel kiépített rakpart hiányában nehéz volt kikötni, Nikita arra kérte II. Abdul-Hamid szultánt, hogy a hajóhoz küldjön egy bóját is.


5. ábra: A TIMSAH gőzjacht török lobogó alatt (forrás: itt) és II. Abdul-Hamid szultán (forrás: itt).



6. ábra: A TIMSAH gőzjacht Montenegróban (forrás: itt) és II. Miklós herceg (forrás: itt). Az internet legtöbb forrása a hajóról készült ezt a képet a RUMIJA-ról készült képként azonosítja, azonban az előfedélzet két oldalán - az előárboccal egyvonalban - megfigyelhető két fedélzeti ház (valószínűsíthetően illemhely) a RUMIJA-n nem létezett, a TIMSAH-on viszont igen. Ezek és az orrszobor egyértelműen azonosítják a hajót, amelyet ezért nem lehet a RUMIJA-nak tekinteni, ahogyan a képet sem lehet a RUMIJA illusztrálására felhasználni .

1900: A TIMSAH gőzös legénységéből két oszmán tengerésztiszt Pristanban marad, hogy emelt fizetés és juttatások mellett kiképezzék a montenegrói gépészeket a gőzhajó kezelésére. Nikita herceg később kitüntetéseket adományoz a kapitánynak, a tiszteknek és teljes legénységnek.

1901: Az Olaszországban lerobbant ZMAJ gőzös a lehető leggyorsabb javításra szorul, mivel Elena (1873-1952), a montenegrói herceg hatodik gyermeke és ötödik lánya – az olasz trónörökössel, a későbbi III. Viktor-Emánuellel 1896-ban kötött házassága révén 1900 óta olasz királyné – Cetinjéből Rómába kíván utazni, hogy terhességét olasz orvosok felügyeljék, s a leendő olasz királyt Rómában hozhassa a világra. Abdul-Hamid szultán, akit tájékoztatnak a helyzetről, parancsot ad a hajó javítására Genovában. Abdul-Hamid tehát nemcsak ajándékba adta a hajót, de az üzemeltetésével kapcsolatos problémákat is megoldotta. Beavatkozásával elnyerni az olasz király jóindulatát (ami azért nem tartja vissza attól, hogy 10 év elteltével háborút indítson a szultán ellen, az Oszmán Birodalom afrikai területeinek megszerzése érdekében).

1902: Tárgyalások kezdődnek a ZMAJ jacht felváltásáról. Bár a gőzös tengerálló hajó volt, nyílt tengeri alkalmasságát Nikita herceg vitatta. Noha Isztambulból Antivari felé menet megfelelően tesztelték és megbízhatónak tartották, Nikita herceg mégis kijelentette, hogy a jacht túl kicsi a nyílt tengeren várható viharos időjárási körülményekhez képest, ezért azt kérdezte a szultántól, hogy nem építtetne-e egy nagyobbat a számára. Kérését a Porta az ottomán Haditengerészeti Minisztériumhoz továbbította, amely válaszában hangsúlyozta a jacht tartósságát és megfelelőségét. Egy új hajó építésének lehetősége mindazonáltal már 1899 augusztusában felvetődött, amikor Nikita herceg Abdul-Hamid szultán meghívására Isztambulba érkezett és megköszönte neki az ajándékba kapott gőzöst, mire a szultán így válaszolt: „A TIMSAH jó, de túl kicsi. Szeretnék egy nagyobbat építeni. Így kényelmesebben utazhat a családjával.” Abdul-Hamid tehát már ekkor felajánlotta egy nagyobb hajó építését anélkül, hogy Nikita hercegtől ilyen kérést kapott volna.

1902: Az ottomán haditengerészet SAMSUN rombolóját küldik az ismét meghibásodott ZMAJ (ex-TIMSAH) gőzösért, amely az isztambuli Dersaadet-be vontatja 1902.05.28-án. A jachtot ekkor ismét a TIMSAH névre keresztelik, s a felújítását követően az ottomán haditengerészetben, mint a flottaparancsnok jachtját állítják szolgálatba.

1903: Nikita hercegnek ezután egy angol gőzhajó, az akkor már 10 éves FROHAT? nevű jacht tetszett meg. Ám mivel ez a hajó épp’ Amerikában volt, az ajánlattétel nehézségekbe ütközött (egyrészt sokáig kellett volna várni az átadásra, másrészt a hosszú visszaút szinte biztosan megviselte volna a gőzhajót). Az oszmán állam bécsi nagykövete ezért inkább egy elfogadható áron beszerezhető új gőzhajó építését javasolta legfeljebb 19.500 font (467.406 korona, mai árfolyamon 4.798.708 EUR, azaz 1.940.177.628,25 HUF) értékben, a FROHAT?-hoz hasonló, de tökéletesített hajótesttel és főgéppel. Érdeklődésére 1902.11.20-án kapott írásos ajánlatot, melynek értékelését követően 1903.11.03-án jelentette Isztambulba, hogy a montenegrói hercegnek szánt jacht az egyéb költségekkel együtt 20 ezer líra (436.008 korona, mai árfolyamon 4.476.354 EUR, azaz 1.809.859.305,69 HUF) fejében beszerezhető.

1904: Nikita herceg azonban ekkorra ismét meggondolta magát és feladta az új gőzhajó építésének gondolatát, mivel felfedezte, hogy a ZAZA jacht épp’ eladó Londonban. Üzenetet küldött Abdul-Hamid szultánnak, kérve, hogy vásárolja meg és ajándékozza neki a hajót. A londoni oszmán nagykövet kapcsolatba lépett a ZAZA tulajdonosa, Sir William Beardore megbízottjával, akitől megtudta, hogy a brit mágnás 13.750, de legalább 13.200 angol fontért lenne készt megválni a hajótól, amelyet egy hónapon belül szállít Isztambulba a szén és a legénység költségeinek kifizetését követően. Némi árengedmény után Abdul-Hamid elfogadta a feltételeket és utasítást adott a jacht megvásárlására. A 12.610 angol font (13.870 török líra, 302.084 korona, mai árfolyamon 3.102.192 EUR, azaz 1.254.287.576,02 HUF) haladéktalan átutalását követően Londonban átvett jacht 1904 november elején érkezett meg Ausztria-Magyarország déli hadikikötőjébe, Cattaróba (ma: Kotor, Montenegró), majd Antivari kikötőjében átadták a montenegrói hatóságoknak 1904.11.19-én.


7. ábra: A ZAZA gőzjacht 1904. novemberi útja Montenegróba (térkép: Dr. Balogh Tamás).

Montenegrói tulajdonban:

A jacht török tulajdonlásához kapcsolódó események ismertetését megelőző áttekintéshez hasonlóan a hajó montenegrói tulajdonba vételét követő események bemutatását megelőzően célszerű összefoglalni a történet montengrói vonatkozásainak főbb előzményeit. Ezek az alábbiak: 

Előzmények:

1504: Vavila, a szerb ortodox egyház Zétai metropolitája világi fejedelemséget alakít ki püspöksége területén, ahol világi szuverénként uralkodik, mint hercegérsek.

1516: A Skodrai-tó és a Cattarói-öböl közti tengerparti-hegyvidéki hercegérsekség (vladike) területén élő törzseket az oszmán hódítók elleni harcra egyesítő, Njegušiból származó Danilo Šćepčević cettinjei püsök családjában örökletessé teszi a hercegérseki címet (I. Danilo Petrović-Njegoš).

1813: II. Péter Petrović-Njegoš, költő, filozófus lerakja a modern montenegrói állam alapjait (egyebek között rendszeres adókat vezet be és küzd a crnagoracok iszlamizációja ellen). Az összes szerb egy államban történő egyesítése és a szerbség pátriárkája cím fejében kész lenne lemondani világi hatalmáról, ezzel megteremti a jugoszlávizmus elvi alapjait (híres gondolata: "barbárok közt fejedelem vagyok, fejedelmek közt barbár").

1851: II. Danilo Petrović-Njegoš az utolsó vladika, országát 1852-től teokratikus fejedelemségből világi hercegséggé alakítja, amihez megszerzi Bécs és Moszkva támogatását és Montenegró nemzetközi elismerését, melynek így első ízben jelölik ki a határait. 1853-ban és 1858-ban döntő vereséget mér a török seregekre, ezzel tényleges függetlenségre tesz szert, bár a szultán főségét névlegesen továbbra is elismeri. Megszervezi az első népszámlálást és létrehozza az első montenegrói földtörvényt (amelyet a törzsi hagyományokban gyökerező szokásjogi alapjai miatt az ország első alkotmányának is tekintenek). Az egyoldalú orosz függést és Ausztria nyomasztó közelségét a Franciaországhoz való közeledéssel igyekszik enyhíteni. III. Napóleon évi 200.000 frankkal segélyezi Montenegrót. Sikertelenül udvarol a budapesti Lánchíd építését finanszírozó báró hodosi és kizdiai Sina György unokájának, Anasztáziának, így végül a trieszti szerb hajótulajdonos, Gopcevic Spiridione (az IMPLACABILE magyar hadibrigg eredeti tulajdonosa) unokatestvérével, Darinka Kvekić-csel köt házasságot. 1860-ban Todor Kadić, az albán eredetű montenegrói Bjelopavlići klán tagja Cattaróban meggyilkolja az 1856-os adóreformnak való ellenállás miatt a klánt súlytó büntetések miatt. Utóda az unokaöccse – a nagynénje javaslatára épp a párizsi Lycée Louis-le-Grand-ban tanuló – Nikola herceg.

1860: Nikola herceg II. Miklós néven trónra lép. Ő Montenegró utolsó hercege, amennyiben neki sikerül véghezvinni nagybátyja álmát és királysággá alakítani az országot, melynek I. Mikós néven első – és utolsó – királya lesz. Számos reformot hajt végre az államigazgatás, a hadseregszervezés és a közoktatás terén. A törökökkel vívott háborúk során 1862-1878 között minden irányban kiterjeszti az ország határait (a török háborúkat a középkori szerb államot megsemmisítő 1389-es rigómezei vereség miatti bosszúnak tekinti). A Petar Vukotić vajda lányával, Milénával kötött házasságából 1864-1889 között 12 gyermek születik.

1876: Tengerpartot szerez Montenegrónak Antivarinál (ma: Bar), bár fő célját – Cattaro annektálását – nem sikerül elérnie.

1878: A berlini kongresszus végleg elismeri Montenegró függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. A következő néhány évtizedben a kis hegyi fejedelemség a körülményekhez képest jelentős virágzásnak indul. Területileg is gyarapszik: 1913-ig a kis ország területe a négyszeresére nő. A herceg politikai ambíciói között szerepel egy szerb-montenegrói unió az ő királysága alatt.


8. és 9. ábra: Balra az Oszmán Birodalom 1878-1912 közt (forrás: itt), jobbra Montenegró területi változásai 1711-1913 közt (forrás: itt).



10.-11. és 12. ábra: Balra a Cattarói-öböl velencei erőssége, a Castel San Giovanni, a hegyeken át Montenegróba vezető szerpentint őrző erőd egy XIX. század eleji litográfián (forrás: itt), jobbra a szerpentin ma légifelvételen (forrás: itt), középen pedig Miléna, II. Miklós herceg hiitvese (forrás: itt). Montenegró tengerparti hegyei közül az 1.750 méteres Lovčen a legmagasabb. Hatalmas tömbje a Cattarói-öböl, sőt messze a dél-Adriai partvidék legmarkánsabb tájékozódási pontja. Az erőd bal oldala mellől induló régi, évszázados szerpentin szűk fordulóit és meredek kaptatóit már nem használja senki, mégis máig jól láthatók a hegy oldalába marva. Eredetileg a montenegrói kereskedők és parasztok használták, akik ezen az úton ereszkedtek le hegyvidéki otthonaikból a tengerpartra, hogy a cattarói városfalak előtti ún.: „montenegrói bazárban” értékesítsék áruikat. A szerpentin egymást követő cikk-cakkjai a magasból hatalmas „M”-betűket formáznak, s a regényes képzeletű montenegróiak szerint nem véletlenül: úgy tartják, hogy az utat tervező osztrák-magyar útépítő mérnök reménytelenül szerelmes volt Miklós herceg hitvesébe, Miléna királynéba, s ezzel próbálta a közömbös asszony érdeklődését felkelteni.

1883-1898: Gyermekei orosz, német, olasz és szerb dinasztikus házasságai révén erősíti Montenegró nemzetközi helyzetét. Ausztria-Magyarország felé azonban eredménytelenül keres kapcsolatot, bár a császári és királyi diplomácia távolságtartó hűvös eleganciával fogadja, a sajtóban durva élcek céltáblája a „szatócs-király” (aligha véletlen, ha a „Cigánybáró” hangoskodó, ravasz, alattomos, pénzsóvár kupece – Zsupán – karakterében valaki Nikita hercegre ismer).


13. ábra: A montenegrói uralkodócsalád és rokonsága (forrás: itt).


1903: Szerbiában katonai puccs dönti meg a Habsburg-barát Obrenovics dinasztiát és a katonatisztek a pánszláv eszmék iránt lelkesedő Karađorđević családot ültetik trónra. Ettől kezdve vámháborúk és területi viták terhelik az egyre ellenségesebbé váló osztrák-magyar és szerb kapcsolatokat. Amikor Szerbia bejelenti igényét az 1878 óta osztrák-magyar igazgatás alatt álló Bosznia-Hercegovinára, a Monarchia 1908-ban megszállja Boszniát. A szerbek ekkor Montenegró felé próbálkoznak, s felvetetik a két ország egyesülésének lehetőségét. Az egyesülést a Monarchia úgy akadályozta meg, hogy a boszniai megszállást a két országot elválasztó oszmán tartományra, a Novi Pazar-i szandzsákra is kiterjeszti.



14.-17. és 18.-21. ábra: Fent montenegrói események a nemzetközi sajtóban: fent balra a Corriere della Serra olasz napilap illusztrált melléklete, a La Domenica del Corriere 1913. május 4. és 11. közötti számában azt mutatta be, amint a montenegrói uralkodó bejelenti hadseregének Cetinjében, hogy a törökök átadták Scutari városát a montenegróiaknak 1913. április 22-én (forrás: itt), míg fent jobbra a Le Petit Journal mutatja be a hadba induló sereget bíztató uralkodópárt (forrás: itt), középen pedig Montenegró címere és az uralkodó portéjával díszített postabélyege látható (forrás: itt és itt). Lent balra Miklós herceg egy Suchard-csokoládé papírján (forrás: itt) és a Balkán-háború idején 1912-ben a Le Petit Journal címlapján (forrás: itt), középen a montenegrói fizetőeszköz, a perper (váltópénze a para) egy 10 perper névértékű aranyérméje (forrás: itt).


1905-1909 között: Miklós herceg létrehozza országa első valódi alkotmányát, s bevezeti a nyugat-európai jellegű sajtószabadságot és törvénykezést. Kereskedelmi kiváltságokat ad a Giuseppe Volpi és Piero Foscari vezette velencei tőkés-csoportnak az ország gazdasági erőforrásainak kiaknázására, az ipari tevékenységek megnyitására és a közlekedési infrastruktúra kiépítésére.

- Létrehozzák a dohánymonopóliumot és modern dohányfeldolgozó üzemet építenek Podgoricában.

- Olasz kormánytámogatással megalapítják az Antivari Társaságot, amely 1906-1908 között megépíti az ország első vasútját, egy 44 km hosszú keskeny nyomközű vonalat Bar és Virpazár közt, 1909-re pedig egy modern nagyvasutat Antivariból.

- Az öbölben vámszabadterület, a kikötő mellett pedig – a régi Pristan helyén – új város épül olasz mérnökök tervei szerint.

- A Shkodrai-tavon megszervezik a tó közlekedését és mólókat építenek Virpazarban, Crnojevićában és Plavnicában.

- Guglielmo Marconi rádióállomást létesít a Volovica-fokon, mely a San Cataldo állomással kommunikál az itáliai Bariban. 

1906: Perper néven bevezeti az állam saját valutáját (váltópénze a para).

1910: II. Miklós herceg felveszi a királyi címet és, mint király, I. Miklós néven uralkodik.

1912: Katonai szövetségre lép Bulgáriával, Görögországgal, Szerbiával és Romániával a törökök Európából való kiűzésére. 

1914: A világháború kitörésekor sereget küld Szerbia támogatására, hogy közösen vessenek véget a balkáni osztrák-magyar jelenlétnek.





22.-25. ábra: A haladás korabeli jelképeinek megjelenését Montenegróban az olaszokkal történtő gazdasági együttműködés biztosította. Fent a Pristan helyén épült modern kikötő, Antivari, s a Rumija-hegységen keresztül az ország belsejébe vezető, a Shkodrai-tóig húzódó keskeny nyomközű vasúti pálya terve, a fotókon pedig a kikötőt a tenger felől védő körgát létesítési munkálatai, a felépült vasút és az uralkodó automobilja - érdemes megfigyelni a király kezeihez szerkesztett tülköt, amellyel személyesen utasíthatja rendre az utat illetlenül elfoglalókat (forrás: itt és itt).


 A hajó története a montenegrói átvételét követően: 

1905.01.01.: A ZAZA megérkezik Pristanba, a későbbi Antivari (ma: Bar) kikötőjébe, ahol két nappal később átveszi Niko Janković kapitány és a montenegrói legénység, s 15 t szénnel rakodva a Cattaroi-öbölben fekvő Meljinébe viszik. Az első két hónapban a királyi család szállítására használják Meljinéből Albániába (Nikita további területeket remél a Bojana-torkolatánál fekvő Kastrati-síkságon és Szkutari városának bekebelezésével, ezért gyakori jelenlétével igyekszik nyomatékosítani az igényét).

1905.03.23.: A ZAZA fedélzetén Nikita herceg ünnepséget tart, Antivari kikötőépítési munkálatainak megkezdése alkalmából. A körgát létesítésével hivatalosan kezdetét veszi Montenegró fő kikötőjének építése.

1905.04.22.: Mivel az osztrák-magyar hadvezetés úgy értesül, hogy a ZAZA 2 db 47 mm-es ágyúval is felszerelhető, a Monarchia haditengerészetének február 22. óta tartó 11 hetes adriai hadgyakorlatán résztvevő készenléti hajóraj TB-36 számú torpedónaszádja azt a feladatot kapja, hogy a hercegi jachtnak álcázva hajtson végre imitált torpedótámadást a Téli Hajóraj hazatérő egységei ellen. Az álcázott egység a hajnali szürkületben 300 m-re megközelíti a HABSBURG csatahajót majd kilő rá egy vészrakétát, jelezve, hogy „megtorpedózta”. A harcszerű gyakorlat során alkalmazott csel tapasztalatai beépülnek a kiképzésbe.

1907.12.01.: Mirko herceg és Natalija Konstantinović két, halálos beteg kisfia, Stefan (1903-1908) és Stanislav (1905-1908) hercegek utolsó napjaikat a Cattaróban horgonyzó ZAZA fedélzetén töltik. Stanislav 1908. január 4-én a jachton hal meg, testvére, Stevan alig két hónappal később a franciaországi Cannes-ban követi.

1908.07.28.: Danilo trónörökös a Bojana-folyón hajózva a ZAZA átkereszteléséről dönt. A hajó új neve RUMIJA, a Bojana-torkolat közelében található, a tenger és a Skodrai-tó közt fekvő hegyvonulat után. A montenegróiak hegyek iránti szeretete eredetmondáikon alapul. A legenda szerint, amikor Isten a világot teremtette, a zsák, amelyben a hegyek voltak, kiszakadt, és a hegyek őrült összevisszaságban kiestek belőle arra a helyre, amely aztán a hazájukká vált (II. Péter vladika "Gorski vijenac" – "Hegykoszorú" – című epikus költeménye Szerbia és Montenegro nemzeti eposza).

1912.01.14.: A hajó új parancsnokot kap Ivo Đokic kapitány személyében.






26.-30. ábra: A  RUMIJA és második, egyben utolsó parancsnoka (fent), valamint a hajóról fennmaradt korabeli fotók és filmhíradó-részletek (forrás: itt, itt, itt, itt és itt)..

30. ábra: I. Miklós portréja (forrás: itt). A „szatócs-király” nem épp hízelgő ragadványnevét annak köszönhette, hogy – amint a korabeli sajtó fogalmazott „nyíltan és szemérmetlenül árulta politikai jóindulatát azoknak a nagyhatalmaknak, amelyeknek érdekei voltak a Balkánon. A monarchia külügyi kormányától rendes évjáradékot húzott, Oroszországot állandóan pumpolta, … ágyúparkját és munícióját hitelre vásárolta Franciaországtól, - de az árával örökre adós maradt…”. Népszerűségét az osztrák csekkhamisítási botrányban játszott állítólagos szerepe sem növelte. Udvarának egyik megélhetési forrása ugyanis az Ausztria-Magyarországgal kötött váltó- és hitel-megállapodás volt: a montenegrói postakincstár rendszeresen utalt át tetemes summákat Bécsbe látogató rokonainak; a Cettinjében feladott utalványokról azonban a két ország közötti féléves elszámolás alkalmával kiderült, hogy nincs mögöttük fedezet. Addigra azonban a montenegrói tartozás már meghaladta az 500.000 koronát! Aligha véletlen tehát, hogy a fenti kép alá a következő felirat került a Tolnai Világlapja egyik 1913. évi számában: „A vén Nikita – Olaszország apósa – aki minden európai nagyhatalmat végigpumpolt, háborúban és békében egyaránt. A melle is tele van mindenhonnan összekoldult rendjelekkel”. Pedig ugyanez az újság 1909-ben még lelkendezve számolt be arról, hogy a szigorú apa száműzte leányát, Xénia hercegnőt (Karađorđević Péter, a későbbi szerb király feleségét), amiért az részt vett egy Monarchia-ellenes tüntetésen.

A bevetés:

A RUMIJA elsüllyesztése előtt az ahhoz vezető okok láncolatát célszerű megismerni. Hogyan vált ellenségessé a Monarchia és Montenegró viszonya, miért válhatott katonai célponttá a hajó? Ezekre a kérdések válaszolunk elsőként. 

1913.03.19.: Az európai Törökország eltűnését és Albánia létrejöttét eredményező első Balkán-háborúban Montenegró a formálódó új állammal szemben bejelen-tette igényét a Shkodrai-tó egészére, magára Shkodra (az egykori török Szkutari) városára, és a Bojana-folyó torkolatától délre és keletre elterülő, a Drin-folyóig terjedő nagy kiterjedésű síkságra. A területi vita nyomán hevesen fellángoltak a harcok, amikor a tengerpartra vágyó Szerbia hadserege megszállta Albániát, s a megszállókhoz a montenegróiak is csatlakoztak. A konfliktust aggodalommal szemlélő osztrák-magyar haditengerészet Maximilian Njegovan ellentengernagy parancsnoksága alatt megalakította az I. Hajóhad-osztályt, amelyet a nemzetközi helyzetre tekintettel március 21-én a Cattarói-öbölbe, Meljinébe vezényeltek. A balkáni válság megoldására a nagyhatalmak felszólították Szerbiát és Montenegrót Albánia kiürítésére és Szkutari ostromának beszüntetésére. Mivel Montenegró a felszólításnak nem tett eleget, a nagyobb nyomaték kedvéért nemzetközi flottatüntetést rendeltek el, melynek gyors végrehajtását a hadműveleti területhez közeli fekvése miatt csak az osztrák-magyar haditengerészettől várhatták. A cs. és kir. hadihajók így csakhamar megjelentek a montenegrói tengerparton Antivari előtt és a Bojana-torkolatnál.


31. ábra: A Balkán-háborúk területi következményei: az európai Törökország felosztása Bulgária, Görögország, Montenegró, és Szerbia között, valamint Albánia megalakítása Szerbia tengerhez jutásának, s Montenegró Szkutari irányú terjeszkedésének megakadályozására (térkép: Dr. Balogh Tamás).


1913.04.23.-10.20.: Nemzetközi haditengerészeti rendfenntartó erők Szkutarinál és a Bojana-torkolatban. A folyón a postaforgalmat osztrák-magyar és olasz egységek felváltva tartják fenn.

1914.08.05.: Montenegró hadat üzen a Monarchiának.

1914.08.08.: A ZENTA és a SZIGETVÁR cirkáló – az USKOKE torpedóromboló, valamint a TB-72 torpedónaszád kíséretében – támadást intézett Antivari ellen, s szétlőtte a rádió-állomást és a vasúti berendezéseket. Ezek voltak a világháború első lövései az Adrián. A hadművelet elsődleges célja annak a drótnélküli távíróállomásnak a szétrombolása volt, amelyen keresztül Montenegró kapcsolatot tarthatott a szövetségeseivel.


32. ábra: A Volovica-fokon berendezett rádióállomás Antivari előtt (forrás: Itt).


1914.08.10.: Ausztria-Magyarország hadikövet útján közölte Montenegróval partjainak blokád alá vételét, egyidejűleg a Külügyminiszter magához kérette a Bécsbe akkreditált diplomatákat és a blokádot nemzetközileg is deklarálta. A RUMIJA jacht elsődleges katonai célponttá válik, mivel fegyveres erő és hadianyag, illetve egyéb ellátmány szállítására használják.

1915.02.14.: Osztrák-magyar tengerészeti repülők egy kisebb kisebb vitorláshajó vontatása közben észlelik a RUMIJA-t Dulcigno (ma: Ulcinj) közelében Antivari felé haladtában. A cs. és kir. Haditengerészet cattarói bázisán riasztják a TB-15 és a TB-68 torpedónaszádokat, hogy az 1905-ös hadgyakorlat tapasztalatainak megfelelően fogják el a jachtot. A montenegrói köteléket Antivari előtt érik utol, ahol a RUMIJA a montenegrói parti ütegek lőtávolába húzódik. Az Erwin Wallner sorhajóhadnagy vezette kötelékből a TB-68 torpedónaszád azonban az ellenséges tűzzel mit sem törődve behatol a kikötőbe, hogy elzsákmányolja a jachtot és az általa vontatott vitorlásokat. Az Antivari mólófejtől mintegy 2,0 km-re északra fekvő Ratac-foki Šušan-üteg azonban végül elűzi.


33. ábra: A RUMIJA jacht egy vitorlás szállítóhajót vontat (forrás: itt).


1915.02.21.: A második osztrák-magyar kísérlet a RUMIJA zsákmányul ejtésére. A jacht 87 montenegrói önkéntessel hajózik Medovából Antivari felé ezúttal is két kisebb vitorlást vontatva. A Bojana-torkolat magasságában azonban Ivo Đokic kapitány észleli a Dulcigno előtt járőröző osztrák-magyar kötelék füstjét, ezért az albán partok közelébe húzódva igyekszik elrejtőzni, ahol - a hajó orrával a parti fövenyre kifutva - biztosította az önkéntesek partraszállását, majd az éj leple alatt visszatért Medovába.


34. ábra: A RUMIJA montenegrói katonákkal (forrás: itt).


1915.03.01.: A RUMIJA Medovából Antivariba indul, ahová még pirkadat előtt megérkezik és kiköt a kikötő körgátja mellé. A délután folyamán itt észleli a Cattaróból felszállt osztrák-magyar légifelderítés, melynek jelentése nyomán a tengerészeti parancsnokság elrendeli az újabb rajtaütést. A hadművelet célja a RUMIJA elfogása vagy elsüllyesztése, a kikötői infrastruktúra rombolása, a parton tárolt élelem- és lőszerellátmány megsemmisítése. Az akció végrehajtását a CSIKÓS, a STREITER és az ULAN rombolókra, valamint a TB-57 (Albert Heinz-Erian shgy.), TB-66 (Guido Magerl von Kufheim shgy.) és TB-67 (Johann Ressel shgy.) torpedónaszádokra bízzák, amelyek éjfélkor hagyják el a cattarói bázist Albert Heinz-Erian sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt.  A rajtaütést a naszádoknak kellett végrehajtani a rombolók fedezete alatt, amelyeknek elsősorban a parti ütegekkel kellett felvenni a tűzharcot, magukra vonva a tüzérség figyelmét, amíg a torpedónaszádok behatolnak a kikötőbe.

02:30:00.: Erős széllökésekkel nehezített viharos, esős éjszakai út végén az osztrák-magyar hadihajók hajnalban megérkeznek Antivari elé, ahol a kibontakozik a hadművelet:

- A Volovica-foktól 1000 m-re a CSIKÓS, tőle 2000 m-re északnyugatra a STREITER, nyugatra ugyanilyen távra pedig az ULAN vesz fel tüzelőállást a parti ütegekkel szemben, melyek néhány perccel később tüzet nyitnak a hajókra, amelyek fényszóróikkal igyekeznek elvakítani a montenegrói tüzéreket.

- A három osztrák-magyar torpedónaszád ezalatt a Crni Rat-fok irányából szorosan a partok közelében teljes gőzzel előre törve megkezdi a behatolást a kikötőbe, kihasználva az erősödő vihar nyújtotta fedezéket. Amint a hajók a kikötőbe értek, az eső eláll, s a szél eloszlatja a felhőket, miközben a holdfény erősen és tisztán megvilágítja a kikötőt. A TB-57 ekkor három torpedót indít a móló irányába. Ezek a parttól a teljes hossza kb. harmadánál találják el a mólót, teljesen átszakítva azt.

- A montenegrói parti ütegek ekkor a nyílt tengeren lévő rombolókról a kikötőben lévő naszádokra helyezik át a tüzüket, melyet azok a rendelkezésükre álló 47 mm-es ágyúkkal igyekeznek viszonozni. A királyi nyári lak, a Topolica-palota közelében felállított könnyű üteg is bekapcsolódik a tűzpárbajba, magára vonva a naszádok tüzét.

- A TB-66 ezalatt megközelíti a parthoz közeli épen maradt móló-szakaszt, ahol robbantó-különítménye a másik két naszád géppuskásainak fedezete alatt partra száll, hogy végrehajtsa a feladatát. A szabotázs-csoport kihelyez három tengeri aknát a parti tárházak vonalában, majd betör a raktárakba, ahol nagy mennyiségű gabonát talál, amit felgyújt, majd veszteség nélkül visszatér a naszádra.

- A TB-57 parancsnokhelyettese, Paul Meixner hadnagy ezalatt átszállt a RUMIJA-ra, amelyről a saját legénysége már korábban elmenekült. A hajót elkötik a parttól, de a horgonyát nem tudják felvonni, mivel a hajó kazánjai nincsenek felfűtve, így a horgony gőzcsörlőjét nem lehet üzembe helyezni. A horgonyláncot ezért gránáttal szétrobbantják, mire a horgonyáról elszabadult hajó géperő nélkül sodródni kezd északkelet, azaz a part irányába, a montenegrói ágyúk felé.


35. ábra: A RUMIJA elleni hadművelet résztvevő egységei, a CSIKÓS romboló (fent) és a TB-68 jelű torpedónaszád, valamint a bevetés térképvázlata (forrás: itt, és itt, térkép: Theodor Braun, in.:Hans Hugo Sokol: Österreich-Ungarns Seekrieg 1914-1918 II. 103. o.).


03:25:00: A jachtot megközelítő torpedónaszád vontatókötelet dob át, de azt a heves viharban nem sikerül rögzíteni. Mivel a mozgástér gyorsan csökken, a RUMIJA elvontatásának esélye is elenyészik. Albert Heinz-Erian sorhajóhadnagy ezért visszatérésre utasítja az embereit, az őket átvevő TB 57-nek pedig megparancsolja a jacht megtorpedózását.

03:45:57: Az osztrák-magyar zsákmánylegénységet átvevő TB-57 eltávolodik és 200 m-ről torpedót lő ki a RUMIJA-ra, amely a hajóközépen, valamivel a kémény előtt találja el a hajót, amelyet kettétép a robbanás ereje, így azonnal elsüllyed.

04:00:00: A cs. és kir. torpedónaszádok megfordulnak, s a kikötőből kifutnak a nyílt tengerre, ahol csatlakoznak a rombolókhoz. Bár a művelet befejező szakaszában a dühösen tüzelő montenegrói ágyúk lövedékei már igen közel hullanak a hajókhoz, közvetlen találatot nem érnek el, csupán repeszek zuhannak a fedélzetre, de személyi sérülést, anyagi kárt nem okoznak.

04:05:00: A montenegróiak egyetlen sikere a TB-57-es csónakjának megsemmisítése, amelyről a RUMIJA horgonyláncát elszakítani hivatott robbanóanyagot helyezték ki, de a felélénkülő tűzharcban nem volt idő újra a fedélzetre venni. A TB-66 igyekszik kivontatni a kikötőből, de az egyik montenegrói üteg telitalálatot ér el rajta, szilánkokra forgácsolva az üres csónakot.

04:15:00: A naszádok a kikötőn kívül egyesülnek a rombolókkal, majd északnyugat felé elhajóznak. A RUMIJA elsüllyesztése kulcsfontosságú volt az osztrák–magyar hadsereg számára, hogy előnyre tegyen szert az első világháborúban. Ez végül óriási problémákhoz vezetett Montenegró hadseregének és polgári lakosságának ellátásában 1915-16 őszén és telén. A RUMIJA elvesztése végül katonai vereséghez és a Montenegrói Királyság 1916 januári kapitulációjához vezetett. A Kövessházi Kövess Hermann vezette osztrák-magyar megszálló erők benyomulásakor I. Miklós király igyekezett fegyverszünetet kérni, de az osztrák-magyar főparancsnokság a harcok folytatására adott utasítást, így a montenegrói udvarnak menekülnie kellett. Végül sikerült eljutniuk Olaszországba, ahol a király veje, III. Viktor Emánuel védelme alá helyezték magukat. Többé nem térhettek vissza.


36. ábra: Fent a Montenegró osztrák-magyar megszállása után olaszországi, majd francia emigrációba vonult I. Miklós király és veje, az olasz király találkozásának karikaturisztikus ábrázolása az 1848-1944 között kiadott "Kadderadatsch" című politikai-szatírikus magazinban és fotón a valóságban. Lent az uralkodó pár két gyermekével, Xénia és Vjera hercegnőkkel a franciaországi Neuillyben. Bár az első világháborút Montenegró végülis a győztesek oldalán fejezte be, az ország kényszerűen beolvadt Jugoszláviába, amely végül nem a montenegrói, hanem a szerb királyi család jogara alatt egyesült, mivel a Karađorđevićek pont a Petrović-Njegošokkal kötött házasságukra hivatkozva tartottak igényt erre, felróva I. Miklósnak, hogy Mirkó fiát a háború alatt Bécsbe küldte, egyesek szerint azért, hogy az osztrák-magyar birodalommal kötendő különbékét elősegítse (forrás: itt, itt és itt).

A roncsok és a lelőhely története:

1918-1967: A következő évtizedekben Antivari – immár Bar - kötőjét tovább-építik és bővítik. A RUMIJA mindössze 8,3-12,5 m mélyen fekvő roncsai gyakran akadályozzák ezeket az erőfeszítéseket, ennek ellenére nem tesznek kísérletet a roncsok kiemelésére (noha a francia DAGUE romboló maradványait a felszínre hozzák). Végül a Montenegrói Kulturális Örökségvédelmi Hivatal védett kulturális örökségként veszi nyilvántartásba és épségének biztosítására kibójázza a helyét.




36. ábra: Fent a Bari kikötő napjainkban (a roncs pozíciója piros nyíllal jelölve), középen a kikötő hajózási térképe a roncs jelzésével, lent pedig a roncs helyzetét mutató részlet és a maradványokról készült első SONAR-felvétel (forrás: itt, itt és itt)

1972.05.01: A „Pobjeda” c. lap a kikötő mélységének növelésére irányuló kotrási munkákkal összefüggésben felveti a roncs feldarabolásának és áthelyezésének lehetőségét (az érdekesnek ítélt részek múzeumi hasznosítását) I. Miklós király palotájának parkjában, de nem tesznek semmit a terv valóra váltása érdekében.

1972-1990: A kikötői vízterület közepén, csekély mélységben fekvő roncsot az évek során a Bar kikötőjébe érkező nagy hajók részéről különböző károk érik, amikor ezek ráfutnak és nekiütköznek a maradványoknak.

1992-2003: A lelőhelyet különféle búvárok nagyrészt kifosztják. A királyi jacht harangja ma egy magángyűjteményben van, Újvidéken. A hajó modellje a spliti Horvát Tengerészeti Múzeum kiállításának része. A TB-67 torpedónaszád fedélzeti torpedóvető csövét, amelyből a mólót elpusztító torpedót kilőtték, az olaszországi Rovereto Hadtörténeti Múzeumában őrzik.

1993, 1994: Dušan Varda tapasztalt búvár és dokumentumfilm-rendező vezetésével Tvsorozat készül a roncsokról Montenegró víz alatti világa („Podvodni svijet Crne Gore”) és a Dél-tenger titkai („Tajne južnog mora”) címmel.


37. ábra: A RUMIJA roncsairól készíült dokumentumfilm DVD-borítója (forrás: itt).

2003-2025: A NATO-szankciók megszűntével a kikötői tevékenység felélénkül, a még megmaradt roncsokat lényegében széttapossák a kikötőbe érkező nagyhajók. A növekvő szennyezettség a láthatóságot is rontja, 2016 óta a filmkészítés lehetetlen.

2024.12.01.: A Montenegrói Hidrometeorológiai és Szeizmológiai Intézet Hidrográfiai és Óceanográfiai Tanszéke a kotori Montenegrói Egyetem Tengerészeti Régészeti Laboratóriumával együttműködésben, Luka Ćalić és Radovan Kandić hidrográfusok, valamint Darko Kovačević víz alatti régész közreműködésével befejezi a roncsok korszerű, NORBIT iWBMS (Integrated Wideband Multibeam System) többnyalábos szonárral végzett elektronikus feltérképezését.




38.-40. ábra: A RUMIJA lelőhelyének 2024. decemberi ábrázolása (forrás: itt).


A jacht roncsairól mára kialakult kép a következő:

- A maradványok kelet-nyugati irányban, a fő hullámtörőtől 80 méterre, 18 méteres mélységben találhatók egy – az időközben a környezetében végrehajtott kotrások által kialakított mesterséges víz alatti „dombon”.

- A hajótest az orrnál nagyjából az egykori vízvonalig, a tatnál kevésbé (a hajócsavar kilátszik) belesüpped a medert borító iszapba.

- A torpedó robbanásakor kettétört hajótest két fele az elsüllyedése óta eltelt időben a lelőhelyet háborgató külső beavatkozások nyomán bizonyos mértékben elmozdult és el is távolodott egymástól. Az orr-rész egyértelműen rosszabb állapotú, mint a tat.

- A hajó teljes felépítménye megsemmisült, csak a hajótest héjazata, a horgonylánc és a hajócsavar látható.

- A hajótest oldalába vágott ökörszem-ablakok nyílásában a bronz ablakkeretek még sokáig láthatók maradtak, de mára már ezek sincsenek meg.

- A látható részek közül a leglátványosabb a hajó kormánylapátja, a törött orrárboc csonkja és a horgonycsörlő.

Összességében a RUMIJA mára egy széttaposott konzervdobozra hasonlít, az egykor pompás gőzüzemű vitorlás jacht felidézéséhez ma már komoly képzelőerő szükséges.

„Mindenki a tankhajókra mutogat, pedig ők kevés kárt okoztak a jachtot kifosztó víz alatti kalózokhoz képest. Mára a víz alatti értéktárgyakkal kereskedő orrgazdáknak sem maradt itt semmi eladni való. Az állam nem foglalkozik vele, a törvényeket meg senki sem tiszteli. A RUMIJA már nem kulturális emlék, vagy legalábbis már nem néz ki annak.” – Dušan Varda.

41.-42. ábra: A RUMIJA felszínre hozott harangja az inzertben és a lelőhely SONAR-felmérésének vizualizációja (forrás: itt és itt).


A jacht terveinek rekonstrukciója: 

2025.03.23.: Princz Ágoston, az Alma Matters Production Kreatív Producere Dr. Balogh Tamáshoz, a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület elnökéhez és a Magyar Búvár Szakszövetség Tudományos Alelnökéhez fordult azzal a megkereséssel, hogy a Montenegróban bejegyzett Era creatıve GROUP DOO. munkatársai, a török Ahmet Küçükkayalı rendező és a szerb Selma Babajic producer keresnek magyar szakértőt a hajó történetét érintő osztrák-magyar vonatkozások megfelelő reprezentációjához a török Umay Production fővállalkozásában Deniz Umay Şahin producer és Umay Kök rendező együttműködésében a RUMIJA roncsairól készülő dokumentumfilmhez, amely a hajó történetének török kutatója, a Törökországban és Montenegróban élő Bengiz Özdereli munkáját is bemutatja.

2025.03.23-05.06.: Mivel a dokumentumfilmben szeretnék felhasználni a hajó 3D digitális modelljét, el kellett készíteni a hajó terveinek megbízható – hiteles – rekonstrukcióját. Tekintve, hogy ezek nem maradtak fenn (vagy, ha mégis, akkor egyelőre lappanganak), a rekonstrukciót a skót hajógyárak tervanyagából kiválasztott hasonló gyártmányok analógiáinak felhasználásával, valamint a roncsok és a fennmaradt eredeti fotók alapján lehetett elvégezni.


43. ábra: A korabeli skót hajógyárak gyártmányai közül a RUMIJA terveinek rekonstrukciójához analógiaként figyelembe vett minták (forrás: itt, itt, itt és itt).

44 -45. ábra: A RUMIJA rekonstruált főnézeti és általnos elrendezési rajzai (készítette: Dr. Balogh Tamás).



Források:

A hajó brit tulajdonban töltött időszakához:
- Caledonian Maritime Research Trust: Scottish built ships (forrás: itt)
- R.H.Beaumont Diary Account of cruise on the SS Zaza; 1903, in: eHive, 02/020 (forrás: itt)

A hajó ottomán tulajdonban töltött időszakához:
- Uğur Özcan: II. Abdülhamid Dönemi Osmanlı Karadağ Siyasi İlişkileri TTK Yayınları (forrás: itt),
- Jovan Muhadinović: Posjeta knjaza Nikole Ccarigradu 1899. godine (forrás: itt)

A hajó montenegrói tulajdonban tölött időszakához:
- Željko Milović: Rumija kao zgnječena konzerva (forrás: itt)
- Vladimir Đurić Đura: Iz našeg ugla: Famozna jahta (forrás: itt)

A bevetéshez:
- Hans Hugo Sokol: Österreich-Ungarns Seekrieg 1914-1918, Amalthea Verlag 1929., 101.-103. o.
- Siniša Luković: The Austro-Hungarians stole "Rumija" right in front of the Montenegrins. (forrás: itt).

A roncsok történetéhez:
- Siniša Luković: Kako je uništen najveći crnogorski brod u Prvom svjetskom ratu – jahta kralja Nikole “Rumija” (forrás: itt)
- Siniša Luković: Kao "Rumiju" kralja Nikole na marku stavili jahtu Benita Musolinija (forrás: itt).
- Dragan Gačević: Stotinu i jedna godina od potapanja jahte Rumija (forrás: itt)
- Siniša Luković: Royal yacht "Rumija" mapped: Digitized state of the wreck of the historic ship (forrás: itt)
- ZHMS: Detektovana olupina kraljevske jahte ”Rumija” u akvatorijumu Luke Bar (forrás: itt)

A második világáború befejezésének 80. évfordulójára emlékezve 2025. május 8-án hajózástörténeti konferenciára kerül sor az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, az ELTE BTK Hadtörténeti Műhelye, valamint "Az első világháború napról napra" portál együttműlödésében.

A 2021 óta negyedik alkalommal megrendezésre kerülő "Navigare necesse est..." című konferencián egyesületünk részéről ezúttal dr. Balogh Tamás elnök immár harmadik alkalommal ad elő, idén az első világháború haditengerészeti eseményeinek egyik mára csaknem teljesen elfeledett epizódja, a RUMIJA gőzhajó - a montenegrói király jachtja - 2025. március 2-án 110 éve történt elsüllyesztését bemutatva.

Az eredetileg gőzjachtnak épített RUMIJA az első világháborúban – Montenegró egyetlen tengeri gőzhajójaként – döntő szerepet játszott a hadianyag-szállításban. A szövetségesek által Szerbiába küldött hadianyagot ugyanis akkoriban gyakran kisebb vitorlás hajókon szállították, s ezeket a vitorlásokat szélcsendes időben csakis a RUMIJA volt képes bevontatni a montenegrói Antivari (ma: Bar) kikötőjébe. Elsüllyesztése ezért megbénította a Montenegrón keresztül Szerbiába szánt antant hadiszállításokat (amelyeket ezután csak a délebbre fekvő, jórészt kiépítetlen és gőzvontatási lehetőséggel sem rendelkező albán kikötőkön keresztül kísérelhettek meg célba juttatni), lehetetlenné téve a Cattarói-öbölben (ma: Boka Kotorska) lévő osztrák-magyar haditengerészeti bázison állomásozó hadihajók forgalmának megzavarására a montenegrói hegyekbe telepített francia tüzérség (az ún.: Lovčen-ütegek) további ellátását. Így az osztrák-magyar csapatok bevonulhattak Montenegróba, s legyőzhették annak hadseregét.

Az előadás keretében egyebek között első ízben nyer nyilvános beutatást a RUMIJA jacht terveinek rekonstrukciója (az eredeti tervek nem maradtak fenn), melyet az ehhez szükséges kutatással együtt egyesületünk elnöke, Dr. Balogh Tamás végzett el - aki felkérést kapott arra, hogy a hajó roncsainak feltárását bemutató török-montenegrói koprodukcióban készülő dokumentumfilm történeti-műszaki szakértőjeként közreműködjön - valamint a hajó roncsainak aktuális állapota, melynek elemző bemutatását a hazai közönség ugyancsak most láthatja első alkalommal.

A konferencia részletes programjára és a helyszínére vonatkozó információk elérhetők itt.

Az esemény FB-linkje: itt.  

Az első világháború kitörésének 110. évfordulójára emlékezve az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi kar Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszéke a 2023. évi első alkalmat követően 2024-ben is megrendezte „Navigare necesse est…” című hajózástörténeti konferenciáját a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, valamint az "Első világháború napról napra" portál együttműködésével. Az egész napos rendezvényen 15 előadó szólalt fel legújabb kutatási eredményeit megosztva, köztük hárman egyesületünk tagjai.

Mivel a szervezőknek az elhangzott előadásokról készült képi- és hangfelvételek megosztására vonatkozóan az előző évben kialakított gyakorlata idén nem vezetett eredményre (a hangosítással kapcsolatos minőségi kifogásokra tekintettel az előadásokat az ELTE idén nem tette közzé, a tizenötből két előadás mégis elérhető itt és itt), ezúton osztjuk meg az érdeklődőkkel az egyesületünk tagjai által tartott előadásokat és absztraktjukat. Az előadásokat bemutató diák az előadás tartalmát összefoglaló absztraktok utáni linkre kattintva letölthetők.

Az első ipari giroszkóp-alkalmazás: a Whitehead torpedó
Dr. Ákos György, TIT HMHE

A Giovanni Luppis által elképzelt és szabadalmaztatott “partvédője” („Küstenverteidiger”, „Salvacoste”, 1861) a gyakorlatban kivitelezhetetlen volt. Az angol Robert Whitehead, hogy fiumei torpedógyárát létrehozhassa (1875), megvásárolta ugyan Luppis szabadalmát, de egészen más elveken valósította meg a modern önjáró torpedót („haltorpedó”, „Fischtorpedo”). Az új technikai megoldások között találjuk a sűrített levegős meghajtást, a víznyomáson és ingán alapuló mélyégstabilizálást, valamint az 1895-ben, Ludwig Obry által kifejlesztett giroszkópos oldalirányú stabilizálást. A giroszkóp eredeti ötlete és megvalósítása Leon Foucault francia fizikusnak köszönhető, aki azt a föld mozgását látványosan kimutató hatalmas ingája (Foucault inga 1851) kisméretű, optikai eszközzel követhető („…szkóp”) változatának szánta. Obry stabilizátora a giroszkóp első ipari (és hadiipari) alkalmazása közel ötven év eltelte után. A modern torpedó kifejlesztésében több magyar eredetű feltaláló is részt vett, így például Gesztesy János (1865 Kőszeg), aki a torpedó hatótávolságát növelte meg a légtartály hevítésével (1911), valamint Riegler Sándor (1855 Szakóca), aki részt vett a Mach-Salcher-féle szuperszonikus lövedék-lökéshullám kísérletekben (1889) és kidogozott egy módszert a torpedó légtartályának szivárgás-ellenőrzésére. Az előadás bemutat továbbá néhány további giroszkóp alkalmazást is.

Dr. Ákos György előadása letölthető innen.

A Lajta monitor múzeumhajó felújítása
Dr. Margitay-Becht András, TIT HMHE

Az egykori SMS LEITHA a KuK Kriegsmarine egyetlen felújított hajója magyar tulajdonban van. Ez a nagy szellemi értékű katonai emlékmű méltán köthető a „Stabilimento Tecnico Fiumano” hajógyárhoz. Ez a tengerparti hajógyár ugyanis 1866-ban leányvállalatot alapított a pesti Duna-parton, amely két évig nagyon sikeresen működött. 1868-ban a gyártelepet eladták magyar befektetőknek, akik megalapították az „Első Magyar Pest-Fiumei Hajógyar Rt.-t”. Ez a cég építette az első MAROS és LEITHA testvér-monitorok hajótestét. A két hadihajó építését a Donau Dampfschiffahrt Gesellschaft óbudai telephelyén fejezték be. Ezúttal nem térek ki a hadihajó 49 éves (1871-1920) történetére és a kavicsrakodó munkagépként (azaz NEM kotróhajóként!) eltöltött 72 évre (1920-92). A régi monitor eredeti hajótestét valamikor a 80-as években találta meg a magyar hajózástörténész dr. jur. Csonkaréti Károly és osztrák kollégája, Ing. Friedrich Prasky. Néhai Molnár Iván, a Magyar Királyi Folyamerők nyugdíjas ezredese és dr. med. dent. Margitay-Becht András tartalékos őrnagy. Utóbbi - mint a Hadtörténeti Múzeum tiszteletbeli főtanácsosa - kezdeményezésére a LEITHA-t 1992. november 11-én ipari műemlékké nyilvánították. 1993. október 6-án került a Hadtörténeti Múzeum birtokába, majd 1994 februárja és májusa között a hajótestet megszabadították a rajta felállított 60 tonnás munkagéptől. Kapcsolataiknak, az agresszív érvelésnek, s az erkölcsi szempontok szilárd képviseletének, na és a számos protetikai és fogmegtartó kezelésnek köszönhetően 75 000 USD értékű munkát végeztek el a hajón, teljesen ingyen. A LEITHA 1996-ban volt 125 éves. Ebből az alkalomból nemzetközi rendezvényt szerveztünk a hajó születésnapjára a helyreállított hajótestben, amely tíz napig állt nyitva a nagyközönség számára. November 6-8-án a Császári és Királyi Duna Flottilla feloszlásának 80. évfordulójára emlékeztünk. Ezen ünnepségek főszereplője szintén a LEITHA volt. Azóta sor került a teljes rekonstrukcióra. EU-s pályázat biztosította a szükséges tőkét, s a folyamatos katonai átszervezések ellenére is elkötelezett múzeumi vezetés és a megfelelő vállalkozók támogatása, valamint lelkes önkéntesek (köztük elsősorban a TIT HMHE csapatának) kitartása pedig a szükséges munkák elvégzését. Az újjáépítés koncepciója az 1883-1894 közötti állapot szerinti általános elrendezést követte, a múzeumhajó bemutatásának helyszíne pedig az Országház előtti Duna-szakaszon került kijelölésre a 2010-ben végrehajtott ünnepélyes újrakeresztelést követően, miután a hajó újra szolgálatba állt, immár mint LAJTA Monitor Múzeumhajó, a Magyar Honvédség tiszteletbeli zászlóshajója. Sajnos az azóta eltelt csaknem másfél évtizedben ismét nőtt az üzemeltetéssel kapcsolatos határozatlanság, s immár a hajó tervszerű rendszeres megelőző karbantartás keretében elvégzendő első generál-felújítása is esedékes. Mivel ezek a kérdések más történelmi (öreg-) hajók vagy ipari objektumok rekonstrukciója során is felmerülnek, a LEITHA helyzetének áttekintése széles körben érdekes lehet.

Dr. Margitay-Becht András előadása letölthető innen.

Jütland/Skagerrak roncsai
Dr. Balogh Tamás (TIT HMHE)

A Víz alatti Tevékenységek Világszövetsége (CMAS) 2016. augusztus 21.-szeptember 6. között nemzetközi expedíciót szervezett ’CMAS, Merülés a békéért’ címmel az Északi-tengeren. A víz alatti kulturális örökség védelmét is ellátó UNESCO égisze alatt zajló kutatás a történelem legnagyobb tengeri ütközetében, az 1916-ban lefolyt jütlandi csatában elsüllyedt hajók roncsaira koncentrált. A roncsok műszaki felmérését és különböző búvár-egészségügyi célú tudományos kutatásokat is magába foglaló kezdeményezésben 15 országból 60 búvár vett részt. Az expedíció központi helyszíne a dániai Thyborønban működő Tengeri Háború Múzeuma és a Cdt. FOURCAULT búvárbázis-hajó volt. A múzeumi megemlékezésen részt vett és előadást tartott a CMAS elnöke, Anna Arzhanova, az UNESCO képviselője, több szakértő történész és helyi politikus. A szükséges információk összegyűjtését az expedícióban résztvevő búvárok, a CMAS Főtitkára, Pénztárnoka, Tudományos és Technikai Bizottságának elnökei, valamint az expedíció szervezője, a belga Stef Teuwen, továbbá a CMAS dán és francia nemzeti szövetségeinek elnöksége segítette. Az expedíció indulásakor tartott ünnepségen előadást tartott a CMAS elnöke, Anna Arzhanova, az UNESCO képviselője, több szakértő történész és helyi politikus. A jütlandi csata 1916. május 31-június 1. között 36 órán keresztül tombolt. A világ máig legnagyobb tengeri ütközetében brit és német részről összesen 152 hadihajó és csaknem 100 000 ember vett részt. Közülük mintegy 9 000 ember életét vesztette. A centenárium alkalmából szervezett expedíció így az ismeretgyűjtésen túl kegyeleti célokat is szolgált. Az expedíció egyik legfontosabb célkitűzése a roncsokon a 2009-es és 2014-es expedíciók óta bekövetkezett változások azonosítása volt. Az ütközetben elsüllyedt 25 hadihajó roncsai közül a kéthetes kutatás-sorozat alatt 7 hajóhoz merültek le az expedíció búvárai (az első héten 32-en, a második héten 28-an), így – mindent egybevéve – roncsonként több mint 200 óra (az HMS DEFENCE, az egyik leglátványosabb roncs esetében pedig csaknem 400 óra) időtartamban gyűjtötték a fénykép- és filmfelvételeket (csupán a fényképekből csaknem 5 000 darabot). A roncsok műszaki elemzésének és a roncsrajzok készítésének munkáját Dr. Balogh Tamás, a Magyar Búvár Szakszövetség Tudományos Bizottságának elnöke, a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület elnöke végezte a búvárok által gyűjtött adatok alapján. A kutatócsoport 60 tagja 15 országból érkezett. A technikai búvárok több ezer merült órával a hátuk mögött profin végezték azoknak az információknak az összegyűjtését, amelyeket feldolgozva közelebb juthattunk a roncsok állapotának megismeréséhez és a hajók süllyedési folyamatának rekonstrukciójához. A hajók elsüllyedését általában közvetlen találat nyomán bekövetkezett lőszerraktári robbanás okozta. Emiatt a roncsok esetenként egyáltalán nem mutatnak hajó-formát: néhányuk a szó szoros értelmében füstté vált a hatalmas erejű explóziók nyomán. A QEEN MARY brit csatacirkáló elsüllyedése például – amelyben több mint 1 000 ember (9 fő kivételével a teljes személyzet), egy kisebb település lakossága odaveszett – alig 9 percig tartott, s a roncsmezőn a hajónak ma csak szétszóródott kisebb-nagyobb darabjai azonosíthatók. Az expedíció keretében búvár-egészségügyi és ultrahangos szakismeretekkel rendelkező speciális orvos-csoport is a bázishajó fedélzetén tartózkodott. A csoport kutatást végzett és adatokat gyűjtött a keringési rendszerben a merülések során képződő buborékok kialakulásának és feloldódásának folyamatáról, különös tekintettel a szívre. A közvetlenül a merülések után – valós időben – végzett echocardiografikus vizsgálatokhoz a kutatócsoport búvárai álltak rendelkezésre (a hideg vízben végzett hosszú dekompressziót követően), amikor az orvosok a szív bal oldalán a merülés befejezése utáni első 10 perc és 1,5 óra közötti időtartamban képződő buborékok után kutattak. Érdekes volt megfigyelni, hogy a teljesen azonos merülési profilok ellenére egyes búvárok szervezetében egyáltalán nem alakultak ki buborékok, míg mások kifejezetten sokat produkáltak. A kutatás eredményeit az orvosok a későbbiekben publikálták. A tengeri csata századik évfordulójára szervezett expedíció a búváregészségügyi kutatásokon túlmenően kettős célt szolgált: A roncsok állapotára vonatkozó adatgyűjtés mellett az életüket vesztett tengerészekről is megemlékezett. A második hét résztvevői ezért emléktáblát helyeztek el a roncsmezőn. Mindkét héten napi két merülésre került sor a hét minden napján 40-80 perces fenékidő mellett, 5-60 m mélységben, a szükséges dekompressziós idők betartásával (az átlagos összes merülési idő 100-180 perc volt). A búvárok felkeresték az S.M.S. FRAUENLOB (1-2 m látótávolság), az S.M.S. LÜTZOW (3-4 m látótávolság), az H.M.S. QUEEN MARY (0,5-1 m látótávolság), az H.M.S. INDEFATIGABLE (10 m látótávolság), az H.M.S. DEFENCE (10-15 m látótávolság), az S.M.S. WIESBADEN (25 m látótávolság) és az H.M.S. INVINVIBLE (10 m látótávolság) roncsait. A felderítés előkészítését a belga Stef Teuwen technikai búvár és oktató a CMAS támogatásával 2015 áprilisában kezdte meg. Vagyis a teljes előkészítés, több mint másfél évet vett igénybe. A hosszú előkészítő munka a sikeres merülés-sorozattal véget ért, az eredmények feldolgozása pedig 2016-2017 folyamán megtörtént. Ennek eredményeként világossá vált, hogy a roncsok állapotát az elsüllyedésük óta eltelt száz évben 1) a természetes állagromlás (a korrózió miatti szilárdságvesztés és a sekély tengerfenéken is érezhető erőteljes hullámzás által felfokozott áramlás degradáló hatása) mellett 2) az ipari célú illegális roncsmentés (a nem rozsdásodó és egyéb értékes fémek kitermelése), 3) a vonóhálós halászat és 4) – a roncsmezőn talált tárgyak engedély nélküli kiemelése esetén – a kedvtelési célú búvárkodás is károsan befolyásolja. Egyes hajóroncsok esetében pedig részletes információkat sikerült összegyűjteni a hajó elsüllyedésének körülményeiről. Az egész roncsmező leglátványosabb hajóroncsa, az HMS DEFENCE esetében például a hajó elülső lövegtornya lőszerraktárában bekövetkezett robbanás ereje – ahogyan az a brit Innes McCartney megelőző kutatásai alapján már ismert volt – három részre szakította a hajót. Arra nézve azonban csupán feltételezések álltak rendelkezésre, hogy a robbanás okozta tűz hátrafelé terjedt a hajófenéken elhelyezett lőszerszállító folyosókon, amelyek a felső fedélzet szélén álló ún.: szárny-tornyokat kiszolgáló lőszerraktárakat kötötték össze egymással. Az ezen lőszerraktárakban láncreakció-szerűen bekövetkezett további robbanások nemcsak a szárny-tornyok tetejét repítették a magasba, de a kettős hajófeneket is megsemmisítették, ezért a hajó alig 12 perc alatt süllyedt el eredeti úszási helyzetét megtartva. Mi több! A feltételezések szerint ez okozta azt is, hogy a hajó legnagyobb egyben maradt része (a középső rész) a mai napig így áll a tengerfenéken. Az expedíció fényképi bizonyítékokkal támasztotta alá a korábbi feltételezéseket. Ezek a bizonyítékok világosan mutatják a kettős hajófenéknek egy a hajó többi részéről különváltan heverő darabját. Abban az esetben, ha a kettős fenék a hajó többi részével egy darabban süllyedt volna el, most a kettős fenék egyetlen részét sem láthatnánk, mivel a hajótest maga alá temette volna. Vagyis ez az oka annak, hogy a kettős fenék és a hajó többi része külön-külön süllyedt el. Az expedíció ilyen és hasonló eredményei a roncsok károsodásának mértékére, okára s ütemére vonatkozó megfigyelések révén hozzájárulhatnak a kulturális célú roncsmentést megalapozó rendszeres állapotvizsgálat gyakorlatának kialakításához. Dr. Balogh Tamásnak az ezzel összefüggő monitoring-rendszer kiépítésére vonatkozó javaslatát a CMAS vezetősége kedvezően fogadta. Mindez azért fontos, mert így az UNESCO által a víz alatti kulturális örökség védelmére vonatkozó szabályok azután is érvényesülhetnek, amikor a hajóroncsok végleg megsemmisülnek. Ez az időpont a jütlandi csatatéren elsüllyedt hajók roncsai esetében szemmel láthatóan gyorsan közelít. A roncsmezőhöz a legközelebb fekvő dániai Thyborønban működő Sea War Museum – a jütlandi csatából származó roncsok és a csata történetének legkiválóbb bemutatóhelye (ahol egyebek közt a LUSITANIA óceánjárót elsüllyesztő U20-as német tengeralattjáró parancsnoki tornyát is őrzik) – mindenesetre kész és képes megfelelni a további roncsok bemutatásával összefüggő kihívásoknak.

Dr. Balogh Tamás előadása letölthető innen.

További információk
- a konferenciáról: itt, itt és itt 
- a torpedókról: itt
- a LAJTA Monitor Múzeumhajóról: itt
- a jütlandi ütközetről: itt és itt

A konferencia külön érdekessége volt Áncsán Péter grafikus két alkotása a jelenleg felújítás alatt álló USS TEXAS dreadnought-ról, amely mindkét világháborúban harcolt, s a világ egyetlen fennmaradt dreadnought típusú csatahajója:

 

Dr. Balogh Tamás – elnök, TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület
A „Navigare necesse est” c. hajózástörténeti konferencián 2023. április 27-én tartott előadás leirata és diái


A budapesti születésű Berger Krisztián (1878-1932) mérnök és Klupathy Jenő (1861-1931) fizikus 1908-ban fejlesztették ki a hangvezérelt elektromos távkapcsolás elvén működő torpedót, melynek Magyarországi szabadalmát 1910-ben, amerikai szabadalmát 1914-ben jegyezték be, csaknem harminc évvel a legelső – az USA-ban és Németországban szinte egyszerre kifejlesztett – akusztikus torpedók bemutatása előtt. A találmány szerzőségét 1934-ben még pontosan ismerte a hazai közvélemény, az ötlet elsődleges feltalálójaként Berger Krisztiánt azonosítva. A második világháború óta azonban a tudás feledésbe merült, így ma már csak a kutatás anyagi támogatásában közreműködő gróf sárvár-felsővidéki Széchenyi László (1879-1938), illetve a találmány kifejlesztését lehetővé tevő eljárás feltalálójaként azonosított Klupathy Jenő nevét ismerik. Az alábbi tanulmány a találmány jelentőségét és az akusztikus torpedók kifejlesztésének sorában elfoglalt helyét mutatja be, illetve a találmánnyal összefüggésben emlegetett további személyek közreműködésének valódi mértékét vizsgálja.

1. és 2. dia: Cím és fejezet. A kutató a legváratlanabb helyen és módon találhat új - még kutatásra váró - témára.

A Berger-Klupáthy féle akusztikus torpedó története két hajókatasztrófa kutatása közben került a látókörömbe: egyrészt a TITANIC tragédiája óriási lendületet adott a víz alatti tárgyak/akadályok észlelésére/előrejelzésére irányuló kutatásoknak, másrészt a LUSITANIA elsüllyesztésekor vesztette életét Alfred Vanderbilt amerikai milliomos, akinek a családja finanszírozta Berger Krisztián amerikai kutatásait. Képzelhető, hogy mekkora volt a megdöbbenésem, hiszen az azért mégiscsak sok, hogy egy torpedókutatás finanszírozójával épp egy torpedó végezzen. Amikor igyekeztem jobban utána nézni a témának, kiderült, hogy az hitelesen szinte egyáltalán nincs feldolgozva, sem külföldön, sem Magyarországon, az elérhető magyar nyelvű hivatkozások pedig vagy hiányosak, vagy kifejezetten pontatlanok, esetenként kifejezetten bulváros, vagy romantizáló hangsúllyal. Márpedig én kíváncsi voltam rá, hogy miért alakult úgy, hogy a TITANIC és a LUSITANIA történetének kutatása közben felbukkant ez a téma, ráadásul ezek után már azt is tudni szerettem volna, hogy Berger Krisztián csak felejthető epizódszereplője volt-e a korszak pezsgő műszaki és tudományos életének, vagy alkotását és szabadalmait ennél komolyabban kellene venni. Elhatároztam, hogy utánajárok. Az eredményeket mutatja be ez a tanulmány.


3. dia: A TITANIC tragédiája és a megismétlődés veszélyét - a víz alatti akadályok előre jelzésével - mérsékelni hivatott rádió-akusztikus távérzékelő berendezések, melyek elsődleges fejlesztőjévé és majdani gyártójává az amerikai Submarine Signal Co. vált.



4. dia: A rivális magyar alapítású amerikai vállalat, a Submarine Wireless Co. és a kulcsfigurák: Alfred Vanderbilt, Gladys Vanderbilt és Széchenyi László, s a LUSITANIA katasztrófája (érdekesség, hogy a nagy fotón Széchenyi gróf a LUSITANIA fedélzetén látható, amint a vállalata által forgalmazni kívánt eszközök eredményes amerikai kísérletei után hazatérni készül Európába, 1912. október 11-én. Sógora, Alfred Vanderbilt három évvel később ugyancsak a hajó utasa volt, amikor azt megtorpedózta és elsüllyesztette egy német tengeralattjáró...  



5. dia: "Valami van, de nem az igazi." - az első kutatók dolga mindig nehéz. A bemutatott cikkek szerzőjének sem állt rendelkezésére minden, a pontos tájékoztatáshoz szükséges információ, munkája mégis fontos, mivel felhívta a figyelmet a témára, kedvet csinálva a további kutatáshoz.


6. dia: A Fizikai Szemle igyekezett közelebb jutni a valósághoz és immár tudományos módszerrel megközelíteni a téma feldolgozását. A verdikt mégis azt sejteti, hogy a témáról nem lehet megtudni semmi mást.



7. dia: A téma feldolgozására tett első kísérletek óta szerencsére számottevően bővült a Magyarországon és külföldön elérhető releváns források köre, így immár nemcsak a téma korábbiakhoz képest részletesebb, de egyúttal alaposabb bemutatása is lehetséges, s ennek alapján a fejlesztésben résztvevők szerepe, a találmány valódi jelentősége is jobban megérthető és a fejlesztés társadalmi-gazdasági környezete is pontosabban körvonalazható.

Tézisek:

1)    A Berger-Klupáthy féle akusztikus torpedó kifejlesztőjének a hazai tudománynépszerűsítő irodalom kizárólag gróf sárvár-felsővidéki Széchenyi Lászlót tartja, aki azonban – házasságán keresztül, a Vanderbiltek bevonása révén[1] – csak a találmány Egyesült Államokban történő gyártásba viteléhez szükséges kutatás-fejlesztés anyagi támogatásához járult hozzá. A találmánnyal összefüggő szerepe tehát nem több, mint egy mai start-up/spin-off vállalat esetében annak a tőkésnek a szerepe, aki a vállalat alapításához tőkét szerez a találmány gyártásba viteléből származó anyagi haszon – mint későbbi megtérülés – reményében, az innovációt eredményező szellemi teljesítményhez azonban nincs köze.

2)    A hangvezérelt elektromos távkapcsolás feltalálójának ma egyedül Klupáthy Jenőt tartják. Bár fizikusként ténylegesen alkalma nyílhatott a találmány kifejlesztésében közreműködni, őt eredetileg mégis csak a Berger Krisztián elképzelésének gyártásba viteléhez pénzeszközöket biztosító magyar arisztokraták kérték fel arra, hogy (mielőtt még befektetnének) ellenőrizze, jó helyen lesz-e a pénzük. A felkérést azért éppen neki címezték, mert már dolgoztattak vele hasonló módon a korábbiakban. Ezért – noha a találmányt végül Bergerrel közösen bejegyzett szabadalmi oltalommal védték Magyarországon – Klupáthy Jenő közreműködésének mértékét az innováció létrehozásában érdemes további kutatás tárgyává tenni azzal a céllal, hogy megállapítható legyen, az mennyiben terjedt túl (túlterjedt-e egyáltalán) a Berger-féle találmány mögötti elméleti elgondolás helyességének igazolásán.

3)    Csak az 1870-1907 közötti 37 évben 10, egymástól különböző olyan működő torpedókonstrukciót mutattak be, amelyek mindegyike távirányítást használt. A többség (a 10-ből 8) esetében vezetékes távirányítást alkalmaztak, a 2 vezeték nélküli modell közül pedig egy sem volt olyan, amelynek az önműködő haladáson kívül a távkormányzását is megoldották volna (a vezeték nélküli modellek ezért az eredeti indítási irányukat megtartva mozogtak). A vezetékes távirányítású torpedók hatótávolsága 1 800 – 4 100 m volt. A Berger-Klupáthy féle eljárással azonban a víz alatt előidézett periodikus lökések, vagy az előállított hangok egyenes vonalon tovaterjedő energiája a korabeli híradások szerint képes volt 25 000 m-nyi távolságban is hatást gyakorolni, miközben a torpedók iránytartásán is javítottak egy, a torpedó giroszkópja és a kormánylapát közé beépített elektromágnes segítségével, amely a kormánylapát mozgatására szolgáló szervomotort vezérelte, aszerint, ahogy a torpedó haladás közben kitért a giroszkóp által megszabott irányból.

4)    A találmány kifejlesztésére a víz alatti akusztika és gyakorlati alkalmazása egyre növekvő megértése idején került sor, amikor a világon 1854-1914 között egy sor feltaláló foglalkozott ezzel a világ számos országában (különösen az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Németországban). A találmány jelentősége így nem annyira a víz alatti akusztikával kapcsolatos felismerések, hanem a torpedóirányításra történő gyakorlati alkalmazás elsőségében áll. Ezzel kapcsolatban két körülmény fontosságát kell hangsúlyozni: a) Míg az osztrák-magyar tudomány és hadiipar 1872-ben alig 10 évvel volt lemaradva az USA mögött[2], a lemaradás még Ferenc József életében a sokszorosára nőtt, amit jól jelez, hogy a találmányt (noha vizsgálták és működőképesnek találták), az osztrák-magyar állami szervek, s a hadsereg a katonai jelentősége ellenére sem tudta itthon tartani, b) másrészt, hogy ha ez nincs és az első világháború sem tör ki (melyben a Monarchia és az USA 1917-től ellenfelekként álltak szemben egymással) könnyen lehet, hogy az akusztikus torpedót ma magyar találmányként tartaná számon a világ.


8. dia: A kor képes hírlapjai közül a magyar Tolnai Világlapja kitörő lelkesedéssel számolt be a találmányról.



9. dia: A kor szaklapjai szintén megfelelő kiindulópontot kínálnak. Ezek közül az amerikai The Marconigraph jelentős terjedelemben - és ami a fő: pontosan - számolt be a találmányról és annak fontosságáról.



10. dia: A korabeli források közül a találmány lényegét illetően a legfontosabbak a hazai és a külföldi szabadalmi leírások (a találmányt érintő magyar szabadalmak teljes leírása elérhető itt és itt, a vonatkozó amerikai szabadalom leírása pedig itt található). Ezek immár teljes számban és terjedelemben elérhetők mind a hazai, mind a külföldi közgyűjtemények digitális felületein, ahol egyebek között az is kiderül, hogy Berger Krisztián kifejezetten termékeny tudósnak számított, hiszen rendkívül sok szabadalom kötődik a nevéhez. 



11. dia: Az elérhető primer források segítségével könnyebben megítélhetővé válik a találmány jelentősége is. Mindez elsősorban abban áll, hogy annak rádióakusztikus változata nem igényelt antennát, így a víz alatt haladó torpedónak nem kellett egy a vízszint fölé emelkedő antennát is magával vinnie, ami messze hatékonyabbá tette Berger torpedóját a kor több távvezérelt torpedójához képest.


I. A hangvezérelt távirányítás és alkalmazása:

A XIX. század végén és a XX. század elején élt ember számára az elektromosság afféle varázslat-szerű újdonságot jelentett, mint a XXI. század második évtizedében élő emberek számára a mesterséges intelligencia. Hittek az egész Glóbuszt behálózó, az ember életét megkönnyítő, mindent lebíró erejében, általában véve olyasmiként tekintettek rá, mint, ami alapvetően megváltoztatja az életet. Ennek keretében a járművek elektromosság segítségével történő mozgatását/irányítását is megoldható feladatnak tekintették, a harcjárműveket és a fegyvereket, köztük a hadihajókat és a torpedókat is beleértve.


12. dia: A jármű-távvezérlés régóta foglalkoztatta a mérnököket. Az 1848-ban Ausztriától való függetlenségét kikiáltó Velence ellenállásának megtörésére alkalmaztak először ember nélküli ballonokat, amelyek fedélzetéről elektromos távvezérléssel oldották ki a rajtuk szállított bombákat 1849. július 15-én. A hajók elektromos távirányítására vonatkozó legkorábbi példát mégis csak 50 évvel később, Amerikában mutatta be - szintén egy volt osztrák-magyar állampolgár - a Magyar Királyság területén élő szerb családban született és az Egyesült Államokba kivándorolt Nikola Tesla.  

1854: Noha az első praktikus rádióadókat és -vevőket az olasz Guglielmo Marconi találta fel, a vezeték nélküli elektromos jeltovábbítás ötlete már az 1830-as évektől (a távíró kábelekkel működő távíróvonalak alkalmazásától kezdve) foglalkoztatta a feltalálókat, akik a különböző közegek (a föld, a víz és a levegő) vezetőképességét is vizsgálták. A vízben történő elektromos jeltovábbítás első kísérletét a brit James Bowman Lindsay végezte el 457 m távolságból egy malomtó vizében.

1864: Giovanni Luppis osztrák katonatiszt "Salvacoste" (partvédő) néven a partról kötelek segítségével kormányozható rúdtorpedóval felszerelt vízi jármű kifejlesztésére tesz javaslatot. James Clerk Maxwell skót mérnök-feltaláló megjósolja, hogy az összekapcsolt elektromos és mágneses mező „elektromágneses hullámként” áthaladhat a térben (a rádióhullámok előre jelzése).

1866: A magyarországi Fiumében (ma: Rijeka, Horvátország) élő brit Robert Whitehead sűrített levegővel mozgatott, hengeres testű, a víz alatt haladó önműködő fegyvert konstruál, torpedó néven. A giroszkóp stabilizálásának hiányában az új fegyver iránytartása azonban eleinte nem megbízható. Ennek következtében a feltalálók hamarosan számos kísérletbe kezdenek a praktikusan irányítható (mind vezetéken keresztül, mind vezeték nélkül kormányozható) torpedók létrehozására. Míg a prototípus hossza 3,53 m, átmérője 0,36 m, robbanótöltetének súlya 18 kg, hatótávolsága pedig 180 m, addig az 1877-ben immár Nagy-Britanniában gyártott Whitehead-torpedók 760 m-ig is bevethetők.

1869: Az amerikai John Lewis Lay távoli elektromos kormányzású, távvezetékes torpedót fejleszt, amelyet nyomás alatti szénsav (H₂CO₃) folyékony halmazállapotból széndioxid gázzá (CO₂) történő átalakulása hajt, ami több energiát ad, mint a Whitehead-torpedókban használt sűrített levegő.

Lay első két prototípusa nem bizonyul praktikusnak, a következő 20 év során azonban 30 változaton keresztül folyamatosan javítja a konstrukciót, s közben különböző megrendeléseket teljesít az Egyesült Államoktól, Perun és Egyiptomon át Oroszországig. A fejlesztések eredményeként elkészült végleges torpedó hossza 7,62 m, átmérője 0,914 m, tömege 2 t, sebessége 4-6 csomó, maximális hatótávolsága 3 700 m.


13. dia: A távirányítás vívmányait a torpedó-harcászatban is igyekeztek érvényesíteni. Aligha meglepő, hogy ebben is az osztrák-magyar hadsereg volt a kezdeményező, amennyiben a jármű-távirányításban a légijárművek távkormányzása terén 1849-ben elért eredményeket 1864-ben már a torpedók irányításába is megkísérelték átültetni - akkor azonban még nem túl sok sikerrel.

1870: Werner von Siemens porosz tüzértiszt javaslata rúdtorpedóval felfegyverzett, személyzet nélküli, vezetékes távirányítású, kisméretű vitorláshajó fejlesztésére (lényegében a Luppis-féle salvacoste mintájára). A távvezésrlést biztosító vezetékes távirányítás nem más, mint egy tömlő, amely sűrített levegő segítségével – pneumatikusan – kormányozza a hajót.

1873: John Ericsson svéd származású amerikai mérnök négyszögletes keresztmetszetű torpedót készít, amelyet egy parti állomásról a torpedóba tekercselt és a torpedó előrehaladtával letekeredő gumitömlőn keresztül, sűrített levegővel hajtanak és kormányoznak.

1886: November 13-án Heinrich Hertz, a Karlsruhei Egyetem fizika-professzora sikeresen elektromágneses hullámokat generál, és azokat az adóról a vevőre továbbítja. Ezzel igazolást nyer Maxwell elektromágneses elmélete. Az eredmény megalapozza a vezeték nélküli távíró, s a rádió kifejlesztését.

1887: Bradley Allen Fiske amerikai haditengerész tiszt hadihajóról elektromágneses sugárzással kommunikálva jelzést küld hajójáról a közeli mólóra. Fiske ezt úgy érte el, hogy a hajója és a móló alatt függő és a vízbe merülő rézlemezeken áramot vezettet át, de amikor megpróbálta megvalósítani ugyanezt mozgásban lévő hajók között is, az elgondolása nem működött.

1889: Heinrich Hertz elektromágnesességgel kapcsolatos munkái hatására Guglielmo Marconi sikeres vezeték nélküli táviratot – rádióadást – küld a La Mance-csatorna feletti légtéren keresztül, majd még ugyanabban az évben bemutatja találmányát az Egyesült Államok haditengerészetének is. A próba során két, egymástól 36 tengeri mérföldre (67 km-re) lévő cirkáló sikeresen kommunikált egymással a levegőben terjedő rádióhullámok segítségével. Marconi azonban még nem oldotta meg az interferencia problémáját és ragaszkodott az éves jogdíjfizetéshez, amit a haditengerészeti minisztérium törvényesen nem teljesíthetett.

Július 13-án az Egyesült Államokban bemutatják az úszóra függesztett Sims-Edison féle torpedót, amelyet elektromosan hajtanak meg a parti generátorról kábelen keresztül, s amelyet a partról akkumulátorral működtetett kormányszerkezet vezérel és egy érintkező vagy a kezelő robbant fel. A robbanótöltet 100 kg súlyú, a torpedó sebessége 9 csomó (1892-től 20 csomó), hatótávolsága 1 800-4 100 m.


14. dia: A korai távirányítású torpedómodellek indítását, kormányzását és felrobbantását kivétel nélkül vezetékes távirányítással oldották meg. Ráadásul ezeknek a torpedóknak a többségéhez egy úszót kis hozzá ellett adni, amely a vételhez szükséges antennát hordozta és megakadályozta a torpedót a felfordulásban vagy az elsüllyedésben, amire a korai torpedók típusaiktól függetlenül (giroszkópjaik kezdetlegessége miatt) egyaránt hajlamosnak bizonyultak.

1898: Március 26-án a brit Ernest Wilson és Charles John Evans 7382 számú szabadalma Nagy-Britanniában „Torpedók és tengeralattjárók kormányzási módszereinek továbbfejlesztésére”.

Július 1-én Nicola Tesla magyarországi származású, szerb nemzetiségű, amerikai állampolgárságú feltaláló US613809A számon bejegyzett szabadalma a mozgó hajók vagy járművek irányításának módszeréről és berendezéséről.

1900: December 4-én a brit Ernest Wilson és Charles John Evans US663400A számon bejegyzett szabadalma a nagyfrekvenciás elektromos vagy elektromágneses hullámok segítségével történő irányítómechanizmus módszeréről.

1903: Az Egyesült Államok Haditengerészete beszerzi az első vezeték nélküli távírókészülékét, amelyet egy német vállalat gyártott.

1906: Wilhelm von Siemens egy a víz alatt haladó, de a vízszint fölé emelkedő antennával felszerelt távirányítású torpedót konstruál.


15. dia: A korai távirányítású torpedómodellek főbb jellemzői (a hosszmetszeti rajzokon a lila szín a robbanófejet, a zöld szín a meghajtóegységet, a narancs szín pedig az akkumulátorokat szemlélteti, míg kék szín a kormányberendezéseket azonosítja).

1908: Berger Krisztián magyar feltaláló és dr. Klupáthy Jenő fizikus 19221/908. ügyiratszámon előterjesztett szabadalmi bejelentése a „Torpedók és hasonlók távkormányzására vonatkozó eljárásról és berendezésről”.

1909: Február folyamán, augusztus 31-én és december 24-én a francia Gustave Gabet a Szajnán teszteli az 1907-ben, a Chalons sur Saône-i Creuzot Hajógyárban épített rádió-távvezérlésű önműködő torpedóját. A torpedó egy 1,5 m-rel a víz alá merült test, amelyet egy úszó támaszt, amely a felszínen marad és a rádióantennát hordozza. A torpedó 9 m hosszú és 300 kg robbanóanyagot képes szállítani.

Az amerikai haditengerészet rádiókért is felelős Beszerzési Hivatala a rádiótechnológia fellendülése kapcsán keresni kezdi a tengeralatti rádiózás gyakorlati megvalósításának lehetőségeit. Ehhez a massachusettsi Quincyben működő Fore River Ship and Engine Company által épített és épp vízre bocsájtott három tengeralattjárót, a STINGRAY-t, a TARPON-t és a NARWHAL-t veszik igénybe.

A tesztelés júniusban kezdődött a STINGRAY fedélzetén, ahol egy sűrített levegős (kioltott) szikraközű jeladót helyeznek el, amelyet Reginald Aubrey Fessenden kanadai születésű, de apai ágon amerikai feltaláló tervezett. Bár az átviteli tesztet nem tudták elvégezni, a STINGRAY-nek mégis sikerült üzenetet fognia a közeli Boston Navy Yard-tól, a víz alatti hangüzenetet fogadó első amerikai tengeralattjáróként.

Néhány héttel később a NARWHAL következett. A 20 évvel korábbi Fiske-féle kísérlethez hasonlóan két sárgaréz lemezt szereltek a NARWHAL vízvonala alá és egy kiszolgáló hajóra, amelyek felszíni menetben sikeresen fogták egy közeli hadihajó jelzéseit. Amikor azonban a vezetékeket a NARWHAL fedélzetéről a nyomásálló hajótestbe vezették, a vétel nagyon gyengévé vált, ezért George H. Clark, a kísérletet megfigyelő rádiószakértő azt jelentette, hogy "a víz alatti lemezektől a vevőhöz tartó vezetékek körüli folyamatos fémes árnyékolás nagyon káros hatású".

1910: Júniusában a Beszerzési Hivatal a GRAYLING tengeralattjárón végez újabb kísérleteket. A tengeralattjáró különböző mélységekbe merült a kikötőmóló mellett. A rézlemezek vízzel érintkeztek, amikor GRAYLING 3 m mélyre süllyedt, és 3,65 m-nél teljesen beborították őket. A jeleket 4,6 m mélységig lehetett hallani (amikor a lemezek teteje 1 m-rel került a víz alá), nagyobb mélységben nem. George H. Clark szerint ezért a kísérlet azt bizonyította, "hogy az elektromágneses hullámok bizonyos mértékig behatolnak ugyan a tengerbe, de ez nem elegendő a vezeték nélküli kommunikáció gyakorlati alkalmazásához".

Szeptember 12-én a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatal 49652 számon bejegyzi Berger Krisztián és Dr. Klupáthy Jenő 1908. november 28-án benyújtott szabadalmát a „Torpedók és hasonlók távkormányzására vonatkozó eljárásról és berendezésről”.

1912: Jéghegynek ütközik és elsüllyed a világ akkori legnagyobb óceánjárója, a TITANIC. Feltalálók sora kezd kísérletezni a vízben terjedő hangok mélységmérésre és víz alatti akadályok előre jelzésére történő felhasználása érdekében. Köztük van Reginald Aubrey Fessenden – Berger Krisztián korábbi munkatársa – a Submarine Signal Company alkalmazottja és a német születésű, de Bécsben dolgozó Alexander Behm. A visszavert hanghullámok végül nem jéghegyek észlelésére, hanem a tenger mélységének mérésére bizonyultak alkalmasnak, mert a tengerfenék jól visszaverte őket. Így született meg a visszhangos mélységmérés.

A TITANIC-katasztrófa következményeként (a jéghegyek előre jelzésére) Fessenden megalkotja az első praktikus, mesterséges szonár-oszcillátort. A szerkezet egy 540 Hz-es léghátlapú elektrodinamikus hajtású szorított élű körlemez, amely membránként szolgál, s külső oldalán a vízzel, belső oldalán pedig egy elektromágneses tekerccsel körülvett, a mágnestekercs résében szabadon mozgó rézcsővel érintkezik. A váltakozó áramú tekercselés áramot indukál a rézcsőben, amely azt a membránra közvetíti, akusztikus rezgéseket keltve a vízben. A vízben tovaterjedő és akadálynak ütközve visszaverődő hanghullámokat egy hidrofon veszi, miután a hang vízben való terjedésének ismert sebessége (1,5 m/s), s a hang kibocsájtása és visszaverődése között eltelt idő alapján lehetséges a távolság/mélység kalkulációja.

November 4-én Berger Krisztián magyar feltaláló US72953612A ügyiratszámon bejegyzett szabadalmi kérelme a tengeralatti jelfogó készülékről.


II. A Berger-Klupáthy féle távirányító rendszer:

1878-1903: Berger Krisztián 1878-ben született Budapesten, Berger Lajos kereskedő családjában. 1884-ben kezdte meg tanulmányait a Markó utcai reáliskolában (ma: Xantus János két tanítási nyelvű Gimnázium). 1894-ben egy súlyos vesegyulladás hónapokra betegágyba kényszerítette, majd négy évig tartó kényszerű gyógykezelések következtek, melyek miatt középiskolai tanulmányait magántanulóként végezte el. 1898-ban nyert felvételt a müncheni egyetemre, ahonnan 1899-ben tért vissza Budapestre, ahol a Budapesti Tudományegyetemen (ma: Eötvös Lóránd Tudományegyetem) folytatta tanulmányait. Müncheni éve alatt – a rádióhullámok és az elektromos áram által megvalósítható távolba hatás ismertté vált eredményei hatására – kezdte foglalkoztatni a fény és a hang segítségével történő távirányítás gondolata. 1903-tól a Klupáthy Jenő által alapított és vezetett elméleti fizikai intézet munkatársa az egyetemen.

1903-1907: Négyéves kísérlet-sorozatot és tudományos elemzőmunkát követően 1907-ben előadást tartott a „Hang, mint erő” címmel gróf Hadik Sándor és Szemere Miklós számára. Az előadás alkalmával ismertette meg közönségét a fény- vagy hanghatás segítségével kormányozható torpedó gondolatával. Előbbi esetén a víz alatt haladó torpedó úgy halad a célhajó felé, hogy a vízfelszín fölé emelkedő fényérzékeny jelfogója két, párhuzamosított fényszóró fénykévéje közötti megvilágítatlan sáv által kijelölt úton tartja, mivel, ha erről az útról bármelyik oldalra letér és belép a megvilágított tartományba, akkor a jelfogókhoz csatlakoztatott elektromágnesek által működésbe hozott szervomotorok a torpedó kormányát a megfelelő irányba fordítva korrigálják a pályáját. Hangvezérlés esetén a célhajó hajócsavarja által működés közben keltett és a víz alatt terjedő ütemes zörej végzi el ugyanezt a feladatot, s vezeti célra a torpedót.

1907: A demonstráció eredményeként Szemere Miklós – aki előzőleg kikérte az intézetigazgató Klupáthy Jenő véleményét a bemutatott találmányról – 40.000 koronát biztosít Berger Krisztián számára a „látó és halló” torpedó gyártásba vitelét szolgáló további fejlesztések céljára. A találmány szabadalmaztatásának megkönnyítése érdekében az akkor már szaktekintélynek számító Klupáthy Jenő is közreműködést ajánlott. Az Egyetem Múzeum körúti épületének gépműhelyében ekkor 5 hétig tartó munka eredményeként két működőképes modell készült, amelyek felhasználásával mutatta be Berger Krisztián az összegyűlt szaktekintélyek és a társadalom, illetve a haditengerészet vezető személyiségei (gróf Andrássy Géza, Gyula és Sándor, báró Korányi Frigyes, gróf Széchenyi László, valamint gróf Zichy Béla és Rudolf) számára találmánya működési elvét és annak alkalmazhatóságát.

1908: A bemutatót követően tanulmányi társaság alakul, melynek céljaira a bemutatón részt vett arisztokraták 1.000.000 koronát különítenek el, valamint műhelyt és egy dunai hajót biztosítanak Berger Krisztián számára. A hajó felhasználásával az Óbudai Hajógyártól a Lánchídig sikerült a víz alatti morse-jeltovábbítás. Hieronymi Károly kereskedelmi miniszter erkölcsi támogatása mellett a tanulmányi társaság Magyar Torpedó Társasággá alakul, amely gróf Széchenyi Lászlót választja elnökének, Berger Krisztián alelnöki közreműködése mellett. A feltaláló 1908 novemberében a cs. és kir. Haditengerészet központi hadikikötőjében, Polában tartotta következő bemutatóját, ahol immár valódi torpedó távirányítását sikerült megvalósítania. Az eredményes kísérletről az Egyesült Államokban számolt be gróf Széchenyi László, aki 10 hónappal korábban kötött házasságot Gladis Vanderbilt-tel, az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb – egyúttal kiterjedt ipari érdekeltségekkel rendelkező – amerikai család tagjával.

1908-1912: Vanderbiltéken keresztül a találmány híre az Egyesült Államok Tengerészeti Minisztériumába is eljutott, s George von Lengerke-Meyer tengerészeti miniszter két szakértőt küldött Budapestre, hogy személyesen győződjenek meg a találmány hasznosságáról. A Torpedó Társaság vezetői – Széchenyi László és Berger Krisztián – az amerikai szakértőkkel Polába utaztak, ahol megismételték a korábbi bemutatót. Az amerikai szakértők hazatérését követően Berger Krisztián meghívást kapott Newport Newsba, az Egyesült Államok haditengerészetének állomáshelyére, hogy a flotta 9 hadihajója és 6 műszaki tiszt, valamint a Bliss Műszergyár igénybevételével tökéletesítse találmányát.

A kísérletekre – melyekre a feltalálót Széchenyi László is elkísérte – 1912. augusztus 7. és október 11. között került sor. Berger és Széchenyi a MAURETANIA óceánjárón utaztak Amerikába és a testvérhajó, a LUSITANIA fedélzetén tértek haza Európába. A kísérletben résztvevő 9 tengeralattjáró a Newport News előtt fekvő Block Island közelében hajtotta végre a teszteket (amelyre a korabeli magyar sajtóban tévesen Black Islandként hivatkoztak).

A haditengerészeti kísérletekről a The New York Times 1912. augusztus 28-i száma közölt összefoglalót:

„A Széchenyi társaság használja innovációját – A gróf víz alatti távíró-rendszerét torpedónaszád tesztelte Newportnál, Meyer miniszter érdeklődik

A tengerészeti hatóságok segédletével titokban elvégzett kísérletek nagy sikerrel kecsegtetnek.

Széchenyi László gróf, aki Gladys Vanderbilt férje, a tengeralatti drótnélküli távíró feltalálója, melynek hasznosítására Tengeralatti Távíró Társaság alakult az egyik befektető, a Keleti 125. utcában lakó David C. Watts szerint. A társaságot hétfőn jegyezték be Albanyben, azután, hogy Newportból táviratot kaptak a találmánnyal kapcsolatos kísérletek sikeréről. Széchenyi gróf néhány hónappal ezelőtt már igyekezett kísérleteket szervezni a tengeralatti távíró berendezésével a New Yorki kikötőben, mondta Mr. Watts tegnap este, de ezeket fel kellett adni, mivel nem sikerült olyan hajót találni, amely megfelelő lett volna a feladatra. Később Séchenyi gróf bemutatta a terveit Meyer tengerészeti miniszternek. Mivel úgy találta, hogy a találmány értékes lehet a tenger alatti kommunikáció számára, Meyer miniszter azonnal fellelkesült és egy torpedónaszádot bocsájtott a feltaláló rendelkezésére Newportban.

Kísérletek egész sora vette kezdetét a torpedónaszád és a Newporti kikötőben kiépített és a tengeralatti távíró berendezéssel felszerelt kísérleti állomás között. Úgy hírlik, hogy a találmány a drótnélküli távíró működésének elvét alkalmazza. Az eszköz, amelyet Széchenyi gróf talált fel, alkalmas a hanghullámok rezgéseinek vételére és kibocsájtására a víz alatt. Széchényi gróf és képviselői a haditengerészet legnagyobb titoktartása mellett végezték el a teszteket. Azokról csak a Tengerészeti Minisztérium néhány tagja és maguk a kísérleteket végző személyek tudhattak. Az új tengeralatti távíróról szóló legelső értesülések csak hétfőn válhattak ismertté, amikor a társaságot bejegyezték.

A vizsgálatok, mint mondják, a legalaposabbak voltak és addig nem értek véget, amíg a Tengerészeti Minisztérium teljes megelégedésére nem szolgáltak abban a tekintetben, hogy Széchenyi gróf és társai elhatározták, hogy lépéseket tesznek egy vállalkozás megalapítására és nyilvánosságra hozzák a kommunikáció új területével kapcsolatos munkájuk hírét. A küldönc a múlt héten hozta meg a víz alatti üzenetküldés sikeréről szóló első híreket. Széchenyi gróf elhagyta Newport-ot, míg a tesztek egy része folyamatban volt, hátrahagyva megbízottját, aki tájékoztatta őt az eredményekről. Sok időt töltött Newportban mielőtt elhajózott volna Liverpoolba néhány héttel ezelőtt, úton a hazája, Magyarország felé.

John M. Russel és Eugene N. Robinson, a Broadway 111. szám alatt működő ügyvédi iroda partnerei, akik szintén a befektetők közt vannak, mindketten elhagyták a várost a tegnapi nap reggelén. Mr. Russel Newportba ment, hogy jelen legyen a tenger alatti távíró bemutatóján, Mr. Robinson pedig Washingtonba ment, ahol – úgy mondják – meginterjúvolja a tengerészeti hatóságokat, amelyek szintén figyelemmel kísérték a Newport-i kísérleteket. Mr. Watts, a tegnap a városban tartózkodó egyetlen befektető, nem tudta megmondani, hogy a hanghullámok milyen messzire terjedtek a víz alatt. Azt mondta, hogy Széchenyi gróf már néhány éve kísérletezik a találmányával, s egyúttal több más elektromos eszközön is dolgozik jelenleg.

Széchenyi gróf 32 éves. Gladys Vanderbilt-tel 1908-ban kötött házasságot. Édesapja, Széchenyi Imre gróf Ausztria-Magyarország korábbi berlini követe. Nagy-nagybátyja Széchenyi István pedig hírneves magyar hazafi. Széchenyi grófné nem ment Európába a hitvesével annak mostani útján, hanem édesanyja otthonában tartózkodik Newportban.”

A hangvezérelt torpedó-távirányítás módszeréről és eredményeiről a „The Marconigraph” c. szaklap 1912. októberi száma is beszámolt a 40. oldalán:

„Széchenyi tengeralattjáró rendszere

Egy víz alatti jelzőrendszer, amely hasznos a csatahajóinknak, amikor vezeték nélküli kapcsolatukat kilőtték. Egy találmány, amelyet Szechenyi gróf, Gladys Vanderbilt férje hozott az országba. Nem maga a gróf találta fel az eszközt, noha ennek ellenére a lelkes társasági tudósítók épp ellenkezőleg tudják.

A feltaláló egy másik magyar, Berger Krisztián, a Budapesti Torpedókutató Társaság alelnöke. Széchenyi gróf az ő anyagi támogatója.

A haditengerészet által a nyári hónapokban Newportban és Provincetownban végzett alapos és titkos kísérletek bebizonyították, hogy ebben a tengeralattjáró-jelzőrendszerben több van, mint lehetőség. A gróf a Torpedókutató Társaság elnöke, Berger úr pedig rengeteg munkát végzett Ausztria-Magyarországon, ahol fizikusként ismerték, a hanghullámokkal kapcsolatos kutatásai kimerítőek voltak, és a víz alatti jelzésekre szolgáló gépe egyszerűen hanghullám-előállító és -vevő.

Egy acél hajótest oldalfalai közé kifeszített húrból áll. A húr olyan feszes, hogy magas tiszta zenei hangokat produkál, ha egy alkohollal átitatott, selyemmel bevont, nagy sebességgel forgó korong megérinti. A hajótest oldalai hangszóróként működnek, a víz pedig, amint az tudvalevő remek közvetítő közeg. A vevőkészülék a vezeték nélküli távíró-szolgáltatók által szokásosan alkalmazott érzékeny mikrofon. A motoros tárcsa húrral való érintkezését karok és rugók szabályozzák, s lehetővé teszik a kezelő számára, hogy pontokat és vesszőket »küldjön«.

Minden kísérlet titkos volt, és csak nemrégiben szivárogtak ki az első hírek az új víz alatti jelzőrendszerről, amikor a Submarine Wireless Company-t Széchenyi gróf ügyvédjei, Eugene N Robinson és John M. Russell bejegyezték.”

A Berger Krisztián kései nekrológját tartalmazó újságcikk 1934-ben így írt az 1912-es amerikai kísérletekről:

„A kísérlet abból állt, hogy kilenc vízalattjáró hajót rendeltek Black Island elé, s egyiküket felszerelték a Berger-féle készülékkel. A hajó tízméternyire a víz alá merült, s a tenger mélyén világosan megfigyelhető jelzéseket fogott fel nagy messzeségekből. Ugyanakkor minden várakozást felülmúló víz alatt támadást lehetett intézni kormányozható torpedóval nyolc tengeri egység ellen.”

III. A találmány hatása és későbbi alkalmazása:

1913: Alexander Behm német feltaláló július 22-én bejegyzett, 282009 számú szabadalma a tengermélység, valamint hajók vagy akadályok távolságának és irányának visszavert hanghullámok segítségével történő mérésére szolgáló eszközről.

1914: Fessenden víz alatti kommunikációs eszközét először Boston kikötőjében mutatják be, az oszcillátor segítségével Morse-kódokat modulálva. Létrejön a hajó-tengeralattjáró közti akusztikus kommunikáció.

Márciusban amerikai parti őrség teszteli a Fessenden-oszcillátort a MIAMI nevű kutterén, a Grand Banks-en, Kanada új-fundlandi partjainál, ahol egy 3 200 méteres távolságról észlelik a hajó előtt fekvő jéghegyet és eredményes visszhangos mélységmérést mutatnak be.

Június 30-án Berger Krisztián magyar feltaláló US1101830A számon bejegyzett szabadalma a tengeralatti jelfogó készülékről.

November 8-án Berger Krisztián a július végén kitört első világháború miatt a semleges USA-ból távirati úton Berlinen keresztül küldött üzenetben tájékoztatta szüleit arról, hogy a találmányának tulajdonjogát megvásárló amerikai haditengerészet kétnapos kísérletsorozatot folytatott a Berger- és a Fessenden féle berendezésekkel, melyek a Berger-féle készülék előnyét igazolták, mivel azt „25 000 méteren túl is hallották”.

1915: A Fessenden oszcillátort 100 kHz-en tesztelik. Az amerikai és a brit haditengerészet dönt az 500, 1000 és 3000 Hz-es modellek rendszeresítéséről. A döntés vélhetően Fessenden brit és amerikai állampolgárságával is összefüggésben áll (Berger Krisztián továbbra is osztrák-magyar állampolgárként élt az Egyesült Államokban). Bár a Fessenden-oszcillátorok elterjedtek (az első, de még a második világháborúban is használnak szonár- és aknafelderítési célokra), jelzéseiket bármely közeli (ellenséges) hidrofon hallhatta, így a rendszert csak korlátozottan használhatták a háborús járőrözés során.

1917: Az Egyesült Államok első világháborúba történt belépésekor a Submarine Wireless Company-t – a Berger találmányának értékesítésére részben magyar tőkével alakult részvénytársaságot – mint ellenséges tulajdont lefoglalták. Berger Krisztián ekkor a Vanderbilt vállalatcsoportba lép át, ahol műszaki tanácsadóként foglalkoztatják.


16. dia: Berger Krisztián amerikai karrierjének látványos eredménye volt az a hangmodulátor, amely az emberi beszédhangot morze-kódokká alakította át. Erről a találmányáról is egy amerikai szaklap, a The Electrical Experimenter számolt be 1917. évi májusi számának 17. oldalán (a teljes szám letölthető itt).

1920: Alexander Behm megalapítja a Behm Visszhangos Mélységmérő Társaságot (Behm Echo Sounding Company) Kielben találmánya kereskedelmi forgalomba hozatalára.

1924: Az első kereskedelmi forgalomban kapható visszhangos mélységmérő egység, a Fessenden oszcillátort használó Fessenden Fathometer, üzembe helyezése a Submarine Signal Company (a korábbi Submarine Wireless Co. 1901-ben alapított riválisa) által az SS Berkshire vonalhajó fedélzetén.

1926: Berger Krisztiánt tagjai közé választja az Amerikai Hadmérnökök Társasága (Society of American Military Engineers).

1928: Augusztus 28-án befejezik a volt császári német haditengerészet ZÄHRINGEN nevű csatahajójának rádió-távirányítású célhajóvá (önvédelmi teszthajóvá) történő átépítését. A 12 000 tonnás csatahajót, fegyverzetétől megfosztva a legkorszerűbb tengerészeti tűzérségi eszközök (ágyúk és torpedók), illetve a légvédelmi eszközök tesztelésére egy rombolóról irányították rádió-távvezérléssel a bevetést imitáló – a lehető legéletszerűbb – tesztkörnyezet biztosítása érdekében. A kísérlet bizonyítja a rádió-távvezérlés nagyméretű járművek irányítására való alkalmasságát.

1930: Június 20-án, 52 éves korában Berger Krisztián meghal az olaszországi Meranóban.

1931: Március 2-án, 69 éves korában Klupáthy Jenő meghal Budapesten.

1938: Július 5-én, 59 éves korában gróf Széchenyi László meghal Budapesten.

Források:

Az előzményekhez:

Dr. Berthold Bosch: Großvaters „Radio Control”, https://www.aireradio.org/riviste_estere/FunkG_13-14/n.%20211_13b.pdf

John Merrill: Submarine radio communications 1900-1945, https://archive.navalsubleague.org/1996/submarine-radio-communications-1900-1945

Timothy S. Wolters: Early experiments in submarine wireless, https://dr.lib.iastate.edu/server/api/core/bitstreams/ade94d7b-c283-477e-bf2e-d5ab05eb94ac/content

https://en.wikipedia.org/wiki/Submarine_signals

https://en.wikipedia.org/wiki/Fessenden_oscillator

https://muse.jhu.edu/article/33762

https://en.wikipedia.org/wiki/Raytheon_Technologies

https://en.wikipedia.org/wiki/Radio_acoustic_ranging

https://www.ctie.monash.edu/hargrave/rpav_home.html

http://www.ironclad.saloon.jp/wardroom/GuidedTorp/guidedtorp.htm

http://www.hansonclan.co.uk/royal%20navy/tor_his.htm#The%20Nordenfelt

https://mechanixillustrated.technicacuriosa.com/2017/02/19/a-brief-early-history-of-unmanned-systems/

http://dreamonnarrowboat.blogspot.com/2016/09/une-torpille-sur-la-seine-la-torpille.html

https://archive.hnsa.org/doc/jolie/part1.htm

A Berger-Klupáthy féle torpedóhoz:

Sz.n.: Szechenyi Company uses his invention; The Count's Submarine Wireless Tried Out by Torpedo Boat at Newport. https://www.nytimes.com/1912/08/28/archives/szechenyi-company-uses-his-invention-the-counts-submarine-wireless.html

Submarine signal receiving apparatus, https://patents.google.com/patent/US1101830

Sz.n.: Novel telegraph system that respond to voice, in: The Electrical Experimenter, 1917. May, 17. o. https://www.yumpu.com/en/document/read/10681887/the-electrical-experimenter

Sz.n.: Egy magyar zseni útja, beérkezése és korai elmúlása – Berger Krisztián, aki feltalálta a távolból irányítható hajót és torpedót: in.: Ujság, 1934. január 14. (10. évfolyam, 10. szám) 27- 28.https://adt.arcanum.com/hu/view/Ujsag_1934_01/?pg=177

Jamrik Levente: Széchenyi torpedói ellen is védte a Tilden-erőd New Yorkot https://falanszter.blog.hu/2017/05/17/szechenyi_torpedoi_ellen_is_vedte_a_tilden-erod_new_yorkot

Jamrik Levente: Döbbenet: titkos magyar katonai kísérleteket folytattak New York alatt https://falanszter.blog.hu/2015/05/07/dobbenet_titkos_magyar_katonai_kiserleteket_folytattak_new_york_alatt

Czakó Andrea: Cifra szívügyek a múltból, https://minna-szalon.webnode.hu/l/milliardokat-ero-szerelem/

https://vous.hu/20160105-kultjelzo-rontgen-felfedezese-120-evfordulo/

https://hu.wikipedia.org/wiki/Klupathy_Jen%C5%91

https://www.yumpu.com/en/document/view/10681887/the-electrical-experimenter

A rádiós torpedó-irányítás későbbi alkalmazásához:

Anthony Edward Sokol: German Experiments with Remote Control During the Last War, https://www.usni.org/magazines/proceedings/1944/february/german-experiments-remote-control-during-last-war

Meg Evans, Tinkering with torpedos How HEdy Lamarr’s WWII invention Led to Wi-Fi and Bluetooth https://evanstonroundtable.com/2017/12/13/tinkering-with-torpedoes-how-hedy-lamarrs-wwii-invention-led-to-wi-fi-and-bluetooth/

https://en.wikipedia.org/wiki/G7es_torpedo

https://en.wikipedia.org/wiki/Acoustic_torpedo

https://en.wikipedia.org/wiki/SMS_Hessen

https://www.secretprojects.co.uk/threads/1930s-robot-battleship.25980/

https://historisches-marinearchiv.de/sonstiges/berichte/seiss.php

Jegyzetek: 

[1] Gróf sárvár-felsővidéki Széchenyi László 1908-ban kötött házasságot Gladis Gwynne-Vanderbilttel, az 1899-ben 185 millió dollárnyi cégvagyont és több, mint 70 millió dollárnyi személyes vagyont örökölt Alfred Vanderbilt húgával, az Amerikában vasúti- és hajózási érdekeltségekből álló cégbirodalmat alapító, minden idők 10 leggazdagabb amerikai polgára közé számító Cornelius Vanderbilt unokájával. Érdekesség, hogy Alfred Vanderbilt az 1915-ben megtorpedózott LUSITANIA óceánjárón veszítette életét.

[2] Az 1861-ben épült világelső USS MONITOR után Ausztria-Magyarország épített először monitor típusú hadihajót 1872-ben.

A konferencián elhangzott előadás megtekinthető az ELTE BTK Hadtörténeti Műhely Youtube-csatornáján, itt.