Hajósnép blog - a TIT HMHE blogja

Ez a TIT Hajózástörténeti, -Modellező és Hagyományőrző Egyesület blogja. Látogasd meg weblapunkat: Hajósnép.hu

Utolsó kommentek

Címkék

1% (3) Admiral Graf Spee (2) adóbevallás (3) adriatic (3) adria konferencia (2) adria magyar királyi tengerhajózási rt (4) ákos györgy (7) amatőr hajóépítők közössége (3) antal gábor (3) Aquitania (2) augusztus 20 (5) a magyar hajógyártás 175 éve (8) balatoni hajózás (3) balaton csavargőzös (2) balogh (4) balogh tamás (74) balogh tamas (33) bánsági andor (12) bechler józsef (3) Belgenland (2) bicskei jános (15) big four (3) Boat Show (4) britannic (2) buda motoros (12) buda motoros munkacsoport (11) búvárrégészet (32) Caligula (2) carpathia (7) Celtic (2) cerberus (2) Címkék (2) Clive Palmer (2) csatahajók (2) csokonai hajómodellező szakkör (3) debrecen (5) Dénesi Ildikó (7) De Ruyter (3) Digitális Legendárium (2) Digitális Legendárium Munkacsoport (2) domel vilmos (2) Donegal (2) dr. (2) dr lengyel árpád (14) dunaflottilla (2) Duna Express (2) duna tengerjáró (6) duna tv (2) egyesület (2) élethű hajómodellek (2) előadás (2) első világháború centenáriuma (18) ELTE BTK (3) Elveszett óceánjárók titkai (8) emléktábla (2) Encyclopedia of ocean liners (24) English (22) Erebus (4) és (2) eseménynaptár (3) északnyugati átjáró (5) Euróra Csoport (2) évfordulók (7) ex kassa (4) Farkas Judit (7) farkas vince (3) fiume (6) Folyamőrség (3) Franklin-expedíció (4) galaxis kalauz (2) Gályarabok (2) gigantic (2) gomodell2012 (2) gőzgép (7) gőzhajó (14) gyászhír (7) györgy ákos (3) habsburg (2) hadihajózás (24) hadikikötő (2) haditengerészet (10) haditengerészetünk (3) haditengerészetünk emlékei (6) Hadtörténeti Intézet és Múzeum (2) Hadtörténeti Múzeum (2) hagyományőrző tagozat (35) hajodesign (3) hajógyártás (3) hajógyártó (3) hajómodell (9) hajómodellek (5) hajómodellezés (8) hajómodellező tagozat (69) hajósnép (21) hajózás (2) hajózástörténeti (2) hajózástörténeti kisfilmek (6) hajózástörténeti közlemények (7) hajózástörténeti múzeum zebegény (2) hajózástörténeti tagozat (159) Hajózó rómaiak (6) hírlevél (5) hmhe (2) HMS HAWKE (3) HMT JUSTICIA (6) hm him (3) hocza istván (11) honvédelmi minisztérium (2) horthy (3) Horthy Miklós (2) horváth józsef (8) huvos ferenc (3) Innováció az osztrák magyar haditengerészetben (3) iskolahajó (3) Izolde Johannsen (6) juhász jenő (2) Justicia (6) Jütland (2) karácsony (11) képgaléria (4) kiállítás (87) klaszter (4) klub rádió (4) komárom (3) konczol peter (7) konferencia (23) könyvajánló (14) Kossuth gőzhajó (6) Kossuth múzeumhajó (6) koszorúzás (3) közgyűlés (2) közlekedési múzeum (4) krámli mihály (6) kuk kriegsmarine (4) kutatáshoz modellépítéshez (2) lajta (81) lajtamonitor hu (35) lajta monitor múzeumhajó (64) lajta ujjászületés (36) leitha (72) leitha emlékév (12) lengyel árpád (12) limes (6) löveg (2) Lusitania (8) Magyar haditengerészek emléknapja (2) Magyar hajózás (14) magyar limes szövetség (3) makett (4) Malin Head (3) megemlékezés (3) MH 1 Honvéd Tűzszerész és Folyamőr Ezred (5) MH 1 Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred (11) miksa (2) modell (4) monitor (60) munkacsoportok (15) múzéj (3) múzeum (7) Múzeumhajók (3) Múzeumi barangoló (6) múzeumok éjszakája (5) nagymodellek replikák (2) nagy negyes (2) national geographic (5) National Geographic (3) National Geographic Magazin (5) nautica (7) naviga (11) naviga versenynaptár (3) navis lusoria (2) Nederland (2) Nemi hajók (2) neszmély (3) nordenfelt (3) Novara (2) óbudai egyetem (2) Oceanic (2) Óceánjárók (29) Óceánjárók enciklopédiája (24) Ocean liners (23) Otrantó (3) otrantói csata (6) otranto szimpozium (2) Pálvölgyi József (10) pannonia (4) Pék György (2) pelles márton (3) Peter Meersman (2) Péter Pál Lehel (2) pola (3) rene b andersen (2) ripa pannonica (4) RMS Lusitania (2) RMS Titanic (5) rms titanic magyar kutatócsoport (22) római hajózás (5) roncskutatás (35) Rosguill (2) sajtófigyelő (13) SALT Hungary (3) savoya park (2) Secret of the Lost Liners (8) sir john franklin (5) sms kaiser franz josef (3) sms szent istván (3) sms zenta (2) spanyol gallion (2) Statendam (14) Streiter torpedóromboló (2) STS MAGYAR (2) susányi oszkár (5) Széchenyi gőzhajó (2) szent istván csatahajó (7) szent istván csatahjó (2) szoke tisza (26) tengeralattjáró (2) tengerészeti stratégia (3) tengerészeti világnap (2) tengeri régészet (10) Terror (4) tímár ágnes (3) TIT (71) tit (74) titanic (26) TITANIC 2 (2) TITANIC II (2) tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület (228) tit hmhe (197) Történelmi Vitorláshajó Makettezők Országos Találkozója (9) tuska lajos (2) újpest (2) underwater cultural heritage (4) valentinyi gyula (5) veperdi andrás (5) verseny (2) videó (12) víz alatti kulturális örökség (35) wreck diving (6) Yumi Watanabe (2) zebegényi hajózási múzeum (14) Zenta cirkáló (2) zoltán gőzös közhasznú alapítvány (9) zsigmond gábor (6) zsonda márk (2) Címkefelhő

Magyar közreműködés az HMS HAWKE roncsainak vizualizációjában

2024.10.15. 10:39 Doki

A mai napon 110 évvel ezelőtt, 1914. október 15-én süllyedt el az HMS HAWKE brit cirkáló a német U-9 jelű tengeralattjáró támadása következtében. A katasztrófában több, mint ötszáz brit tengerész vesztette életét. A roncsokat idén augusztusban találta meg és tárta fel a Gasperados nevű skót búvárcsapat Steve Mortimer vezetésével Kevin Heath, a Lost in Waters Deep honlap alapítója által végzett történeti kutatások alapján. A búvárok által a mélyben végzett munka eredményeit egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás dolgozta fel, elkészítve az expedíció jelentését és a roncsok legelső szemléltető grafikus ábrázolását, melyeket az évfordulóra emlékezve a National Geographic Magyarország Magazin mutat be az érdeklődő közönségnek.

 

cimlapsztori.jpg

1. ábra: Az HMS HAWKE elsüllyesztése a világháború második hónapjában hasonlóan váratlan és érzékeny veszteség volt a brit haditengerészet számára, mint az SMS ZENTA cirkáló elvesztése az Osztrák-Magyar Monarchia számára. Maradványainak felkutatása most az áldozatok több mint száz éve ismeretlen nyughelyének azonosításával egy hosszú történet végére tesz pontot.

 

A történet magyarul olvasható a magazin honlapján: itt.

 

hms_hawke_wreck_by_dr_tamas_balogh_20240907_v4.jpg

2. ábra: Az HMS HAWKE roncsairól készült SONAR-felvétel (fent) és a roncsok helyzetét és állapotát szemléltető digitális rajz, dr Balogh Tamás alkotása.

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe hajózástörténeti tagozat TIT HMS HAWKE

Megtalálták az HMS HAWKE roncsait

2024.08.13. 02:32 Doki

2024. augusztus 12-én a Lost in Waters Deep skót búvárcsapat bejelentette, hogy az előző napon megtalálták az első világháborúban német tengeralattjáró által elsüllyeszett HMS HAWKE brit cirkáló roncsát. A maradványok felfedezésére 110 méteres mélységben került sor, Fraserburgh-tól mintegy 130 km-re, keletre. A búvárok merülését a CLASINA búvárbázis-hajó segítette.

hawke_wreck_v1.jpg
1. ábra: 
Az HMS HAWKE cirkáló és a roncsairól készült szónár-felvétel (forrás: Lost in Waters Deep)


A HAWKE a 9 egységből álló EDGAR-osztály tagjaként épült az 1889. évi brit haditengerészeti védelmi törvény által jóváhagyott költségvetés terhére azzal a céllal, hogy erősen fegyverzett, nagy hatótávolságú hadihajóként lássa el a saját tengeri kereskedelem védelmének és az ellenséges tengeri áruforgalom zavarásának feladatát. Ennek megfelelően úgy tervezték, hogy egyszeri feltöltéssel átkelhessen az Atlanti-óceánon. 21 csomós (40 km/h) sebességével építésekor a brit haditengerészet leggyorsabb egysége volt. 2 db 23,3 cm-es ágyúból álló fő tüzérsége 500 méteres távolságból a 25 cm vastagságú páncélzatot is átütötte, így nagyobb hadihajókkal is szembeszállhatott. 10 db 15,2 cm-es másodlagos tüzérsége pedig alkalmas volt a klasszikus cirkáló-feladatok ellátására (A típus műszaki jellemzőinek részletes leírása megtalálható a "The Engineer" c. folyóirat 1892. évi 54. száma 12. és 74.-76.oldalán itt.)


hawke_tervek.jpg
2. ábra: Az HMS HAWKE általános elrendezése és keresztmetszete (fent), valamint kazán- és gépházi metszetei hátulról (lent balra), valamint oldalról és felülről (lent jobbra). A háromhengeres dugattyús gőzgépek hengersorrendje ugyanúgy fordított volt, mint a néhány évvel később épült kortárs osztrák-magyar ZENTA cirkáló esetében (forrás).


l0864.jpg
3. ábra: Az HMS HAWKE típushajója, az HMS EDGAR M=1:48 méretarányú hajógyári félmodellje a Greenwich-i Királyi Tengerészeti Múzeumban (forrás). 


Az HMS HAWKE arról nevezetes, hogy 1911 szeptemberében összeütközött az R.M.S.OLYMPIC nevű óriás utasszállító hajóval, az építés alatt álló TITANIC testvérhajójával, amelynek javítása miatt a TITANIC indulása a tavaszi olvadások idejére tolódott).

img0497.png
4. ábra: Az OLYMPIC és a HAWKE balesete Barry Spicer festményén (forrás).


dofoorr.jpg
5. ábra: Az OLYMPIC-kel történt nagyerejű ütközéskor levált és elsüllyedt a HAWKE ellenséges hadihajók meglékelésére szolgáló ún.: döfőorra (egy a hajó orrtőkéjével egybeépített nagy fémöntvény), a HAWKE pedig kis híján elsüllyedt. A fenti ábrán a szerkezet néhány részletrajza - nézeti rajza, valamint oldal-, felül- és szembőlnézete - látható (forrás: Dr. Balogh Tamás gyűjteménye).

A brit hadihajó 1914. október 15-én vált az Otto Weddingen parancsnoksága alatt haladó német U9 jelű tengeralattjáró áldozatává. Weddingen volt az a német tengeralattjáró-parancsnok, aki 1914. szeptember 22.-én egyszerre három - kötelékben haladó - brit páncélos cirkálót süllyesztett el. Sikeréhez a brit legénység tengeralattjáró-harcászati felkészületlensége mellett döntő szerepet játszott a hajók torpedótámadásokkal szemben túlzottan sebezhető belső térfelosztása (tervezésük idején ugyanis a torpedók még nem terjedtek el, így a hajó külső oldalfalával párhuzamos oldalsó széntárolók belső fala - melynek vízbetörés esetén a hajó úszóképességét biztosító válaszfalként kellett volna működni - túl közel maradt a külső héjhoz ahhoz, hogy az ott bekövetkező robbanás ereje megrongálja azokat, tömítetlenséget, s végül a hajók elsüllyedését okozva).


history-september-22-09-1914-hogue-bm-lifestyle-dresden-jpg.jpg
5. ábra: Otto Weddingen és az U9-es 1914. szeptember 22-i akciója, az HMS CRESSY, HOGUE és ABOUKIR cirkálók elsüllyesztése (forrás). A brit felszíni hajóknak a tengeralattjárókkal végrehajtott torpedótámadások megtervezésében és végrehajtásában járatlan legénysége megállt az első sikeres támadás áldozatainak mentésére, kiszolgáltatva hajóit a következő támadásnak.

A háború kitörésekor már elsősorban kiképzőhajóként használt HAWKE elvesztése egészen hasonló körülmények között történt, amenyiben a 3. flotta 10. cirkálószázada kötelékében, Hugh Williams korvettkapitány parancsnoksága alatt a testvérhajójával, az HMS THESEUS-szal együtt járőrszolgálatra rendelt hajó megállt, hogy átvegye az ENDYMION gőzösön érkező postát. Amint a cirkáló csónakja visszatért, újra beindították a gépeket, s 20 perccel később bekövetkezett a torpedótalálat a két kémény között, a hajó jobb oldalán. A HAWKE 5 perc alatt felborult és elsüllyedt - ugyanolyan szerkezeti okok miatt, mint a CRESSY, a HOGUE és az ABOUKIR. A legénység 524 tagja, nagyrészt fiatal - 14-17 éves - kadét, életét vesztette, csupán 70-en élték túl a tragédiát (a parancsnok szintén odaveszett).


063a_1.jpg
6. ábra: Az SMS U9, U17 és U20 jelű tengeralattjárók őrjárata (pirossal) az HMS HAWKE (kékkel) elsüllyesztése és a brit Honi Flotta skóciai állomáshelye, Scapa Flow elleni megkísérelt német akció idején (forrás).

der_englische_kreuzer_hawke_wird_von_einem_deutschen_unterseeboot_in_den_grund_gebohrt_darstellung_von_willy_stoewer_1914.jpg
7. ábra: A sülllyedő HAWKE Willy Stöwer korabeli festményén (forrás).

 

Mivel a torpedótalálat pillanatában a THESEUS látótávolságon kívül volt, a HAWKE elvesztéséről csak akkor értesült, amikor az U9-es őt is megtámadta - ezúttal sikertelenül - ezért rádión az őrjárat megszakítására és a bázisra történő azonnali visszatérésre utasította a HAWKE-ot, ám az nem felelt. A süllyedéskor sikeresen vízrebocsájtott egyetlen csónakjának 48 túlélőjét a norvég MODASTA gőzös vette fel, majd adta át a BEN RINNES halászgőzösnek, amely Aberdeen-be vitte őket. A flotta csak ekkor rendelte ki az HMS SWIFT rombolót, hogy túlélők után kutasson, de egy mentőtutajon és rajta 22 túlélőn kívül semmit sem talált.


u9_weddingen.jpg
8. ábra: A bevetésre induló U9 Helgolandnál 1914 szeptemberében (forrás) és Otto Weddingen fiatal feleségével (jforrás). A hadnagy nem sokkal élte túl az áldozatát: 1915. március 18-án az U29 parancsnokaként intézett támadást az HMS DREADNOUGHT csatahajó ellen, ám annak őrszemei kiszúrták a periszkópját és a csatahajó elgázolta a tengeralattjárót. Nem voltak túlélők A HAWKE elsüllyesztését (amelyről a brit közönség addig egyáltalán nem értesült) csak ezután  - 1915. június 27-én - hozták nyilvánosságra...


A támadás pontos helyét a britek nem tudták megállapítani. A hivatalos jelentésben mindenesetre az 57°47' Észak, 00°12' Kelet pozíciót adták meg, 125 km-re észak-északkeletre Peterhead-től.

A roncsok utáni kutatás számára is ez az adat jelentette a kiindulópontot. Ám a terület hidrográfiai térképén ezen a pozíción nem volt a tengerfenékre vonatkozó felmérési adat azon kívül, hogy az általános mélység 100-105 méter. Az ütközetjelentésben megadott koordinátáktól mintegy 9 km-re északra azonban egy részben felmért jelet tűntettek fel a térképek, amely 110 méteres mélységben azonosítatlan roncsot jelzett. Ez a pont lett a CLASINA legénységének kiindulópontja, ahol a búvárok 2024. augusztus 11-én, vasárnap végül is a HAWKE maradványaira bukkantak. A roncs 15 méternyire emelkedik a tengerfenék fölé és a gerincén áll. Orra és tatja letörött (a hajóorr - amely vélhetően elsőként ért le - súlyosan roncsolódott), az árbocok és a kémények jobbra kidőltek. A búvárok a fő tüzérség 23,3 cm-es ágyúja alapján azonosították a roncsot, melynek a helyszíni felvételek alapján elkészülő elemzés eredményével pontosított képét a következő hetekben teszi közzé a Lost in Waters Deep csapata, amely eddig már 109 különböző hajóroncsot tárt fel a Skócia körüli vizekben.

454867459_975885827673963_5474237737602435410_n.jpg
9. ábra: Az egyik 23,3 cm-es ágyú lövegcsöve és páncéltornya a lőréssel. Fotó: Simon Kay (forrás).


Források:

sz.n.: The First class Criuisers "EDGAR" and "HAWKE", in.: The Engineer, 1892. vol. 53. January-July, pp.12.,74.-76.
https://archive.org/details/sim_engineering_january-july-1892_53/page/n87/mode/2up

sz.n.: HMS HAWKE
https://en.wikipedia.org/wiki/HMS_Hawke_(1891)

sz.n.: The sinking of HMS HAWKE: 15 October 1914.
https://www.westernfrontassociation.com/world-war-i-articles/the-sinking-of-hms-hawke-15-october-1914/

sz.n.: HMS HAWKE
https://www.scottishshipwrecks.com/hms-hawke/

sz.n.: North Sea and English Channel Hunt
https://numa.net/expeditions/north-sea-and-english-channel-hunt/

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe TIT HMS HAWKE

A roncskutatók "Szent Grálja", avagy a hajóroncsok "fehér unikornisa"

2024.06.06. 02:18 Doki

Kolumbia kormánya a minap azzal került be a hírekbe, hogy 2024. május végén védetté nyilvánították a 316 évvel korábban – 1708. június 8-án – az ország partjai előtti tengeri ütközetben elsüllyedt spanyol SAN JOSE hadihajó maradványait, amelyet a régészek a hajó fedélzetén szállított értékek után a tengeri kincskeresők „Szent Gráljának” vagy a hajóroncsok „fehér unikornisának” neveznek. Vajon miért olyan értékes ez a hajó és mit kell tudni a védetté nyilvánítás hátteréről? Ennek járt utána egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás, akit Rékai Gábor kérdezett a Rádió Bézs adásában (a 2024.07.04-i adás első és második fele meghallgatható a Rádió Bézs archívumában 13:19-től).

san_jose_fiction.jpg

Fent: Spanyol kincses hajó ábrázolása Jeffery Farnol (1878-1952) brit író "Black Bartlemy's Treasure" c. kalandregénye (1920) borítóján (forrás: itt).


R.G.: Juan David Correa kolumbiai kulturális miniszter május 22-én jelentette be a hatóságok lépését, kiemelve, hogy „Ez az első alkalom, amikor ilyen nagy (600 méteres) mélységben fekvő tenger alatti régészeti lelőhelyet nyilvánítanak védetté Latin-Amerikában, ez történelmi tett”. Mitől ilyen fontos ez az esemény?
 

B.T.: Az elsüllyedt hajó rakománya az, ami jelentős értéket képvisel. A SAN JOSE 11 millió peso-t (344 tonna arany- és ezüstérmét), 116 láda smaragdot, kínai porcelánt és egyéb értékes gyarmatárut, s nem mellesleg a perui alkirály teljes személyes vagyonát szállította volna Európába (a szállítmány értéke a mai árfolyamon megközelíti a 13 milliárd dollárt).

Az a folyamat, amelynek a legújabb fejleménye a lelőhely védelembe vétele azonban nem most kezdődött, még csak a roncsot sem most találták meg. Mindez egészen az 1980-as évekig nyúlik vissza, amikor a víz alatti kutatási technológiák ugrásszerű fejlődése nagy lökést adott a víz alá merült értékek felkutatását végző kincskeresők és az őket finanszírozó vállalkozások számára azután, hogy az amerikai Mel Fisher 1975-ben 15 évnyi kutatómunka után végre rátalált a spanyol kincses flotta 1622-ben elsüllyedt egyik szállítóhajója, a ÑUESTRA SEÑORA de ATOCHA roncsaira. Mivel a hajó roncsai közül 40 tonna aranyat és ezüstöt, valamint 32 kilogramm smaragdot sikerült kiemelni, ez a fajta kutatómunka azonnal a szerencselovagok és kincsvadászok érdeklődésének középpontjába került.

001a_3.jpg

1. ábra: A NUESTRA SEÑORA de ATOCHA elsüllyedése 1622-ben – Richard Schlecht impressziója (forrás: itt).


001b.jpg

2. ábra: Az amerikai partvidék hajóforgalma Callao-tól Acapulcóig, Cartagenától Vera Cruzig/Havannáig. - Richard Schlecht rajza (forrás: itt).
 

A SAN JOSE-t is ezért kezdték el keresni, mivel köztudomású volt, hogy a spanyol örökösödési háború idején érte a britek támadása, akik mindenáron megakadályozni kívánták, hogy a háború finanszírozásához szükséges mesés vagyon Európába juthasson.

Az egyesült államokbeli befektetők egy csoportja, a Glocca Mora Co., amely "Sea Search Armada" (SSA) néven is működik, a saját állítása szerint 1981-ben talált rá a SAN JOSE roncsára Kolumbia partjainál, de a kolumbiai állam nem volt hajlandó aláírni a 65-35%-os vagyonmegosztási ajánlatot, és megtagadta a roncsmentési engedélyt. Mi több, a kolumbiai parlament még egy törvényt is elfogadott, amely az államnak biztosítja a kincsek feletti teljes tulajdonjogot, vagyis az amerikai cég legfeljebb az 5%-os találói díjra lett volna jogosult, amelynek a 45%-át adóként kellett volna befizetni a kolumbiai kincstár számára. Az SSA ezért 1989-ben beperelte Kolumbiát a saját és az Amerikai Egyesült Államok bíróságai előtt is. Míg a kolumbiai legfelsőbb bíróság 2007 júliusában úgy döntött, hogy a felszínre hozható kincseket 50-50%-ban kell megosztani a találók és az állam között, addig az USA bírósága 2015-ös ítélete szerint a lelőhely teljes tulajdonjoga a kolumbiai államé.

Közben a kolumbiai kormány másként biztosította a hozzáférését a mélytengeri kutatáshoz szükséges technológiákhoz és saját kutatásba kezdett az SSA által megadott koordinátákon, ám a keresőcsoport nem igazolta a roncsok meglétét az amerikaiak által 1981-ben megadott helyen, ezzel azt sugallva, hogy az SSA igénye jó eséllyel blöff volt.

Mindezek fényében kell értékelni azt a bejelentést, amit a kolumbiai kormány most tett. A bejelentéssel egyidőben ugyanis bemutatták a 2023 novembere óta tartó műszeres tengerfenékvizsgálat eredményeit, s azokat a víz alatti felvételeket, amelyeket a víz alatti autonóm járművek készítettek a maradványokról. Ezek a járművek az utóbbi évtizedben több, nagy jelentőségű tengeri régészeti felfedezésnél játszottak kulcsszerepet, az 1912-ben elsüllyedt TITANIC roncsáról készült első 3D szken elkészítésekor (2022), von Spee tengernagy Keletázsiai Hajórajának zászlóshajója, az 1914-ben elsüllyedt s.m.s. SCHARNHORST pándélos cirkáló maradványainak azonosításakor (2019) vagy a brit sarkkutató, Ernes Schakleton 1916-ban elsüllyedt hajója, az ENDURANCE roncsainak feltárásakor (2022). A kolumbiai kormány által bemutatott víz alatti felvételek kétségtelenné teszik azt a tényt, hogy valóban a SAN JOSE roncsait találták meg.


R.G.: Mitől és hogyan lesz egy hajó „kincses hajó”?

B.T.: Röviden: az a hajó „kincses hajó”, amely a spanyol „Kincses flottában” szolgált áruszállítóként, vagy kísérőhajóként. A Kincses Flotta egy a Csendes-óceánra és az Atlanti-óceánra kiterjedő tengeri áruszállítási és hajókíséreti rendszer volt, amely a Fülöp-szigetektől Amerikába, majd panamai átrakással Amerikából Európába szállította a spanyol gyarmatok nyersanyagait, így tulajdonképpen helyesebb többes számban „Kincses Flottákként” emlegetni őket.


002_37.jpg

3. és 4. ábra: Fent: a spanyol gyarmatok, s a Nyugat-Indiák (a karibi térség) és a Kelet-Indiák (Fülöp-szigetek) kincses flottáinak (az „Indiák Flottája” és a „Manila-hajók”) útvonalai (forrás: dr. Balogh Tamás © 2019). Lent: Az „Indiák Flottájának” tipikus alakzata. Érdekesség, hogy a spanyol tengerészet már az Anglia ellen vonuló Győzhetetlen Armada számára is ennek az ún.: Holdsarló-alakzatnak a felvételét rendelte el 1588-ban (forrás: itt).

A Kincses Flották (spanyolul „Flota de Indias”, azaz az „Indiák flottái” vagy más néven a „Flota de la plata”, azaz „Ezüstflotta”) tehát nem volt más, mint az értékes gyarmatárut az anyaországba szállító tengeri szállítmányok szervezett rendszere, amely 1566-tól 1790-ig működött. A Spanyolországból az Atlanti-óceánon át Amerikába tartó hajók a Nyugat-Indiai Flottát, a Panama földszorostól a Csendes-óceánon át a Fülöp-szigetekre tartó hajók pedig a Kelet-indiai (vagy közismertebb nevén Manila-) Flottát alkották. Ezek jelentették a legelső menetrend szerinti szállítási kapcsolatot az óceánokon át. A „Kincses flották” újdonságát az adta, hogy az értékes áruval megrakott szállítóhajók nem egyesével, hanem csoportosan, hadihajók védelme alatt közlekedtek, vagyis a szisztéma a ma már elsősorban a két világháborúból ismert konvojrendszer egyik korai példája. A rendszer kifejlesztése Pedro Menéndez de Ávila tengernagy, II. Fülöp spanyol király tanácsosa nevéhez fűződik, aki a francia kalózoktól fenyegetett Havannából a hajók csoportos atlanti átkelését javasolta katonai védőkíséret mellett.

A közvélekedés szerint a spanyol kincses hajókat roskadásig tömték arannyal, ám a valóságban gyakran egészen más a helyzet. A legtöbb hajó tipikusan romlandó – ráadásul az idő múlásával elenyésző – rakományt szállított (élelmiszert, dohányt és bőrt). A hajók valójában az anyaország és a gyarmatok közötti árucsere eszközei voltak, s ebben az árucserében a gyarmatok adták a nyersanyagot, az anyaország feldolgozóipara pedig a készterméket. Így a Spanyolországba tartó hajók rakományát sokkal inkább mezőgazdasági termények (fűszerek, cukor, dohány, selyem, stb.), épületfa, és különböző fémek alkották (utóbbiak között persze arany, ezüst, drágakövek és igazgyöngyök is). A visszaúton pedig utasokat, különböző textíliákat, könyveket és szerszámokat szállítottak a gyarmati gazdaságok számára. Ennek fényében gyakran hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy milyen ritkák azok a hajók, amelyek rakománya ténylegesen értékes feldolgozott nemesfémekből (pénzérmékből, műtárgyakból) – vagyis hétköznapi értelemben vett kincsekből – állt és elfelejtjük, hogy az ilyen víz alatti lelőhelyek feltárásától várható igazi kincs a tudás, amire a feltárás során szerzett ismeretek révén szert tehetünk.

A „Kincses Flották” hajói ugyanis nem úszó páncéltermek voltak, hanem elsősorban kereskedelmi hajók – fegyveres kísérettel haladó áruszállítók – a világkereskedelem egy korai időszakában. E kereskedelem fontosságát könnyű megérteni, ha tudjuk, hogy a magánfelek által közvetített minden árucikk értékének 20%-a adó formájában a spanyol koronát illette (ez volt az ún.: „quinto reál” vagyis a „királyi ötöd”). A nagyságrend érzékeltetésére tökéletesen alkalmasak a fennmaradt spanyol statisztikák, melyek szerint egyedül Havannából Spanyolországba az 1600-as években évi 11-, az 1700-as években pedig évi 9 millió peso áramlott. Egyedül 1790-ben (a kincses flották működésének utolsó évében) 20 millió peso hagyta el Amerikát Európa felé.

 

R.G.: Mit kell tudni magáról a hajóról? Milyen vízi jármű volt a SAN JOSE és hogyan süllyedt el?

B.T.: A SAN JOSE egy 64 ágyús, háromárbocos galleon volt, amelyet a Spanyolországhoz tartozó baszkföldi Usurpilban, a Mapil Hajógyárban épített Pedro de Aróstegui hajóépítő mester műhelyében (a mester az építkezés kezdetének évében meghalt), a mester fia, Pedro Fransico de Aróstegui Antonio de Gaztañeta elsődleges és Francisco Antonio Garrote, a kor leghíresebb spanyol hajóépítő mérnökének módosító tervei alapján 1697-1698 között testvérhajójával, a SAN JOAQUIN-nal együtt.

A galleonok a XVI. és XVII. század nagy háromárbocos hajói, amelyek az 1400-as évek közepén Portugáliában kialakult karakkokat váltották fel. Az első galleonokat az 1530-as években építették Spanyolországban, a XVI. század végén azonban az angolok, a hollandok és a portugálok is átvették. Alacsonyabbak, keskenyebbek, de hosszabbak és gyorsabbak voltak a karakkoknál (több vitorlával szerelték fel őket), s több mint egy évszázadon át jelentették a távolsági tengeri szállítás fő eszközét. Az 1600-as évek közepére a „spanyol galleon” kifejezés már kizárólag az „Indiák Flottáiban” és a „Manila Flottákban” használatos, vegyes rendeltetésű – hadi- és áruszállító – hajókat jelölte, s az elnevezés az évszázad végéig fennmaradt, akkor is, amikor már nagyméretű nehéz-fregattok vették át a régi hadi-galleonok helyét.


stern-and-profile-1691-fragata-2nd-orden-garotte_v1.jpg
5. ábra: A Francisco Garrote által készített egyik hajóterv 1690-ből (forrás: itt). A SAN JOSE ugyanilyen lehetett. Építésének Usurpilban történt befejezését és Cadízba történt áthajózását követően ugyanis Garrote "a híd lefuttatását", vagyis a ftatedélzet főárbocig történő meghosszabbítását javasolta (ahogyan a fenti terven is látható) a hátsó felépítmény magasságának csökkentésével, s a folyosók megszüntetésével és a dekoráció módosításával. A korai galleonok jellegzetessége volt a magas tatfelépítmény és az eleinte 4 (a karakkoktól örökölt), majd 3 árboc, amelyekre viszont kezdettől fogva három sor keresztvitorlát vontak fel (szemben a karakkok árboconként 2-2 sornyi keresztvitorlájával). Ez a magas tatfelépítmény a galleonok ikonográfiájának is meghatározó eleme maradt, amelyről egy érdekes tanulmány részletesen beszámol (itt). 2008-2010 között Spanyolországban korabeli technológiát használva felépítették egy korai galleon, az ANDALUCIA replikáját, amely azóta a tengereket járja, a galleonok távolsági kereskedelemben betöltött évszázados szerepének büszke hírmondójaként (további információk a hajóról: itt).


popa-de-nao-1699-agi_v2.jpg
6. ábra: A Francisco Garrote által készített tat-tükör terve, amelyet a SAN JOSE-nak tulajdonítanak (forrás: itt).


galeon_02.jpg

7. ábra: Háromárbocos, egy ütegfedélzetes korai galleon, az ANDALUCIA terve (forrás: itt).


008_15.jpg

8. ábra: Négyárbocos, két ütegfedélzetes korai galleon terve (forrás: itt).

009_12.jpg

9. ábra: Háromárbocos, két ütegfedélzetes kései galleon, a SAN JOSÉ tervének rekonstrukcióka (forrás: itt).


A SAN JOSE a spanyol örökösödési háborúban (1701-1714) José Fernández de Santillán tengernagy, Casa Alegre grófja parancsnoksága alatt hajózott: 2 másik hadihajóval együtt (172 ágyú) védtek egy 15 szállítóhajóból álló konvojt, amely 1708. május 28-án indult a panamai Portobeloból az új-granadai Cartagena de Indias felé. A flotta Június 7-én közelítette meg a Cartagena közelében, attól délre fekvő Barú szigetét, ahol éjszakára horgonyt vetett. Másnap a kifutást a gyenge szél késleltette, délután 15:00 órakor azonban 4 angol hadihajó tűnt fel a láthatáron. A brit Charles Wager tengernagy parancsnoksága alatt álló kötelék (208 ágyú) 17:00 órakor ért lőtávolba és azonnal a nagy hadihajókra támadt. Két órás közdelem kezdődött, amelyben a sötétség beálltával az egyik spanyol hajó sikeresen kereket oldott, a SAN JOSE azonban továbbra is támadás alatt állt. Az egyik angol hajó – a Henry Long parancsnoksága alatt haladó HMS EXPEDITION – azzal a határozott szándékkal közelített feléje, hogy a tengerészei a spanyol hajóra átszállva, kézitusával döntsék el a küzdelem kimenetelét, ám amint 60 m-re megközelítették, röviddel 19:00 óra előtt a SAN JOSE a levegőbe repült és azonnal elsüllyedt. 600 fős személyzetéből 11 tengerész élte túl a robbanást. A teljes rakomány odaveszett. José Fernandez de Santillán a hajójával együtt szállt a hullámsírba.

Ekkorra már teljesen besötétedett, de a holdfény lehetővé tette a szétszóródott spanyol hajók üldözését. Június 9-én, hajnali 02:00 órakor a britek beérték a SANTA CRUZ szállítóhajót, amelyet rövid harc után elfoglaltak (14 brit és 90 spanyol halott maradt a fedélzetén), a rakománya közt azonban nem volt kormányzati szállítmány. A legértékesebb zsákmány mindössze 13 láda 8 reál értékű ezüstpezo (ún.: spanyol dollár) és 14 ezüstrúd volt, mind magántulajdon. Nem sokkal később a SAN JOSÉ testvérhajóját, a teljes állami szállítmány egyharmadát – 5 millió pezot – szállító SAN JOAQUÍN-t is felfedezték. Weger utasítására a Simon Bridges parancsnoksága alatt haladó HMS KINGSTION (60 ágyú) és az Edward Windsor parancsnoksága alatt haladó HMS PORTLAND (50 ágyú) vette üldözőbe, de nem érték utol még azelőtt, hogy a cartagena-i erőd ágyúinak védelmet nyújtó lőtávolába ért, akárcsak a többi spanyol hajó, amelyek így megmenekültek.

A SAN JOSÉ és a SANTA CRUZ mellett a Weger-akció egyetlen spanyol vesztesége a CONCEPCIÓN nevű szállítóhajó volt, amelyet a britek sikeresen parthoz szorítottak Barú szigetén. A megfeneklett járművet azonban a saját legénysége felgyújtotta és elhagyta, így nem lett brit zsákmány belőle.


1024px-1708_os_wagers_action.jpg
wager_s_action_off_cartagena_28_may_1708.jpg

10.-11. ábra: A Weger-akció két korabeli ábrázolása a Greenwich-i Királyi Tengerészeti Múzeum gyűjteményéből, fent az ütközetjelentés melléklete (forrás: itt), lent pedig a Charles Weger 1748-as síremlékén látható faragványt ihlető Samuel Scott-festmény (forrás: itt).


A Cartagenába menekült konvoj a britek jelentlétében nem mert újra vitorlát bontani, így a rajtaütés sikeresen akadályozta a spanyol örökösödési háború anyagi támogatását. Charles Weger gazdag emberként tért haza, s később az Admiralitás első lordjává választották. Mégis csalódással emlékezett vissza a róla elnevezett akcióra, amiért a SAN JOSÉ-t nem sikerült elzsákmányolni. Ez a kor hivatalosságaiban is hasonló keserűséget ébresztett, ami miatt a hajó elleni támadást vezető két parancsnokot, Bridges és Windsor kapitányokat haditörvényszék elé is állították.


72086669_1269079383298265_4871811515868512256_n.jpg

12. ábra: A SAN JOSÉ ezüstpénz-szállítmányának jó részét a 8 reál értékű ezüstpezo (más néven „spanyol tallér”, vagy „spanyol dollár”) tette ki. Ez az érme nemcsak az első világvaluta volt, de alaposabb tanulmányozása a „dollár” elnevezés és a „$” jel eredetére is fényt derít. Az 1497-es monetáris reformot követően a Spanyol Birodalomban verték először tallér típusú 8 reálos ezüst érméket, mindig azonos paraméterek alapján. A 8 reálos az anyaországon kívül Potosí, Lima, Mexikóváros, Bogotá, Popayán, Guatemala és Santiago spanyol gyarmati pénzverdéiben készült, s a világtörténelem egyik leghíresebb érméje, mivel kibocsájtási időszakában – s még jóval azután is – világpénzként használták, így meghatározó szerepet játszott a nemzetközi kereskedelemben. Mintaként szolgált többek között a függetlenség elnyerése utáni amerikai dollár és az első latin-amerikai valuták számára is, sőt az 1857-es érmetörvény elfogadásáig törvényes fizetőeszköz volt az Egyesült Államokban is (8 reál = 1 amerikai dollár). Az amerikai dollár "$" szimbóluma is a spanyol dollár hátoldalán látható oszlopokkal és szalagokkal áll kapcsolatban, neve pedig a tallér szó torzulása. 1869-ig sok millió darabot vertek belőle a világ különböző pontjain. A fenti 8 reálos érme V. Fülöp spanyol király (1700-1746) mexikóvárosi pénzverdéjében készült 1739-ben. Előlapján a Spanyol királyság címere, a latin felirat: "PHILIP • V • D • G • HISPAN • ET IND • REX **MF*8*" - "V. Fülöp, Isten kegyelméből Spanyolország és az Indiák királya" és a 8 reálos értékjelzés. A hátlapon Héraklész oszlopai (a Gibraltári szoros két partja) közt a spanyol koronával megkoronázott Ó- és Újvilág két félgömbön ábrázolva (forrás: itt)

 

R.G.: Mit lehet tudni jelenleg magáról a roncsról? Milyen állapotban van a SAN JOSÉ és mit terveznek vele és a lelőhelyen lévő maradványokkal kapcsolatban?

B.T.: A roncsok megtalálásának 1981-es (ma már tudjuk fals pozícióadatokkal történt) bejelentése óta kibontakozott hosszadalmas nemzetközi vitára tekintettel talán ez a legjobb kérdés, amit a hajóval és a maradványai közt várható kincslelettel összefüggésben fel lehet tenni. Hiszen egyszerre 5 ország érdekelt a maradványok jövőjének alakításában: Spanyolország, amely a hadihajó és a rakomány kétségtelen tulajdonosa, Kolumbia, mint lelőhelyet ténylegesen birtokló parti állam, az Egyesült Államok, mint (vitatott) első megtaláló, végül Bolívia és Kína, mint a rakomány eredete szempontjából (származási helyként) érintett állam.

Spanyolország – bár az összes érintett ország körül a legfelkészültebb és a legtudatosabb a spanyol hajóroncsok kezelésével összefüggő tevékenységek tekintetében – egyelőre várakozó álláspontra helyezkedik: megvárja és értékeli a kolumbiai hatóságok magatartását. A 2000-es évek első évtizedében Spanyolország két hasonló, nagyjelentőségű kincslelet ügyében is pert nyert az Egyesült Államokkal szemben, így egyrészt most jó sok feladata van a spanyol tengeri régészeknek, másrészt (és talán ezzel is összefüggésben) hajlanak arra, hogy ha lehet, elkerüljék azoknak a nemzetközi támadásoknak a megismétlődését, amelyek 1992 (Amerika 1492-es spanyol felfedezésének 500. évfordulója) után zúdultak a mai Spanyolország nyakába az őslakossággal szembeni hajdani brutális bánásmód miatt (Bolíviának a potosi őslakosok által bányászott nemesfémrakomány miatt igénye pontosan ezt az érzékeny kérdést feszegeti).

A kolumbiai állam – amellyel összefüggésben sokan és gyakran figyelmeztetnek a korrupció elleni harc gyengeségére – egyelőre igyekszik példamutatóan eljárni a lelőhely kezelése tekintetében. Nemcsak azt jelentették be ugyanis, hogy magukénak követelik az egész leletet (annak ellenére, hogy a nemzetközi jog alapján az elsüllyedt hadihajók tekintetében a lobogó szerinti állam felségjoga – amíg az állam létezik – mindvégig csorbítatlanul fennmarad), de azt is, hogy a feltárást arra kívánják felhasználni, hogy Kolumbiát bevezessék a korszerű tengeri régészetet művelő élvonalbeli országok közösségébe. A puszta deklarációkon túl eddig több példamutató intézkedést is tettek a bejelentett cél megvalósítása érdekében:


013_014.jpg

13.-14. ábra: Fent a 2015-ös kutatást megelőzően térképre vitt kiinduló adatok, lent pedig az eredmény (forrás: itt és itt).


2015
januárjában a kolumbiai kulturális minisztérium úgy döntött, hogy a SAN JOSÉ feltárása kapcsán Kolumbiának meg kell ragadnia a kínálkozó lehetőséget és egy olyan hosszú távú tudományos projektet kell kidolgoznia, amely elősegíti a régészet és a tengeri robotika fejlesztését, valamint a haditengerészet és az akadémiai szféra együttműködését a víz alatti kulturális örökséggel kapcsolatos projektekben. 2015. november 17-én a kolumbiai haditengerészet a Woods Hole óceanográfiai intézet munkatársaival és egy REMUS 6000 típusú autonóm, víz alatti kutatórobot használatával azonosította is a lelőhelyet, s az ott készült víz alatti fényképfelvételek elemzésével – a helyszínen talált bronzágyúk jellegzetességeinek vizsgálata alapján – a régészek megállapították, hogy a megtalált maradványok a SAN JOSÉ roncsához tartoznak, s hogy az 1981-es amerikai lelőhelyi pozíció-adatok a frissen megállapított pozíció-adatoktól jelentősen eltérnek (az 1981-es „megtalálásra” hivatkozó amerikai Sea Search Armada vállalat igényét így a továbbiakban nem lehet jogosnak elismerni). A felfedezést mindazonáltal csak 2015. december 5-én jelentette be Juan Manuel Santos kolumbiai elnök.

002b_5b0b6ebf-a4f2-4747-b125-5db59a7c0fe5_rw_1200_hu.png

15. ábra: A kutatás eszközei és működési elvük (forrás: itt).

 

2016-ban a kolumbiai kulturális miniszter, Mariana Garcés Córdoba bejelentette, hogy a következő esztendők „a kutatás, és nem a kitermelés évei” lesznek, azaz a 2015-ös döntéshez ragaszkodva a kolumbiai kormány a lelőhely feltárásához szükséges szakismeretekkel rendelkező szakértő csoport kialakítására, a különböző szakterületek ismerői közötti együttműködés gyakorlatának kialakítására, a szükséges laboratóriumi infrastruktúra fejlesztésére koncentrál annak érdekében, hogy alaposan felmérjék a lelőhelyet és annak tartalmát. A SEABED PRINCE kutatóhajó további roncsolásmentes kutatást végez a roncsmezőn, melynek során 119 890 kép (fénykép és szonárgrafika), s 554 rövid munkavideó és 3 promóciós video készül.

2017 júniusában a korábbi döntések nyomán a köz- és a magánszféra közös finanszírozásán nyugvó beruházás (PPP-konstrukció) megvalósítását határozták el (a 600 méteres mélységben történő munkavégzés és leletmentés költségei becslések szerint mintegy 70 millió dollárt tesznek ki), amelybe az állam oldaláról meghívták a Kulturális Minisztériumot, a Haditengerészetet, az 1999-ben alapított Történelem és Antropológia Kolumbiai Intézetét (Instituto Colombiano de Antropología e Historia – ICANH), a magánszféra részéről pedig a svájci Maritime Archaeology Consultants AG-t, mint magánbefektetőt (Anthony Peter Clake, Ross Kevin Hyett, Oliver Plunkett és Jacques Michel Suter részvényesi közreműködésével). A svájci cég elkészíti a lelőhely feltárási programját, amellyel kapcsolatban a helyi sajtóban aggódó hangú cikk jelenik meg. Szerzője arra figyelmeztet, hogy a SAN JOSÉ roncsa a gyarmati örökség meghaladásának lehetőségét rejti magában Kolumbia számára és lehetőséget ad arra, hogy az ország tiszteletet parancsoló eredményt érjen el a nemzetközi közösségben. Ehhez azonban körültekintően kell kezelni egyrészt a lelőhelyhez kötődő kegyeleti szempontokat (a roncs hadisír), másrészt a rakományt jelentő értékekhez (a hajón szállított nemesfémeket adó bolíviai bányák kényszermunkásainak életét követelő „piszkos pénzhez”) kötődő negatív hatásokat. Ellenkező esetben fennáll a lehetősége annak, hogy végül megint csak a potosi bányák mélyén tanyázó kisördög, a bányászok által rettegett El Tio nevet a végén.

2018 márciusában közbeszerzési felhívást tettek közzé a feltáráshoz szükséges műszaki eszközök beszerzésére, amelyen a Maritime Archaeology Consultants AG és a bogotai (Kolumbia) bejegyzésű Géminis Consultores SAS részvénytársaság nyújtott be ajánlatot, utóbbi azonban májusában visszalépett, így a svájci cég vált a versenyben maradt egyetlen magánbefektetővé. Az ENSZ egyidejűleg levelet küldött a kolumbiai kormánynak, felszólítva Kolumbiát arra, hogy ne használja kereskedelmi célokra a roncsot. Az UNESCO-nak a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló egyezmény végrehajtását felügyelő szakértő testülete ebben a levelében aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a kincsek visszaszerzését eladásra, nem pedig a történelmi érték megőrzésére készülve tervezik, ami "egy jelentős kulturális örökségi érték helyrehozhatatlan elvesztését okozná".

2019-ben a Kolumbiai Egyetemi Internátus nevű 1886-ban alapított felsőoktatási magánintézmény víz alatti régészeti kurzust alapított, s kidolgozott egy munkadokumentumot a lelőhely régészeti jelentőségének elemzésére, valamint a hasonló kutatások során alkalmazott nemzetközi jó gyakorlatok alapulvételével a feltáráshoz javasolt alapvető szabályok azonosítására. Ebben megállapították, hogy a SAN JOSÉ roncsai által képviselt kutáurális örökség a hajóhoz, a rajta utazókhoz és a szállítmányához kapcsolódó közösségek identitásának szerves része, ezért közkincsként kell kezelni és nem szabad privatizálni, vagy rövidtávú pénzügyi haszonszerzésre felhasználni. Fontos alapvető feltételként azt is megállapították, hogy a lelőhelyen talált tárgyakat egységként kell kezelni, azokat szétválasztani (a lelőhelyről esetlegesen felszínre hozott gyűjtemény tárgyait egymástól elkülöníteni) nem szabad. A lelőhelyet hivatásos régészeknek kell felmérni és feltárni úgy, hogy – a roncsok által reprezentált kulturális örökség közkincs jellegére tekintettel – a feltárások eredménye nyilvános és átlátható legyen, a folyamat részleteit és eredményeit meg kell osztani a nyilvánossággal. A SAN JOSÉ kincse fontos és pótolhattalan (meg nem újítható) érték, amelyet nem lehet kincsvadászok túlzó ígéreteinek kiszolgáltatni, ezért a lelőhely kutatását több évre kiterjedően, ütemezve kell megtervezni a svéd KRONAN (1676) és a brit HMS TERROR (1848) roncsainak kutatására létrehozott projektekhez hasonló, átgondolt, szisztematikus és részletes kutatási modell alapján. Mindaddig, amíg ez nem lehetséges, a lelőhelyet nem szabad háborgatni, mivel a 600 méteres nagy mélység megvédi az ott lévő tárgyakat.

2022 júniusában az új kolumbiai elnök, Ivan Duque, és Gabriel Perez tengernagy, a haditengerészet parancsnoka új víz alatti felvételeket mutatott be a lelőhelyről. A sajtótájékoztatón azt is bejelentették, hogy a kutatást végző távirányítású jármű két másik hajóroncsot is felfedezett a környéken, köztük egy az 1800-as években épült szkúnert.

2023 decemberében a kolumbiai kormány új kulturális minisztere, Juan David Correa bejelentette, hogy az ajánlásokat megfogadva elkészítette a lelőhely részletes felmérési és kutatási tervét, s annak alapján – az alapos lelőhelyfelmérést követő években – megkezdik a leletek felszínre hozatalát.

2024 februárjában a kolumbiai kormány bejelentette, hogy felkészült a SAN JOSÉ lelőhelyéről történő leletmentésre, s az év folyamán megkezdik a lelőhely inventáriumának elkészítését és az első leletek felszínre hozatalát.

A maradványok állapotára vonatkozó kérdésre válaszolva az eddigi kutatás eredményeként a következőket sikerült megállapítani a lelőhelyről:

- Az eredetileg 41,4 m hosszú, 12,5 m széles hajó maradványai a tengerfenéken vannak, nagyrészt betemetve, a tengerfenékből kiemelkedő. üledékkel fedett anomália környezetében azonban számost olyan tárgyat találtak, amelyek antropogén eredetűek (ezek további alapos vizsgálata vezetett a roncs azonosításához).

- A hajó kettétört, a kutatás a hátsó 28,7 m hosszú hajótestrészt találta meg. A kettétört hajó tat-része a fartőkével lefelé érte el a tengerfeneket, amelybe belesüppedt: a hajógerinc lejtése a fartőke felé 3,5 fok.

- A rakomány több mint 90%-a (kb. 600 m3) a helyszínen van. A hajófenék oldalfalai által határolt területen (az egykori alsó raktérben) megtalálták a ballaszt kőanyagát, a konyhából származó réz vízforralóedényeket, különféle üvegneműt és boroskorsókat, ezüst és aranyérmeket, valamint 22 bronzágyút.

 

016_7.jpg
16. ábra: A lelőhelynek a kutatás eredményeként eddig ismertté vált állapota. Fent: a 2015 novemberében készített első képek a tengerfenéken azonosított 28,7 X 14,4 m kiterjedésű „anomáliáról” (forrás: itt). Középen: az „anomália” antropogén eredetét igazoló eredmények: szétszóródott bronzágyúk a kutatási területnek a hajó Francisco Garrote által készített eredeti tervrajzára helyezett és ahhoz tájolt fotómozaikján (forrás: itt). Lent: a kutatási területen talált ágyúk helyzete a hajón való eredeti elrendezésükhöz képest (forrás: itt).


017_7.jpg
17. ábra:
A kutatási terület és az ott eddig azonosított leletanyag a hajó eredeti elrendezéséhez képest (forrás: itt).



R.G.: Hány ilyen „kincses hajó” lehet még a világtengerekben?

B.T.: A spanyol kormány 2019 óta tudatosan fejleszti azt a képességét, hogy pontos információk álljanak a rendelkezésére a világszerte elsüllyedt spanyol hajókról. Ez több célt szolgál és többféle hatással is jár: egyrészt biztosítja a kormány számára a spanyol vonatkozású kulturális örökség védelmére történő felkészülést (a nagyságrend ismeretét, a megfelelő diplomáciai erőfeszítésekhez és a roncsmentéshez szükséges intézkedések megtételére való képességet), másrészt viszont arra is ráirányítja a figyelmet, hogy ezek az elsüllyedt értékek nem csak és nem elsősorban spanyol vonatkozásúak.

A SAN JOSE esetében például nyilvánvaló, hogy maga a hajó és a legénység (s a személyes tárgyaik) spanyolok, a hajó rakománya azonban ezer szállal kötődik Dél-Amerika népeihez: az aranyat és ezüstöt például Potosi bányáiban, a mai Bolívia területén termelték ki, nagyrészt a spanyol uralom alatt élő helyi őslakosok. A rakományban azonban még kínai porcelán is található, így Kína érintettséges is felvethető. A lelőhely pedig olyan területen található, amely jelenleg Kolumbiához tartozik. Az érintett államok köre így Spanyolországnál jóval szélesebb. Mindez azért is fontos, mivel az UNESCO Víz Alatti Kulturális Örökség Védelméről Szóló Egyezménye ismeri és elismeri az érintett víz alatti kulturális örökséggel igazolhatóan - mindenekelőtt kulturális, történelmi vagy archeológiai - kapcsolatban álló államok jogait (az egyezmény alkalmazását a konkrét esetben azonban nehezíti, hogy azt sem Bolívia, sem Kína, sem Kolumbia nem írta alá).

Egy szó, mint száz: a kérdésre válaszolva kijelenthető, hogy a világszerte ismert mintegy 3.000.000 hajóroncs közül több mint 1.600 spanyol, s ezek közül 681 süllyedt el 1492-1898 között az Atlanti-óceánon.

 

018_4.jpg

18. ábra: A különböző korokból származó ismert hajóroncsok világszerte (forrás: itt) és az Atlanti-óceán spanyol roncsai (forrás: itt).

 

Az elsüllyedt spanyol „kincses hajók” maradványainak kutatása szempontjából vannak különösen jelentős helyszínek, elsősorban azok, amelyeket a kor hajózási viszonyai közepette hírhedten veszélyes partszakaszok határoltak. Ezek közé tartozik Florida déli és keleti partszakasza, ahol egyedül csak az 1733-as Kincses Flottából 13 hajó futott zátonyra és süllyedt el, melyek jó része ma is feltáratlan.

 

R.G.: Van tanulság? Mire figyelmeztetheti – ha egyáltalán – a SAN JOSÉ esete a mai kor emberét?

B.T.: A történetnek számtalan tanulsága van, hiszen a gyarlóságainkra és az alkotókészségünkre egyaránt figyelmeztet.

Itt van mindjárt a felelősség kérdése: a britek azt állították, hogy a SAN JOSÉ felrobbant és a levegőbe repült, miközben a spanyolok szerint egészen más okozta a hajó elvesztését. A SAN JOSE ugyanis 1706 áprilisában érkezett Amerikába, s még abban az évben vissza is kellett volna térnie Európába, hiszen csak a cartagénai és a portobeloi vásárt kellett kivárnia, ahol begyűjtheti a spanyolországi feldolgozóiparnak a hajón szállított késztermékei értékesítéséből származó bevételt, hogy azzal támogassa a Bourbon V. Fülöp Habsburgokkal (és a velük szövetséges britekkel és hollandokkal) szembeni háborúját. A hajó indulása azonban a folyamatos brit fenyegetés miatt egyre késett, így végül még két évig kénytelen volt a Karibi térségben maradni. Új-Granada alkirálya kínjában még a Terra Ferma Flotta zászlósjajójává is kinevezte, mint a jelenlévő legerősebb hadihajót, Santillán parancsnokot azonban ez sem tudta többé visszatartani azután, hogy hírét vette, a francia Abraham Duquesne tengernagy köteléke hamarosan megérkezik és kész biztosítani számára a biztonságos hazatérést. Amikor végül rátámadtak az angol hajók és megakadályozták a francia hajórajjal való egyesülést, az ütközet végeredményét mindkét félnek meg kellett magyaráznia. A britek számára kínos volt, hogy túlerejük ellenére sem tudták zsákmányul ejteni a hajó kincseit (ebből a szempontból sovány vigaszt jelentett, hogy azokhoz bizony többé a spanyol király sem juthatott hozzá). Ezért aztán mondaniuk kellett valamit, amikor a hadbíróság a kudarc okáról kérdezte őket. Azt, hogy a hajó felrobbanásának története részükről esetleg tényleg csak a valóság szépítése volt, a spanyolok ellenkező állításán kívül az is alátámasztja, hogy a brit tengerészeti taktika a hajókat kímélte és az embereket pusztította: a tengeri ütközetek ágyúpárbajában a brit tüzérek soha nem a hajótestre céloztak, mivel nem akarták elsüllyeszteni a hajót: tisztában voltak vele, hogy az még nekik is jól jön. A megtámadott hajókat inkább elfoglalni akarták, ehhez pedig nem kellett elsüllyeszteniük, elég volt, ha csak harcképtelenné teszik őket. Ezért a hajók árbocait igyekeztek kidönteni egy-egy jól irányzott sortűzzel (a vastag hajótesteket úgyis sokkal nehezebb lett volna átütni), illetve kartáccsal tizedelték a legénységet, hogy minél kevesebb ellenállásra képes tengerésszel találkozzanak a megtámadott hajóra történő átszállás után. Ennek ismeretében nehéz elhinni, hogy a magasan a vízszint felett álló árbocokra célzó brit tüzérek telitalálatot értek el a hajótest víz alatti részén lévő lőporraktárban… Ugyanakkor a spanyolok történetét is indokolt óvatosan kezelni. Szerintük a hajóval nem az ellenség végzett, hanem a karbantartási lehetőségek hiánya. Abban a két évben ugyanis, amíg a Karib-tengeren vesztegelt, sehol sem lehetett partra húzni és felújítani. Igaz ugyan, hogy viszonylag új hajó volt (még csak 6 éves volt, amikor elhagyta Európát), viszont Cartagéna előtt megfeneklett és a hajótest súlyosan megfeszült, mielőtt sikerült megszabadítani a zátonyról. Megfelelő hajógyár és javítóbázis hiányában sehol sem tudták dokkba állítani és átvizsgálni a szerkezetet, vagy pótolni a cserére szoruló alkatrészeket. Így, amikor elszabadult a pokol és a hajó ágyúi egyik sortüzet a másik után lőtték ki az angolokra, az ágyúk szakítóerejéből eredő erőteljes erőhatásoknak kitett meggyengült hajótest végül is megadta magát és a SAN JOSÉ egyszerűen kettétört ott, ahol a gerince a zátonyon megsérült. Ami miatt ezt a történetet is indokolt fenntartásokkal kezelni az a következő: ha esetleg mégis lőporraktári robbanás történt, de azt nem a brit ágyútűz okozta, akkor annak csakis a hajó személyzetének valamilyen mulasztása állhatott a hátterében. Ezt pedig aligha hallották volna szívesen a hajó elvesztésének körülményeit vizsgáló spanyol hatóságok. Ehhez képest egyszerűbb volt mindent rákenni a gyarmati hatóságokra, akik nem tudták biztosítani a hajó megfelelő műszaki állapotát. Így aztán csak annyit lehet bizonyosan állítani, hogy a hajó az ütközetben kettétört az azonban rejtély, hogy mi okozta a kettétörését. A történelemben mindenesetre a britek narratívája terjedt el, s a világ közvéleménye ma is úgy tudja, hogy a hajón történt lőporraktári robbanás okozta a SAN JOSÉ elvesztését.

Az alkotókészségre vonatkozóan pedig - a történteket illető kitalációkon túl - szép példa a SAN JOSÉ történetének napjainkig tartó továbbélése, amelynek talán nem is vagyunk a tudatában. S itt nem a hajón szállított ezüsttallérok és az amerikai dollár közötti kapcsolatra gondolok. A SAN JOSÉ - a kalóztámadás következtében felrobbant és rakományával együtt a tengerbe veszett kincseshajó - történetét ugyanis a híres belgra grafikus, Georges Prosper Remi (1907-1983), alias Hergé is feldolgozta a "Tintin Kalandjai" c. sorozatban, "Az Unikornis titka" címmel (a cím közvetlenül reflektál arra, hogy a SAN JOSÉ a hajóroncsok "fehér unikornisa"). A történet a Le Soir-ban, Belgium vezető frankofón újságjában jelent meg 1942 júniusa és 1943 januárja között naponta, Belgium náci megszállása idején, a második világháborúban.

herge.jpg

19. ábra: Jelenetek a képregényből: a tengeri csata és a roncs, ahogyan Hergé elképzelte (forrás: itt, ittitt, ittitt, itt és itt).


S, hogy ez a történet mennyire aktuális, azt jól mutatja, hogy lelkes önkéntesek egy csapata 2019-ban felépítette a képregényben a SAN JOSÉ-t helyettesítő "kincses hajó", az UNIKORNIS M=1:25 méretarányú kicsinyített, ámde hajózható másolatát, amellyel Antwerpenből kiindulva azóta is kirándulásokat tesznek a közeli tengerparton (további információk erről itt és itt).

model.jpg

20. ábra: Fent a képregénybeli hajó modell-tervrajza, lent pedig a megvalósult M=1:25 méretarányú hajózható modell (forrás: itt és itt).

Végül az emberi tényező nemcsak az ütközet idején történtekkel kapcsolatban szolgálhat tanulságokkal, de manapság is, a lelőhely sorsát érintő döntések meghozatalával összefüggésben. Hiszen a SAN JOSÉ kincsei körüli vita lényege a kulturális örökség és az üzleti haszon közötti értékválasztás. Hergé hivatkozott képregénye is az előbbi mellett szól, hiszen a maga módján ugyancsak azt jelzi, hogy milyen meghatározó mértékben részévé vált az emberiség identitásának a tengerhajózás e nagy korszakának minen emléke. Ezért nagy megkönnyebbülést jelent, hogy úgy tűnik: a hajó maradványainak sorsáról folyó vitában egyelőre a kulturális örökség élvez elsőbbséget.

Maradjon is így!


Források:

Clara Rahn Phillips, John B. Hattendorf, Thomad R. Beall: The sinking of the Galleon SAN JOSÉ on 8 June 1708. – An exercise in historical detective work. in.: The Mariner’s Mirror, Vol. 94., No. 2. May 2008.

https://colombiacorners.com/sunken-treasure-the-galleon-san-jose/

https://benersonlittle.com/category/uncategorized/

https://galeonsanjose.org/la-historia-del-galeon-san-jose/

https://shiplib.org/index.php/home/why-archaeology-matters/archaeology-of-the-san-jose-1708/

https://www.academia.edu/19453876/Los_galeones_espa%C3%B1oles_del_siglo_XVII_Tomo_I

https://historiadecolindres.blogspot.com/2012/06/18-el-cuadro-misterioso.html

https://www.cbsnews.com/news/san-jose-shipwreck-colombia-try-to-get-treasures-cargo-worth-billions/

https://www.nytimes.com/2023/11/10/world/americas/san-jose-galleon-shipwreck-treasure.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Wager%27s_Action

https://en.wikipedia.org/wiki/Spanish_galleon_San_Jos%C3%A9

https://cyplot.de/san-jose

https://www.pinterest.co.uk/pin/navy--23855073020096518/

https://english.elpais.com/elpais/2019/03/01/inenglish/1551436896_082581.html#

https://hajosnep.blog.hu/2019/03/03/hirek_a_tengeri_regeszet_vilagabol_spanyolorszag_a_viz_alatti_kulturalis_orokseg_kutatasanak_ujabb_n

https://en.wikipedia.org/wiki/The_Secret_of_the_Unicorn

https://ng.24.hu/kultura/2024/05/28/san-jose-spanyol-hajoroncs-kolumbia-kincs/

2 komment

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe hajózástörténeti tagozat hajómodellező tagozat TIT spanyol gallion tengeri régészet

A hajókatasztrófa, amely megváltoztatta a világot - a LUSITANIA kutatásának legújabb eredményei

2024.03.14. 13:19 Doki

Egyesületünk elnöke, Dr. Balogh Tamás és kutatótársa, Könczöl Péter 2018 óta vesznek részt a LUSITANIA-roncs nemzetközi kutatásában. Az egymást követő években elért eredményekről többször nyilvános előadások keretében számoltak be az érdeklődőknek. A 2024. január 26-án Szegeden tartott előadásról készült felvétel elérhető az R.M.S. TITANIC - Magyar Kutatócsoport YouTube-csatornáján.

426692700_441018711706613_6767661939365742170_n.jpg


Az előadásra a Szegedi Közéleti Kávéház - Dr. Szondi Ildikó - felkérésére, a Magyar Tudományos Akadémia  Szegedi Bizottsága székházában került sor. A felvétel elkészítéséhez technikai segítséget nyújtott Orosz Tibor. Köszönet a szervezőknek!

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület hajózástörténeti tagozat Lusitania konczol peter rms titanic magyar kutatócsoport

Előkerült az eddigi legősibb hajóroncs

2024.02.28. 18:10 Doki

2024 február közepén röppent fel a hír arról, hogy a toruni (Lengyelország) Nikolausz Kopernikusz Egyetem Víz alatti Régészeti Központjának kutatói – Andrzej Pydyn professzor vezetésével – feltárták az eddigi legősibb hajóroncs-lelőhelyet a törökországi Antalyai-öbölben, a Gelidonya-fok közelében. A hírekből tudható információkkal kapcsolatos további részéletek iránt Tímár Ágnes, a Klub Rádió Galaxis Kalauz című műsorának szerkesztő-műsorvezetője érdeklődött egyesületünk elnökétől, Dr. Balogh Tamástól, aki 2016-2017 között részt vett az UNESCO víz alatti kulturális örökség védelméről szóló nemzetközi egyezménye végrehajtását felügyelő kormányközi testület munkájában, Magyarország képviseletében, 2017-2020 között pedig a Magyar Búvár Szakszövetség Tudományos Bizottságának vezetőjeként tevékenykedett. Az alábbi posztban az adás előtti egyeztetés kérdései és a rájuk adott válaszok olvashatók, míg a felvett és adásba került bővebb, több témát érintő kétrészes beszélgetés meghallgatható a poszt végén megosztott linkekre kattintva.


fb_ra.jpg

T.Á.: Milyen emlékeket rejt, illetve tárhat fel egy hajóroncs?

B.T.: Jelenlegi tudásunk szerint mintegy 3 millió különböző korú hajóroncs fekszik szerte a világtengerekben, de ezek közül csak kevesebb, mint 1 % feltárására került sor. A roncsok és a kutatásukkal feltárható leletek, ismeretek jelentősége tehát mindig attól függ, hogy milyen korú, típusú és rendeltetésű hajóról van szó. Milyen céllal indult útnak, mi volt a fedélzetén, milyen körülmények közepette süllyedt el (balesetben, viharban, háborúban), stb. Gondoljunk csak a balesetben elsüllyedt TITANIC-ra, a háborús támadás áldozatává vált LUSITANIA-ra, a tengeri ütközetekben elsüllyedt hadihajókra (a YAMATO-ra, a BISMARCK-ra, a HOOD-ra, a Jütlandi tengeri csata 25 elsüllyedt hadihajójára), a nagy földrajzi felfedezők rejtélyes körülmények között elpusztult hajóira (mint például Ernest Shakleton ENDURANCE nevű hajójára, vagy Sir John Franklin TERROR és EREBUS nevű sarkkutató hajóira), a spanyol kincses flotta viharban, navigációs hiba miatt, vagy kalóztámadások következtében elsüllyedt szállítóhajóira, az ókori görög és római hajókra, és így tovább. Más és más információk kinyerhetők egy fémből épült modern hajó, vagy éppen egy több ezer éves fahajó roncsaiból. Az elsüllyedés helye szintén jelentősen befolyásolja a kutatást, hiszen egy mélytengeri lelőhelynek már a megközelítése is sokkal nehezebb, mint egy partközeli fekvésűé. A mélység ráadásul a maradványok romlását is képes befolyásolni: minél hidegebb és oxigénszegényebb a tenger, annál nagyobb az esély arra, hogy akár szerves anyagok is hosszabb ideig fennmaradhassanak benne. Az elsüllyedés körülményei – baleset, vihar vagy háborús cselekmény – ugyanilyen hatással járnak: egy tengeri csatában felrobbant hajónak jóval kevesebb intakt része és jóval több kisebb-nagyobb szétszóródott maradványa van. Végül az elsüllyedt hajó kora és rendeltetése is befolyásolja a kutatási eredményt, elvégre más kerülhet felszínre egy XX. századi hadihajóból, más egy XIX. századi utasszállítóból és más egy XVIII. századi áruszállító hajó roncsai közül.

000a_2.jpg
1. ábra: A fenti térképen nem az összes, hanem egyedül csak a második világháború alatt elsüllyedt hajó látható. A térképet Rean Monfils készítette, a csendes-óceáni, illetve az atlanti-földközi-indiai-óceáni (AMIO) hajóroncsok földrajzi információs rendszerének adatbázisait egyesítve. (Forrás: itt.)

E sokféle változó ellenére azért mégis van általánosan érvényes meghatározás, amennyiben az egy-egy hajóroncs lelőhelyének kutatása során várható legnagyobb érték – az igazi kincs – mindig az információ, a tudás, ami a történtekre, az okokra és a résztvevők életére, szerepére, magatartására vonatkozik. Ráadásul a hajókon szállított rengeteg használati tárgy és a sokféle rakomány is információt hordoz. Hiszen azt szokták mondani, hogy egy hajó annyira összetett alkotás, hogy azon a babakelengyétől a koporsóig minden van (mivel a kontinensek közötti hosszú tengeri utazások ideje alatt számtalan igényt kellett kielégíteni a fedélzeten). Így aztán sokat tanulhatunk a roncsok feltárásából. A balesetben, viharban elsüllyedt hajók roncsinak feltárása segíthet a hatékonyabb hajókezelés és a viharállóbb tervezés módszereinek kifejlesztésében. A harci cselekmények következtében elsüllyedt hajók esetében pedig a támadásoknak ellenállóbb konstrukciók megalkotásához járulhatnak hozzá a tengerfenéken nyugvó maradványok vizsgálatából levont következtetések.

A bronzkori hajóroncsok elsősorban kronológiájuk miatt egyediek, hiszen ezzel a lelettel együtt eddig mindössze három ilyen korú roncsot találtak, de a három közül ez a legrégebbi (a korábban feltárt roncsok a mükénéi kultúrához tartoztak, a mostani viszont a megelőző minószi kultúra része). A hajó maga nem maradt észlelhető, mivel a tengerlakó farontó élőlények már rég felemésztették a fából készült alkatrészeket. Kizárólag a szétszóródott rakomány pozíciója és helyzete, illetve a szikláknak csapódás megakadályozása érdekében kivetett kőhorgonyok alapján állítható, hogy a leletek egy hajótörés helyszínéhez tartoznak. A jelen esetben ezért a most megtalált bronz kori hajóroncs – pontosabban a hajótörés helyszínén lévő lelőhely – leletanyaga az, ami különösen érdekes, hiszen ez nem más, mint a mára már teljesen lebomlott egykori fa hajó rakománya, melynek zömét mintegy 10 tonnányi fémszállítmány alkotta (réz és ón). A rézrudak mindegyike körülbelül 20 kg-ot nyom. Ezek közül eddig körülbelül 30 darab került elő, de sok még mindig a víz alatt, a tengerfenék mélyebben fekvő lejtőjén van. A hajón ezen kívül szállítottak egyfajta viaszt is – amelyet a kohászati eljárásban használtak – de találtak még üveget, csontot, kézműves termékeket. A hajózásra veszélyes, zátonyos partszakasz közelében korábban már több más, hasonló lelet is előkerült. A Gelidonya-fok ugyanis hírhedt hajógyilkos hely, amelyet napjainkban világítótoronnyal jelölnek az arra hajózók biztonsága érdekében. A mindenütt szinte függőleges, magas partfal megakadályozza a kikötést, az erős áramlatok és szelek pedig veszélyeztetik a navigációt. Eleve nagy az esélye tehát annak, hogy itt zátonyra fut egy hajó.

000c2.jpg

2. ábra: A Gelidonya-fok közelében bonyolódó bronz-kori kereskedelem útvonalai (balra) és a fok maga (jobbra fent és lent).


000c3_1.jpg

3. ábra: A bronzkor hajóinak szemléltető bemutatása. (Forrás: TIT HMHE/National Geographic Magyarország)

A lelet korának meghatározását maga a rakomány segíti: a rézrudak ugyanis a tengerben eltöltött idő alatt a sósvíz hatására idővel eldeformálódnak, alakváltozásuk mértéke pedig kijelöli a lelet korát. Ez a rakomány azt igazolja, hogy a most megtalált lelőhely a legkorábbi ismert hajóroncsra utal, amit az emberiség valaha megismerhetett: mintegy 3 500 éves (valamikor Kr.e. 1 500 táján süllyedhetett el). A bronzkorból pedig csupán két hajómaradvány ismert, de ezek is későbbi korokból valók. Az elsőt éppen itt, a Gelidonya-foknál találták meg 1954-ben (a lelet is a helyszínről kapta a nevét), amikor Kemal Aras szivacshalász a mostani lelethez hasonló szétszóródott egész és tört részrudakat azonosított a tengerfenéken. A lelőhelyre a Pennsylvania Egyetem régészprofesszora, Rodney Young szervezett expedíciót 1960-ban, amelyet George Fletcher Bass búvár vezetett, megállapítva, hogy a rudakat szállító hajó valamikor Kr. e 1 200-ban süllyedhetett el. A második bronz kori hajólelet valamivel nyugatabbra, az Uluburun-földnyelvnél került elő, Kas közelében, 1982-ben. A lelőhelyet 1986-1994 között tárták fel a texasi A&M Egyetem munkatársai, Cemal Pulak professzor vezetésével, aki a leletet Kr.e. 1 300 környékére datálta. A Gelidonya-i és az Uluburun-i hajók tehát a mükénéi korban süllyedtek el, a mostani lelethez tartozó hajó viszont jó 200 évvel korábban, vagyis akkor, amikor a térségben még a minószi kultúra dominált. Ennek fényében érthető igazán, hogy miért jelentős a mostani felfedezés, hiszen az eddigi ismeretekhez képest jóval korábbra helyezi a rézmegmunkálás legkorábbi ismert időpontját. A kutatást Andrzej Pydyn, a toruni Nicolaus Copernicus Egyetem Víz alatti Régészeti Központjának munkatársa vezette, aki 2010-ben George Fletcher Bass meghívására már részt vett a Gelidonya-roncs feltárásának 50. évfordulójára szervezett kutatásban.

Nem mellesleg a Gelidonya-roncs feltárása a búvárrégészet kezdetét is jelentette, amelynek mindjárt nagy lendületet is adott, hiszen Svédországban szintén az 1960-as évtizedben találták meg, hozták felszínre és kezdték el konzerválni a XVII. században elsüllyedt VASA hadigalleont, a dánok pedig ugyanekkor találtak elsüllyedt viking hajókat Skuldelevben. A hajóroncsok feltárásától várható hatásokat, értékeket számba véve ezt is célszerű számításba venni.

000c3.jpg

4. ábra: Fent az Uluburun-roncs és lelőhely elemző leírása érzékletes bemutatását adja annak, hogy mire lehet számítani a most feltárt lelőhelyen. Lent a rakomány eredeti elhelyezését szemléltető ábra. (Forrás minden ábrázoláshoz: Cemal Pulak).

000h.jpg

T.Á.: Milyen kortól számít jelentősnek egy ilyen felfedezés?

B.T.: A kérdésre a hatályos magyar és nemzetközi jogszabályok alapján is lehet válaszolni.

A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény szerint régészeti örökség az emberi létnek a föld felszínén, a föld vagy a vizek felszíne alatt és a természetes vagy mesterséges üregekben 1711 előtt keletkezett érzékelhető nyoma, amely segít megismerni az egyetemes kultúrát, az emberiség történetét, kapcsolatát környezetével, valamint hozzájárul az ország területén élt népek és a nemzet történelmének rekonstruálásához, igazolja, bemutatja, alátámasztja népünk eredetét és fejlődését, továbbá amellyel kapcsolatos információszerzés fő forrásai a feltárás és egyéb kutatási módszerek. Ugyanakkor a régészeti örökség – a hadtörténeti örökség régészeti módszerekkel kutatható elemei, a műemléki értékek, és a különböző emlékhelyek mellett – egy nagyobb kategória, a kulturális örökség része.

A víz alatti kulturális örökség védelméről szóló, 2001-ben elfogadott, Magyarországon a 2014. évi IX. törvénnyel kihirdetett egyezmény szerint viszont a „víz alatti kulturális örökség” fogalmába beletartozik minden olyan emberi jelenlétre utaló kulturális, történelmi vagy régészeti jellegű maradvány, amely részben vagy egészében, időszakosan vagy folyamatosan legalább 100 éven át víz alatt volt, például helyszínek, építmények, épületek, tárgyi leletek és emberi maradványok, azok archeológiai és természeti környezetével együtt; a különböző vízi, légi és egyéb járművek, illetve azok valamilyen része, rakománya vagy egyéb tartozéka, azok archeológiai és természeti környezetével együtt; és a történelem előtti korok tárgyi emlékei. A tengerfenéken lefektetett csővezetékek és kábelek viszont nem tekintendők a víz alatti kulturális örökség részének, úgyszintén a tenger mélyén telepített egyéb, még használatban lévő berendezések sem.

A leletek kora és örökségi értéke között tehát valóban van összefüggés, de míg Magyarországon egy fix dátum – az 1711-es év – képezi a határt a régészeti örökség körébe tartozó és az oda nem tartozó értékek között, addig a nemzetközi közösségben legfeljebb csak egy mozgó dátum érvényesül, amennyiben a 100 éve víz alatt lévő emlékeknek tulajdonítanak örökségi értéket.

A most megtalált roncsra visszatérve a kora jelentőségéről már esett szó. Arról viszont nem, hogy a bronzkorban milyen jelentősége volt annak a szállítmánynak, amit a hajó magával vitt. Akkoriban óriási rézigény jelentkezett, mivel a korra jellemző fém, a bronz előállításának egyik alapanyagáról van szó – a bronz a réz és az ón 10:1 arányú ötvözete – viszont a Földközi-tenger térségében csak kevés helyen bányásztak rezet. A kor és a térség ismert rézleletei mind egyetlen helyhez, Ciprus szigetéhez köthetők, ahonnan a mükénéiek, a minósziak és az egyiptomiak is importáltak, élénk tengeri kapcsolatokat .kialakítva a szigettel. S minél több hajó indult útnak, annál több süllyedt el. A most megtalált lelőhelyen is együtt van jelen ez a két fém (kb. 10 tonna réz és 1 tonna ón) egy viaszféleséggel együtt, amit valószínűleg a fémmegmunkálás folyamatában használtak fel, az öntés során. Míg a réz eredete ismert, az ón származási helye sokkal bizonytalanabb, talán a kisázsiai Taurus-hegység, vagy Közép-Ázsia. Akárhogy is: a mostani felfedezés korának jelentőségét az adja, hogy megerősíti a réz tengeri kereskedelmének igen korai, kiterjedt léptékét és összetett mivoltát.

000i.jpg

5. ábra: A most megtalált lelőhelyhez tartozóhoz hasonló Uluburun-i hajó makettje (Török András munkája).

A
bronzkorból a régészek mindeddig egyes kisebb edényeket fedeztek fel Európa különböző részein és a Földközi-tengeren, de eddig csak három rezet szállító hajót azonosítottak. Már a Gelidonya-roncson is több mint 30 egész és több tucatnyi törött rézrudat találtak, de a leglátványosabb rakományt a Gelidonyánál mintegy 100 évvel idősebb Uluburun-i roncs szállította (ez is a lelőhelynek köszönheti a nevét). Ezt a lelőhelyet Cemal Pulak, a Texas A&M Egyetem munkatársa tárta fel, aki 1986–1994 között vezette a roncs kutatását. A rajta szállított rakomány rendkívüli gazdagsága alapján megállapították, hogy a hajó királyi hajó volt.

 

T.Á.: Hogyan történik a tudományágak kooperációja egy ilyen munkálat során?

B.T.: Egy-egy hajóroncsban és a lelőhelyen talált maradványok feltárása, elemzése, értékelése tipikusan nem „egyemberes” feladat – aligha van ugyanis olyan ember, aki a helyszínen szükséges valamennyi ismerettel egyszemélyben teljes-körűen rendelkezne. Erre tekintettel a roncskutatás összetett feladatát csapatok végzik, amelyekben nemcsak búvároknak van hely, de minden olyan történeti, biológiai, kémiai, fizikai tudomány és segédtudomány (numizmatika, metallurgia, a különböző mérnöki tudományok, stb.) művelőjének is, akiknek az információi kézzelfogható segítséget nyújthatnak a feltárás megtervezése, végrehajtása és az eredmények kiértékelése során.

A különböző tudományterületek művelőinek együttműködése tehát alapfeltétel egy-egy kutatás sikere szempontjából. A víz alatti kulturális örökség védelméről szóló egyezmény ezt úgy fogalmazza meg, hogy rögzíti: a víz alatti kulturális örökségre irányuló tevékenységet kizárólag projektterv alapján lehet végezni és csak a projekt céljának megfelelő tudományos felkészültségű, képzett víz alatti régész irányítása és ellenőrzése, valamint rendszeres személyes jelenléte mellett úgy, hogy a projektcsapat valamennyi tagjának rendelkeznie kell a megfelelő szakképzettséggel és a projektben betöltendő szerepének megfelelő kompetenciákkal.

Az együttműködés szükségszerűsége a most feltárt leletek kutatása során is megnyilvánult, de a feltárás további szakaszainak tervezéséhez is elengedhetetlen. Hiszen a most megismert leletanyag a teljes lelőhelynek csupán egy részéről származik, a lelőhely teljes kiterjedése ennél nagyobb, viszont az eddig nem vizsgált terület mélyebben is fekszik, ami különleges technológia ismeretét és rendelkezésre állását igényli a feltárást végző búvárok részéről (az eddigi feltárás 50 m-nél sekélyebb vízben történt, az ennél mélyebb vizek viszont csak kevertgázos merüléssel és ún.: technikai búvárfelszereléssel megközelíthetők). A feltárásba a búvárok, búvárrégészek mellett egyebek közt metallurgiai és térinformatikai szakemberek, történészek és rajzolók is bekapcsolódtak.

A különböző szakemberek és szakterületek együttműködése ugyanakkor nemcsak a feltárási programon belül – annak résztvevői közt és időtartama alatt – szükséges, de már a feltárás előkészítése, megtervezése és megszervezése/engedélyeztetése időszakában is. A most feltárt bronz kori hajóroncs esetében ez azt jelentette, hogy a feltárást végző Nikolausz Kopernikusz Egyetem Víz alatti Régészeti Központ munkatársainak – Andrzej Pydyn professzornak, Dr. Mateusz Popeknek és Szymon Mosakowski hallgatónak – a kezdetektől együtt kellett működnie a törökországi Akdeniz Egyetem, mint gesztorintézmény, professzorával Dr. Hakan Öniz-zel, akivel magam is együtt dolgozhattam a Víz Alatti Tevékenységek Világszövetsége (Confédération Mondiale des Activités Subaquatiques - CMAS) Tudományos Bizottságában 2017-2021 között.

Az egyetemek közötti víz alatti régészeti együttműködést az UNESCO is támogatja az UNITWIN for Underwater Archaeology program keretében, amely a víz alatti régészettel foglalkozó akadémiai intézmények nemzetközi együttműködési programja és a kutatók közös tevékenységét ösztönzi. A most megvalósult feltárás a 2012-ben indult, az egyetemek közötti oktatási/kutatási tudományos együttműködést és tapasztalatcserét erősítő együttműködés eredményeként valósulhatott meg.

A helyszín egyébként is ideális ehhez, hiszen az Antalyai-öbölből a nyílt tengerre való kihajózás mindig is veszélyes volt a hajózásra, mivel a helyszínen hirtelen és erőteljesen változik meg az áramlás és a szél iránya. Az egész területen sok, különböző korból származó hajó süllyedt el, ezért a víz alatti régészek paradicsoma. A Gelidonya-fokon ma is világítótorony áll, a közelben talált bronzkori roncsok közül pedig az Uluburun esetében víz alatti régészeti parkot is kialakítottak a víz alatti kulturális örökség kezelési és kutatási eljárásainak helyszíni oktatása érdekében. Ehhez 2006-ban felépítették, majd a lelőhelytől nem messze elsüllyesztették az Uluburun hajó másolatát, amely azóta szolgálja az egymást követeő víz alatti régész-nemzedékek felkészítését. A replika elsüllyesztésével kialakított régészeti parkban megvalósított hipotetikus lelőhely-rekonstrukció lehetővé teszi a nagyközönség számára a történelem jobb megértését a roncs-helyszín és a rakomány értelmező  bemutatásával. A projekt így a víz alatti régész-képzésen keresztül történő oktatást-kutatást, a szabadidős búvárkodást, valamint a víz alatti kulturális örökség fontosságának és a kezelésére vonatkozó jó gyakorlatoknak a közvélemény előtti tudatosítását szolgáló kísérleti régészeti projektté vált, amely az örökségmegőrzéssel kapcsolatos ismeretterjesztés és az azzal kapcsolatos tudatosság-fejlesztés eszköze is egyben a helyiek és a búvár-szakmai közösségek tagjai körében egyaránt.

sinking.jpg

ijna12389-fig-0005-m.jpg

6. ábra: Az Uluburun-i hajó rekonstrukciójának elsüllyesztése (fent) és a roncsok állapotának változása 2006-2011 között (lent), ami segít jobban megérteni azt a folyamatot, ahogyan az eredeti hajó szétesett és elenyészett.

 

A Klubrádió „Galaxis Kalauz” c. műsorában a bronz kori hajóleletről elhangzott beszélgetés linkjei:

a 2024.02.21-i adáshoz (24:05-től): https://www.klubradio.hu/archivum/galaxis-kalauz-2024-februar-21-szerda-1500-39195

a 2024.02.28-i adáshoz: https://www.klubradio.hu/archivum/galaxis-kalauz-2024-februar-28-szerda-1500-39353


A műsor korábbi hajózástörténeti vonatkozású adásai elérhetők az Egyesületünk FB-oldalán elérhető posztokban található linkekre kattintva.

3 komment

Címkék: klub rádió víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület tit hmhe hajózástörténeti tagozat galaxis kalauz tímár ágnes

Egyre több információ segíti a TITANIC-roncs változásainak megértését

2024.02.26. 15:48 Doki

Azután, hogy 2023. május 17-én bejelentették, hogy 16 terabájtnyi kép- és 4K videoadat elemzésével és feldolgozásával járó, több hónapnyi fáradtságos munka eredményeként elkészült a TITANIC elsüllyedt maradványainak első, teljes méretű 3D szkennelése, most újabb, 360°-ban körbeforgatható modellt tettek közzé, amely a hajóroncs orr-részét mutatja be.

Egyesületünk partnere, az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai - Kaszonyi Sándor alapító és Dr. Balogh Tamás (egyesületünk elnöke) - a roncsmodell nyilvánosságra hozatalát követően a kutatócsoport Youtube-csatornáján már elemezték a bemutatott, új adatokat, amelyek lehetővé teszik a roncs állapotának és az állapotában bekövetkező változásoknak a minden korábbinál részletesebb értékelését.


10.jpg

1. ábra: Az RMS TITANIC Magyar Kutatócsoport elemzése a legújabb 3D modellről 2023-ban közzétett első híradások alapján.

A Magellán mélytengeri kutatóvállalat, valamint az Atlantic Productions dokumentumfilmes vállalkozás együttműködésében elvégzett 2022-es felmérés-sorozat eredményéről az Atlantic Productions által most közzétett újabb 360°-os ábrázolás tovább erősíti az eddig közzétett adatok értékét azzal, hogy olyan részleteket tár fel, amelyeket korábban nem látott még senki, s ez - az eddigi ismeretekre építve - lehetővé teszi további következtetések levonását, amelyek bizonyos szempontból új megvilágításba helyezhetik a roncsokat.

A TITANIC maradványainak az 1986 (a lelőhely felfedezése) óta eltelt időben ez már az ötödik képalkotó rendszerekkel elvégzett ábrázolása. Az 1986-os expedíció egy évvel később tette közzé a hajóroncs letörött orr-részének felülnézeti fotó-mozaikját, amelyet az amerikai emigrációja idején Szentgyörgyi Albert által állandóan működő kutatóintézetté fejlesztett Woods Hole Oceanographic Institute (WHOI) készített az ANGUS víz alatti szánra (vontatott állványzatra) erősített  kamerarendszer 53 000 fényképe közül 100-nak a felhasználásával, 700 óra alatt (a számítástechnika fejlődésével egy-egy ilyen fotó-mozaik összeállítása ma már sokkal rövidebb időt vesz igénybe). Az 1998-ban, 2004-ben és 2012-ben készült ábrázolások még lényegében ugyanezzel a technikával - a víz alatt készített fényképfelvételeknek a számítástechnikai eszközökkel segített nagy pontosságú (a kameramozgás okozta torzulásokat kiküszöbölő) összeillesztésén - alapult. Az 1998-ban bemutatott mozaikon - amely első ízben mutatta a teljes hajóroncs felülnézeti képét - az R:M.S. TITANIC Inc. megbízásából készítette a francia IFREMER kutatóintézet a Polaris Imaging Társasággal együttműködésben, Paul Matthias vezetésével. A 2004-es mozaikot - amely ismét csak a letörött orr-rész felülnézeti képét adta - szintén a WHOI készítette (azzal a céllal, hogy az 1986-os mozaikkal való összevetése révén láthatóvá tegyék a roncson bekövetkező változást), ahogyan a 2010-ben készített felvételek segítségével összeállított és 2012-ben bemutatott mozaikot is, amely első ízben mutatta meg a roncsokat az összes főnézetből, vagyis elölről, hátulról, jobbról, balról és felülről (addig csak felülnézeti fotómozaikok készültek). A 2022-ben készített 3D modell gyökeresen különböző eredményt jelent, hiszen bár ez is víz alatti fényképfelvételek segítségével készült, ezekből a fotókból a számítástechnikai eszközök segítségével már nem egy nagyméretű fotómozaikot, hanem egy a virtuálisan körbeforgatható, és tetszőlegesen nagyítható térbeli modellt építettek.


1986_2022.jpg

2. ábra: A TITANIC roncsairól ismert kép változása 1986-2022 között (forrás: 1986: WHOI, 1998: RMSTI, 2004: NOAA, 2012: RMSTI & AVIL WHOI, 2022: Atlantic Productions/Magellan).
 

Az új ábrázolásnak köszönhetően egyebek között olyan részletekre is fény derült, mint, hogy a tengeri aljzatba mélyen belefúródott orr-rész nemcsak a hajógerinc mentén függőlegesen, de talán a hossztengely mentén vízszintesen is elferdült valamelyest a tengerfenéknek ütközéskor (erre utal az orr két oldalán felhalmozódott üledékdomb és a hajó oldallemezei közötti távolság, amely a jobb és a bal oldalon eltérő, továbbá a mélyített orrfedélzet alatt, a hajó oldallemezein látható sérülések eltérő jellegzetességei a jobb és a bal oldalon, valamint az a tény, hogy az emelt orrfedélzet hátsó fala balról elvált az oldallemezeléstől). Ugyancsak jól látható az egymás feletti fedélzetek mind előrehaladottabb összeomlása a letörött orr- és tatárészen egyaránt, melynek köszönhetően a tat-rész teljes magassága az 1986-os állapothoz képest 2022-ig több, mint 6 m-rel csökkent, de a fokozódó összeomlással összefüggésben az orr-rész oldalán is egyre nagyobb területen válik le a lemezelés a hajótest bordázatáról.

Az ilyen és ehhez hasonló új információk elérhetők az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport Youtube-csatornáján.

lelohely_kisebb.jpg

3. ábra: A TITANIC roncsainak lelőhelye és a roncsok ábrázolása hangradar-(szonár)képen, illetve grafikus illusztrációk segítségével (forrás: a hangradar-képek - RMSTI / Remus Operations (WHOI) munkája - tekintetében itt, itt és itt, a grafikus ábrázolás - Nick Kaloterakis munkája - tekintetében itt). Már ezek az ábrázolások is jelentősen meghaladták a korábbi lehetőségeket, ám a 3D modell még ezekhez képest is sokszorosára növeli a megismerhető információk mennyiségét és minőségét/részletességét.

Szólj hozzá!

Címkék: titanic víz alatti kulturális örökség roncskutatás rms titanic magyar kutatócsoport

A LUSITANIA-kutatás újabb eredményei - előadás Szegeden

2024.01.09. 19:32 Doki

2024. január 26-án, 16:00 órai kezdettel kerül sor Szegedi Közéleti Kávéház rendezvénye keretében az 1915-ben elsüllyesztett brit LUSITANIA óceánjáró magyar részvétellel zajló kutatásának idén elért eredményeit bemutató előadásra.

plakat_es_meghivo_20240126_szines_v2.jpg

Az expedíciós beszámolót egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás és kutatótársa, Könczöl Péter - mindketten az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai - tartják majd, akik a National Geographic Magyarország Magazin weboldalán hatrészes cikksorozatban foglalták össze a részvételükkel 2018 óta intenzíven zajló (2022 óta a roncsok helyszíni kutatását is magában foglaló) LUSITANIA-kutatás eddigi legfontosabb eredményeit.

Az összefoglalóból kiderül egyebek közt az is, hogy milyen körülmények járultak hozzá a LUSITANIA rendkívül gyors elsüllyedéséhez, illetve hogyan változott az elsüllyedése óta eltelt évtizedekben, s változik jelenleg is a roncs általános állapota, ami a további kutatás lehetőségeit is befolyásolja. Ízelítőként az alábbiakban megtekinthető egy erről készült animált szekvencia, melynek nagy felbontású, magyarázatokkal ellátott változata az előadásban is szerepel majd.

ezgif_com-gif-maker_3.gif


Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

További információk:

A rendezvényhez kapcsolódó Facebook-esemény linkje: itt.

A LUSITANIA-val kapcsolatos összes blog-bejegyzésünk: itt.

Az MTA Szegedi Területi Bizottság értesítője: itt.

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület hajózástörténeti tagozat Lusitania konczol peter rms titanic magyar kutatócsoport

A LUSITANIA-kutatás újabb eredményei - előadás Budapesten

2023.12.01. 21:20 Doki

2023. december 16-án, 10:00 órai kezdettel kerül sor a Magyar Búvár Szakszövetség Oktatói Kollégiumának rendezvénye keretében az 1915-ben elsüllyesztett brit LUSITANIA óceánjáró magyar részvétellel zajló kutatásának idén elért eredményeiről.

plakat_20231216_v2.jpg


A rendezvényen való részvétel ingyenes, de az előadó-terem korlátozott befogadóképességére tekintettel az érdeklődők előzetesen jelezzék a részvételi szándékukat az alábbi e-mail címen: buvar@buvar.hu.

Az expedíciós beszámolót egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás és kutatótársa, Könczöl Péter - mindketten az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai - tartják majd, akik a National Geographic Magyarország Magazin weboldalán hatrészes cikksorozatban foglalták össze a részvételükkel 2018 óta intenzíven zajló (2022 óta a roncsok helyszíni kutatását is magában foglaló) LUSITANIA-kutatás eddigi legfontosabb eredményeit.

Az összefoglalóból kiderül egyebek közt az is, hogy milyen körülmények járultak hozzá a LUSITANIA rendkívül gyors elsüllyedéséhez, illetve hogyan változott az elsüllyedése óta eltelt évtizedekben, s változik jelenleg is a roncs általános állapota, ami a további kutatás lehetőségeit is befolyásolja. Ízelítőként az alábbiakban megtekinthető egy erről készült animált szekvencia, melynek nagy felbontású, magyarázatokkal ellátott változata az előadásban is szerepel majd.

ezgif_com-gif-maker_3.gif


Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

További információk:

A rendezvényhez kapcsolódó Facebook-esemény linkje: itt.

A LUSITANIA-val kapcsolatos összes blog-bejegyzésünk: itt.

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület hajózástörténeti tagozat Lusitania konczol peter rms titanic magyar kutatócsoport

Roncsmentés a Balatonon - Az egyetlen megmaradt magyar gyártmányú Messerschmitt 109-es felkutatása és kiemelése

2023.10.28. 22:44 Doki

2023. október 26. csütörtökön befejeződött a motorburkolatra festett számjegy alapján csak „Piros Tizenkettes” néven ismert, a második világháborúban lezuhant Messerschmitt 109 G-6 típusú vadászrepülőgép maradványainak felszínre hozatala a Balatonból. A repülőgép különlegessége az, hogy jelenleg az egyetlen fennmaradt magyar gyártmányú Messerschmitt, amely a haza védelmében is harcolt, s a pilótája szomorú története is pontosan ismert, vagyis kiemelt jelentőségű ipar- és hadtörténeti emlék, kiemelése pedig egyike a hazai katonai búvárszolgálat által a víz alatti kulturális örökség védelme érdekében kifejtett eddigi legkiemelkedőbb teljesítményeknek.

20231027_100525a.jpg
1. ábra: A kiemelésről Balatonakarattyán tartott sajtótájékoztató 2023. október 27-én. Jobbra Magó Károly zászlós, hadtörténész, a feltárás tudományos vezetője.


A történeti vonatkozásokat Magó Károly zászlós, az MH Kiss József 86. Helikopterdandár kutatója, hadtörténész tárta fel. Az ő munkája alapján tudható, hogy a „Piros Tizenkettes” az 1941. június 6-án kötött magyar-német államközi szerződés alapján épült Győrben, nem sokkal az 1944-ben történt lelövését megelőző hónapokban (a gép maradványai alapján kijelenthető, hogy az elvesztéséig csak nagyon kevés repült órát teljesített, mivel a motor egyes forgó alkatrészein még a kopásgátló gyári bevonatok is szinte érintetlenül fennmaradtak). A szerződés alapján a németek átadták a licenszeket, amelyek felhasználásával a Magyar Waggon és Gépgyár Rt. a háború végéig 1 108 darabot gyártott a repülőgép erőforrását jelentő Daimler-Benz DB 605 típusú repülőgép-motorokból, s 577 sárkányt (repülőgéptestet) készítettek el, melyek közül összesen 360 darab állt szolgálatba. A gyártósort a Wiener Neustadtban működő repülőgépgyárban szerzett logisztikai tapasztalatok alapján és azokhoz igazodóan alakították ki. Ezzel Magyarország is bekapcsolódott a korszak egyik legmodernebbjének számító haditechnika gyártásába, fejlesztve a saját gyártástechnológiáját, egyben modernizálva a saját légierejét is. A gyártást jólképzett szakembergárda végezte (a magyar gépek így jóval magasabb műszaki színvonalat képviseltek, mint a Németországban esetenként szakképzetlen kényszermunkások által összeszerelt gépek).

A gép 1944. július 2-án indult el végzetes bevetésére, azon a napon, amikor a dél-itáliai támaszpontokról felszállt amerikai bombázókötelékek a legnagyobb légitámadást intézték a magyarországi célpontok ellen. A tervek alapján 620 darab B-17-es (Flying Fortress) és B-24-es (Liberator) bombázó hajtott végre támadást Budapest rendező pályaudvarai, az almásfüzitői olajfinomító, a ferihegyi repülőtér, valamint Győr ipari célpontja és a szolnoki vasúti híd, illetve Brod és Vinkovci rendező pályaudvarai ellen. A bombázókat amerikai P-51 (Mustang) s P-38 (Lightning) vadászgépek kísérték, amelyeket a magyar pilóták csak „Mumusként” és „Létraként” emlegettek (utóbbi elnevezés utalás a kéttörzsű gépek egyedi sziluettjére). A P-51-esek a bombázókat biztosították, a P-38-asok a légtér feletti szabad vadászatra kaptak parancsot. A bombavetést elsőként elvégző 459. Bombázócsoport gépeit hazatérőben, a Velencei-tó közelében lepték meg a riasztott magyar vadászok és egy őket támogató német kötelék. A Me-109-esek két támadásában hat Liberator zuhant le. A magyar és német gépek ezután zuhanórepüléssel akartak kitérni a vadászharc elől, de a felbőszült Mustangok egy része üldözőbe vette a földközelbe igyekvő Messerschmitteket, a többi a bombázók közelében maradt Me-109-esekkel és az akkor érkezett Fw-190-esekkel vette fel a harcot. Amerikai részről végül Lowler hadnagy két Me-109-es lelövését és egy eltalálását, Bryan hadnagy két Me-109-es lelövését, Lampe hadnagy egy, Riddle és Lampe hadnagyok közösen egy, Zelinski és Cornis hadnagyok egy-egy Me-109 lelövését, Wattson őrnagy, Covan, D. Franklin és McCharthy hadnagyok pedig egy-egy Fw-190-es lelövését jelentették.

000c_1.jpg
2. ábra:
Az 1944. VII. 2-i bevetés és az azt kísérő légiharc általános vázlata (forrás: Arcanum).



Ebben a légiharcban zuhant le a „Piros Tizenkettes” is, amikor egy 5 darab Me-109-esből álló kötelék részeként húzott el alacsony magasságban a Balaton felé, s út közben Lightning-ok támadtak rájuk, amelyekkel a Mustangok megérkezéséig felvették a harcot, majd visszavonultak. Pilótája a túrkevei születésű Beregszászi Károly szakaszvezető volt, aki a visszavonulás közben kapott halálos sebet. A motorja működött, a gép kormányozható maradt (minden valószínűség szerint ez a Lowler hadnagy által jelentett eltalált, de végül elrepült Me-109-es), így földközelben igyekezett egérutat nyerni, de a sebesülése végül megakadályozta ebben, s gépével Balatonakarattya előtt a tó északkeleti medencéjébe csapódott. Az öt visszavonuló Messerschmitt közül összesen három (két magyar és egy német) veszett oda. A másik két pilóta kisebb sérülésekkel túlélte a bevetést (a német pilótát földet érés után a helyiek verték meg, mert azt hitték, hogy amerikai).

Beregszászi Sándor mindössze 22 éves volt. 1923. március 14-én született Túrkevén, s tudatosan pilótának készült. Első önálló repülését 1941. június 26-án teljesítette. 1944. április 3-án Hemmert László hadnaggyal együtt Kajdács térségében ért el légi győzelmet. 1944. május 24-én az amerikaiak elleni légiharcban megsérült repülőgépével kényszerleszállást hajtott végre, s megsebesült. Felépülve indult utolsó bevetésére 1944. július 2-án. A tóba zuhant gépéből rejtélyes módon kiszabadult holtteste a partra sodródott, a helyi hatóságok levelezése alapján igen rossz állapotban, akik ezért azonnali temetését tartották szükségesnek. Maradványait mégis szülővárosában, Túrkevén helyezték örök nyugalomra.

Balatonba merült gépére a feledés homálya, s a tó évről évre egy centiméterrel gyarapódó iszapjának mind vastagabb rétege borult. Mindez – utólag – szerencsének bizonyult, hiszen ennek köszönhetően maradhatott fenn a páratlan jelentőségű lelet. Nem minden repülőgéproncs volt ugyanis ilyen szerencsés. A Balatonba zuhant roncsokat a háború után zömmel kiemelték, anyagukat pedig – mint a súlyos nyersanyaghiánnyal küzdő népgazdaság számára fontos fémet – újra-hasznosították. A Balatoni Halászati Vállalat hálóvontatói által 1951-1952 folyamán elvégzett „roncsmentés” során három amerikai bombázó, egy-egy amerikai és orosz, illetve két német vadászrepülőgép maradványait hozták felszínre. A kegyeleti és egyéb megfontolások a gazdasági szempontokhoz képest háttérbe szorultak, ugyanakkor ez az időszak is hozzájárult a regényes történetek iránt amúgy is fogékony vízen járó emberek körében a balatoni kincsek mítoszának megerősítéséhez.

000b.jpg
3. ábra: A 2/1. vadászszázad Ferihegyen. A V7 + 90 jelű, Me–109G6 gép előtt Kasza Imre szakaszvezető, Beregszászi Sándor szakaszvezető és egy műszaki katona áll. A gép motorburkolatán ott a piros tizenkettes. (Forrás: Arcanum).


Az elsüllyedt roncsok esetében az igazi kincs a tudás, amelyre általuk szert tehetünk. A „Piros Tizenkettes” esetében Magó Károly zászlós volt az, aki a történtek után 76 évvel – 2020-ban – felkereste Virágos-Kis Sándor őrnagyot, az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár harci búvárainak vezetőjét a roncs valószínűsíthető végső nyughelyét jelző koordinátákkal, amelyeket helyi halászok jelzései alapján azonosított. A tóban fekvő roncsokat gyakran ugyanúgy a halászok találják meg, mint a tengeri társaikat, hiszen egy-egy roncs ideális ívó- és búvóhellyé válhat a halak számára, a megnövekedett egyedszám pedig csábítja a halászokat, akik nemritkán éppen ilyen helyeken veszítik el a roncsokba akadó hálóikat és horgaikat, hogy aztán a búvárokat riasszák azok visszaszerzésére.

Most is ez történt, s az első tájékozódó merüléseket azonnali siker koronázta. A rendkívül felkészült műszaki alakulat búvárainak – akik a „Jackal Cave 2020” néven a koordináták által jelzett helyen hajtották végre 2020. szeptemberi kiképző és felkészítő gyakorlatukat – sikerült azonosítani a repülőgépet, amelynek akkorra már csak az egyik légcsavar-szárnya emelkedett a tó fenekét borító vastag üledékréteg fölé. Innen kiindulva azonban hamarosan sikerült kitapogatni a gép motorját és jobb szárnyát, amely a meder alatt kis mélységben feküdt: a szárnyról lehetséges volt puszta kézzel, széles serpő mozdulatokkal eltávolítani a rá rakódott iszapot, melynek eredményeként a szárnynak a vágóéltől a törzs felé irányuló mintegy 4 méter hosszú szakasza vált szabaddá. Megállapítható volt az is, hogy az üledékben további, csatlakozó szerkezeti elemek vannak, így a roncs azonosítása után felszínre hozták a kiemelhető kisebb alkatrészeket – egy, a becsapódáskor összegyűrődött, zöld-piros színű légcsavarkúpot, egy ép, zöld festésű légcsavarszárnyat, a motor egyik oldalburkolatát, amelyen jól láthatóan megmaradt a piros 12-es szám lenyomata, a gép rádióját, a fedélzeti gépágyú kabinon belüli, magyar feliratú borítását, valamint az akkumulátort, a generátort, az üzemanyagszűrőt és a póttartály maradványát – amelyet átadtak a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum számára, a lelőhelyet pedig védelem alá helyezték addig is, amíg folytatódhat a feltárás.

20231027_111513.jpg
4. ábra: Az a bizonyos piros tizenkettes, szinte hihetetlenül jó állapotban. Az iszap által betakart részek oxigéntől elzárt környezetben gyakorlatilag érintetlenek maradtak.


Már ezek az első leletek is érdekes adalékokkal szolgáltak. Kiderült, hogy a gép nemcsak, hogy magyar, de egyenesen magyar gyártmányú. A „Piros Tizenkettes” segítségével sikerült azonosítani a pilótát, a maradványok alakja és helyzete pedig további információkkal egészítette ki a Beregszászi Sándor szakaszvezető utolsó pillanataira vonatkozó ismereteket. A változtatható állásszögű légcsavarszárny helyzete alapján ugyanis egyértelművé vált, hogy a pilótának a vízbe csapódás előtt mégiscsak motorproblémái lehettek, mivel a csökkent motorteljesítményt a légcsavarszárnyak vitorlázó üzemmódnak megfelelő elforgatásával igyekezett kompenzálni (hogy a légcsavart a siklás közben a gép mellett fellépő légáramlatok is forgassák, hozzájárulva a motor üzemben tartásához). A póttartály azonosítása pedig arra világított rá, hogy a magyar gyártmányú Messerschmittek sem mentesültek a korabeli vadászrepülőgépek nemzetektől független gyakori konstrukciós problémájától, nevezetesen a szárnyak alá függesztett tartalék üzemanyagtartályok leoldhatóságának nehézségeitől. Minden légierőnél előfordult, hogy nem sikerült ledobni a tartályokat, márpedig ezekkel bevetésre indulni, kész életveszély volt, mivel növelték a gép légellenállását és csökkentették a manőverezhetőséget.

A lelet megtalálását 2021. júliusában hozták nyilvánosságra, ezt követően az addig kiemelt leleteket kiállították. A feltárás folytatásra azonban a pandémia miatt csak 2023-ban nyílt újra lehetőség. A kulturális örökség védelme iránti elkötelezettség aktuális állapotára és/vagy a lakosság jogkövető önfegyelmére jellemző módon azonban a tó medrében lévő lelőhelyet idő közben komolyan bolygatták. Több beszámoló is érkezett a roncsok felett horgonyzó nagyméretű jachtról, hatósági intézkedés azonban nem történt. A maradványokhoz visszatérő búvárok viszont döbbenten tapasztalták, hogy az iszap alól 2020-ban feltárt jobb szárnynak már csaknem a fele hiányzik, az a vége is, amelyen a magyar felségjelzés volt. Hogy szándékos lelet-eltávolítás, vagy a víz alatti kulturális örökség gondatlan megrongálása (óvatlan horgonyzás) történt-e, nem tudni, az elveszett részek mindenesetre már nem részesülhetnek méltó kezelésben.

Ilyen előzmények után, 2023. júniusában vette kezdetét a lelőhelyen hagyott maradványok kiemelésének megtervezése és előkészítése. A 2020-ban felszínre hozott leletanyag letéteményeseként a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kezdeményezésére a Honvéd Vezérkar intézkedett a roncs kiemelésének előkészítéséről. A műveletet a Honvéd Vezérkar Kiképzési Csoportfőnöksége koordinálta Antal László dandártábornok vezetésével, aki korábbi parancsnoki beosztásaiban is már több esetben nyújtott nélkülözhetetlen támogatást a víz alatti kulturális örökség védelméhez (például a délszláv polgárháborúban tönkretett mostari híd újjáépítéséhez, vagy az első világháborúban elsüllyesztett SZENT ISTVÁN csatahajóhoz vezetett, a magyar honvédség technikai búvárainak kiképzését is szolgáló emlékmerülés megszervezéséhez és lebonyolításához). A műveletben a haderő katona-búvárokkal működő mindegyik alakulata (a harci búvárokat foglalkoztató MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár mellett a tűzszerész búvárokat foglalkoztató MH 1. Honvéd Tűzszerész és Folyamőr Ezred, valamint a műszaki és felderítő búvárokat foglalkoztató MH II. Rákóczi Ferenc 14. Műszaki Ezred, s a MH Bornemissza Gergely 2. Felderítő Ezred) részt vett. Hozzájuk csatlakoztak a MH Egészségügyi Központ és az elhelyezést biztosító MH Rekreációs Kiképzési és Konferencia Központ munkatársai. A tudományos és kutatási hátteret a MH Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a MH. Kiss József 87. Helikopterdandár biztosította. A Magyar Honvédség munkáját szükség szerint civil szervezetek – a Magyar Roncskutató Egyesület, a Naval Hungary Kft. és a Búvár Kft. – tagjai segítették. Ezt a változatos összetételű és tudású állományt az időközben alezredessé előléptetett Virágos-Kis Sándor irányította, s az ő feladata volt csapattá kovácsolni a résztvevőket, akikben a feladat végrehajtásához szükséges együttműködést és az iránta való elkötelezettséget a végrehajtás idejére készített felvarró is tudatosította.

000e_1.jpg
5. ábra: Virágos-Kis Sándor alezredes a feltárás eszközeit és a felszínre hozott leleteket mutatja be az érdeklődőknek.


Első lépésként a Magyar Honvédség 40 tonnás, merülőbázisként és munkaállomásként szolgáló pontonja kerül a Balaton vizére, amely az iszapszivattyúk és a daruk elhelyezésére szolgáló lehorgonyzott felszíni munkateret, javító- és műhelybázist biztosította. Alkalmazását és annak korlátait a tónak a mederviszonyok és a szél által befolyásolt hullámjárása határozta meg. Hamar nyilvánvalóvá vált például, hogy a helyszínre vezényelt darut nem lehet az eredetileg tervezett módon elhelyezni a pontonon, mert erős hullámjárásban beleborulhat a tóba, ahogyan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a víz alatt megtisztított motorblokkot nem lehet az eredetileg tervezett módon – egy erre a célra készített és a víz alatt összeállítandó fém keretbe helyezve – kiemelni, mert ha munkavégzés közben az egyensúlyát veszti, akkor beledől a motor körül iszapszivattyúval kimélyített gödörbe.

A kiemelés ilyen előzmények után 2023. október 5-én vette kezdetét és a változó időjárási körülmények közepette tizenhét napon át tartott. Az átlagosan 4,5-5 m mély vízben a feladatot végrehajtó búvárok átlagosan 6-8 merülési óra/nap teljesítményt nyújtottak. Az iszapréteg vastagsága (ott, ahol 2020-ban nem távolították el) 80-150 cm között mozgott (a nehezebb részek a gép lezuhanása óta eltelt 80 évben a saját súlyuknál fogva is mélyebbre süllyedtek a tómeder iszapjában). A motort végül az eredeti függesztőpontjainál fogva sikerült kiemelni. A kabin teljesen szétesett, ennek csak a különlegesen megerősített – páncélüveg – homlokzata került elő (a műszerfal és a pilóta alatt és mögött elhelyezett egyéb, még 2020-ban fellelt alkatrészek kíséretében). A többrétegű, vastag üvegfelület anyaghiánya mentén a pókháló-szerű repedések a légiharc jelei: vélhetően egy szemből érkező lövés sikeres találata okozhatta Beregszászi Sándor utólag halálosnak bizonyult sebesülését.

20231027_111245.jpg
6. ábra: A "Piros Tizenkettes" belőtt kabin-szélvédőjének páncélüvege, a csata drámaiságáról vall.


A felszínre hozott és összegyűjtött lelet-anyagot 2023. október 26-án és 27-én mutatták be a nyilvánosságnak (ekkor készültek a bemutatott fénykép-felvételek is), majd még 27-én elszállították a maradványokat Szolnokra, ahol megkezdik a konzerválásukat, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum pedig ezalatt megtervezi a bemutatásuk módját, s a kapcsolódó kiállítási koncepciót. Egészen biztos, hogy ez a páratlan lelet méltó bemutatást igényel, hiszen – a jelenlegi ismereteink szerint –  a „Piros Tizenkettes” a világ egyetlen fennmaradt magyar gyártmányú Messerschmitt típusú vadászrepülőgépe. Története – gyártása, bevetése, elvesztésének és megtalálásának körülményei – pedig egyébként is különlegessé avatják. Mindezt a lelet hadisír jellege csak tovább fokozza, hiszen a huszonkét esztendős Beregszászi Sándor szakaszvezető ebben a gépben töltötte élete utolsó pillanatait. A lelet méltó kezelése ezért kegyeleti feladat is egyben. A katona földi maradványai mellett szolgálatának és önfeláldozó hősiességének utolsó emlékei és néma tanúi. Amelyek most visszatérnek a tó mélyéről az emberek közé.

A japán hadsereg hősi halottainak emlékhelyén, a Jaszukuni szentélyben ez a felirat olvasható: „Akik harcoltak és meghaltak a hazáért, azok neve örökké él.” A „Piros Tizenkettes” bemutatásáról ennek megfelelően kell gondoskodni. A méltó emlékezés és emlékeztetés pedig a ma élő utódok kötelessége.

20231027_111416.jpg
7. ábra: Beregszászi Sándor szakaszvezető repülőgépének gépágyúja, melynek kovácsoltvas csöve a becsapódáskor fellépő erőhatások nyomán elgörbült. A görbület alapján arra lehet következtetni, hogy a gép a jobb oldalával ért vizet először, majd megperdült és talán össze is tört. Ennek következménye lehet a pilótafülke szétesése és az, hogy a motorblokkot a gép hossztengelyéből némileg balra kimozdulva  találták meg a tó fenekén.

20231027_111459.jpg

8. ábra: A repülőgép géppuskái. A felületi rozsda a kiemelés óta - alig néhány nap alatt - képződött a fegyvercső addig gyakorlatilag teljesen sértetlen volt.

20231027_112232.jpg
20231027_112327.jpg
20231027_112343.jpg
20231027_112356.jpg
20231027_112540.jpg
20231027_112621.jpg
20231027_112433.jpg
20231027_112455.jpg
9.-16. ábra: A repülőgép légcsavarja, motorblokkja, szárnytövei és futóművei, és a kapcsolódó alkatrészek.

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet Messerschmitt 109 MH 1 Honvéd Tűzszerész és Folyamőr Ezred beregszaszi sandor

A LUSITANIA újabb titkai a National Geographic Magazinban

2023.10.19. 19:25 Doki

2023. július 13.-21. között járt az Atlanti-óceánban nyugvó LUSITANIA brit óriásgőzös maradványainál a 2022-ben megkezdett első olyan nemzetközi expedíció folytatása, amelynek a legfontosabb feladata a hajót elsüllyesztő torpedó robbanása által érintett terek belső kutatása, s amelynek a roncs kutatástörténetében első ízben magyar tagjai is voltak. A búvároknak már tavaly sikerült bejutni a hajó legelső kazánházába és alaposan felderíteni azt. Idén ez a munka folytatódott és hozott olyan új eredményeket, amelyek alapvetően változtatják meg mindazt, amit a LUSITANIA elsüllyesztéséről eddig tudni lehetett. Az expedíció eredményeit a merülési célok kijelölésében és a búvárok által készített víz alatti felvételek kiértékelésében közreműködő Dr. Balogh Tamás – egyesületünk elnöke – foglalta össze cikkében, amely a National Geographic Magazin magyar kiadásának weboldalán olvasható.


ujdonsagok_06_20231019.jpg
1. kép: Címlapon a LUSITANIA.


A legújabb kutatási eredményeket összefoglaló cikk elérhető innen.

Mindezt a 2022. évi kutatásról készült hasonló beszámolóval összevetve, az olvasók teles képet kaphatnak a LUSITANIA roncsairól.

Az alábbiakban megosztunk néhány, az expedíció ideje alatt a helyszínen kézzel készített rajzot, amelyek a roncs elsüllyedést közvetlenül követő 1915-ös, és a mai, 2023-as állapotát mutatják a hajó orr-részén, amely a 2023. évi kutatás központi területe volt.

001_38.jpg
2. kép: A LUSITANIA orr-része a tengerfenéken az orrfedélzet felől nézve 1915-ben (fent) és 2023-ban (lent). Készítette: Dr. Balogh Tamás © 2023.


002_35.jpg
3. kép: A LUSITANIA orr-része a tengerfenéken a hajófenék felől nézve 1915-ben (fent) és 2023-ban (lent). Készítette: Dr. Balogh Tamás © 2023.


003_25.jpg
4. kép: A LUSITANIA elülső kazánházát befogadó hajótest-szakasz a roncs teteje (az egykori baloldal) felől nézve 2023-ban (fent) és a lemezek alá „”betekintve”, a kazánokkal (lent). Készítette: Dr. Balogh Tamás © 2023.


005_16.jpg
5. kép: A LUSITANIA roncsainak áttekintő ábrázolása a hajóorr felől nézve 2023-ban. Készítette: Dr. Balogh Tamás © 2023.


Az expedíció alkalmával dr. Balogh Tamás átadta a Kinsale-i Lusitania Múzeum & Öreg-orom Jelzőtorony vezetője, Shannon Forde számára a LUSITANIA óceánjárót és a roncsait ábrázoló alkotásait, amelyeket a múzeum örömmel fogadott, kiemelve, hogy ezek hasznos segítséget nyújtanak majd a múzeumlátogatók tájékoztatásában, akik rendszeresen érdeklődnek arról, hogy milyen állapotban vannak most a hajó roncsai. Az ajándékként átadott ábrázolások pontosan ezt mutatják be.

atadas_v2.jpg
6. kép: Balogh Tamás bemutatja a LUSITANIA óceánjáróról és a roncsairól készített ábrázolásait Shannon Forde, a Lusitania Múzeum (a roncs jelenlegi tulajdonosa) igazgatója számára az expedíció vezetője, Stef Teuwen társaságában (balra), s a képek ünnepélyes átadása az expedíció tagjaival a Múzeum irodaépülete előtt (jobbra).


Nagyszerű, ha tetszik a cikk és a benne megosztott képek. Ha érdeklik a szerző munkái, az Encyclopedia of Ocean Liners Fb-oldalán találhat további információkat a szerzőről és munkásságáról.

A képek megosztása esetén, a bejegyzésben mindig tüntesse fel az alkotó nevét. Köszönöm!

009_logo_jndigo_blue.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: víz alatti kulturális örökség búvárrégészet roncskutatás balogh tamás tit hajózástörténeti modellező és hagyományőrző egyesület hajózástörténeti tagozat Lusitania Óceánjárók Óceánjárók enciklopédiája

süti beállítások módosítása