Hajósnép blog - a TIT HMHE blogja

Az Egyesületünk és a Magyar Búvár Szakszövetség szervezésében, illetve együttműködésével zajló augusztus 20-i programok véget értek. A nagy érdeklődés mellett zajlott rendezvényekről az alábbiakban tagtársanik és a rendezvények hivatalos fotósai által készített képes beszámolók közlésével adunk ízelítőt azoknak, akik idén nem csatlakozhattak hozzánk, de a képeket látva, s a beszámolókat olvasva esetleg jövőre kedvet kapnak hozzá. Köszönet a tárlat berendezésében, bemutatásában és bontásában közreműködő tagjainknak, Dr. Ákos Györgynek, Dr. Balogh Tamásnak, Hocza Istvánnak, Lábody Lászlónak és Székely Lászlónak, a Magyar Búvár Szakszövetség részéről pedig az előadások megtartásához szükséges előkészítő munkát végző Miklós Adriennek, Miklós Tamásnak, Dobák Tamásnak, valamint az előadóknak, Czakó Lászlónak, Czakó Ádámnak, Miklós Tamásnak, s természetesen Dr. Gémesi Györgynek, aki az ünnepi hajós programokat megnyitotta, s a szervezést az MBSZ elnökeként támogatta!

Kiállítás a 2025-ben 110. éve szolgálatba állított SZENT ISTVÁN csatahajó történetéről:

Az ünnepnap reggelén az 1927-ben épült PANNÓNIA történelmi motoroshajó kikötött az Országgyűlés északi homlokzata előtti pontonhoz, ahol a Magyar Honvédség légibemutatóját követően megnyitották a közönség előtt Egyesületünknek a fedélzeten berendezett kiállítását, amely a 2025-ben 110. éve szolgálatba állított SZENT ISTVÁN csatahajóra emlékezett.


1. ábra: Fent a kiállításnak helyet adó PANNÓNIA motoros kikötés közben. Lent balra a rakparton várakozó első látogatók. (fotó: Dr. Balogh Tamás). Lent jobbra a kiállítás a Szent István Nap programkínálatában a központi ünnepségek honlapján.



2. ábra: A légiparádé szereplői, amint áthúznak a PANNÓNIA motoros felett (fotó: Dr. Balogh Tamás).

A tárlaton egyedülálló módon nyert bemutatást a SZENT ISTVÁN csatahajó története, beágyazva a típuscsalád – az ún.: dreadnought-típusú csatahajók – 1905-1945 között tartó fejlődésének ismertetésébe. Ezt a negyvenéves fejlesztési periódust az 1860-1905 közötti megelőző 45 év meg-megújuló tervezési elképzelésekkel és koncepcionális váltásokkal kísért időszakának látványos, inforgafikus szemléltetése kísérte.

Az első világháború időszakát közvetlenül megelőzően létrejött alaptípust az HMS DREADNOUGHT, az első világháború ideje alatt épült továbbfejlesztett ún.: szuper-dreadnoughtokat az SMS BAYERN, a két világháború közötti ún.: „szerződéses” (a londoni és a washingtoni tengerészeti fegyverzetkorlátozási egyezmények előírásainak figyelembevételével tervezett) típusokat a RM VITTORIO VENETO csatahajó nagyméretű modellje, Ferenc János alkotása képviselte az ünnepelt, az osztrák-magyar szuper-dreadnought, a SZENT ISTVÁN csatahajó modellje – Dr. Hüvös Ferenc többszörös világbajnok hajómodellező alkotása – társaságában. A hajómodelleket tagtársunknak, Kovács Péternek a cs. és kir. haditengerészetben alkalmazott hajóágyúkról készített, egységesen M=1:25 méretarányú hajóágyú-makettjei egészítették ki.

A tablók és hajómodellek által közvetített információkat a történelmi múlt olyan kézzelfogható darabjai egészítették ki, mint a cs. és kir. Haditengerészet egyik eredeti lobogója, szextánsa, matrózgallérja, vagy éppen egy az eredeti szabásminta alapján utángyártott tengerész-egyenruha.


3. ábra: A berendezett kiállítótér és a bemutatott hajómodellek a megnyitó előtt (fotó: Dr. Balogh Tamás).

A tárlatra a nyitvatartás csaknem hat órája alatt mintegy ezer ember volt kíváncsi. A kiállítás bemutatásában közreműködő tagjaink teljeskörűen és fáradhatatlanul – ha kellett idegen nyelven (angolul, németül) válaszoltak a látogatók kérdéseire, kiemelve, hogy ezt a gyűjteményt eddig másutt még nem láthatták, egyúttal felhívva a figyelmet arra is, hogy csatlakozó rendezvényként a folyami hadihajózást bemutató tárlat is megtekinthető a Városligetben, a Magyar Honvédség 1. Tűzszerész és Folyamőr Ezred sátrában, ahol tagtársunk, Hocza István honvédelmi alkalmazott, tartalékos főtörzsőrmester mutatta be az alakulat egyesületünkkel együttműködve kialakított és fenntartott csapattörténeti gyűjteményének tárgyait..



4. ábra: A kiállítás bemutatásának pillanatképei és a tárlatvezetők (fotó: Szent István nap 2025, Ákos György, Dr. Balogh Tamás).



5. ábra: A tárlatot megnyitó Dr. Gémesi György és a látogatók bejegyzései a kiállítás emlékkönyvében (fotók: Dr. Balogh Tamás)..

Szimpózium a SZENT ISTVÁN-roncs 2025-ben 30. éve tartó kutatásának eredményeiről: 

A tartalmas nap végén a kiállítás témájához igazodó szimpóziumra került sor a Magyar Búvár Szakszövetség szervezésében, ahol az érdeklődők meghallgathatták a csatahajó roncsainak kutatására vonatkozó információkat a 2025-ben immár 30 éves múltra visszatekintő – 1995 óta hosszabb-rövidebb megszakításokkal folyamatosan tartó – kutatás vezetőitől, akik most először jelentek meg együtt abból a célból, hogy ismereteiket az érdeklődőkkel megosszák.


6. ábra: A szimpózium berendezett helyszíne a Magyar Sport Házában egyesületünknek a SZENT ISTVÁN csatahajó elsüllyedését a cs. és kir. Haditengerészet első világháborús működése fényében értékelő, valamint a csatahajók fejlődéstörténetében elhelyező  tablóival és a közönség. Az érdeklődésre jellemző, hogy az előadók csaknem teltház előtt beszéltek (fotó: Dr. Balogh Tamás).

Dr. Balogh Tamás: A SZENT ISTVÁN csatahajó és kutatásának jelentősége

A szimpóziumot szervező Magyar Búvár Szakszövetség – mint vendéglátó – részéről dr. Balogh Tamás, a szövetség tudományos alelnöke köszöntötte a résztvevőket és foglalta össze megnyitó előadásában a csatahajóval és a roncsaival kapcsolatos azon információkat, amelyek a kutatás fontosságát alátámasztják. Az előadás letölthető: innen.

A téma aktualitásáról szólva dr. Balogh Tamás elmondta, hogy a szimpózium témaválasztását három körülmény indokolta: egyrészt az államalapításra emlékező augusztus 20-i ünnepnap Szent István napja, másrészt ez minden évben szokásosan (mint az ország születésnapja) olyan alkalom, amikor visszatekinthetünk a magyarság több, mint ezeréves múltjának nagyszerű teljesítményeire. Ezek közül 2025-ben a SZENT ISTVÁN csatahajó szolgálatba állításának 110., a roncsai kutatására indított magyar expedíciók megkezdésének és folytatásának pedig a 30. kerek évfordulóját ünnepelhetjük.

Czakó László: az 1994-1997 közötti expedíciók

A SZENT ISTVÁN roncsainak magyar kutatását megkezdő, páratlan szakmai életúttal büszkélkedő magyar búvár előadásában alapos áttekintést adott a roncs-feltárás három évtizeddel ezelőtt történt megindításának körülményeiről és első eredményeiről. Eközben beszámolt azokról az emberi, anyagi és szakmai nehézségeiről, amelyek egy ekkora vállalkozás sikerét befolyásolták, s persze azokról a szerencsés véletlenekről is, amelyek ugyancsak hozzájárultak a sikerhez.

A személyes nehézségek körében Czakó László felidézte, hogy már a kutatás megkezdéséhez szükséges legalapvetőbb információ – a roncsok pozíciója – sem volt magától értetődő. A korabeli pozíciómeghatározás ugyanis mind osztrák-magyar, mind olasz részéről téves információkat tartalmazott (a megadott koordinátákon nem volt roncs), így a hajót keresni kellett. A munka 1992. óta tartott, de 1994 áprilisáig nem vezetett eredményre. Ekkor egy osztrák merülőcsapat, s annak tagjaként egy felvidéki magyar búvár is merült a roncsoknál, ám tőle sem a pozíció-adatokat, sem az osztrák merülésvezető nevét nem sikerült megtudni. A véletlen hozta úgy, hogy a roncsokat 1994 októberében ismét keresni kezdő Czakó László csapatának egyik tagja, Kovács György egy nemzetközi projektben találkozott az érintett osztrák búvárral, aki beszámolt neki a SZENT ISTVÁN roncsainál áprilisban végzett munkájáról. Amikor telefonon kapcsolatba léptek vele, azonnal átadta a koordinátákat. 

Az anyagi nehézségekre jellemző, hogy bár az akkori Búvárszövetség – Csepregi Oszkár elnök vezetésével – mindent megtett a kutatás támogatásáért, az 1995-től évi rendszerességgel meginduló magyar-horvát expedíciók olyan úttörő vállalkozást jelentettek, amelynek a finanszírozására gyakorlatilag nem volt alkalmas pénzügyi keret. A résztvevők így döntően magánforrásaikból biztosították a szükséges fedezetet, ami esetenként rendkívüli igénybevételt jelentett számukra (Czakó László például a garázsát is eladni kényszerült, de a sorozatos áldozatvállalás a magánéletét is megterhelte, ami végül váláshoz vezetett). Amikor pedig sikerült támogatót szerezni, olykor-olykor az is előfordult, hogy a szponzoráció a támogató visszalépése folytán az utolsó pillanatban hiúsult meg, azzal fenyegetve, hogy a merülési engedéllyel rendelkező és minden egyéb szükséges feltételt teljesítő csapat azért nem tud útnak indulni, mert nem tudja kifizetni a szállás- és hajóbérlet költségeit. A véletlen azonban itt is jelentős segítséget jelentett, amennyiben az expedíciókban résztvevő víz alatti fotós és filmes, Dombóvári Tibor munkáira osztrák vevő jelentkezett, s már csupán a roncsokról készített néhány percnyi jó minőségű filmanyagért is annyit fizettek, ami fedezte a kiesett szponzori támogatást.

A szakmai nehézségekre jellemző, hogy szinte itt is mindent az alapoktól kellett kezdeni, amennyiben a munka kezdetén még nem állt rendelkezésre a nagy mélységben történő kevertgázos merülésekhez szükséges profil, s a gázkeverék keverési arányai tekintetében sem volt kialakult – rutinszerűen alkalmazott – gyakorlat akkoriban Magyarországon. Ez a gyakorlat tulajdonképpen a Czakó László vezette magyar-horvát expedíciók révén vált szélesebb körben megismerhetővé és hozzáférhetővé a magyar búvárok számára, akiknek az első ilyen profilt és merülési táblázatot Czakó László készítette el. A kialakított profil pontosságának ellenőrzéséhez azonban az Egyesült Államok Haditengerészetének búvárai által alkalmazott kézikönyvet kívánta beszerezni, de ez nem sikerült. Hanem – ahogy az már megszokottá vált – a véletlen szerencse ezúttal sem hagyta el a vállalkozó kedvű magyar búvárt, hiszen az egyik külföldi útján egy antikvárium kirakatában sikerült megpillantani a hosszú ideje keresett kiadványt.

7. ábra: Czakó László az ominózuis könyvvel. A kivetítőn a merüléshez használható gázkeverék jellemzői (fotó: Dr. Balogh Tamás).

Bár a kutatás-sorozat ideje alatt két búvárbaleset is történt – 1995-ben Dr. Pálfi Zoltán, 1997-ben Marton Tibor került bajba – szerencsére mindkét búvár felépült, így a velük történtekből levonható tanulságok végül is hozzájárultak az expedíciós tevékenységgel összefüggő eljárások hatékonyságának fokozásához.

Ami pedig az eredményeket illeti:

A magyar kezdeményezésre és döntően magyar teherviselés mellett megtervezett és megvalósított magyar-horvát expedíciók eredményeként

- a SZENT ISTVÁN csatahajó roncsait a horvát állam védetté nyilvánította és szabályozta a merülések rendjét;

- megtörtént a roncsok állapotának felmérése, ennek eredményeként ismertté vált, hogy a hajótest felfordult és kettétört, a hajótesten keresztben a lékponyva láncai láthatók;

- a fő tüzérség lövegtornyai és a felépítmények maradványai a felborult hajótest alá szorultak, az árbocok a roncs jobb oldala felé kidőlve a tengerfenéken fekszenek;

- sikerült behatolni a hajóroncs belsejébe, ahonnan Czakó László harminchat tárgyból álló leletegyüttest hozott a felszínre, amelyet a horvát örökségvédelmi szolgálat munkatársai restauráltak és kiállítottak;

- a hajóroncs bal (eredeti úszási helyzetben a hajó jobb) oldalán több nagy horpadás és két torpedó ütötte lék, valamint két további ismeretlen eredetű, ék alakú szakadás van.

Az utóbbi eredmény nyomán az expedíciók résztvevői megkísérelték azonosítani a négy sérülés keletkezésének okát, s – azt feltételezve, hogy mind a négy sérülés egyszerre (azonos időpillanatban) került a hajótestre – úgy gondolták, hogy a SZENT ISTVÁN csatahajó vezette kötelékre támadó 2 olasz motorcsónak közül végül is (az ütközetjelentésükben közöltekkel ellentétben) mindkettő az élen haladó kötelék-vezérhajóra, a SZENT ISTVÁN csatahajóra lőtte ki a torpedóit, amelyek közül azonban csak 1-1 becsapódását kísérte robbanás, míg a másik 2 torpedó talált ugyan, de nem robbant fel, ehelyett csupán a mozgási energiájából és a tömegéből eredően ütött (a torpedók robbanásából származóknál lényegesen kisebb) léket a hajótest burkolatán.

Akárhogy is történt, a magyar-horvát expedíciók 1997 végén véget értek és 1998-tól a horvát fél egyedül folytatta a kutatást (ennek okai között Czakó László megemlítette azt a tényt, hogy a magyar fél nem teljesítette a merülések engedélyezésének feltételeként vállalt azt a kötelezettségét, hogy az expedíciókon készített víz alatti filmfelvételekhez hozzáférést biztosít a horvát hatóságok számára, mivel az a filmes, aki a film-nyersanyagot vágásra megkapta, hosszú ideig felszólításra sem adta át). Talán ennek köszönhető, talán nem, de a magyar búvárok által kezdeményezett és a részvételükkel megvalósított expedíciókon Czakó László által felszínre hozott leletegyüttes bemutatása során a magyar közreműködés tényére semmi sem figyelmezteti a leletanyagból készített kiállítás látogatóit.

Czakó László azonban nem csüggedt: az Adrián elsüllyedt 30 történelmi hajó roncsának felkutatását tűzte ki célul, s ezek közül 16 esetben el is érte a célját, és a SZENT ISTVÁN mellett bekapcsolódott egyebek között olyan híres hajók roncsainak feltárásába is, mint a BARON GAUTSCH személyszállító gőzhajó, vagy a Földet osztrák-magyar lobogó alatt elsőként megkerülő kereskedelmi hajó, a SPLENDIDO vitorlás. Az ismert 16 roncs koordinátáit Czakó László az előadás során a rá jellemző nyíltsággal előzékenyen mindjárt meg is osztotta az érdeklődőkkel, akik közül talán sokan kedvet kapnak egy-egy roncskutató expedíció megtervezéséhez és végrehajtásához az élvezetes előadás alapján.

A roncsok kutatásában részt vettek:

1993-ban (a roncs keresése során): Adametz Magdolna, Czakó László, Mácsai Endre és Túri János.

1994-ben (a roncs hivatalos megtalálásakor): Czakó László, Kollár K. Attila, Kosina Zsolt, Kovács György, Mácsai Endre, Dr. Pálfi Zoltán, Túri János, Viski Sándor.

1995 áprilisában (a kutatás első fázisában): Czakó László, Dombóvári Tibor (operatõr) Karát Emil (rendezõ), Kollár K. Attila, Dr. Komlóssy Attila (orvos), Kovács György, Mácsai Endre (operatõr), Dr. Pálfi Zoltán, Péterbencze László, Surányi Csaba, Túri János, Viski Sándor, Enczi László, a tolmács Szabó Sven (tolmács), horvát részről Danijel Frka és Miljenko Marukic.

1995 szeptemberében (a kutatás második fázisában): Balázs Péter, Csepregi Oszkár, Czakó László, Ember Sándor, Gajó Gusztáv, Irsai Sándor, Kovács György, Pataki Zoltán, Pál Ödön, Polacskó istván, Rompos Richárd, Szakcsi Csaba, Zákányi László, valamint Csepregi Oszkár, horvát részről pedig Marijan Orlic, Mario Jurisic, Neven Lukas, Nino Puhiera.

1997-ben (az expedíció harmadik fázisában): Bakó Tamás (tolmács), Balázs Péter, Clement Károly, Csepregi Oszkár, Czakó László, Ember Sándor, Enczi László (gazdasági vezető), Gajó Gusztáv, Gotthardt Péter (szakács), Irsai Sándor, Karáth Imre (operatőr), Komár Éva (konyhai segítő), dr. Komlóssy Attila (orvos), Kovács György, Lázár Sándor, Marton Tibor, Mácsai Endre, Pataki Zoltán, Pál Ödön, Pálfi Tamás, Polacskó István, Rompos Richárd, dr. Rovó László, Sarkadi István, Szacski Csaba, Vámosi Antal, Zákányi László.

Dr. Balogh Tamás: a 2008. évi expedíció

A Czakó László által vezetett 1995-1997 közötti expedíciók történetének és eredményeinek ismertetése során elhangzott két fontos megállapítás. Egyrészt az, hogy a kutatási folyamat kényszerű megszakítása összefüggésben állt azzal is, hogy a magyar fél nem teljesítette maradéktalanul a horvát hatóságok felé vállalt kötelezettségeit (a víz alatti filmfelvételek átadása elmaradt), másrészt az, hogy az expedíciók váratlan új eredményt hoztak: a két torpedó ütötte lék mellett két másik ismeretlen eredetű, eltérő jellegzetességekkel bíró sérülést is azonosítottak a hajótesten a torpedó ütötte lékekkel azonos oldalon és magasságban (nagy, kráter-szerű nyílások helyett kisebb, ék alakú szakadásokat). Ez a két körülmény határozta meg a Magyar Búvár Szakszövetség mozgásterét a SZENT ISTVÁN csatahajó magyar részvétellel történő kutatásának felújítására vonatkozó tervei elkészítésekor.

A kutatási folyamatban beállt tíz évig tartó kényszerszünet után 2007-ben megtervezett és 2008-ban megvalósult expedíció erre tekintettel a magyar és a horvát fél közötti bizalomépítés, valamint a csatahajó roncsaira vonatkozó ismeretek és képanyag bővítésének célját szolgálta, az utóbbi körben elsősorban annak érdekében, hogy 1) lehetőség szerint tisztázza a korábbi expedíciók által azonosított ismeretlen eredetű lékek kialakulásának körülményeit és a hajó elsüllyedésében betöltött szerepét, 2) elvégezze a letört hajóorr felmérését és 3) alaposan feltérképezze a hajó körüli roncsmezőt. Kiegészítő célként 4) kegyeleti merülés és 5) a hajótest állékonyságának megállapításához szükséges metallurgiai vizsgálatok elvégzésére alkalmas fémmintavétel végrehajtását tervezték. Az expedícióhoz kiképzési céllal csatlakoztak a Magyar Honvédség katonabúvárai is (akiknek addig nem kellett ekkora mélységbe merülniük, ezért nem is rendelkeztek az ehhez szükséges felszerelésekkel és szaktudással).

A Zelenák József – a Magyar Búvár Szakszövetség technikai alelnöke – által vezetett expedíció horvát tagjai a Magyar Honvédség részéről Gulyás Tamás, Török László és Varga Zsolt, a BRFK tűzszerész-szolgálata részéről Domján András, a civil technikai búvárok és szervezők részéről Dr. Balogh Tamás, Hadházi Zsófia, Gyurka Zsolt, Ignácz Zoltán, Kovács József, Piller András, Selmeczi Dániel és Zelenák József voltak. A horvát hatóságok részéről Ante Plančić, Dražen Gorički és Krunoslav Zubčić csatlakoztak az expedícióhoz.

Az eredményeket illetően – bár a rosszra fordult időjárás jelentősen lerövidítette a kutatást – az expedíció a fémmintavételen alapuló metallurgiai vizsgálat és a roncsmező feltérképezése kivételével nagyrészt elérte a kitűzött céljait.

- A Magyar Honvédség kegyeleti merülést végrehajtó katonabúvárai elhelyezték a roncson a Hadtörténeti Intézet és Múzeum emléktábláját, melyre az egykori cs. és kir. Haditengerészeti Akadémia hősi halott tengerészek névsorát feltűntető emléktáblája jelmondatát vésték (hiszen a SZENT ISTVÁN hősi halottainak névsorát a háború elvesztése miatt arra az emléktáblára már nem véshették fel): „Höher als das Leben steht die Pflicht” (azaz „A kötelesség előbbre való, mint az élet”).

- A horvát féllel kialakított jó munkakapcsolatnak köszönhetően a magyar fél áttekinthette az 1997-2007 közötti összes horvát merülés képanyagát, így azt a 2008-as expedíción készített felvételekkel összevetve meggyőző alapossággal igazolhatta a páronként eltérő jellegzetességeket mutató négy lék eredetét. Ennek köszönhetően Dr. Balogh Tamás kimutatta, hogy a két szélső lék nem a torpedótalálatok pillanatában, hanem azok következményeként később – a süllyedő csatahajó felborulását követően – mechanikai hatásra alakult ki, a vízzel megtelő középső-, s a még levegővel teli orr- és tatrész határán álló nyomásálló válaszfalak közelében kialakult feszültség következtében. A hajóra két függőleges, de ellentétes irányú erő hatott: a vízzel teli részekre a felvett víz súlyából eredő nyomóerő, a levegővel teli részekre pedig az ott ébredő felhajtóerő. Ez a két erő ellentétes irányban terhelte a hajótestet a felborulása előtt és után, amely az átfordulást követően a torpedórobbanásoktól meggyengült jobb oldalán már nem tudott rugalmasan alkalmazkodni az ellentétes irányú erőhatásokból eredő terheléshez, és szétnyílt azon a ponton, ahol a legnagyobb feszültség halmozódott fel benne (vagyis a vízzel már elárasztott és a még levegővel teli részek határán).

- Az expedíció azt is meggyőzően igazolta, hogy miért alakulnak ki egyre nagyobb horpadások a hajótesten. Néhai Vass Ödön – a csatahajót tervező mérnök-kollektíva magyar tagja, Scharbert Gyula tanítványa (az expedíció idején a magyar hajóépítő mérnökök doyenje) – számításokkal igazolta Dr. Balogh Tamás következtetését. Eszerint a horpadásokat a több mint 2 000 tonnás kettős hajófenék súlya okozza, mivel ez megfelelő alátámasztás nélkül maradt (a hajó eredeti úszási helyzetében a hajófenék alátámasztását a tenger biztosította, míg a hajóban nincsenek olyan méretezésű szerkezeti elemek, melyek elbírnák a tömegét). A horpadások kialakulásának másik oka a leszakadt gépek és kazánok tömegéből eredő, az eredetileg a gépészeti terek felett (a felfordult roncsban alattuk) lévő páncélfedélzetre kifejtett hajlító terhelés. Az oldalfalakhoz rögzített páncélfedélzet ennek köszönhető behajlása húzóerőt generál, ami a páncélfedélzet széleihez rögzített oldalfalakat befelé húzza.

Az expedíció eredményeiről a National Geographic Magazin is beszámolt (a cikk elérhető innen).


8. ábra: A SZENT ISTVÁN csatahajót ért torpedótalálatok (balra fent), a roncson talált sérülések és a mögöttük lévő helyiségek (balra lent), a torpedótalálattal okozott sérülések a hajótestben (jobbra fent), valamint az elárasztás és az átfordulás hatása (balra lent).

A letört hajóorr teljes körű felmérését az expedíció horvát tagja, Ante Plančić mérnök búvár készítette el még 2005. július 5-én és felmérésének eredményeit az expedíció rendelkezésére bocsátotta. A magyar fél a szívesség viszonzására vállalta, hogy az átadott vázlatrajzot kiszerkesztett formában feldolgozza és a horvát félnek átadja (ez 2008. október 5-én meg is történt).

Bár a Magyar Búvár Szakszövetség támogatta a Dr. Balogh Tamás vezette TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület által az első világháború századik évfordulójához kapcsolódóan kezdeményezett centenáriumi merülés-sorozatra vonatkozó négyéves program megvalósítását, amely a Monarchia több jeles hajóroncsát is felkereste volna, az érintett magyar állami szervek azonban vagy közömbösek maradtak a kezdeményezés iránt, vagy a kezdeményezők mellőzésével (de a szükséges szakismeretek nélkül) saját maguk, vagy az általuk preferált megvalósítók útján igyekeztek volna végrehajtani azokat, amelyek így végül elmaradtak.

Czakó Ádám: a 2017-es felkészülés és a 2018-as centenáriumi expedíciók

Czakó Ádám – a roncsok feltárását kezdeményező és 1995-1997 között vezető magyar búvár, Czakó László fia – elsősorban az osztrák-magyar hajóroncsok feltárásának a családon belül immár generációkon átívelő programjáról, s az azokat végrehajtó Karsztvíz Sportegyesületről beszélt, kiemelve a 2018. évi centenáriumi merülést, és az azt megalapozó 2017-es nemzetközi expedíciót, valamint a KAISER FRANZ JOSEF I. cirkáló roncsainak kutatását.

A SZENT ISTVÁN roncsaihoz vezetett 2017. évi – előkészítő jellegű – nemzetközi búvárexpedíció 2017. június 6-án kezdődött, s két hétig tartott Dražen Gorički horvát expedícióvezető irányításával. A kutatásban belga, bosnyák, magyar, olasz, osztrák, portugál és szerb búvárok vettek részt a horvát speciális rendőrség búvárai mellett. A régészeti munkát Igor Miholjek búvárrégész, a Horvát Restaurálási Intézet Vízalatti Régészeti Osztályának vezetője irányította. A búvárok két csoportban tevékenykedtek. Az egyikben a magyar búvárok merültek Miklós Tamás vezetésével (Czakó Ádám, Farkas Zsolt, Horváth Szilárd, Járóka Árpád) a horvát rendőrbúvárok kíséretében, s a roncs dokumentálását és behatoló merüléseket végeztek, általában nyílt rendszerű légzőkészülékekkel (trimix, nitrox, oxigén). A másik – többnemzeti – csoportban az újralégzőt használó búvárok hajtották végre a hosszabb időigényű feladatokat, a feltárást és a tisztítást, szintén horvát búvárokkal együttműködve.

A fejlett búvártechnológiát alkalmazó expedíció során részletes fotó- és videódokumentáció készült a roncsról, s a búvárok a beúszó merüléseik alkalmával értékes relikviákat hoztak a felszínre, amelyek a pulai Isztria Múzeum SZENT ISTVÁN kiállításának anyagát gazdagítják majd.

Az előkészítő merülést követő, 2018. évi centenáriumi expedícióról szólva Czakó Ádám elmondta, hogy a horvát féllel a 2017. évben kialakított szakmai kapcsolat és a balesetmentes merülés tette lehetővé a folytatást. A csatahajó elsüllyedésének százéves évfordulóján a magyar búvárok csoportját Miklós Tamás vezette, a kutatásban részt vett Beliczay András, Czako Ádám, Eke Zsolt, Farkas Zsolt, Herpai Gabor, Járóka Árpád, Müllner László, Sila Zoltán, Vass Zita. Az expedíció elsődleges célja az előző évi tapasztalatok alapján kifejezetten a roncsba történő behatolás volt, ami meg is hozta a várt eredményt: a búvárok első ízben találtak emberi maradványokat a roncsban. A SZENT ISTVÁN 1 087 fős legénységéből 89-en vesztették életüket a tragédiában (4 tiszt és 85 matróz), közülük 41 magyar.

A SZENT ISTVÁN-expedíciók bemutatása mellett Czakó Ádám kitért a kutatást lehetővé tevő együttműködések bázisát jelentő szakmai kooperáció fontosságára. E körben bemutatta azt a sokrétű tevékenységet, amelyet a zárt téri barlangi búvártevékenységektől kezdve a nagy mélységben végzett merülésekig a Karsztvíz Búvár és Barlangász Sport Egyesület végez.


9. ábra: Czakó Ádám a KAISER FRANZ JOSEF I. roncsairól beszél (roncsrajz és fotó: Dr. Balogh Tamás).

Végül hangsúlyozta az összefogás fontosságát, hiszen – mint mondta – a kutatások eddigi gyakorlata azt bizonyítja, hogy ezt a fajta tevékenységet a résztvevők javarészt a saját idejük és anyagi erőforrásaik terhére, bármiféle ellentételezés nélkül, tisztán lelkesedésből végzik. Ez a lelkesedés az, ami pótolhatatlan hozzáadott értéket képviselve biztosíthatja egy-egy kutatási kezdeményezés sikerét. Példaként megemlítette azt, amikor Miklós Tamás csapata helyet biztosított számára a SZENT ISTVÁN roncsaihoz induló expedícióban, vagy, amikor ezt ő viszonozhatta a KAISER FRANZ JOSEF I. roncsainak kutatása során, illetve, amikor elég volt csak egy telefon a tengerpartról Budapestre Dr. Balogh Tamásnak ahhoz, hogy a hajóroncs kutatással érintett részeiről a teljes eredeti tervanyag digitalizált változata még aznap a búvárok rendelkezésére állhasson és segítse a tájékozódásukat.

Czakó Ádám szerint az ilyen összefogás annál is fontosabb, minthogy a hajóroncsok, így a SZENT ISTVÁN is elpusztulnak egyszer. Dr. Balogh Tamás a roncs összeomlását 2008-ban már előre jelezte és tíz évvel később, 2018-ban ennek maga is a tanúja lehetett. Mintha száz víz alatt töltött esztendő után ezek a relikviák egyszerre csak megadnák magukat, nem állnak tovább ellen az idő és az elemek pusztításának. Erre tekintettel a kutatásukra fordítható idő fogy. Ezért az emlegetett összefogás jegyében Czakó Ádám felidézte és megszívlelendő jó tanácsként a búvárközösség megjelent tagjai figyelmébe megfontolásra ajánlotta Ferenc József császár és király uralkodói jelmondatát: Viribus Unitis - azaz egyesült erővel.

Mikós Tamás: a 2022 utáni évek – ünnepek után munkás hétköznapok

Itt vette át a szót Miklós Tamás a Thomas’ Club búváriskola vezető oktatója, 2005 óta a NAUI Worldwide magyarországi képviselője, 2015 óta a NAUI Worldwide International Advisory Board tagja, aki elmondta, hogy a 2017-ben és 2018-ban felélénkült kutatás folytatását a COVID-19 pandémia 2022-ig késleltette, azóta azonban már két újabb expedícióra is sor került 2022-ben és 2024-ben, 2025 szeptemberében pedig a harmadikat tervezik.

Bár a magyar részvételű expedíciók száma újra örvendetesen nő, a résztvevő magyar búvárok száma a részvételi költségek emelkedésével arányosan egyre kevesebb. Mára hovatovább milliós nagyságrend egy egyhetes expedíción a részvétel összes költségének – az engedélyeknek, a gázoknak, a hajónak és a szállásnak – a fedezete. Részben ez is az egyik oka annak, hogy ma már nincsenek az 1990-es évek közepén végrehajtotthoz hasonló, dominánsan nemzeti jellegű és összetételű expedíciók: nemzetközi expedíciók indulnak a hajó roncsaihoz, amelyek résztvevői közül több-kevesebb búvár magyar.

Miklós Tamás az előző előadók gondolataihoz kapcsolódva utalt rá, hogy a roncsok megindult összeomlása lehetőséget és felelősséget is jelent egyben. Mégpedig a belső kutatás számára. Hiszen ahogy egyre több oldallemez, nyílásfedél és más szerkezeti elem adja meg magát a rozsdának, úgy válik szabaddá egyre több helyen az út a hajó belsejébe. Mindez a SZENT ISTVÁN csatahajó esetében azoknak a jelképi erejű, nagy eszmei értékű műtárgyaknak – Sződy Szilárd Szent István plakettjének, az 1848-as komáromi csapatzászló kéttenyérnyi darabját magába foglaló díszzászlónak és nemesfémveretű rúdjának, valamint Palka József üvegművész színes ólomüveg ablakainak – a felkutatásával összefüggésben fontos, amelyek megtalálását már az 1995-1997 közötti expedíciók is célul tűzték ki maguk elé. A felelősség pedig abban áll, hogy mit szabad elmozdítani az összefüggő leletanyagból ezeknek a tárgyaknak a keresése érdekében, továbbá, hogy milyen körülmények között és milyen feltételekkel szabad embert küldeni az összeomlóban lévő roncsba életveszély okozása nélkül.

A fenti lehetőségekkel összefüggésben Miklós Tamás elmondta, hogy a hajótestnek a természetes állagromlás miatt egyre több helyen megnyíló burkolata ma már lehetővé teszi a behatolást az olyan nagy kihívást jelentő műveletek nélkül is, mint amelyeket Czakó László kényszerült végrehajtani 1995-ben (amikor a légzőkészülékét levéve tudott csak beúszni a hajóba az admirálisi szalon szűk ablakán át). A leváló oldallemezek és nyílásfedelek ma már több, széles behatolási pontot kínálnak és a zárt rendszerű légzőkészülékek alkalmazásának köszönhetően a beltéri kutatás során az üledék felkavarásából eredő látótávolság-csökkenés is jobban kezelhető. A 2025. szeptemberi expedícióra készülve a horvát hatóságok mindezek alapján a várható károkat és előnyöket mérlegelve, engedélyezték annak a korábbi kezdeményezésnek a végrehajtását, ami az admirálisi szalonban felhalmozódott – a helyiség eredeti berendezési tárgyaiból, a fából készült bútorzat és falburkolat romjaiból származó (tehát önmagában is a leletanyag részét képező) – törmeléknek az eltávolítását és a szelektálását célozza a keresett tárgyak utáni kutatás érdekében.

Fontos tudni ugyanakkor, hogy a sérülés nem előfeltétele a régészeti lelőhelyekről származó tárgyak „megmentésének”. A leletmentő régészet gyakorlata ugyanis olyan lelőhelyek feltárásánál releváns, amelyek már veszélyeztetettek, vagy pusztulásra ítéltek; és kizárólag azzal a céllal, hogy információkat és/vagy tárgyakat szerezzenek vissza, mielőtt azok véglegesen elvesznének. Ezt csak ellenőrzött módon (a szükségeshez képest a legkevesebb rombolással) szabad megtenni és csak akkor, ha a pusztítás nagyobb veszteség megelőzése érdekében szükséges. A valódi mentés ugyanis a lelőhely kontextusának és általános integritásának a megőrzését jelenti, ami a védelem és a kezelés igazi tartalma (a károkozás igazolása soha nem lehet az).

A horvát hatóságokat ezügyben Igor Miholjek képviseli, aki már többször figyelmeztette a magyar búvárokat arra, hogy ne hozzanak fel olyan tárgyakat a hajóból, amelyekből a korábbi expedícióknak köszönhetően már rendelkezésre áll restaurált leletanyag. A konzerválás magas költségeire tekintettel ugyanis a horvát állam nem kívánja a felszínre hozott leletanyag jelentős bővítését. Erre tekintettel fontos információ, hogy a hajózástörténeti érdeklődéséről ismert Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlegi vezetője felajánlotta a magyar restaurátorok helyszíni közreműködését a horvát hatóságoknak, akik ennek ellenére sem járulnak hozzá a magyar búvárok által esetlegesen felszínre hozott és a magyar restaurátorok által konzervált tárgyak magyar tulajdonba adásához. [szerkesztői megjegyzés: ez azért érthetetlen, mert a hadihajók a nemzetközi jog szerint nem kerülnek ki a lobogó szerinti állam tulajdonából, így a SZENT ISTVÁN csatahajó jelenleg azoknak az országoknak – köztük Magyarországnak – a tulajdona, amelyek az államutódlás szabályai szerint a Monarchia utódállamai. Ezt mind a nemzetközi tengerjogról szóló UNCLOS egyezmény, mind a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló UNESCO egyezmény elismeri.]

Ami pedig a felelősség másik aspektusát illeti: a horvát hatóságok az összeomlóban lévő roncsba történő behatolásra nem adnak engedélyt (annak érdekében, hogy az esetleges balesetekkel összefüggésben mentesüljenek a felelősségtől) – ugyanakkor hallgatólagosan tudomásul veszik azokat – így a résztvevők minden beúszást kizárólag a saját felelősségükre hajtanak végre. Ebből a szempontból nagy kár, hogy a 2008-ban tervezett fémmintavételes metallurgiai vizsgálat a rossz időjárás miatt meghiúsult, mert ha annak az eredménye rendelkezésre állna, a kockázat is csökkenthető lenne. Ha senki más nem végzett ilyen vizsgálatot, akkor a roncs állékonyságáról sincsenek megbízható adatok, csakis szemrevételezésen alapuló ismeretek jelentik a kiindulópontot.

10. ábra: Miklós Tamás előadása a SZENT ISTVÁN roncsainak aktuális kutatási programjáról.

A 2022-es expedíció résztvevői voltak: Czakó Ádám, Farkas Zsolt, Herpay Gábor, Miklós Tamás, Murányi Péter, Szabó Zsolt, Tóth Gergő és Dr. Visontai Csongor, 

Az előadók ezután a résztvevők kérdéseire válaszoltak, majd egy jó hangulatú "családi fotó"is készült a SZENT ISTVÁN csatahajó magyar részvételű búvárexpedíciók által történő - 2025-ben 30 évre visszatekintő - kutatásába bekapcsolódott búvárok közül azokkal, akik elfogadták a Magyar Búvár Szakszövetség elnökének meghívását és részt vettek a szimpóziumon.


11. ábra: A "családi fotó" balról jobbra): Czakó Ádám, Tóth Gergely, Mácsai Endre, Czakó László, Vámosi Antal, Visky Sándor, Dr. Komlóssy Attila, Szinak Gábor, Potyesz Tamás, Szabó Péter, Miklós Tamás, Herpay Gábor, Dr. Visontai Csongor, Eke Zsolt (fotó: Dr. Balogh Tamás).

Czakó Ádám gondolatához csatlakozva reméljük, hogy - viribus unitis - a kellő hozzáértéssel és körültekintéssel megtervezett és kivitelezett kutatás tudományos eredményei tovább bővülhetnek, s a magyarság és a tenger kapcsolatát önmagában is szimbolizáló SZENT ISTVÁN csatahajóra vonatkozó hiteles ismeretek minél szélesebb körben válhatnak ismertté, tovább gazdagítva Magyarország tengeri örökségét.

12. ábra: A szimpózium előadói: Czakó László, Dr. Balogh Tamás, Czakó Ádám és Miklós Tamás (fotó: Dr. Balogh Tamás és Miklós Adienn).

Ahogyan arról hírt adtunk korábban, a 2025. évi augusztus 20-i, Szent István napi ünnepségek keretében immár negyedik alkalommal megrendezésre kerülő hajózástörténeti kiállításaink aktuális témája az idén 110 éve szolgálatba állított SZENT ISTVÁN csatahajó. A rendezvényhez idén először a Magyar Búvár Szakszövetség is csatalakozik, s a roncsokat kutató búvárok tartanak előadásokat az érdeklődőknek.

Az ünnep alkalmából a PANNÓNIA történelmi motoroshajó fedélzetén működő kiállítóhelyen a "SZENT ISTVÁN csatahajó és a csatahajók rövid története" c. időszaki kiállítással várjuk az érdeklődőket, míg a Magyar Sport Házában a Magyar Búvár Szakszövetség jóvoltából a csatahajó roncsait az elmúlt 30 évben kutató búvárexpedíciók vezetői találkoznak egymással és a látogatókkal egy szakkonferencia keretében.

A kiállításon megtekinthető lesz egyebek között a modern csatahajók kialakulását (s a tüzérségi eszközök és a hajópáncélok azt lehetővé tevő fejlődését) szemléltető, csaknem egy évszázados evolúciót bemutató idővonal, amely egyszerűen áttekinthető, látványos formában mutatja be a műszaki eszközök változását az első páncéloshajóktól (1860, 1862) a dreadnought-típusú csatahajók megjelenéséig (1905).

1. ábra: A csatahajók fejlődése 1860-1905. (készltette: dr. Balogh Tamás © 2025.).

A vonatkozó történeti-műszaki információkat ilyen - infografikus - formában feldolgozó ismeretterjesztő ábrázolás eddig még nem született, így már csak ezért is érdemes lehet meglátogatni a kiállítást, amely számos hasonló, a csatahajók világára vonatkozó érdekes információval várja a hajózás szerelmeseit.

Tudták például, hogy a SZENT ISTVÁN csatahajó másfélszer annyi ideig épült, mint amennyi ideig szolgálhatott az elsüllyedése előtt, s hogy már hússzor annyi időt töltött a víz alatt? Vagy, hogy az elsüllyedése óta eltelt csaknem 110 évben mindössze 17 olyan év volt - de ebben a 17 évben is csak alig több, mint 200 olyan nap - amikor búvárok kutathatták a roncsokat?

Ha kíváncsi az ilyen és ehhez hasonló információkra, szeretettel várjuk kiállításunkon, ahol bemutatjuk a modern csatahajók három nagy korszakát - az első világháború előtti dreadnought-versenyt, az első világháború alatti szuper-dreadnoughtokat és a két világháború közötti szerződéses csatahajókat - reprezentáló egy-egy típus nagyméretű modelljét, s természetesen az ünnepeltet, a SZENT ISTVÁN csatahajót, melynek M=1:100 méreatányú modelljét Dr. Hüvös Ferenc, többszörös világbajnok modellező készítette el.


2. ábra: A tárlaton bemutatott csatahajók összehasonlítása.



3. ábra: A bemutatásra kerülő csatahajó-modellek. A SZENT ISTVÁN modellje (középen) több, mint másfél méter hosszú, a VITTORIO VENETO hossza pedig csaknem két és fél méter.

A modelleket a cs. és kir. Haditengerészet relikviái - egy eredeti csónaklobogó, korabeli navigációs eszközök, valamint a haditengerészet egyenruházatát bemutató korabeli és utángyártott uniformisok és tartozékok - egészítik ki, s megtekinthető lesz a SZENT ISTVÁN csatahajó hosszmetszete.is.

A kiállítás 08:00-17:00 óra között díjmentesen látogatható. A berendezett kiállítótér képei megtekinthetők: itt.

Azok pedig, akik kedvet kaptak és még jobban elmerülnének a témában, délután 16:00-18:00 óra között a Magyar Búvár Szakszövetség székházában (Budapest 1146, Istvánmezei út 1-3.) első kézből származó információt kaphatnak a roncsokat kutató magyar búvárexpedíciók vezetőitől.

Az előadások programja:

- Köszöntő

- 16:05-16:25 Dr. Balogh Tamás: A Szent István csatahajó és kutatásának jelentősége

- 16:25-16:50 Czakó László: A magyar-horvát közös expedíciók, 1994-1997

- 16:50-17:10 Dr. Balogh Tamás-Zelenák József: Visszatérés a Szent Istvánra, 2008

- 17:10-17:35 Czakó Ádám: A centenáriumi expedíció, 2018

- 17:35-18:00 Miklós Tamás: A kutatás legújabb szakasza, 2022-től és tovább

Kérdések.

A rendezvény rendhagyó a magyar tengeri roncskutatás történetébn, hiszen eddig még nem került sor hasonlóra, amikor a harminc évet felölelő kutatási periódus minden expedíciójának vezetője együtt osztja meg emlékeit és tapasztalatait az érdeklődőkkel és válaszol a feltett kérdésekre.

Mindkét rendezvény díjmentesen látoigatható.

1545. július 19-én elsüllyedt a Tudor-kori Anglia legnagyobb hadihajója, a MARY ROSE a Solent-szorosban, Portsmouth és Wight-sziget között, egy a francia flottával vívott csata során. Az évszázadokra elveszett roncsot 1982-ben emelték ki a tengeri régészet egyik legambiciózusabb mentési művelete során.

A MARY ROSE karakk (1509-1545)  VIII. Henrik (1491-1547) angol király (ur. 1509-1547) első, kifejezetten hadi célokra épített (nem pedig kereskedemi hajóból átalakított) vitorláshajója volt, amelyet a király testvére, Tudor Mária (későbbi francia királyné) után neveztek el. Portsmouthban épült, testvérhajója, a PETER POMEGRANATE társaságában, 1509-ben. A két hajó neve uralkodóházakat szimbolizál, megjelenítve a tudorok rózsáját és az aragóniai ház gránátalmáját (VIII. Henrik egy évvel korábban vette feleségül Aragóniai Katalint). A hajókat - annak érdekében, hogy lőfegyverekkel szerelhessék fel - karvel palánkozással építették (mert így gond nélkül vághattak ágyúablakokat a héjazatba). A MARY ROSE tűzereje igen hatékonynak bizonyult, amikor 1513-ban a franciaországi Brest előtt vívott tengeri csatában kidöntötte a francia zászlóshajó árbocait, visszavonuásra kényszerítve az ellenséges flottát. 1514-ben a Skócia elleni háborúban harcolt 1520-ban pedig az Aranybrokámezei Találkozóra induló VIII. Henrik kíséretének része.

1. ábra: A „VIII. Henrik doveri behajózása” c. festmény VIII. Henrik király Angliából történt távozását ábrázolja, amikor 1520-ban Dovernél hajóra szállt, hogy találkozzon I. Ferenc francia királlyal a franciaországi Ardres és a Calais-i angol körzet részét képező Guînes között, az eseményről később Aranybrokát Mezőnek nevezett síkságon. A találkozó a gazdagság és a diplomácia pazar demonstrációjaként az angol-francia kapcsolatok jelentős pillanata volt, melynek az volt a célja, hogy megszilárdítsa a békét és a barátságot Anglia és Franciaország, s ambiciózus uralkodói, VIII. Henrik és I. Ferenc között. A találkozó előtt VIII. Henrik nagy kísérettel Doverből Calais-ba hajózott. A festmény ezt az eseményt örökíti meg. A képesn VIII. Henrik az élen haladó, aranyszínű vitorlákat viselő hajó, a HENRY GRACE a'DIEU fedélzetén látható, míg a kép közepén - a két bástya között - horgonyzó vitorlás a MARY ROSE. A festményt maga VIII. Henrik rendelte meg az angol haditengerészet és udvar hatalma és pompája bemutatására, valószínűleg egy az Aranybrokát Mezei találkozót ábrázoló másik festmény kiegészítő darabjaként, melyeket a Whitehall palotában helyeztek el vizuális emlékként és propagandaeszközként. Az eredeti festmény ma a Királyi Gyűjteményben található, de létezik egy 1779-ben készült akvarellmásolata (a Tudor-kori festményeket másoló svájci festő, Samuel Hieronymus Grimm alkotása), amelyet a Londoni Antikváriumi Társaság őrz. A másolatról 1781-ben James Basire készített metszetet, amely a Történelmi Nyomatok sorozat részeként jelent meg (forrás: itt).

A hajót 1536-ban korszerűsítették (még több nehézfegyverzetet helyeztek el rajta és ehhez a fedélzeteit is megerősítették). Saját korában gyors hajónak számított. Sir Edward Howard tengernagy azt írta róla, hogy egy 100 tonnás hajó se tudná legahyni (a MARY ROSE 600 tonnás volt).

2. ábra: A MARY ROSE másik korabeli ábrázolása az 1546-os ún. Antal-tekercsen, amelyet a holland származású Anthony Anthony (Anton Antoniszoon) az angol erők fegyvereinek és felszereléseinek kezeléséért és ellátásáért felelős hivatal, az Ordonáncia felügyelője készített a flotta hajóiról és azok felszereléséről. A tekercs leírása szerint a hajón az 1536-os felújítás után 91 ágyút, kb. 250 hosszúíjjat és 50 kézifegyvert helyeztek el, így a hajó vízkirzsorítása 700 tonnára nőtt. Fedélzetén 200 tengerész, 30 pattanytsús és 185 katona - összesen 415 fő - teljesített szolgálatot (forrás: itt).

A MARY ROSE 1545 július 19-én harcba bocsátkozott a Portsmouth előtt gyülekező francia flottával. A hajó jobb oldali ágyúit elsütötték és felkészültek a fordulásra, hogy a bal oldali ágyúkat is bevessék, ám a fordulás közben egy hirtelen széllökés erősen megbillentette a hajót, víz alá nyomva az alsó üzegfedélhzet ágyúablakait, amelyeket a legénység elmulasztott bezárni a sortűz után. A vízzel megtelő hajó percek alatt elsüllyedt, magával rántva az 500 fős legénységet, melyből csuán 35 tengerész menekült meg.


3. ábra: A solenti ütközet, Anglia két teljes értékű Tudor-kori tengeri csatájának egyike. A kép eredetileg az "Angol erők táborozása Portsmouth mellett" címmel készült és egyike volt annak az öt festményből álló sorozatnak, amelyet Sir Anthony Browne rendelt meg, valamikor 1545 és 1548 között, a nyugat-sussexi Midhurstben található Cowdray-házban.lévő étkezőjébe, hogy a vacsorák közbeni történetmesélésben segítsék, A képek a megrendelő életének különböző jeleneteit ábrázolták, beleértve ezt a Solent-i csatát is, ahol a MARY ROSE elsüllyedt (a kép közepén fent). Browne volt a királyi lovászmester, és a festmény közepén lent fehér lovon látható, közvetlenül VIII. Henrik, Charles Brandon, Suffolk hercege, a szárazföldi erők parancsnoka mellett..A fatáblára festett, körülbelül 1,8 méter széles eredeti kép sajnos elveszett, amikor a Cowdray-ház 1793-ban leégett. Szerencsére az 1770-es években James Basire rézmetszetet, a Sherwin fivérek pedig akvarellmásolatot készítettek róla. A ma csak "Cowdray-metszetnek" nevezett alkotás a MARY ROSE egyik korabeli ábrázolása. (forrás: itt)

Tizenöt nappal a hajó elsüllyedése után már a kiemelését tervezték. A velencei Pietro de Andrea és Simone de Marino vezetésével a helyszínere érkezett 30 velencei tengerész a sekély vízben elsüllyedt hajó vízszint fölé emelkedő árbocairól leszerelte a vitorlázatot, és köteleket rögzített az árbocokra a víz alatt a hajó függőleges helyzetbe állításához, hogy aztán sekélyebb vízbe vontatva a nyílásait lezárhassák és szivattyúzással újra úszóképessé tehessék. A művelet azonban nem sikerült, mert augusztus 9-én eltörtek az árbocok. A mentési művelet ezután csak a hajón található értékekre, a bronz ágyúkra és a fegyverzet egyéb részeire korlátozódott. A mentést december 8-án befejezték.

Ezt követően egészen 1836-ig nem háborgatták a roncsokat. Ekkor azonban az ismeretlen víz alatti tárgyban  elakadó hálóikat elvesztő gosporti halászok jelzései nyomán Hery Abbinett búvár merült le a helyszínen, megerősítve, hogy a lelőhely egy hajóhoz tartozik. Beszámolói nyomán a búvársisakot konstruáló Charles Deane fivére, az alig egy mérföldnyire hibás hajókezelés miatt 1782 augusztus 29-én elsüllyedt HMS ROYAL GEORGE (a TITANIC elsüllyedéséig a legnagyobb brit hajókatasztrófa áldozata) vas- és bronzágyúinak kiemelésén dolgozó John Deane merült a helyszínen Augusztus folyamán. néhány ágyú és egyéb felszerelési tárgy felszínre hozatalát követően a lelőhelyet a MARY ROSE roncsaként azonosították, ami azonnal élénk érdeklődést keltett. A kibontakozó MARY ROSE-őrület hatására 1840-ben robbantásokkal kezdték kitermelni a roncsot, melynek ekkor a főárbocát is feldarabolták, hogy a faanyagából különböző dísztárgyaka készítsenek. A raktér nagy részét ekkor kitermelték, az ekkor felszínre hozott tárgyak jelentős része pedig örökre elveszett. Miután a régészeti értékek helyett elsősorban az anyagi hasznot szem előtt tartva szétdúlták a lelőhelyet és felszínre hoztak belőle mindent, amit csak tudtak, 1843-ban felhagytak a lelőhely további háborgatásával.


4 ábra: John Deane "kutatási" módszere (balra, forrás: itt és itt) saját könyvéből és a MARY ROSE ro ncsai közül felszínre hozott vaságyúk (jobbra, forrás: itt).

Ekkor elterjedt, hogy a Királyi Hadmérnöki Hivatal szakembereinek közreműködésével a maradványpkat elpusztították, hogy ne akadályozhassák a hajózást. A hír 123 évig tartotta magát, mígnem a svéd VASA hadigalleon 1961-ben történt kiemelésének sikerén felbuzdulva a brit Alexander McKee a MARY ROSE maradványainak felkutatását kezdeményezte. 1965-től 1970-ig tartó kutatómunkával sikerült azonosítani a maradványokat. Ekkor kiderült, hogy a hajótest a függőlegestől 60 fokkal jobbra megdőlt helyzetben, eltemetve fekszik az iszapban és az orra hiányzik. 1971-1982 között végezték el a lelőhely szisztematikus feltárását, amelyet a szakképzett szárazföldi régész, Margaret Rule (1928-2015) vezetett. Az ő irányítása mellett számos, a víz alatti régészetben ma sztenderdnek számító gyakorlatot alakított ki az egyedülálló projekt végrehajtásában közreműködö mintegy 500 hivatásos és önkéntes búvár. Margaret Rule hangsúlyozta a szárazföldi régészet szigorú szabványainak és eszközeinek – mint a kalibrált mérőrudak és a lelőhelyre kifeszített ásatási négyzetháló, a kőműveskanál és az ecsetek használatán alapuló, körültekintő ásatási technikáknak, a roncs lelőhelyén készített részletes tudományos dokumentáció és szakrajzok felvételének, valamint az ásatási szezonok közt a lelőhely védelmének (visszatemetés és állapotváltozás-figyelés) - fontoságát. Úttörő szerepet játszott a szárazföldi régészetben jellemző eszközök és módszerek víz alatti alkalmazásában, illetve víz alatti használatra történő adaptálásában (pl.: sűrített levegős emelőballonok alkalmazásában, stb.), ezzel lehetővé téve a tárgyak kontextusának és a hajó szerkezetéhez való kapcsolatának megértését.

5. ábra: A MARY ROSE lelőhelyén végzett ásatás szemléltető rajza (forrás: itt).

A lelőhelyen végzett munka eredményei alapján 1979-bemegalakult a MARY ROSE Trust a maradványok kiemelése és konzerválása érdekében. Működésének hála a MARY ROSE maradványai ma már az azt befogadó dokkmedence köré és fölé épült hétemeletes kiállító-csarnok közepén állnak Porsmouthban, a Történelmi Dokknegyedben. A hajótestnek azonban csupán a jobb oldala van meg, ami azt jelenti, hogy a fedélzeti bordák semmihez sem kapcsolódnak a túloldalon, ezért diszkrét állványzat tartja a szabad gerendavégeket, a hajótest épségben maradt jobb oldalát pedig alulról és kívülről az a bölcsőszerű keret támasztja, amelyben a tengerfenékről kiemelték. A hajótest hiányzó baloldalát az ötletes kiállítócsarnok pótolja, amelyben a fedélzete-ket mintázó emeleteken a roncsból kiemelt minden tár-gyat a hajó jobb oldalán elfoglalt eredeti helyének meg-felelő pozícióban mutatnak be, ezzel mintegy bevezetve a hajóba a látogatókat.

6.-8. ábra: A MARY ROSE teljes díszben Geoff Hunt (forrás: itt), és süllyedőben Richard Schlecht festményén (forrás: itt), valamint a hajó megtalált része a rekonstruált eredeti tömeghez képest (forrás: itt)

9.-11. ábra: A MARY ROSE roncsainak degradációja (forrás: itt és itt), valamint a kiállítóhely berendezésének koncepciója, Chris Wilkinson alkotása (forrás: itt).

A hajótest faanyagát harminc éven keresztül szárították, majd a fa pórusait speciális polimerekkel töltötték fel a levegővel való érintkezés és a rothadás megelőzésére, végül az egész szerkezetet viasszal vonták be a páravédelem érdekében. A látogatókat ennek megfelelően minden fedélzeten üvegfal választja el a maradványoktól, a legfelső fedélzeten azonban egy – egyszerre legfeljebb tíz főt átengedő légzsilipen keresztül – egy légtérbe léphetnek a XVI. századdal. A jól megvilágított kiállítótérben a gyakorlatilag hosszmetszetként fennmaradt hajótestben kivételes egyértelműséggel megfigyelhető az összetett építési mód és jól láthatók az egyes szerkezeti elemek: a gerinc, a függőleges, illetve a – már a XVI. században (!) is alkalmazott – diagonális, valamint a vízszintes fedélzeti bordák, a különböző kötőelemek, térdfa- és könyökidomok, s az éppen akkor feltalált ágyúablakok (amelyek lehetővé tették a hajófedélzeti lőfegyverek ütegsorokban történő elrendezését és az oldalsortüzet).

A csarnokot időnként elsötétítik, ilyenkor a roncs olyan, mint egy rock-sztár, aki szárazjégre vár, ám ekkor működésbe lépnek a vetítőgépek, s megelevenedik a hajótest, amelyben korhű ruhákba öltözött színészekkel felvett jelenetek, fény- és hanghatás idézi meg a hadihajó működését. A hajó előtti és mögötti kiállítóterekben a kisebb (személyes) használati tárgyak és fegyverek láthatók (a kézifegyverektől, szálfegyvereken és íjakon át, az ágyúgolyókig). A páratlan élethűséggel konzervált (pl. bőr ruha-) darabok mellett emberi és állati maradványokat, egy angolszász íjász, s a hű fedélzeti eb csaknem teljes csontvázát is bemutatják. Az íjászt a hatalmas angol kőrisfa íj rendszeres megfeszítése közben módosult, az átlagosnál jóval erősebb izomzat alkarcsonti tapadási felülete alapján sikerült azonosítani. A teremben a vállalkozó kedvű látogatók ki is próbálhatják, hogy ők vajon képesek-e felajzani egy ilyen íjat.

A tárlaton arra a kérdésre is választ kapunk, hogy mi okozta a MARY ROSE pusztulását. A hajó 1512-1522 között a francia háborúkban harcolt a Biscayai-öbölben, s az angol csatornán, majd tartalékba helyezték. 1536-ban átépítették, több és nagyobb (nehezebb) ágyút kapott. 1545. július 19-én francia gályák támadtak rá a Solent előtt horgonyzó flottára. A hadianyaggal rakott MARY ROSE teljes oldalsortüzet adott, majd átállították a vitorláit, hogy elkerülje a spitbanki homokpadot, amelyhez túl közel sodródott, s megfordítva a túloldali ágyúit is elsüthesse. Ám egy hirtelen szélrohamtól erősen megdőlt, a nyitott alsó ágyúablakokon beözönlő víz pedig elsüllyesztette a hajót. A fedélzeten szállított 500 katona és a legénység tagjai közül alig 35-en élték túl a katasztrófát, amelyért a kortársak a hirtelen szélrohamot okolták. A modern szimulációk azonban nem zárják ki azt sem, hogy a nehéz ágyúk (amelyek beszerelésekor az alsó ütegsor ágyúablakai és a vízszint közötti távolság alig 1 m-re csökkent), a fedélzeten felhalmozott hadianyag és az 500 katona súlytöbblete is hozzájárult a szerencsétlenséghez. Néhány szemtanú a legénység hanyagságát is szóvá tette. Az ütközet idején dizentéria-járvány dúlt Spitheadnél, a legyengült legénység számára ezért valószínűleg túl nagy kihívást jelentett a hirtelen felbillenő hajó egyensúlyának megtartása.


12. ábra: A MARY ROSE maradványai a kiállító-térben (forrás: itt). A hiányos hajótest kiemelésére 1982. október 11-én került sor, a tengerfenéken töltött 437 év után. A maradványokat ezután egy portsmouth-i szárazdokkba vitték, amelyet egy szabályozható klímájú védőépülettel zártak el a külső légkörtől, melyben harminc évig szárították és konzerválták a roncsokat. Végül 2008. január 25-én bejelentették, hogy a MARY ROSE Trust 21 millió fontot kapott a Tudor-kori zászlóshajó és a benne talált több ezer tárgy új otthonának felépítésére, amelyet 2011-ben adtak át a közönségnek. A teljesen új, hajó alakú múzeumban a látogatók megtekinthetik a megmaradt gerendákat, valamint a hajó hiányzó felének ötletes rekonstrukcióját.

13. ábra: A MARY ROSE rekonstrukciója (forrás: itt). A hajónak számos tervrekonstrukciója és modellje készült, melyek egyike megtekinthető a Royal Maritime Museum Greenwich-i gyűjteményében.

Egyesületünk partnere, az s.t.s. MAGYAR tengeri nagyvitorlás iskolahajó tervezését és megvalósítását kezdeményező S.A.L.T. Hungary kérdőíves felmérésen alapuló kutatást indított a tengeri örökség magyarországi ismertségének felmérésére. Örömmel osztjuk meg a kezdeményezés hírét, ajánlva a témát, s a jelenleg zajló kutatást, kérve egyben minden érdeklődőt, hogy lehetőségeikhez mérten éljenek a kutatásban való részvétel és a kérdőív kitöltésének lehetőségével, amely a fenti linkre kattintva elérhető. 

Természetszerűen vetődhet fel a kérdés bárkiben, hogy egy olyan, tengertől elzárt országban, mint Magyarország, ugyan mi szükség lehet a tengeri örökség ismeretére. Most nem kívánunk mélyebben belemenni abba, hogy a tengerrel foglalkozás a gondolkodás tágasságát nyújtja, elég, ha csak a nyári 40 ^○C fokos nappali hőmérsékletre utalunk és az Atlanti-óceánról néha-néha a Kárpát-medencéig is eljutó, enyhülést adó nedves és hideg légtömegekre (bár hazánk elég távol fekszik az óceántól, a magyarországi léghőmérsékletet a világtrendekhez igazodóan legalább 10%-ban mégis az óceán befolyásolja, így az emberi életre, a mezőgazdaságra, a kereskedelemre, végső soron a létesítményeink - nem utolsósorban például az egészségügyi létesítmények - üzemeltethetőségére is hatást gyakorol). A lényeg: akarjuk vagy sem, hajlandóak vagyunk-e tudomást venni róla, vagy sem, mindennapi életünk ezer, meg ezer szállal elválaszthatatlanul összefügg a Földnek nevezett élő organizmus egészével, melynek nélkülözhetetlen része minden földi élet forrása, a Tenger. Ha nem ismerjük és nem tiszteljük eléggé, azzal csak magunknak ártunk.

A tengeri örökség ápolása erre tekintettel mindannyiunk számára a tisztelettudó tájékozódás lehetőségét, s amellett - és arra alapozva - a kiérdemelt letéteményessé válás lehetőségét nyújtja, hogy örökségünknek méltó (azzal jól sáfárkodó, azt sértetlen és hiteles formában az utódainknak megőrző és átadó) örökösei lehessünk.

Ehhez kíván hozzájárulni a maga eszközeivel és a számára adott lehetőségek keretei között egyesületünk is a víz alatti kulturális örökséget rendszeresen bemutató blogbejegyzésekkel és partnerünk, a S.A.L.T. Hungary is a most útjára bocsájtott kérdőívvel, amely letölthető innen.

S akkor mégis mi az a tengeri örökség?

Ápolásának számos szervezete létezik világszerte, de a legismertebbek közt minden bizonnyal ott van két amerikai szervezet, a Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Szolgálat (National Oceanic and Atmospheric Administration - NOAA) és a Woods Hole Oceanográfiai Intézet (Woods Hole Oceanographic Institution - WHOI), melynek Tengerbiológiai Laboratóriumában töltötte pályafutása és élete utolsó évtizedeit a szegedi magyar Nobel-díjas Szent Györgyi Albert, aki rendkívül sokat tett az addig csak időszakosan (nyaranta) működő intézet állandó kutatóhellyé és kiemelkedő jelentőségű kutatóközponttá fejlesztése érdekében.

E két szervezet dokumentumai (NOAA, WHOI) alapján a tengeri örökség magában foglalja a tengerhez kapcsolódó kulturális és történelmi örökséget, beleértve a fizikai erőforrásokat, mint például a hajóroncsokat és a régészeti lelőhelyeket, valamint a megfoghatatlan elemeket, mint például az elbeszélt történelem (oral history), a tengerészeti hagyományok (Magyarország és a magyarság ezeréves tengerészeti hagyományai is e körbe tartoznak, tejesen függetlenül a magyar tengerészek, hajók és kikötők mindenkori számától) és az őshonos kultúrák ismerete. Ez egy széles terület, amely mindent magában foglal a hajóroncsok tanulmányozásától a világítótornyok megőrzésén át a tengerhez és a tengerészethez kötődő kultúra elemeinek feltárásáig és a tengeri ökoszisztémák diverzitásáig.


A tengeri örökség főbb aspektusai mindezek alapján:

Fizikai örökség: Hajóroncsok, elsüllyedt régészeti lelőhelyek (például ősi települések, egyéb létesítmények) és a kulturális örökség más víz alatti, vagy szárazföldi fizikai elemei (pl.: hajógyárak, világítótornyok, stb.).

Szellemi örökség: Szóbeli közlések (elbeszélt történelem), hagyományos tengeri/hajózási ismeretek, kulturális gyakorlatok és az életvitelükben a tengerhez kapcsolódó közösségek történetei.

Tenger(észet)i kultúra: A tengeren élő és dolgozó emberek által használt/kifejlesztett nyelv, munkadalok, készségek, mesterségek (pl.: halászat, hajógyártás, stb.), művészetek és kézművesség (pl.: hajómodellezés, stb.), valamint a parton észlelhető kulturális kifejező-eszközök, mint például a tengerészeti művészet (orrszobrok, gallionfigurák). 

Tenger(észet)i történelem: A hajók történetét, a navigációt, a hajóépítést, a felfedezéseket, a kereskedelmet és a tengerészeti ügyek jogi vonatkozásait felölelő széles terület.

Hagyományőrzés és értelmező bemutatás: A tengeri örökség védelmére és az értelmezésére irányuló erőfeszítések (mint múzeumok, történelmi helyszínek, oktatási programok, tárgyak és építmények kutatása és/vagy megőrzése, tengeri régészet).


A tengeri örökség fontossága:

A múlt megértése: A tengerészeti örökség tanulmányozása betekintést nyújt a múltbeli társadalmakba, azok tengerrel való kölcsönhatásaiba és kulturális fejlődésébe.

Kulturális identitás: A tengeri örökség szerepet játszik a kulturális identitás és a közösségi élmény/büszkeség alakításában különösen a tengerparti régiókban és a tengerrel/tengerészettel foglalkozó közösségeben.

Gazdasági fejlődés: A tengeri örökség értékes eszköz lehet az oktatás és a kulturális iparágak számára (a fenntartható kulturális- és ökoturizmust is beleérve, vagyis a turisztikai túlhasználat káros hatásai mellőzhetősége esetén).

Környezettudatosság: A tengeri örökség tanulmányozása felhívhatja a figyelmet a tengeri ökoszisztémák megőrzésének és a víz alatti kulturális erőforrások védelmének fontosságára is. E körben kiemelkedik az UNESCO 2001-ben elfogadott, a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló egyezménye, amelyhez Magyarország 2014-ben csatlakozott (további információk: itt), továbbá az ENSZ 2023. márciusában aláírt, a nemzeti határokon túli biodiverzitás védelméről szóló, más néven Óceánvédelmi Egyezménye (High Seas Treaty), amelyhez Magyarország 2025-ben csatlakozott (további információk: itt). E két nemzetközi jogforrás megnyitotta az utat az UNESCO által gondozott Tengeri Világörökség Programja előtt is (további információk: itt, itt és itt).

A fentiekre tekintettel könnyű belátni, hogy a tengeri örökség elemeinek magyarországi ismerete - ezen belül a Magyarország tengeri múltjára (a hadihajózásra, a kereskedelmi hajózásra, a hajósképzésre, a hajóépítésre, a tengerkutatásra, az ünnepekre és a veszteségekre, vagy éppen a roncskutatásra, stb.) vonatkozó pontos tudás elsajátítása - a jelen és a jövő számára is iránymutató lehet, ha kellő alázattal és fegyelmezettséggel, részrehajlástól és öncélú torzításoktól mentesen valósul meg és az érdeklődés folyamatossága társul hozzá.

Így például még olyan - komoly nemzetgazdasági hatással bíró - döntések is megalapozhatók, mint a két világháború között, amikor mind több külföldi érdekeltségű hajóstársaság kezdte használni a tengerpartját vesztett Magyarország lobogóját a magyar állam által kínált kedvező lajstromozási és adózási feltételekre tekintettel. Azt, hogy az ilyen tudás mennyire aktuális lehet, Svájc példája bizonyítja, amely - minő érdekesség - éppen ezt a két világháború közötti magyar gyakorlatot vette át a tengerektől szintén elzárt országként. 2016-ban még "csak" 49 hajóból álló tengeri flottát tartottak fenn, több, mint 1 000 000 tonna hordképességgel, ám mára – a svájci államnak a két világháború között Magyarország által is követett mintán nyugvó előrelátó adópolitikája eredményeként – a nagy nemzetközi szállítmányozási és logisztikai társaságok többsége is Svájcba költözött, s ezek együttesen mintegy 900 óriáshajót üzemeltetnek világszerte, amelyek a világ áruszükségletét kielégítik. Az alpesi Svájc így az előzőek miatt új tengerészeti stratégiát (FDFA, 2023) dolgozott ki 2023-ban!

Historia est magistra vitae. A történelem valóban az élet tanítómestere. - Már, ha készek vagyunk tanulni belőle...

2025. május 16-án, 18:00 órai kezdettel kerül sor Szent László Baráti Kör rendezvénye keretében a gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtárban az 1915-ben elsüllyesztett brit LUSITANIA óceánjáró magyar részvétellel zajló kutatásának idén elért eredményeit bemutató előadásra.

Az expedíciós beszámolót egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás és kutatótársa, Könczöl Péter - mindketten az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai - tartják majd, akik a National Geographic Magyarország Magazin weboldalán hatrészes cikksorozatban foglalták össze a részvételükkel 2018 óta intenzíven zajló (2022 óta a roncsok helyszíni kutatását is magában foglaló) LUSITANIA-kutatás eddigi legfontosabb eredményeit.

Az összefoglalóból kiderül egyebek közt az is, hogy milyen körülmények járultak hozzá a LUSITANIA rendkívül gyors elsüllyedéséhez, illetve hogyan változott az elsüllyedése óta eltelt évtizedekben, s változik jelenleg is a roncs általános állapota, ami a további kutatás lehetőségeit is befolyásolja. Ízelítőként az alábbiakban megtekinthető egy erről készült animált szekvencia, melynek nagy felbontású, magyarázatokkal ellátott változata az előadásban is szerepel majd.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

További információk:

A LUSITANIA-val kapcsolatos összes blog-bejegyzésünk: itt.

2025. március 2-án 110 éve történt a RUMIJA – a montenegrói királyi jacht – elsüllyesztése a cs. és kir. Haditengerészet által. Ebből az alkalomból egyesületük elnöke, Dr. Balogh Tamás dolgozta fel a hajó és az akció történetét, amelyet az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, az ELTE BTK Hadtörténeti Műhelye, valamint "Az első világháború napról napra" portál együttműlödésében 2025. május 8-án megrendezett "Navigare necesse est..." című konferencián ismertetett az érdeklődőkkel. Az alábbiakban közreadjuk az előadás szerkesztett változatát.

A RUMJIA történetéről dióhéjban:

1900-1905: A hajó brit tulajdonban.

1904-1905: A török szultán vásárolja meg a montenegrói királynak, jóindulatú semlegessége fejében.

1912-1913: A Balkán-háborúkban tengeri utánpótlási és hadiszállítási feladatokat lát el. Együttműködik a medovai szárazföldi erőkkel, s görög hajókról szállít hadianyagot és szerb sereget a partra.

1914-1915: Montenegró egyetlen tengeri gőzhajójaként kulcsszerepet játszik a hadianyag-szállításában. A szövetségesek által Szerbiának szánt ellátmányt gyakran kisebb vitorlások szállítják. Ezeket szélcsendben a RUMIJA vontatja a montenegrói Antivari (ma Bar) kikötőjébe. Elsüllyesztése így megbénítja a Montenegrón keresztül Szerbiába irányuló hadiszállításokat, s lehetetlenné teszi a Cattarói-öböl (ma: Boka Kotorska) osztrák-magyar tengerészeti bázisa zavarására a montenegrói hegyekbe telepített francia tüzérség további ellátását. Ez lehetővé teszi a Kövessházi Kövess Hermann vezette osztrák-magyar csapatok behatolását a területre, s a montenegrói sereg legyőzését.

1967-1972: A roncsokat azonosítják és merülik. Felvetődik kiemelésük gondolata. Végül a lelőhelyet védetté nyilvánítják és bójával jelölik meg.

1992-2003: A lelőhelyet kifosztják.

2003-2025: A NATO-szankciók megszűntével a kikötői tevékenység felélénkül, a roncsokat lényegében széttapossák a kikötőbe érkező nagyhajók. A növekvő szennyezettség a láthatóságot rontja, 2016 óta a filmkészítés szinte lehetetlen.

Az előadás jelentőségéről vázlatosan:

A jelen előadás az elvégzett kiterjedt – brit, török, montenegrói, olasz és osztrák forrásokra kiterjedő – kutatás eredményeként

- első ízben egyesíti a hajóról fennmaradt összes ismert korabeli ábrázolást (ezeket eddig együtt soha, sehol nem mutatták be);

- első ízben végzi el több – mindeddig tévesen a RUMIJA-nak tulajdonított – kép helyes azonosítását, megnevezve a képeken valóban látható hajókat;

- első ízben tisztázza azt a kérdést, hogy a RUMIJA tekinthető-e ténylegesen hadihajónak, illetve mi igaz az ezzel összefüggő korábbi híresztelésekből, hogyan kell helyesen értékelni ezeket a híreszteléseket és – ha van – mi a valóságalapjuk (melyik az a hajó, amely egy ideig tényleg jachtként szolgált Montenegróban, majd később haditengerészeti szolgálatot teljesített);

- első ízben teszi közzé a hajó oldal- és felülnézeti, illetve általános elrendezési rajzának terv-rekonstrukcióját, amelyet a készítésük óta elveszett (vagy lappangó) eredeti tervek hiányában kellett újra-alkotni;

- első ízben ad képet a hazai közönség számára (amely eddig csak a hajó elleni 1915-ös hadműveletekről szerezhetett a részleteket mellőző, átfogó ismereteket) a hajó elleni haditengerészeti akció részleteiről és a roncsok állapotáról, azok változásait is beleértve.

Ezek után bemutatjuk a hajó és tulajdonosai történetét az alábbiak szerint:

Brit tulajdonban:

1900.08.11.: 313-as gyártmányszámmal a skóciai Glasgow-ban, John Reid és Társa Whiteinch-i Jordanvale Hajógyárában vízrebocsátják a „ZAZA” névre keresztelt gőzjachtot, amely Sir William Beardmore (1856-1936) brit iparmágnás, hajógyár-tulajdonos megrendelésére épült. A hajó hossza 47,78 m, szélessége 6,12 m, merülése 3,47 m, térfogata 185 tonna. Az acélból épült csavargőzöst két árboccal is felszerelik, amelyeken hossz- és tarcsvitorlákat hord. A hajó egyetlen csavarját egy a Muir & Houston Ltd. gyárában épített 65 lóerős, háromhengeres expanziós gőzgép hajtja (30,48, 48,76 és 81,28 cm-es hengerátmérővel). A hajót 111289 regisztrációs számmal lajstromozzák a Királyi Northumberland Jacht Klubnál (Royal Northumberland Yacht Club – R.N.Y.C.). A hajó honi kikötője az északkelet-angliai Blyth.


1. ábra: A ZAZA gőzjacht a Nápolyi-öbölben. Antonio de Simone festménye. A kép a hajót az eredeti felfestésével ábrázolja (forrás: itt).


2. ábra: A ZAZA gőzjacht korabeli fényképe (forrás: itt) és első tulajdonosa, Sir William Beardmore (forrás itt).

1903: Július folyamán Sir William Beardmore és vendégei tengeri kirándulást tesznek Norvégiába a ZAZA fedélzetén. A hajóútról írásos beszámolót hagy hátra az utazás egyik résztvevője R. H. Beaumont (1865-1952) „Rövid beszámoló az S.S. »ZAZA« – R.N.Y.C. – útjáról” címmel az alábbiak szerint: „Az utazás nyugat-skóciai vizeken kezdődött William Beardmore iparmágnás, a későbbi Lord Invernairn jachtján. Mrs. Beardmore és nővére, Nell Tullis is a fedélzeten tartózkodott. A hajó az Orkney-szigetekre, majd Norvégiába ment, mielőtt Skye-on keresztül visszatért volna a Clyde-folyóhoz.” A leíráshoz két fényképet is csatolnak a skóciai elindulás (vagy az oda történő megérkezés) idejéről és a norvégiai fjordokból. Előbbi képen azonosítható Sir William Beardmore, Mrs. Elspeth Beardmore, R. H. Beaumont és Miss Nell Tullis.



3. és 4. ábra: A ZAZA gőzjacht 1903 júliusi útja Norvégiába (térkép: Dr. Balogh Tamás), és az úton készült fotók (forrás: itt).

1904: Az Oszmán Birodalom londoni nagykövete vételi ajánlattal jelentkezik Sir. William Beardmore képviselőjénél a ZAZA megvásárlása érdekében.

Török tulajdonban:

A hajó török tulajdonlásához kapcsolódó események előtt célszerű áttekinteni az ahhoz vezető eseményeket, s egyáltalán a jachtok diplomáciai szerepét a török-montenegrói állami kapcsolatokban. 

1866: Abdul-Aziz (1830-1846) szultán Isztambulban fogadja Montenegró küldöttségét és II. Miklós Petrovics-Njegos (1861-1921) – Nikita, egyes forrásokban Nikola – montenegrói herceget (aki névleg az Oszmán Birodalom hűbérese, gyakorlatilag önálló államfő) és egy gőzhajót készíttet elő Nikita herceg számára. A SILISTRE nevű gőzjachtot 1867 szilveszterén ajándékozták Montenegró hercegének. A gesztus az uralkodó jutalma egy vazallusának a hűségéért cserébe.

1896: II. Abdul-Hamid (1842-1918) szultán uralkodása idejére Montenegró ténylegesen függetlenné vált Nikita herceg vezetésével. Ezért a montenegrói herceg második isztambuli látogatásának előkészítésekor Abdul-Hamid parancsára egy újabb – a Bojana-folyón és a Skodrai-tavon közlekedni képes – kisméretű gőzjacht építésébe kezdtek a Tersane-i Âmire császári hajógyárban. A Skodrai-tó sekély vízviszonyai miatt úgy gondolják, hogy nagy hajót nem lehetne megfelelően vitorlázni, ezért a tervezett 60 láb (18,28 m) hosszú gőzös építését félbehagyják, s az egyik kisebb – vízrebocsátásra készen, immár a csúsztatón várakozó – 45 lábas (13,71 m) egységet választják, hogy a tó és a folyó partjain mindenhol kiköthessen, s elég kicsi legyen ahhoz, hogy szükség esetén egy másik hajóra helyezve lehessen a Shkodrai-tóhoz szállítani.

1897: A kiszemelt gőzös felszerelése csúszik, ezért egy másik gőzhajót, az ADANA gőzöst készítik elő ideiglenes használatra. Miután belső díszítését elkészítették, 1897-ben elküldték Nikita hercegnek.

1899: Az eredetileg ajándékba szánt jacht felszerelését csak 1899.01.23-án sikerült befejezni. A 9.000 török líra (196.175 korona, mai árfolyamon 2.014.907 EUR, azaz 814.643.019,36 HUF) értékű jachtot a barátság jeleként küldik Montenegróba, elismerve Nikita herceg Oszmán Birodalommal ápolt kapcsolatai jó minőségét. A TIMSAH (Krokodil) nevű jacht Montenegróban a „ZMAJ” (Sárkány) nevet kapja. Pristanban (később: Antivari, ma: Bar) adják át a montenegrói hatóságoknak. Nikita herceg megköszönte a szultánnak az értékes ajándékot, de mivel kiépített rakpart hiányában nehéz volt kikötni, Nikita arra kérte II. Abdul-Hamid szultánt, hogy a hajóhoz küldjön egy bóját is.


5. ábra: A TIMSAH gőzjacht török lobogó alatt (forrás: itt) és II. Abdul-Hamid szultán (forrás: itt).



6. ábra: A TIMSAH gőzjacht Montenegróban (forrás: itt) és II. Miklós herceg (forrás: itt). Az internet legtöbb forrása a hajóról készült ezt a képet a RUMIJA-ról készült képként azonosítja, azonban az előfedélzet két oldalán - az előárboccal egyvonalban - megfigyelhető két fedélzeti ház (valószínűsíthetően illemhely) a RUMIJA-n nem létezett, a TIMSAH-on viszont igen. Ezek és az orrszobor egyértelműen azonosítják a hajót, amelyet ezért nem lehet a RUMIJA-nak tekinteni, ahogyan a képet sem lehet a RUMIJA illusztrálására felhasználni .

1900: A TIMSAH gőzös legénységéből két oszmán tengerésztiszt Pristanban marad, hogy emelt fizetés és juttatások mellett kiképezzék a montenegrói gépészeket a gőzhajó kezelésére. Nikita herceg később kitüntetéseket adományoz a kapitánynak, a tiszteknek és teljes legénységnek.

1901: Az Olaszországban lerobbant ZMAJ gőzös a lehető leggyorsabb javításra szorul, mivel Elena (1873-1952), a montenegrói herceg hatodik gyermeke és ötödik lánya – az olasz trónörökössel, a későbbi III. Viktor-Emánuellel 1896-ban kötött házassága révén 1900 óta olasz királyné – Cetinjéből Rómába kíván utazni, hogy terhességét olasz orvosok felügyeljék, s a leendő olasz királyt Rómában hozhassa a világra. Abdul-Hamid szultán, akit tájékoztatnak a helyzetről, parancsot ad a hajó javítására Genovában. Abdul-Hamid tehát nemcsak ajándékba adta a hajót, de az üzemeltetésével kapcsolatos problémákat is megoldotta. Beavatkozásával elnyerni az olasz király jóindulatát (ami azért nem tartja vissza attól, hogy 10 év elteltével háborút indítson a szultán ellen, az Oszmán Birodalom afrikai területeinek megszerzése érdekében).

1902: Tárgyalások kezdődnek a ZMAJ jacht felváltásáról. Bár a gőzös tengerálló hajó volt, nyílt tengeri alkalmasságát Nikita herceg vitatta. Noha Isztambulból Antivari felé menet megfelelően tesztelték és megbízhatónak tartották, Nikita herceg mégis kijelentette, hogy a jacht túl kicsi a nyílt tengeren várható viharos időjárási körülményekhez képest, ezért azt kérdezte a szultántól, hogy nem építtetne-e egy nagyobbat a számára. Kérését a Porta az ottomán Haditengerészeti Minisztériumhoz továbbította, amely válaszában hangsúlyozta a jacht tartósságát és megfelelőségét. Egy új hajó építésének lehetősége mindazonáltal már 1899 augusztusában felvetődött, amikor Nikita herceg Abdul-Hamid szultán meghívására Isztambulba érkezett és megköszönte neki az ajándékba kapott gőzöst, mire a szultán így válaszolt: „A TIMSAH jó, de túl kicsi. Szeretnék egy nagyobbat építeni. Így kényelmesebben utazhat a családjával.” Abdul-Hamid tehát már ekkor felajánlotta egy nagyobb hajó építését anélkül, hogy Nikita hercegtől ilyen kérést kapott volna.

1902: Az ottomán haditengerészet SAMSUN rombolóját küldik az ismét meghibásodott ZMAJ (ex-TIMSAH) gőzösért, amely az isztambuli Dersaadet-be vontatja 1902.05.28-án. A jachtot ekkor ismét a TIMSAH névre keresztelik, s a felújítását követően az ottomán haditengerészetben, mint a flottaparancsnok jachtját állítják szolgálatba.

1903: Nikita hercegnek ezután egy angol gőzhajó, az akkor már 10 éves FROHAT? nevű jacht tetszett meg. Ám mivel ez a hajó épp’ Amerikában volt, az ajánlattétel nehézségekbe ütközött (egyrészt sokáig kellett volna várni az átadásra, másrészt a hosszú visszaút szinte biztosan megviselte volna a gőzhajót). Az oszmán állam bécsi nagykövete ezért inkább egy elfogadható áron beszerezhető új gőzhajó építését javasolta legfeljebb 19.500 font (467.406 korona, mai árfolyamon 4.798.708 EUR, azaz 1.940.177.628,25 HUF) értékben, a FROHAT?-hoz hasonló, de tökéletesített hajótesttel és főgéppel. Érdeklődésére 1902.11.20-án kapott írásos ajánlatot, melynek értékelését követően 1903.11.03-án jelentette Isztambulba, hogy a montenegrói hercegnek szánt jacht az egyéb költségekkel együtt 20 ezer líra (436.008 korona, mai árfolyamon 4.476.354 EUR, azaz 1.809.859.305,69 HUF) fejében beszerezhető.

1904: Nikita herceg azonban ekkorra ismét meggondolta magát és feladta az új gőzhajó építésének gondolatát, mivel felfedezte, hogy a ZAZA jacht épp’ eladó Londonban. Üzenetet küldött Abdul-Hamid szultánnak, kérve, hogy vásárolja meg és ajándékozza neki a hajót. A londoni oszmán nagykövet kapcsolatba lépett a ZAZA tulajdonosa, Sir William Beardore megbízottjával, akitől megtudta, hogy a brit mágnás 13.750, de legalább 13.200 angol fontért lenne készt megválni a hajótól, amelyet egy hónapon belül szállít Isztambulba a szén és a legénység költségeinek kifizetését követően. Némi árengedmény után Abdul-Hamid elfogadta a feltételeket és utasítást adott a jacht megvásárlására. A 12.610 angol font (13.870 török líra, 302.084 korona, mai árfolyamon 3.102.192 EUR, azaz 1.254.287.576,02 HUF) haladéktalan átutalását követően Londonban átvett jacht 1904 november elején érkezett meg Ausztria-Magyarország déli hadikikötőjébe, Cattaróba (ma: Kotor, Montenegró), majd Antivari kikötőjében átadták a montenegrói hatóságoknak 1904.11.19-én.


7. ábra: A ZAZA gőzjacht 1904. novemberi útja Montenegróba (térkép: Dr. Balogh Tamás).

Montenegrói tulajdonban:

A jacht török tulajdonlásához kapcsolódó események ismertetését megelőző áttekintéshez hasonlóan a hajó montenegrói tulajdonba vételét követő események bemutatását megelőzően célszerű összefoglalni a történet montengrói vonatkozásainak főbb előzményeit. Ezek az alábbiak: 

Előzmények:

1504: Vavila, a szerb ortodox egyház Zétai metropolitája világi fejedelemséget alakít ki püspöksége területén, ahol világi szuverénként uralkodik, mint hercegérsek.

1516: A Skodrai-tó és a Cattarói-öböl közti tengerparti-hegyvidéki hercegérsekség (vladike) területén élő törzseket az oszmán hódítók elleni harcra egyesítő, Njegušiból származó Danilo Šćepčević cettinjei püsök családjában örökletessé teszi a hercegérseki címet (I. Danilo Petrović-Njegoš).

1813: II. Péter Petrović-Njegoš, költő, filozófus lerakja a modern montenegrói állam alapjait (egyebek között rendszeres adókat vezet be és küzd a crnagoracok iszlamizációja ellen). Az összes szerb egy államban történő egyesítése és a szerbség pátriárkája cím fejében kész lenne lemondani világi hatalmáról, ezzel megteremti a jugoszlávizmus elvi alapjait (híres gondolata: "barbárok közt fejedelem vagyok, fejedelmek közt barbár").

1851: II. Danilo Petrović-Njegoš az utolsó vladika, országát 1852-től teokratikus fejedelemségből világi hercegséggé alakítja, amihez megszerzi Bécs és Moszkva támogatását és Montenegró nemzetközi elismerését, melynek így első ízben jelölik ki a határait. 1853-ban és 1858-ban döntő vereséget mér a török seregekre, ezzel tényleges függetlenségre tesz szert, bár a szultán főségét névlegesen továbbra is elismeri. Megszervezi az első népszámlálást és létrehozza az első montenegrói földtörvényt (amelyet a törzsi hagyományokban gyökerező szokásjogi alapjai miatt az ország első alkotmányának is tekintenek). Az egyoldalú orosz függést és Ausztria nyomasztó közelségét a Franciaországhoz való közeledéssel igyekszik enyhíteni. III. Napóleon évi 200.000 frankkal segélyezi Montenegrót. Sikertelenül udvarol a budapesti Lánchíd építését finanszírozó báró hodosi és kizdiai Sina György unokájának, Anasztáziának, így végül a trieszti szerb hajótulajdonos, Gopcevic Spiridione (az IMPLACABILE magyar hadibrigg eredeti tulajdonosa) unokatestvérével, Darinka Kvekić-csel köt házasságot. 1860-ban Todor Kadić, az albán eredetű montenegrói Bjelopavlići klán tagja Cattaróban meggyilkolja az 1856-os adóreformnak való ellenállás miatt a klánt súlytó büntetések miatt. Utóda az unokaöccse – a nagynénje javaslatára épp a párizsi Lycée Louis-le-Grand-ban tanuló – Nikola herceg.

1860: Nikola herceg II. Miklós néven trónra lép. Ő Montenegró utolsó hercege, amennyiben neki sikerül véghezvinni nagybátyja álmát és királysággá alakítani az országot, melynek I. Mikós néven első – és utolsó – királya lesz. Számos reformot hajt végre az államigazgatás, a hadseregszervezés és a közoktatás terén. A törökökkel vívott háborúk során 1862-1878 között minden irányban kiterjeszti az ország határait (a török háborúkat a középkori szerb államot megsemmisítő 1389-es rigómezei vereség miatti bosszúnak tekinti). A Petar Vukotić vajda lányával, Milénával kötött házasságából 1864-1889 között 12 gyermek születik.

1876: Tengerpartot szerez Montenegrónak Antivarinál (ma: Bar), bár fő célját – Cattaro annektálását – nem sikerül elérnie.

1878: A berlini kongresszus végleg elismeri Montenegró függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. A következő néhány évtizedben a kis hegyi fejedelemség a körülményekhez képest jelentős virágzásnak indul. Területileg is gyarapszik: 1913-ig a kis ország területe a négyszeresére nő. A herceg politikai ambíciói között szerepel egy szerb-montenegrói unió az ő királysága alatt.


8. és 9. ábra: Balra az Oszmán Birodalom 1878-1912 közt (forrás: itt), jobbra Montenegró területi változásai 1711-1913 közt (forrás: itt).



10.-11. és 12. ábra: Balra a Cattarói-öböl velencei erőssége, a Castel San Giovanni, a hegyeken át Montenegróba vezető szerpentint őrző erőd egy XIX. század eleji litográfián (forrás: itt), jobbra a szerpentin ma légifelvételen (forrás: itt), középen pedig Miléna, II. Miklós herceg hiitvese (forrás: itt). Montenegró tengerparti hegyei közül az 1.750 méteres Lovčen a legmagasabb. Hatalmas tömbje a Cattarói-öböl, sőt messze a dél-Adriai partvidék legmarkánsabb tájékozódási pontja. Az erőd bal oldala mellől induló régi, évszázados szerpentin szűk fordulóit és meredek kaptatóit már nem használja senki, mégis máig jól láthatók a hegy oldalába marva. Eredetileg a montenegrói kereskedők és parasztok használták, akik ezen az úton ereszkedtek le hegyvidéki otthonaikból a tengerpartra, hogy a cattarói városfalak előtti ún.: „montenegrói bazárban” értékesítsék áruikat. A szerpentin egymást követő cikk-cakkjai a magasból hatalmas „M”-betűket formáznak, s a regényes képzeletű montenegróiak szerint nem véletlenül: úgy tartják, hogy az utat tervező osztrák-magyar útépítő mérnök reménytelenül szerelmes volt Miklós herceg hitvesébe, Miléna királynéba, s ezzel próbálta a közömbös asszony érdeklődését felkelteni.

1883-1898: Gyermekei orosz, német, olasz és szerb dinasztikus házasságai révén erősíti Montenegró nemzetközi helyzetét. Ausztria-Magyarország felé azonban eredménytelenül keres kapcsolatot, bár a császári és királyi diplomácia távolságtartó hűvös eleganciával fogadja, a sajtóban durva élcek céltáblája a „szatócs-király” (aligha véletlen, ha a „Cigánybáró” hangoskodó, ravasz, alattomos, pénzsóvár kupece – Zsupán – karakterében valaki Nikita hercegre ismer).


13. ábra: A montenegrói uralkodócsalád és rokonsága (forrás: itt).


1903: Szerbiában katonai puccs dönti meg a Habsburg-barát Obrenovics dinasztiát és a katonatisztek a pánszláv eszmék iránt lelkesedő Karađorđević családot ültetik trónra. Ettől kezdve vámháborúk és területi viták terhelik az egyre ellenségesebbé váló osztrák-magyar és szerb kapcsolatokat. Amikor Szerbia bejelenti igényét az 1878 óta osztrák-magyar igazgatás alatt álló Bosznia-Hercegovinára, a Monarchia 1908-ban megszállja Boszniát. A szerbek ekkor Montenegró felé próbálkoznak, s felvetetik a két ország egyesülésének lehetőségét. Az egyesülést a Monarchia úgy akadályozta meg, hogy a boszniai megszállást a két országot elválasztó oszmán tartományra, a Novi Pazar-i szandzsákra is kiterjeszti.



14.-17. és 18.-21. ábra: Fent montenegrói események a nemzetközi sajtóban: fent balra a Corriere della Serra olasz napilap illusztrált melléklete, a La Domenica del Corriere 1913. május 4. és 11. közötti számában azt mutatta be, amint a montenegrói uralkodó bejelenti hadseregének Cetinjében, hogy a törökök átadták Scutari városát a montenegróiaknak 1913. április 22-én (forrás: itt), míg fent jobbra a Le Petit Journal mutatja be a hadba induló sereget bíztató uralkodópárt (forrás: itt), középen pedig Montenegró címere és az uralkodó portéjával díszített postabélyege látható (forrás: itt és itt). Lent balra Miklós herceg egy Suchard-csokoládé papírján (forrás: itt) és a Balkán-háború idején 1912-ben a Le Petit Journal címlapján (forrás: itt), középen a montenegrói fizetőeszköz, a perper (váltópénze a para) egy 10 perper névértékű aranyérméje (forrás: itt).


1905-1909 között: Miklós herceg létrehozza országa első valódi alkotmányát, s bevezeti a nyugat-európai jellegű sajtószabadságot és törvénykezést. Kereskedelmi kiváltságokat ad a Giuseppe Volpi és Piero Foscari vezette velencei tőkés-csoportnak az ország gazdasági erőforrásainak kiaknázására, az ipari tevékenységek megnyitására és a közlekedési infrastruktúra kiépítésére.

- Létrehozzák a dohánymonopóliumot és modern dohányfeldolgozó üzemet építenek Podgoricában.

- Olasz kormánytámogatással megalapítják az Antivari Társaságot, amely 1906-1908 között megépíti az ország első vasútját, egy 44 km hosszú keskeny nyomközű vonalat Bar és Virpazár közt, 1909-re pedig egy modern nagyvasutat Antivariból.

- Az öbölben vámszabadterület, a kikötő mellett pedig – a régi Pristan helyén – új város épül olasz mérnökök tervei szerint.

- A Shkodrai-tavon megszervezik a tó közlekedését és mólókat építenek Virpazarban, Crnojevićában és Plavnicában.

- Guglielmo Marconi rádióállomást létesít a Volovica-fokon, mely a San Cataldo állomással kommunikál az itáliai Bariban. 

1906: Perper néven bevezeti az állam saját valutáját (váltópénze a para).

1910: II. Miklós herceg felveszi a királyi címet és, mint király, I. Miklós néven uralkodik.

1912: Katonai szövetségre lép Bulgáriával, Görögországgal, Szerbiával és Romániával a törökök Európából való kiűzésére. 

1914: A világháború kitörésekor sereget küld Szerbia támogatására, hogy közösen vessenek véget a balkáni osztrák-magyar jelenlétnek.





22.-25. ábra: A haladás korabeli jelképeinek megjelenését Montenegróban az olaszokkal történtő gazdasági együttműködés biztosította. Fent a Pristan helyén épült modern kikötő, Antivari, s a Rumija-hegységen keresztül az ország belsejébe vezető, a Shkodrai-tóig húzódó keskeny nyomközű vasúti pálya terve, a fotókon pedig a kikötőt a tenger felől védő körgát létesítési munkálatai, a felépült vasút és az uralkodó automobilja - érdemes megfigyelni a király kezeihez szerkesztett tülköt, amellyel személyesen utasíthatja rendre az utat illetlenül elfoglalókat (forrás: itt és itt).


 A hajó története a montenegrói átvételét követően: 

1905.01.01.: A ZAZA megérkezik Pristanba, a későbbi Antivari (ma: Bar) kikötőjébe, ahol két nappal később átveszi Niko Janković kapitány és a montenegrói legénység, s 15 t szénnel rakodva a Cattaroi-öbölben fekvő Meljinébe viszik. Az első két hónapban a királyi család szállítására használják Meljinéből Albániába (Nikita további területeket remél a Bojana-torkolatánál fekvő Kastrati-síkságon és Szkutari városának bekebelezésével, ezért gyakori jelenlétével igyekszik nyomatékosítani az igényét).

1905.03.23.: A ZAZA fedélzetén Nikita herceg ünnepséget tart, Antivari kikötőépítési munkálatainak megkezdése alkalmából. A körgát létesítésével hivatalosan kezdetét veszi Montenegró fő kikötőjének építése.

1905.04.22.: Mivel az osztrák-magyar hadvezetés úgy értesül, hogy a ZAZA 2 db 47 mm-es ágyúval is felszerelhető, a Monarchia haditengerészetének február 22. óta tartó 11 hetes adriai hadgyakorlatán résztvevő készenléti hajóraj TB-36 számú torpedónaszádja azt a feladatot kapja, hogy a hercegi jachtnak álcázva hajtson végre imitált torpedótámadást a Téli Hajóraj hazatérő egységei ellen. Az álcázott egység a hajnali szürkületben 300 m-re megközelíti a HABSBURG csatahajót majd kilő rá egy vészrakétát, jelezve, hogy „megtorpedózta”. A harcszerű gyakorlat során alkalmazott csel tapasztalatai beépülnek a kiképzésbe.

1907.12.01.: Mirko herceg és Natalija Konstantinović két, halálos beteg kisfia, Stefan (1903-1908) és Stanislav (1905-1908) hercegek utolsó napjaikat a Cattaróban horgonyzó ZAZA fedélzetén töltik. Stanislav 1908. január 4-én a jachton hal meg, testvére, Stevan alig két hónappal később a franciaországi Cannes-ban követi.

1908.07.28.: Danilo trónörökös a Bojana-folyón hajózva a ZAZA átkereszteléséről dönt. A hajó új neve RUMIJA, a Bojana-torkolat közelében található, a tenger és a Skodrai-tó közt fekvő hegyvonulat után. A montenegróiak hegyek iránti szeretete eredetmondáikon alapul. A legenda szerint, amikor Isten a világot teremtette, a zsák, amelyben a hegyek voltak, kiszakadt, és a hegyek őrült összevisszaságban kiestek belőle arra a helyre, amely aztán a hazájukká vált (II. Péter vladika "Gorski vijenac" – "Hegykoszorú" – című epikus költeménye Szerbia és Montenegro nemzeti eposza).

1912.01.14.: A hajó új parancsnokot kap Ivo Đokic kapitány személyében.






26.-30. ábra: A  RUMIJA és második, egyben utolsó parancsnoka (fent), valamint a hajóról fennmaradt korabeli fotók és filmhíradó-részletek (forrás: itt, itt, itt, itt és itt)..

30. ábra: I. Miklós portréja (forrás: itt). A „szatócs-király” nem épp hízelgő ragadványnevét annak köszönhette, hogy – amint a korabeli sajtó fogalmazott „nyíltan és szemérmetlenül árulta politikai jóindulatát azoknak a nagyhatalmaknak, amelyeknek érdekei voltak a Balkánon. A monarchia külügyi kormányától rendes évjáradékot húzott, Oroszországot állandóan pumpolta, … ágyúparkját és munícióját hitelre vásárolta Franciaországtól, - de az árával örökre adós maradt…”. Népszerűségét az osztrák csekkhamisítási botrányban játszott állítólagos szerepe sem növelte. Udvarának egyik megélhetési forrása ugyanis az Ausztria-Magyarországgal kötött váltó- és hitel-megállapodás volt: a montenegrói postakincstár rendszeresen utalt át tetemes summákat Bécsbe látogató rokonainak; a Cettinjében feladott utalványokról azonban a két ország közötti féléves elszámolás alkalmával kiderült, hogy nincs mögöttük fedezet. Addigra azonban a montenegrói tartozás már meghaladta az 500.000 koronát! Aligha véletlen tehát, hogy a fenti kép alá a következő felirat került a Tolnai Világlapja egyik 1913. évi számában: „A vén Nikita – Olaszország apósa – aki minden európai nagyhatalmat végigpumpolt, háborúban és békében egyaránt. A melle is tele van mindenhonnan összekoldult rendjelekkel”. Pedig ugyanez az újság 1909-ben még lelkendezve számolt be arról, hogy a szigorú apa száműzte leányát, Xénia hercegnőt (Karađorđević Péter, a későbbi szerb király feleségét), amiért az részt vett egy Monarchia-ellenes tüntetésen.

A bevetés:

A RUMIJA elsüllyesztése előtt az ahhoz vezető okok láncolatát célszerű megismerni. Hogyan vált ellenségessé a Monarchia és Montenegró viszonya, miért válhatott katonai célponttá a hajó? Ezekre a kérdések válaszolunk elsőként. 

1913.03.19.: Az európai Törökország eltűnését és Albánia létrejöttét eredményező első Balkán-háborúban Montenegró a formálódó új állammal szemben bejelen-tette igényét a Shkodrai-tó egészére, magára Shkodra (az egykori török Szkutari) városára, és a Bojana-folyó torkolatától délre és keletre elterülő, a Drin-folyóig terjedő nagy kiterjedésű síkságra. A területi vita nyomán hevesen fellángoltak a harcok, amikor a tengerpartra vágyó Szerbia hadserege megszállta Albániát, s a megszállókhoz a montenegróiak is csatlakoztak. A konfliktust aggodalommal szemlélő osztrák-magyar haditengerészet Maximilian Njegovan ellentengernagy parancsnoksága alatt megalakította az I. Hajóhad-osztályt, amelyet a nemzetközi helyzetre tekintettel március 21-én a Cattarói-öbölbe, Meljinébe vezényeltek. A balkáni válság megoldására a nagyhatalmak felszólították Szerbiát és Montenegrót Albánia kiürítésére és Szkutari ostromának beszüntetésére. Mivel Montenegró a felszólításnak nem tett eleget, a nagyobb nyomaték kedvéért nemzetközi flottatüntetést rendeltek el, melynek gyors végrehajtását a hadműveleti területhez közeli fekvése miatt csak az osztrák-magyar haditengerészettől várhatták. A cs. és kir. hadihajók így csakhamar megjelentek a montenegrói tengerparton Antivari előtt és a Bojana-torkolatnál.


31. ábra: A Balkán-háborúk területi következményei: az európai Törökország felosztása Bulgária, Görögország, Montenegró, és Szerbia között, valamint Albánia megalakítása Szerbia tengerhez jutásának, s Montenegró Szkutari irányú terjeszkedésének megakadályozására (térkép: Dr. Balogh Tamás).


1913.04.23.-10.20.: Nemzetközi haditengerészeti rendfenntartó erők Szkutarinál és a Bojana-torkolatban. A folyón a postaforgalmat osztrák-magyar és olasz egységek felváltva tartják fenn.

1914.08.05.: Montenegró hadat üzen a Monarchiának.

1914.08.08.: A ZENTA és a SZIGETVÁR cirkáló – az USKOKE torpedóromboló, valamint a TB-72 torpedónaszád kíséretében – támadást intézett Antivari ellen, s szétlőtte a rádió-állomást és a vasúti berendezéseket. Ezek voltak a világháború első lövései az Adrián. A hadművelet elsődleges célja annak a drótnélküli távíróállomásnak a szétrombolása volt, amelyen keresztül Montenegró kapcsolatot tarthatott a szövetségeseivel.


32. ábra: A Volovica-fokon berendezett rádióállomás Antivari előtt (forrás: Itt).


1914.08.10.: Ausztria-Magyarország hadikövet útján közölte Montenegróval partjainak blokád alá vételét, egyidejűleg a Külügyminiszter magához kérette a Bécsbe akkreditált diplomatákat és a blokádot nemzetközileg is deklarálta. A RUMIJA jacht elsődleges katonai célponttá válik, mivel fegyveres erő és hadianyag, illetve egyéb ellátmány szállítására használják.

1915.02.14.: Osztrák-magyar tengerészeti repülők egy kisebb kisebb vitorláshajó vontatása közben észlelik a RUMIJA-t Dulcigno (ma: Ulcinj) közelében Antivari felé haladtában. A cs. és kir. Haditengerészet cattarói bázisán riasztják a TB-15 és a TB-68 torpedónaszádokat, hogy az 1905-ös hadgyakorlat tapasztalatainak megfelelően fogják el a jachtot. A montenegrói köteléket Antivari előtt érik utol, ahol a RUMIJA a montenegrói parti ütegek lőtávolába húzódik. Az Erwin Wallner sorhajóhadnagy vezette kötelékből a TB-68 torpedónaszád azonban az ellenséges tűzzel mit sem törődve behatol a kikötőbe, hogy elzsákmányolja a jachtot és az általa vontatott vitorlásokat. Az Antivari mólófejtől mintegy 2,0 km-re északra fekvő Ratac-foki Šušan-üteg azonban végül elűzi.


33. ábra: A RUMIJA jacht egy vitorlás szállítóhajót vontat (forrás: itt).


1915.02.21.: A második osztrák-magyar kísérlet a RUMIJA zsákmányul ejtésére. A jacht 87 montenegrói önkéntessel hajózik Medovából Antivari felé ezúttal is két kisebb vitorlást vontatva. A Bojana-torkolat magasságában azonban Ivo Đokic kapitány észleli a Dulcigno előtt járőröző osztrák-magyar kötelék füstjét, ezért az albán partok közelébe húzódva igyekszik elrejtőzni, ahol - a hajó orrával a parti fövenyre kifutva - biztosította az önkéntesek partraszállását, majd az éj leple alatt visszatért Medovába.


34. ábra: A RUMIJA montenegrói katonákkal (forrás: itt).


1915.03.01.: A RUMIJA Medovából Antivariba indul, ahová még pirkadat előtt megérkezik és kiköt a kikötő körgátja mellé. A délután folyamán itt észleli a Cattaróból felszállt osztrák-magyar légifelderítés, melynek jelentése nyomán a tengerészeti parancsnokság elrendeli az újabb rajtaütést. A hadművelet célja a RUMIJA elfogása vagy elsüllyesztése, a kikötői infrastruktúra rombolása, a parton tárolt élelem- és lőszerellátmány megsemmisítése. Az akció végrehajtását a CSIKÓS, a STREITER és az ULAN rombolókra, valamint a TB-57 (Albert Heinz-Erian shgy.), TB-66 (Guido Magerl von Kufheim shgy.) és TB-67 (Johann Ressel shgy.) torpedónaszádokra bízzák, amelyek éjfélkor hagyják el a cattarói bázist Albert Heinz-Erian sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt.  A rajtaütést a naszádoknak kellett végrehajtani a rombolók fedezete alatt, amelyeknek elsősorban a parti ütegekkel kellett felvenni a tűzharcot, magukra vonva a tüzérség figyelmét, amíg a torpedónaszádok behatolnak a kikötőbe.

02:30:00.: Erős széllökésekkel nehezített viharos, esős éjszakai út végén az osztrák-magyar hadihajók hajnalban megérkeznek Antivari elé, ahol a kibontakozik a hadművelet:

- A Volovica-foktól 1000 m-re a CSIKÓS, tőle 2000 m-re északnyugatra a STREITER, nyugatra ugyanilyen távra pedig az ULAN vesz fel tüzelőállást a parti ütegekkel szemben, melyek néhány perccel később tüzet nyitnak a hajókra, amelyek fényszóróikkal igyekeznek elvakítani a montenegrói tüzéreket.

- A három osztrák-magyar torpedónaszád ezalatt a Crni Rat-fok irányából szorosan a partok közelében teljes gőzzel előre törve megkezdi a behatolást a kikötőbe, kihasználva az erősödő vihar nyújtotta fedezéket. Amint a hajók a kikötőbe értek, az eső eláll, s a szél eloszlatja a felhőket, miközben a holdfény erősen és tisztán megvilágítja a kikötőt. A TB-57 ekkor három torpedót indít a móló irányába. Ezek a parttól a teljes hossza kb. harmadánál találják el a mólót, teljesen átszakítva azt.

- A montenegrói parti ütegek ekkor a nyílt tengeren lévő rombolókról a kikötőben lévő naszádokra helyezik át a tüzüket, melyet azok a rendelkezésükre álló 47 mm-es ágyúkkal igyekeznek viszonozni. A királyi nyári lak, a Topolica-palota közelében felállított könnyű üteg is bekapcsolódik a tűzpárbajba, magára vonva a naszádok tüzét.

- A TB-66 ezalatt megközelíti a parthoz közeli épen maradt móló-szakaszt, ahol robbantó-különítménye a másik két naszád géppuskásainak fedezete alatt partra száll, hogy végrehajtsa a feladatát. A szabotázs-csoport kihelyez három tengeri aknát a parti tárházak vonalában, majd betör a raktárakba, ahol nagy mennyiségű gabonát talál, amit felgyújt, majd veszteség nélkül visszatér a naszádra.

- A TB-57 parancsnokhelyettese, Paul Meixner hadnagy ezalatt átszállt a RUMIJA-ra, amelyről a saját legénysége már korábban elmenekült. A hajót elkötik a parttól, de a horgonyát nem tudják felvonni, mivel a hajó kazánjai nincsenek felfűtve, így a horgony gőzcsörlőjét nem lehet üzembe helyezni. A horgonyláncot ezért gránáttal szétrobbantják, mire a horgonyáról elszabadult hajó géperő nélkül sodródni kezd északkelet, azaz a part irányába, a montenegrói ágyúk felé.


35. ábra: A RUMIJA elleni hadművelet résztvevő egységei, a CSIKÓS romboló (fent) és a TB-68 jelű torpedónaszád, valamint a bevetés térképvázlata (forrás: itt, és itt, térkép: Theodor Braun, in.:Hans Hugo Sokol: Österreich-Ungarns Seekrieg 1914-1918 II. 103. o.).


03:25:00: A jachtot megközelítő torpedónaszád vontatókötelet dob át, de azt a heves viharban nem sikerül rögzíteni. Mivel a mozgástér gyorsan csökken, a RUMIJA elvontatásának esélye is elenyészik. Albert Heinz-Erian sorhajóhadnagy ezért visszatérésre utasítja az embereit, az őket átvevő TB 57-nek pedig megparancsolja a jacht megtorpedózását.

03:45:57: Az osztrák-magyar zsákmánylegénységet átvevő TB-57 eltávolodik és 200 m-ről torpedót lő ki a RUMIJA-ra, amely a hajóközépen, valamivel a kémény előtt találja el a hajót, amelyet kettétép a robbanás ereje, így azonnal elsüllyed.

04:00:00: A cs. és kir. torpedónaszádok megfordulnak, s a kikötőből kifutnak a nyílt tengerre, ahol csatlakoznak a rombolókhoz. Bár a művelet befejező szakaszában a dühösen tüzelő montenegrói ágyúk lövedékei már igen közel hullanak a hajókhoz, közvetlen találatot nem érnek el, csupán repeszek zuhannak a fedélzetre, de személyi sérülést, anyagi kárt nem okoznak.

04:05:00: A montenegróiak egyetlen sikere a TB-57-es csónakjának megsemmisítése, amelyről a RUMIJA horgonyláncát elszakítani hivatott robbanóanyagot helyezték ki, de a felélénkülő tűzharcban nem volt idő újra a fedélzetre venni. A TB-66 igyekszik kivontatni a kikötőből, de az egyik montenegrói üteg telitalálatot ér el rajta, szilánkokra forgácsolva az üres csónakot.

04:15:00: A naszádok a kikötőn kívül egyesülnek a rombolókkal, majd északnyugat felé elhajóznak. A RUMIJA elsüllyesztése kulcsfontosságú volt az osztrák–magyar hadsereg számára, hogy előnyre tegyen szert az első világháborúban. Ez végül óriási problémákhoz vezetett Montenegró hadseregének és polgári lakosságának ellátásában 1915-16 őszén és telén. A RUMIJA elvesztése végül katonai vereséghez és a Montenegrói Királyság 1916 januári kapitulációjához vezetett. A Kövessházi Kövess Hermann vezette osztrák-magyar megszálló erők benyomulásakor I. Miklós király igyekezett fegyverszünetet kérni, de az osztrák-magyar főparancsnokság a harcok folytatására adott utasítást, így a montenegrói udvarnak menekülnie kellett. Végül sikerült eljutniuk Olaszországba, ahol a király veje, III. Viktor Emánuel védelme alá helyezték magukat. Többé nem térhettek vissza.


36. ábra: Fent a Montenegró osztrák-magyar megszállása után olaszországi, majd francia emigrációba vonult I. Miklós király és veje, az olasz király találkozásának karikaturisztikus ábrázolása az 1848-1944 között kiadott "Kadderadatsch" című politikai-szatírikus magazinban és fotón a valóságban. Lent az uralkodó pár két gyermekével, Xénia és Vjera hercegnőkkel a franciaországi Neuillyben. Bár az első világháborút Montenegró végülis a győztesek oldalán fejezte be, az ország kényszerűen beolvadt Jugoszláviába, amely végül nem a montenegrói, hanem a szerb királyi család jogara alatt egyesült, mivel a Karađorđevićek pont a Petrović-Njegošokkal kötött házasságukra hivatkozva tartottak igényt erre, felróva I. Miklósnak, hogy Mirkó fiát a háború alatt Bécsbe küldte, egyesek szerint azért, hogy az osztrák-magyar birodalommal kötendő különbékét elősegítse (forrás: itt, itt és itt).

A roncsok és a lelőhely története:

1918-1967: A következő évtizedekben Antivari – immár Bar - kötőjét tovább-építik és bővítik. A RUMIJA mindössze 8,3-12,5 m mélyen fekvő roncsai gyakran akadályozzák ezeket az erőfeszítéseket, ennek ellenére nem tesznek kísérletet a roncsok kiemelésére (noha a francia DAGUE romboló maradványait a felszínre hozzák). Végül a Montenegrói Kulturális Örökségvédelmi Hivatal védett kulturális örökségként veszi nyilvántartásba és épségének biztosítására kibójázza a helyét.




36. ábra: Fent a Bari kikötő napjainkban (a roncs pozíciója piros nyíllal jelölve), középen a kikötő hajózási térképe a roncs jelzésével, lent pedig a roncs helyzetét mutató részlet és a maradványokról készült első SONAR-felvétel (forrás: itt, itt és itt)

1972.05.01: A „Pobjeda” c. lap a kikötő mélységének növelésére irányuló kotrási munkákkal összefüggésben felveti a roncs feldarabolásának és áthelyezésének lehetőségét (az érdekesnek ítélt részek múzeumi hasznosítását) I. Miklós király palotájának parkjában, de nem tesznek semmit a terv valóra váltása érdekében.

1972-1990: A kikötői vízterület közepén, csekély mélységben fekvő roncsot az évek során a Bar kikötőjébe érkező nagy hajók részéről különböző károk érik, amikor ezek ráfutnak és nekiütköznek a maradványoknak.

1992-2003: A lelőhelyet különféle búvárok nagyrészt kifosztják. A királyi jacht harangja ma egy magángyűjteményben van, Újvidéken. A hajó modellje a spliti Horvát Tengerészeti Múzeum kiállításának része. A TB-67 torpedónaszád fedélzeti torpedóvető csövét, amelyből a mólót elpusztító torpedót kilőtték, az olaszországi Rovereto Hadtörténeti Múzeumában őrzik.

1993, 1994: Dušan Varda tapasztalt búvár és dokumentumfilm-rendező vezetésével Tvsorozat készül a roncsokról Montenegró víz alatti világa („Podvodni svijet Crne Gore”) és a Dél-tenger titkai („Tajne južnog mora”) címmel.


37. ábra: A RUMIJA roncsairól készíült dokumentumfilm DVD-borítója (forrás: itt).

2003-2025: A NATO-szankciók megszűntével a kikötői tevékenység felélénkül, a még megmaradt roncsokat lényegében széttapossák a kikötőbe érkező nagyhajók. A növekvő szennyezettség a láthatóságot is rontja, 2016 óta a filmkészítés lehetetlen.

2024.12.01.: A Montenegrói Hidrometeorológiai és Szeizmológiai Intézet Hidrográfiai és Óceanográfiai Tanszéke a kotori Montenegrói Egyetem Tengerészeti Régészeti Laboratóriumával együttműködésben, Luka Ćalić és Radovan Kandić hidrográfusok, valamint Darko Kovačević víz alatti régész közreműködésével befejezi a roncsok korszerű, NORBIT iWBMS (Integrated Wideband Multibeam System) többnyalábos szonárral végzett elektronikus feltérképezését.




38.-40. ábra: A RUMIJA lelőhelyének 2024. decemberi ábrázolása (forrás: itt).


A jacht roncsairól mára kialakult kép a következő:

- A maradványok kelet-nyugati irányban, a fő hullámtörőtől 80 méterre, 18 méteres mélységben találhatók egy – az időközben a környezetében végrehajtott kotrások által kialakított mesterséges víz alatti „dombon”.

- A hajótest az orrnál nagyjából az egykori vízvonalig, a tatnál kevésbé (a hajócsavar kilátszik) belesüpped a medert borító iszapba.

- A torpedó robbanásakor kettétört hajótest két fele az elsüllyedése óta eltelt időben a lelőhelyet háborgató külső beavatkozások nyomán bizonyos mértékben elmozdult és el is távolodott egymástól. Az orr-rész egyértelműen rosszabb állapotú, mint a tat.

- A hajó teljes felépítménye megsemmisült, csak a hajótest héjazata, a horgonylánc és a hajócsavar látható.

- A hajótest oldalába vágott ökörszem-ablakok nyílásában a bronz ablakkeretek még sokáig láthatók maradtak, de mára már ezek sincsenek meg.

- A látható részek közül a leglátványosabb a hajó kormánylapátja, a törött orrárboc csonkja és a horgonycsörlő.

Összességében a RUMIJA mára egy széttaposott konzervdobozra hasonlít, az egykor pompás gőzüzemű vitorlás jacht felidézéséhez ma már komoly képzelőerő szükséges.

„Mindenki a tankhajókra mutogat, pedig ők kevés kárt okoztak a jachtot kifosztó víz alatti kalózokhoz képest. Mára a víz alatti értéktárgyakkal kereskedő orrgazdáknak sem maradt itt semmi eladni való. Az állam nem foglalkozik vele, a törvényeket meg senki sem tiszteli. A RUMIJA már nem kulturális emlék, vagy legalábbis már nem néz ki annak.” – Dušan Varda.

41.-42. ábra: A RUMIJA felszínre hozott harangja az inzertben és a lelőhely SONAR-felmérésének vizualizációja (forrás: itt és itt).


A jacht terveinek rekonstrukciója: 

2025.03.23.: Princz Ágoston, az Alma Matters Production Kreatív Producere Dr. Balogh Tamáshoz, a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület elnökéhez és a Magyar Búvár Szakszövetség Tudományos Alelnökéhez fordult azzal a megkereséssel, hogy a Montenegróban bejegyzett Era creatıve GROUP DOO. munkatársai, a török Ahmet Küçükkayalı rendező és a szerb Selma Babajic producer keresnek magyar szakértőt a hajó történetét érintő osztrák-magyar vonatkozások megfelelő reprezentációjához a török Umay Production fővállalkozásában Deniz Umay Şahin producer és Umay Kök rendező együttműködésében a RUMIJA roncsairól készülő dokumentumfilmhez, amely a hajó történetének török kutatója, a Törökországban és Montenegróban élő Bengiz Özdereli munkáját is bemutatja.

2025.03.23-05.06.: Mivel a dokumentumfilmben szeretnék felhasználni a hajó 3D digitális modelljét, el kellett készíteni a hajó terveinek megbízható – hiteles – rekonstrukcióját. Tekintve, hogy ezek nem maradtak fenn (vagy, ha mégis, akkor egyelőre lappanganak), a rekonstrukciót a skót hajógyárak tervanyagából kiválasztott hasonló gyártmányok analógiáinak felhasználásával, valamint a roncsok és a fennmaradt eredeti fotók alapján lehetett elvégezni.


43. ábra: A korabeli skót hajógyárak gyártmányai közül a RUMIJA terveinek rekonstrukciójához analógiaként figyelembe vett minták (forrás: itt, itt, itt és itt).

44 -45. ábra: A RUMIJA rekonstruált főnézeti és általnos elrendezési rajzai (készítette: Dr. Balogh Tamás).



Források:

A hajó brit tulajdonban töltött időszakához:
- Caledonian Maritime Research Trust: Scottish built ships (forrás: itt)
- R.H.Beaumont Diary Account of cruise on the SS Zaza; 1903, in: eHive, 02/020 (forrás: itt)

A hajó ottomán tulajdonban töltött időszakához:
- Uğur Özcan: II. Abdülhamid Dönemi Osmanlı Karadağ Siyasi İlişkileri TTK Yayınları (forrás: itt),
- Jovan Muhadinović: Posjeta knjaza Nikole Ccarigradu 1899. godine (forrás: itt)

A hajó montenegrói tulajdonban tölött időszakához:
- Željko Milović: Rumija kao zgnječena konzerva (forrás: itt)
- Vladimir Đurić Đura: Iz našeg ugla: Famozna jahta (forrás: itt)

A bevetéshez:
- Hans Hugo Sokol: Österreich-Ungarns Seekrieg 1914-1918, Amalthea Verlag 1929., 101.-103. o.
- Siniša Luković: The Austro-Hungarians stole "Rumija" right in front of the Montenegrins. (forrás: itt).

A roncsok történetéhez:
- Siniša Luković: Kako je uništen najveći crnogorski brod u Prvom svjetskom ratu – jahta kralja Nikole “Rumija” (forrás: itt)
- Siniša Luković: Kao "Rumiju" kralja Nikole na marku stavili jahtu Benita Musolinija (forrás: itt).
- Dragan Gačević: Stotinu i jedna godina od potapanja jahte Rumija (forrás: itt)
- Siniša Luković: Royal yacht "Rumija" mapped: Digitized state of the wreck of the historic ship (forrás: itt)
- ZHMS: Detektovana olupina kraljevske jahte ”Rumija” u akvatorijumu Luke Bar (forrás: itt)

1918. október végén az osztrák-magyar uralkodó - Ausztriában I., Magyarországon IV. - Károly császár és király egy utolsó kísérletet tett a birodalom megmentésére: felhívást intézett a Monarchia népeihez, hogy alakítsák meg Nemzeti Tanácsaikat annak érdekében, hogy együttesen állapítsák meg az Ausztria-Magyarország helyén létrehozandó új, nemzeti etnikai alapú szövetségi állam alkotmányát. Az uralkodó különböző gesztusokkal igyekezett a birodalomban maradásra bírni az egyes nemzetiségeket: október 31-én a teljes flottát átadta a délszlávoknak. A gesztusokat azonban már nem méltányolta senki: az uralkodó nemes, de elhibázott proklamációja által legitimált Nemzeti Tanácsok ahelyett, hogy a császár szándéka szerint összegyűltek volna Bécsben, sorra mondták ki a Monarchiától való elszakadást. Az évfordulóra emlékezve Balizs Dániel írását közöljük.

Balizs Dániel 1986-ban született egy kis faluban az ország közepén. Hosszú ideig élt Szegeden, majd sokáig Budapesten, jelenleg Százhalombattán. A BME-n tanít és kutat, utazik és utazásokat tervez, közben verset ír. Publikált már többek között a Nyugat Plusz-ban, a Szófán, a Napút-on, az Opus-ban és a Nyitott mondatban. 2023 januárja óta a Litera-Túra Művészeti Magazin szerkesztője, ahol "Maszk mögött" című rovatában hetente egy-egy vers, próza vagy más művészeti alkotás keletkezésének hátterébe és titkaiba nyújt betekintést.

A lobogó bevonása előtt 

"- Italia.

- Ilirska.

- Jugoslavia.

- Magyar.

- Deutsch.

A tengernagy a fejét vakarja. Amikor előző nap megkapta Bécs válaszát, hogy a legénység döntse el, mi legyen a flotta sorsa, azt hitte, lerúghatja magáról a felelősséget, ha szavaztat. A tengerészek harmada horvát, de akad köztük olasz, szerb, osztrák és magyar is bőven. Tudhatta volna, hogy ez lesz.

Aki eddig a Monarchiáért lapátolt, pucolta a fedélzetet, ágyúcsövet töltött, ürítette a latrinát, most mind-mind saját magát akarja úrnak. Akinek ez nem tetszik, döntse el hamar, mit tesz. Marad és szolgál tovább, vagy hazamegy. Bele is vetheti magát a kikötő vizébe, ha nem akar egy Monarchia nélküli világban élni. De azt is szaporán.

A tengerészek egymás szavába vágva kiabálják saját országuk nevét, egyre nagyobb a lárma. Ekkor megjelenik a tisztiszolga, táviratot hoz.

„A bécsi kormányzat a flottát haladéktalanul az újonnan megalakult jugoszláv kormánynak adja át. Vonatkozik ez minden felszíni és felszín alatti egységre, azok teljes felszerelésével együtt. A döntés azonnal hatályba lép.”

A tengernagyból nagy sóhaj szakad ki, ennek első fele elvesztett állásának és hatalmának szól, a második, nagyobbik része a megkönnyebbülésnek. Nem szeret dönteni, és csak ha nagyon muszáj, akkor teszi. Akkor is lassan.

Megfordul, és a horvátok éljenzése, a szerbek mohó pillantásai és a többiek dühös ordítása közben egy pillanatra megáll, nekidől a hajóhídra vezető lépcső korlátjának. A birodalom, amit eddig szolgált, nincs többé. Hitt benne, az utolsó percig, ahogy a császárban is. Hitt abban, hogy aki úr és aki szolga, annak úrnak és szolgának kell lennie örökké. Mert így van jól. És ennek most valahogy, valamiért vége.

Hirtelen azon kezd tépelődni, hogy hogyan és miért. De nem talál választ. Az események oly szikáran és súlyosan kapcsolódtak össze és duzzadtak észrevétlenül óriási áradattá, ahogy a folyam veszi fel egymás után a hozzá siető ereket és patakokat. Senki nem emlékszik az egymásutániság pontos sorrendjére, és nem is jut rá idő, hiszen itt a torkolat, és a hömpölygő víz mindent beránt a tengerbe.

- Hajde! - kiáltják a horvátok a fedélzet túlsó végéből. Azt nem lehet tudni, hogy éppen hová akarnak menni, de nem kizárt, hogy a magyarokra, németekre. Aztán valamelyik magyar, akinek az elméjét a düh és a rémület hirtelen kiélesítette, elkezdi magyarázni, hogyha ezentúl a délszlávok az urak, akkor itt mindenki más e perctől fogva vendégnek számít. Márpedig a vendégnek tisztelet jár, különösen a balkáni vidéken. Ettől mindenki visszahőköl. Váratlan csend szakad a fedélzetre. Lehet. A horvátok és a szerbek, akik eddig egymást is bizalmatlanul méregették, némi pusmogás után egyet kezdenek érteni. Megindulnak lassan, és egymás után megveregetik a vállakat.

Egy perc múlva már a tengernagy elé járulnak, és ugyan a tisztelgés elmarad, de leveszik a tengerészsapkát. Megkérik alássan, hogy ossza el a matrózok között a hajó maradék készleteit, mert mégis ki tudná ezt jobban. Kétheti zsold, tucatnyi konzerv és egy durva szövésű pokróc mindenkinek. Ennyi maradt és ennyi jár négyévnyi szolgálatért. A tengernagy megkönnyebbül. Már csak a lobogó bevonásán kell átesni. Ha minden más el is veszett, ha ország és eszme nincs is többé, a rang és tekintély megmaradt. Mégiscsak ez a fő."

1. ábra: "A lobogó bevonása" - Alex Kircher festménye.

Az átadási ceremóniára Polában, a „Viribus Unitis” flotta-vezérhajó fedélzetén került sor, ahol a császár és király képviseletében a flotta főparancsnoka, Horthy Miklós altengernagy írta alá az átadási jegyzőkönyvet. Bár a délszláv nemzeti Tanács küldöttei mohón sürgették, Horthy ragaszkodott hozzá, hogy a lobogó bevonására aznap is csak az előírt időben, napnyugtakor kerülhet sor, ami akkor 16:45 órakor következett be. Ezt követően a haditengerészet hajóin a délszláv tengerésztisztek vették át az irányítást (akik a német és a magyar tengerészeknek azonnal megtiltották, hogy a hajókra lépjenek, ezzel a hajók – legénységük mintegy felét elveszítve – harcképtelenné váltak), majd sietve felvonták az új jugoszláv „lobogót” (a hajók lobogókészletében talált piros, fehér és kék jelzőlobogókból sietve összeeszkábált piros-fehér-kék trikolórt). IV. Károly utolsó gesztusként Horthy Miklóst előléptette altengernaggyá.

Hogy a flotta megsemmisítését szimbolikusan is teljessé tegyék, másnap hajnalban olasz búvárok tapadóbombákkal elsüllyesztették az időközben – horvát legénysége javaslatára „Frankopan”-ra átkeresztelt – „Viribus Untis”-t. Giovanni Raffaele Rosetti és Raffaele Paolucci a hadbalépés óta arra vágytak, hogy az egyik ellenséges flottabázison végrehajtott látványos akcióval írják be a nevüket a történelembe. Tudták: ha valóban sikerül elsüllyeszteniük egy hajót a saját támaszpontján, az nemcsak az ellenséges hajók számát csökkenti, hanem az ellenfél harci morálján is végzetes sebet üthet. (a sors fintora, hogy már csak a „földön fekvő oroszlánba” tudtak belerúgni). 1918. október 31-én éjjel Rosetti és társa, Raffaele Paolucci, a MAS 94, 95 jelű naszádokon 1 000 méterre megközelítette a polai hadikikötőt. A magukkal vitt mágneses tapadóaknákat a kikötő közelében kirakva, úszva közelítették meg a „Viribus Unitis”-t. Ahhoz, hogy bejussanak a kikötőbe, három torpedóelhárító acélhálón kellett átverekedni magukat. Drótvágóval dolgozva csak éjfél után vágták át a harmadik hálót is, majd november 1-én hajnali egy órakor végeztek az aknák rögzítésével. Mindkettőt a hajó oldalán, mélyen a vízvonal alatt helyezték el. Amikor végeztek már hajnalodott. Az őrség közben észrevette az átvágott hálókat a kikötő bejáratánál és keresni kezdte a békaembereket. Mindenfelé fényszórók pásztáztak és végül egy motorcsónak észrevette és elfogta a menekülő olaszokat, akiket a vezérhajó fedélzetére vitték, ahol az elkerülhetetlen vég tudatában, büszkén közölték Janko Vukovic de Podkapelsy sorhajókapitánnyal, hogy aknákat helyeztek el a hajó oldalán. Azonnal megkezdték a kiürítést, de az aknák csak nem akartak felrobbanni. A legénység már éppen visszakapaszkodott a fedélzetre, amikor – az időzítő-szerkezet hibája miatt csaknem háromórás késéssel – 04:45-kor bekövetkezett az első detonáció.


2. ábra: Fent: a VIRIBUS UNITIS elsüllyesztése (forrás). Középen: a hajó roncsainak a bontás előtti felmérése az olasz Armando Andri haditengerészeti búvár által (forrás). Lent pedig a roncsok kitermelése után visszamaradt törmelékmező SONAR-képe napjainkban a felborult hajótest ágyútornyai által a mederben okozott benyomódással (forrás).

Cattaróban – a parancstovábbítás lassúsága miatt – csak aznap reggel 08:00 órakor került sor az osztrák-magyar-jugoszláv lobogócserére. Az öbölben még nem volt bent az összes hajó, néhány tengeralattjáró még bevetésen volt. Az „U14”-es is éppen hazafelé bukdácsolt a tengeren felszíni menetben, a biztonságot jelentő saját flottatámaszpont, Cattaró felé. Ők voltak az utolsók, akik az előző napi bevetésről hazatértek. A fáradt és torzonborz tengerészek már negyedik éve harcoltak kitartóan. Mögöttük állt az egész háború, amelyben soha sem győzték le őket, felettük az árbocon pedig a piros-fehér-piros hadilobogó lengett, amely a hazájukat, Ausztria-Magyarországot szimbolizálta. A part felé közeledve egymás után tűntek fel a jól ismert tájékozódási pontok, először a Rondoni-fok, majd a Mamula-sziget a kerek és lapos Fort Bourgignon-nal, végül az öböl bejáratában a Prevlaka-félsziget a felséges Punta d’Ostro erőddel. Az üdvözlésükre előszaladó bajtársak megszokott üdvrivalgása helyett azonban ezúttal csak a zászlófelvonásra szólító kürtjel utolsó foszlányait sodorta feléjük a partról fújó gyenge szél. Ahogy beljebb hatoltak az öböl belsejében horgonyzó anyahajójuk, a „Gäa” felé, egyre nyomasztóbbá vált a csendesség. A levett sapkával ácsorgó néma matrózok felett egy addig sohasem látott piros-fehér-kék trikolórt lengetett a szél…

További információk: itt.

A mai napon 110 évvel ezelőtt, 1914. október 15-én süllyedt el az HMS HAWKE brit cirkáló a német U-9 jelű tengeralattjáró támadása következtében. A katasztrófában több, mint ötszáz brit tengerész vesztette életét. A roncsokat idén augusztusban találta meg és tárta fel a Gasperados nevű skót búvárcsapat Steve Mortimer vezetésével Kevin Heath, a Lost in Waters Deep honlap alapítója által végzett történeti kutatások alapján. A búvárok által a mélyben végzett munka eredményeit egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás dolgozta fel, elkészítve az expedíció jelentését és a roncsok legelső szemléltető grafikus ábrázolását, melyeket az évfordulóra emlékezve a National Geographic Magyarország Magazin mutat be az érdeklődő közönségnek.

1. ábra: Az HMS HAWKE elsüllyesztése a világháború második hónapjában hasonlóan váratlan és érzékeny veszteség volt a brit haditengerészet számára, mint az SMS ZENTA cirkáló elvesztése az Osztrák-Magyar Monarchia számára. Maradványainak felkutatása most az áldozatok több mint száz éve ismeretlen nyughelyének azonosításával egy hosszú történet végére tesz pontot.

A történet magyarul olvasható a magazin honlapján: itt.

2. ábra: Az HMS HAWKE roncsairól készült SONAR-felvétel (fent) és a roncsok helyzetét és állapotát szemléltető digitális rajz, dr Balogh Tamás alkotása.

2024. augusztus 12-én a Lost in Waters Deep skót búvárcsapat bejelentette, hogy az előző napon megtalálták az első világháborúban német tengeralattjáró által elsüllyeszett HMS HAWKE brit cirkáló roncsát. A maradványok felfedezésére 110 méteres mélységben került sor, Fraserburgh-tól mintegy 130 km-re, keletre. A búvárok merülését a CLASINA búvárbázis-hajó segítette.

1. ábra: Az HMS HAWKE cirkáló és a roncsairól készült szónár-felvétel (forrás: Lost in Waters Deep)

A HAWKE a 9 egységből álló EDGAR-osztály tagjaként épült az 1889. évi brit haditengerészeti védelmi törvény által jóváhagyott költségvetés terhére azzal a céllal, hogy erősen fegyverzett, nagy hatótávolságú hadihajóként lássa el a saját tengeri kereskedelem védelmének és az ellenséges tengeri áruforgalom zavarásának feladatát. Ennek megfelelően úgy tervezték, hogy egyszeri feltöltéssel átkelhessen az Atlanti-óceánon. 21 csomós (40 km/h) sebességével építésekor a brit haditengerészet leggyorsabb egysége volt. 2 db 23,3 cm-es ágyúból álló fő tüzérsége 500 méteres távolságból a 25 cm vastagságú páncélzatot is átütötte, így nagyobb hadihajókkal is szembeszállhatott. 10 db 15,2 cm-es másodlagos tüzérsége pedig alkalmas volt a klasszikus cirkáló-feladatok ellátására (A típus műszaki jellemzőinek részletes leírása megtalálható a "The Engineer" c. folyóirat 1892. évi 54. száma 12. és 74.-76.oldalán itt.)



2. ábra: Az HMS HAWKE általános elrendezése és keresztmetszete (fent), valamint kazán- és gépházi metszetei hátulról (lent balra), valamint oldalról és felülről (lent jobbra). A háromhengeres dugattyús gőzgépek hengersorrendje ugyanúgy fordított volt, mint a néhány évvel később épült kortárs osztrák-magyar ZENTA cirkáló esetében (forrás).



3. ábra: Az HMS HAWKE típushajója, az HMS EDGAR M=1:48 méretarányú hajógyári félmodellje a Greenwich-i Királyi Tengerészeti Múzeumban (forrás). 


Az HMS HAWKE arról nevezetes, hogy 1911 szeptemberében összeütközött az R.M.S.OLYMPIC nevű óriás utasszállító hajóval, az építés alatt álló TITANIC testvérhajójával, amelynek javítása miatt a TITANIC indulása a tavaszi olvadások idejére tolódott).


4. ábra: Az OLYMPIC és a HAWKE balesete Barry Spicer festményén (forrás).



5. ábra: Az OLYMPIC-kel történt nagyerejű ütközéskor levált és elsüllyedt a HAWKE ellenséges hadihajók meglékelésére szolgáló ún.: döfőorra (egy a hajó orrtőkéjével egybeépített nagy fémöntvény), a HAWKE pedig kis híján elsüllyedt. A fenti ábrán a szerkezet néhány részletrajza - nézeti rajza, valamint oldal-, felül- és szembőlnézete - látható (forrás: Dr. Balogh Tamás gyűjteménye).

A brit hadihajó 1914. október 15-én vált az Otto Weddingen parancsnoksága alatt haladó német U9 jelű tengeralattjáró áldozatává. Weddingen volt az a német tengeralattjáró-parancsnok, aki 1914. szeptember 22.-én egyszerre három - kötelékben haladó - brit páncélos cirkálót süllyesztett el. Sikeréhez a brit legénység tengeralattjáró-harcászati felkészületlensége mellett döntő szerepet játszott a hajók torpedótámadásokkal szemben túlzottan sebezhető belső térfelosztása (tervezésük idején ugyanis a torpedók még nem terjedtek el, így a hajó külső oldalfalával párhuzamos oldalsó széntárolók belső fala - melynek vízbetörés esetén a hajó úszóképességét biztosító válaszfalként kellett volna működni - túl közel maradt a külső héjhoz ahhoz, hogy az ott bekövetkező robbanás ereje megrongálja azokat, tömítetlenséget, s végül a hajók elsüllyedését okozva).



5. ábra: Otto Weddingen és az U9-es 1914. szeptember 22-i akciója, az HMS CRESSY, HOGUE és ABOUKIR cirkálók elsüllyesztése (forrás). A brit felszíni hajóknak a tengeralattjárókkal végrehajtott torpedótámadások megtervezésében és végrehajtásában járatlan legénysége megállt az első sikeres támadás áldozatainak mentésére, kiszolgáltatva hajóit a következő támadásnak.

A háború kitörésekor már elsősorban kiképzőhajóként használt HAWKE elvesztése egészen hasonló körülmények között történt, amenyiben a 3. flotta 10. cirkálószázada kötelékében, Hugh Williams korvettkapitány parancsnoksága alatt a testvérhajójával, az HMS THESEUS-szal együtt járőrszolgálatra rendelt hajó megállt, hogy átvegye az ENDYMION gőzösön érkező postát. Amint a cirkáló csónakja visszatért, újra beindították a gépeket, s 20 perccel később bekövetkezett a torpedótalálat a két kémény között, a hajó jobb oldalán. A HAWKE 5 perc alatt felborult és elsüllyedt - ugyanolyan szerkezeti okok miatt, mint a CRESSY, a HOGUE és az ABOUKIR. A legénység 524 tagja, nagyrészt fiatal - 14-17 éves - kadét, életét vesztette, csupán 70-en élték túl a tragédiát (a parancsnok szintén odaveszett).



6. ábra: Az SMS U9, U17 és U20 jelű tengeralattjárók őrjárata (pirossal) az HMS HAWKE (kékkel) elsüllyesztése és a brit Honi Flotta skóciai állomáshelye, Scapa Flow elleni megkísérelt német akció idején (forrás).

7. ábra: A sülllyedő HAWKE Willy Stöwer korabeli festményén (forrás).

Mivel a torpedótalálat pillanatában a THESEUS látótávolságon kívül volt, a HAWKE elvesztéséről csak akkor értesült, amikor az U9-es őt is megtámadta - ezúttal sikertelenül - ezért rádión az őrjárat megszakítására és a bázisra történő azonnali visszatérésre utasította a HAWKE-ot, ám az nem felelt. A süllyedéskor sikeresen vízrebocsájtott egyetlen csónakjának 48 túlélőjét a norvég MODASTA gőzös vette fel, majd adta át a BEN RINNES halászgőzösnek, amely Aberdeen-be vitte őket. A flotta csak ekkor rendelte ki az HMS SWIFT rombolót, hogy túlélők után kutasson, de egy mentőtutajon és rajta 22 túlélőn kívül semmit sem talált.



8. ábra: A bevetésre induló U9 Helgolandnál 1914 szeptemberében (forrás) és Otto Weddingen fiatal feleségével (jforrás). A hadnagy nem sokkal élte túl az áldozatát: 1915. március 18-án az U29 parancsnokaként intézett támadást az HMS DREADNOUGHT csatahajó ellen, ám annak őrszemei kiszúrták a periszkópját és a csatahajó elgázolta a tengeralattjárót. Nem voltak túlélők A HAWKE elsüllyesztését (amelyről a brit közönség addig egyáltalán nem értesült) csak ezután  - 1915. június 27-én - hozták nyilvánosságra...


A támadás pontos helyét a britek nem tudták megállapítani. A hivatalos jelentésben mindenesetre az 57°47' Észak, 00°12' Kelet pozíciót adták meg, 125 km-re észak-északkeletre Peterhead-től.

A roncsok utáni kutatás számára is ez az adat jelentette a kiindulópontot. Ám a terület hidrográfiai térképén ezen a pozíción nem volt a tengerfenékre vonatkozó felmérési adat azon kívül, hogy az általános mélység 100-105 méter. Az ütközetjelentésben megadott koordinátáktól mintegy 9 km-re északra azonban egy részben felmért jelet tűntettek fel a térképek, amely 110 méteres mélységben azonosítatlan roncsot jelzett. Ez a pont lett a CLASINA legénységének kiindulópontja, ahol a búvárok 2024. augusztus 11-én, vasárnap végül is a HAWKE maradványaira bukkantak. A roncs 15 méternyire emelkedik a tengerfenék fölé és a gerincén áll. Orra és tatja letörött (a hajóorr - amely vélhetően elsőként ért le - súlyosan roncsolódott), az árbocok és a kémények jobbra kidőltek. A búvárok a fő tüzérség 23,3 cm-es ágyúja alapján azonosították a roncsot, melynek a helyszíni felvételek alapján elkészülő elemzés eredményével pontosított képét a következő hetekben teszi közzé a Lost in Waters Deep csapata, amely eddig már 109 különböző hajóroncsot tárt fel a Skócia körüli vizekben.


9. ábra: Az egyik 23,3 cm-es ágyú lövegcsöve és páncéltornya a lőréssel. Fotó: Simon Kay (forrás).


Források:

sz.n.: The First class Criuisers "EDGAR" and "HAWKE", in.: The Engineer, 1892. vol. 53. January-July, pp.12.,74.-76.
https://archive.org/details/sim_engineering_january-july-1892_53/page/n87/mode/2up

sz.n.: HMS HAWKE
https://en.wikipedia.org/wiki/HMS_Hawke_(1891)

sz.n.: The sinking of HMS HAWKE: 15 October 1914.
https://www.westernfrontassociation.com/world-war-i-articles/the-sinking-of-hms-hawke-15-october-1914/

sz.n.: HMS HAWKE
https://www.scottishshipwrecks.com/hms-hawke/

sz.n.: North Sea and English Channel Hunt
https://numa.net/expeditions/north-sea-and-english-channel-hunt/

Kolumbia kormánya a minap azzal került be a hírekbe, hogy 2024. május végén védetté nyilvánították a 316 évvel korábban – 1708. június 8-án – az ország partjai előtti tengeri ütközetben elsüllyedt spanyol SAN JOSE hadihajó maradványait, amelyet a régészek a hajó fedélzetén szállított értékek után a tengeri kincskeresők „Szent Gráljának” vagy a hajóroncsok „fehér unikornisának” neveznek. Vajon miért olyan értékes ez a hajó és mit kell tudni a védetté nyilvánítás hátteréről? Ennek járt utána egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás, akit Rékai Gábor kérdezett a Rádió Bézs adásában (a 2024.07.04-i adás első és második fele meghallgatható a Rádió Bézs archívumában 13:19-től).

Fent: Spanyol kincses hajó ábrázolása Jeffery Farnol (1878-1952) brit író "Black Bartlemy's Treasure" c. kalandregénye (1920) borítóján (forrás: itt).


R.G.: Juan David Correa kolumbiai kulturális miniszter május 22-én jelentette be a hatóságok lépését, kiemelve, hogy „Ez az első alkalom, amikor ilyen nagy (600 méteres) mélységben fekvő tenger alatti régészeti lelőhelyet nyilvánítanak védetté Latin-Amerikában, ez történelmi tett”. Mitől ilyen fontos ez az esemény? 

B.T.: Az elsüllyedt hajó rakománya az, ami jelentős értéket képvisel. A SAN JOSE 11 millió peso-t (344 tonna arany- és ezüstérmét), 116 láda smaragdot, kínai porcelánt és egyéb értékes gyarmatárut, s nem mellesleg a perui alkirály teljes személyes vagyonát szállította volna Európába (a szállítmány értéke a mai árfolyamon megközelíti a 13 milliárd dollárt).

Az a folyamat, amelynek a legújabb fejleménye a lelőhely védelembe vétele azonban nem most kezdődött, még csak a roncsot sem most találták meg. Mindez egészen az 1980-as évekig nyúlik vissza, amikor a víz alatti kutatási technológiák ugrásszerű fejlődése nagy lökést adott a víz alá merült értékek felkutatását végző kincskeresők és az őket finanszírozó vállalkozások számára azután, hogy az amerikai Mel Fisher 1975-ben 15 évnyi kutatómunka után végre rátalált a spanyol kincses flotta 1622-ben elsüllyedt egyik szállítóhajója, a ÑUESTRA SEÑORA de ATOCHA roncsaira. Mivel a hajó roncsai közül 40 tonna aranyat és ezüstöt, valamint 32 kilogramm smaragdot sikerült kiemelni, ez a fajta kutatómunka azonnal a szerencselovagok és kincsvadászok érdeklődésének középpontjába került.

1. ábra: A NUESTRA SEÑORA de ATOCHA elsüllyedése 1622-ben – Richard Schlecht impressziója (forrás: itt).

2. ábra: Az amerikai partvidék hajóforgalma Callao-tól Acapulcóig, Cartagenától Vera Cruzig/Havannáig. - Richard Schlecht rajza (forrás: itt).
 

A SAN JOSE-t is ezért kezdték el keresni, mivel köztudomású volt, hogy a spanyol örökösödési háború idején érte a britek támadása, akik mindenáron megakadályozni kívánták, hogy a háború finanszírozásához szükséges mesés vagyon Európába juthasson.

Az egyesült államokbeli befektetők egy csoportja, a Glocca Mora Co., amely "Sea Search Armada" (SSA) néven is működik, a saját állítása szerint 1981-ben talált rá a SAN JOSE roncsára Kolumbia partjainál, de a kolumbiai állam nem volt hajlandó aláírni a 65-35%-os vagyonmegosztási ajánlatot, és megtagadta a roncsmentési engedélyt. Mi több, a kolumbiai parlament még egy törvényt is elfogadott, amely az államnak biztosítja a kincsek feletti teljes tulajdonjogot, vagyis az amerikai cég legfeljebb az 5%-os találói díjra lett volna jogosult, amelynek a 45%-át adóként kellett volna befizetni a kolumbiai kincstár számára. Az SSA ezért 1989-ben beperelte Kolumbiát a saját és az Amerikai Egyesült Államok bíróságai előtt is. Míg a kolumbiai legfelsőbb bíróság 2007 júliusában úgy döntött, hogy a felszínre hozható kincseket 50-50%-ban kell megosztani a találók és az állam között, addig az USA bírósága 2015-ös ítélete szerint a lelőhely teljes tulajdonjoga a kolumbiai államé.

Közben a kolumbiai kormány másként biztosította a hozzáférését a mélytengeri kutatáshoz szükséges technológiákhoz és saját kutatásba kezdett az SSA által megadott koordinátákon, ám a keresőcsoport nem igazolta a roncsok meglétét az amerikaiak által 1981-ben megadott helyen, ezzel azt sugallva, hogy az SSA igénye jó eséllyel blöff volt.

Mindezek fényében kell értékelni azt a bejelentést, amit a kolumbiai kormány most tett. A bejelentéssel egyidőben ugyanis bemutatták a 2023 novembere óta tartó műszeres tengerfenékvizsgálat eredményeit, s azokat a víz alatti felvételeket, amelyeket a víz alatti autonóm járművek készítettek a maradványokról. Ezek a járművek az utóbbi évtizedben több, nagy jelentőségű tengeri régészeti felfedezésnél játszottak kulcsszerepet, az 1912-ben elsüllyedt TITANIC roncsáról készült első 3D szken elkészítésekor (2022), von Spee tengernagy Keletázsiai Hajórajának zászlóshajója, az 1914-ben elsüllyedt s.m.s. SCHARNHORST pándélos cirkáló maradványainak azonosításakor (2019) vagy a brit sarkkutató, Ernes Schakleton 1916-ban elsüllyedt hajója, az ENDURANCE roncsainak feltárásakor (2022). A kolumbiai kormány által bemutatott víz alatti felvételek kétségtelenné teszik azt a tényt, hogy valóban a SAN JOSE roncsait találták meg.

R.G.: Mitől és hogyan lesz egy hajó „kincses hajó”?

B.T.: Röviden: az a hajó „kincses hajó”, amely a spanyol „Kincses flottában” szolgált áruszállítóként, vagy kísérőhajóként. A Kincses Flotta egy a Csendes-óceánra és az Atlanti-óceánra kiterjedő tengeri áruszállítási és hajókíséreti rendszer volt, amely a Fülöp-szigetektől Amerikába, majd panamai átrakással Amerikából Európába szállította a spanyol gyarmatok nyersanyagait, így tulajdonképpen helyesebb többes számban „Kincses Flottákként” emlegetni őket.

3. és 4. ábra: Fent: a spanyol gyarmatok, s a Nyugat-Indiák (a karibi térség) és a Kelet-Indiák (Fülöp-szigetek) kincses flottáinak (az „Indiák Flottája” és a „Manila-hajók”) útvonalai (forrás: dr. Balogh Tamás © 2019). Lent: Az „Indiák Flottájának” tipikus alakzata. Érdekesség, hogy a spanyol tengerészet már az Anglia ellen vonuló Győzhetetlen Armada számára is ennek az ún.: Holdsarló-alakzatnak a felvételét rendelte el 1588-ban (forrás: itt).

A Kincses Flották (spanyolul „Flota de Indias”, azaz az „Indiák flottái” vagy más néven a „Flota de la plata”, azaz „Ezüstflotta”) tehát nem volt más, mint az értékes gyarmatárut az anyaországba szállító tengeri szállítmányok szervezett rendszere, amely 1566-tól 1790-ig működött. A Spanyolországból az Atlanti-óceánon át Amerikába tartó hajók a Nyugat-Indiai Flottát, a Panama földszorostól a Csendes-óceánon át a Fülöp-szigetekre tartó hajók pedig a Kelet-indiai (vagy közismertebb nevén Manila-) Flottát alkották. Ezek jelentették a legelső menetrend szerinti szállítási kapcsolatot az óceánokon át. A „Kincses flották” újdonságát az adta, hogy az értékes áruval megrakott szállítóhajók nem egyesével, hanem csoportosan, hadihajók védelme alatt közlekedtek, vagyis a szisztéma a ma már elsősorban a két világháborúból ismert konvojrendszer egyik korai példája. A rendszer kifejlesztése Pedro Menéndez de Ávila tengernagy, II. Fülöp spanyol király tanácsosa nevéhez fűződik, aki a francia kalózoktól fenyegetett Havannából a hajók csoportos atlanti átkelését javasolta katonai védőkíséret mellett.

A közvélekedés szerint a spanyol kincses hajókat roskadásig tömték arannyal, ám a valóságban gyakran egészen más a helyzet. A legtöbb hajó tipikusan romlandó – ráadásul az idő múlásával elenyésző – rakományt szállított (élelmiszert, dohányt és bőrt). A hajók valójában az anyaország és a gyarmatok közötti árucsere eszközei voltak, s ebben az árucserében a gyarmatok adták a nyersanyagot, az anyaország feldolgozóipara pedig a készterméket. Így a Spanyolországba tartó hajók rakományát sokkal inkább mezőgazdasági termények (fűszerek, cukor, dohány, selyem, stb.), épületfa, és különböző fémek alkották (utóbbiak között persze arany, ezüst, drágakövek és igazgyöngyök is). A visszaúton pedig utasokat, különböző textíliákat, könyveket és szerszámokat szállítottak a gyarmati gazdaságok számára. Ennek fényében gyakran hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy milyen ritkák azok a hajók, amelyek rakománya ténylegesen értékes feldolgozott nemesfémekből (pénzérmékből, műtárgyakból) – vagyis hétköznapi értelemben vett kincsekből – állt és elfelejtjük, hogy az ilyen víz alatti lelőhelyek feltárásától várható igazi kincs a tudás, amire a feltárás során szerzett ismeretek révén szert tehetünk.

A „Kincses Flották” hajói ugyanis nem úszó páncéltermek voltak, hanem elsősorban kereskedelmi hajók – fegyveres kísérettel haladó áruszállítók – a világkereskedelem egy korai időszakában. E kereskedelem fontosságát könnyű megérteni, ha tudjuk, hogy a magánfelek által közvetített minden árucikk értékének 20%-a adó formájában a spanyol koronát illette (ez volt az ún.: „quinto reál” vagyis a „királyi ötöd”). A nagyságrend érzékeltetésére tökéletesen alkalmasak a fennmaradt spanyol statisztikák, melyek szerint egyedül Havannából Spanyolországba az 1600-as években évi 11-, az 1700-as években pedig évi 9 millió peso áramlott. Egyedül 1790-ben (a kincses flották működésének utolsó évében) 20 millió peso hagyta el Amerikát Európa felé.

R.G.: Mit kell tudni magáról a hajóról? Milyen vízi jármű volt a SAN JOSE és hogyan süllyedt el?

B.T.: A SAN JOSE egy 64 ágyús, háromárbocos galleon volt, amelyet a Spanyolországhoz tartozó baszkföldi Usurpilban, a Mapil Hajógyárban épített Pedro de Aróstegui hajóépítő mester műhelyében (a mester az építkezés kezdetének évében meghalt), a mester fia, Pedro Fransico de Aróstegui Antonio de Gaztañeta elsődleges és Francisco Antonio Garrote, a kor leghíresebb spanyol hajóépítő mérnökének módosító tervei alapján 1697-1698 között testvérhajójával, a SAN JOAQUIN-nal együtt.

A galleonok a XVI. és XVII. század nagy háromárbocos hajói, amelyek az 1400-as évek közepén Portugáliában kialakult karakkokat váltották fel. Az első galleonokat az 1530-as években építették Spanyolországban, a XVI. század végén azonban az angolok, a hollandok és a portugálok is átvették. Alacsonyabbak, keskenyebbek, de hosszabbak és gyorsabbak voltak a karakkoknál (több vitorlával szerelték fel őket), s több mint egy évszázadon át jelentették a távolsági tengeri szállítás fő eszközét. Az 1600-as évek közepére a „spanyol galleon” kifejezés már kizárólag az „Indiák Flottáiban” és a „Manila Flottákban” használatos, vegyes rendeltetésű – hadi- és áruszállító – hajókat jelölte, s az elnevezés az évszázad végéig fennmaradt, akkor is, amikor már nagyméretű nehéz-fregattok vették át a régi hadi-galleonok helyét.



5. ábra: A Francisco Garrote által készített egyik hajóterv 1690-ből (forrás: itt). A SAN JOSE ugyanilyen lehetett. Építésének Usurpilban történt befejezését és Cadízba történt áthajózását követően ugyanis Garrote "a híd lefuttatását", vagyis a ftatedélzet főárbocig történő meghosszabbítását javasolta (ahogyan a fenti terven is látható) a hátsó felépítmény magasságának csökkentésével, s a folyosók megszüntetésével és a dekoráció módosításával. A korai galleonok jellegzetessége volt a magas tatfelépítmény és az eleinte 4 (a karakkoktól örökölt), majd 3 árboc, amelyekre viszont kezdettől fogva három sor keresztvitorlát vontak fel (szemben a karakkok árboconként 2-2 sornyi keresztvitorlájával). Ez a magas tatfelépítmény a galleonok ikonográfiájának is meghatározó eleme maradt, amelyről egy érdekes tanulmány részletesen beszámol (itt). 2008-2010 között Spanyolországban korabeli technológiát használva felépítették egy korai galleon, az ANDALUCIA replikáját, amely azóta a tengereket járja, a galleonok távolsági kereskedelemben betöltött évszázados szerepének büszke hírmondójaként (további információk a hajóról: itt).



6. ábra: A Francisco Garrote által készített tat-tükör terve, amelyet a SAN JOSE-nak tulajdonítanak (forrás: itt).

7. ábra: Háromárbocos, egy ütegfedélzetes korai galleon, az ANDALUCIA terve (forrás: itt).

8. ábra: Négyárbocos, két ütegfedélzetes korai galleon terve (forrás: itt).


9. ábra: Háromárbocos, két ütegfedélzetes kései galleon, a SAN JOSÉ tervének rekonstrukcióka (forrás: itt).

A SAN JOSE a spanyol örökösödési háborúban (1701-1714) José Fernández de Santillán tengernagy, Casa Alegre grófja parancsnoksága alatt hajózott: 2 másik hadihajóval együtt (172 ágyú) védtek egy 15 szállítóhajóból álló konvojt, amely 1708. május 28-án indult a panamai Portobeloból az új-granadai Cartagena de Indias felé. A flotta Június 7-én közelítette meg a Cartagena közelében, attól délre fekvő Barú szigetét, ahol éjszakára horgonyt vetett. Másnap a kifutást a gyenge szél késleltette, délután 15:00 órakor azonban 4 angol hadihajó tűnt fel a láthatáron. A brit Charles Wager tengernagy parancsnoksága alatt álló kötelék (208 ágyú) 17:00 órakor ért lőtávolba és azonnal a nagy hadihajókra támadt. Két órás közdelem kezdődött, amelyben a sötétség beálltával az egyik spanyol hajó sikeresen kereket oldott, a SAN JOSE azonban továbbra is támadás alatt állt. Az egyik angol hajó – a Henry Long parancsnoksága alatt haladó HMS EXPEDITION – azzal a határozott szándékkal közelített feléje, hogy a tengerészei a spanyol hajóra átszállva, kézitusával döntsék el a küzdelem kimenetelét, ám amint 60 m-re megközelítették, röviddel 19:00 óra előtt a SAN JOSE a levegőbe repült és azonnal elsüllyedt. 600 fős személyzetéből 11 tengerész élte túl a robbanást. A teljes rakomány odaveszett. José Fernandez de Santillán a hajójával együtt szállt a hullámsírba.

Ekkorra már teljesen besötétedett, de a holdfény lehetővé tette a szétszóródott spanyol hajók üldözését. Június 9-én, hajnali 02:00 órakor a britek beérték a SANTA CRUZ szállítóhajót, amelyet rövid harc után elfoglaltak (14 brit és 90 spanyol halott maradt a fedélzetén), a rakománya közt azonban nem volt kormányzati szállítmány. A legértékesebb zsákmány mindössze 13 láda 8 reál értékű ezüstpezo (ún.: spanyol dollár) és 14 ezüstrúd volt, mind magántulajdon. Nem sokkal később a SAN JOSÉ testvérhajóját, a teljes állami szállítmány egyharmadát – 5 millió pezot – szállító SAN JOAQUÍN-t is felfedezték. Weger utasítására a Simon Bridges parancsnoksága alatt haladó HMS KINGSTION (60 ágyú) és az Edward Windsor parancsnoksága alatt haladó HMS PORTLAND (50 ágyú) vette üldözőbe, de nem érték utol még azelőtt, hogy a cartagena-i erőd ágyúinak védelmet nyújtó lőtávolába ért, akárcsak a többi spanyol hajó, amelyek így megmenekültek.

A SAN JOSÉ és a SANTA CRUZ mellett a Weger-akció egyetlen spanyol vesztesége a CONCEPCIÓN nevű szállítóhajó volt, amelyet a britek sikeresen parthoz szorítottak Barú szigetén. A megfeneklett járművet azonban a saját legénysége felgyújtotta és elhagyta, így nem lett brit zsákmány belőle.

10.-11. ábra: A Weger-akció két korabeli ábrázolása a Greenwich-i Királyi Tengerészeti Múzeum gyűjteményéből, fent az ütközetjelentés melléklete (forrás: itt), lent pedig a Charles Weger 1748-as síremlékén látható faragványt ihlető Samuel Scott-festmény (forrás: itt).


A Cartagenába menekült konvoj a britek jelentlétében nem mert újra vitorlát bontani, így a rajtaütés sikeresen akadályozta a spanyol örökösödési háború anyagi támogatását. Charles Weger gazdag emberként tért haza, s később az Admiralitás első lordjává választották. Mégis csalódással emlékezett vissza a róla elnevezett akcióra, amiért a SAN JOSÉ-t nem sikerült elzsákmányolni. Ez a kor hivatalosságaiban is hasonló keserűséget ébresztett, ami miatt a hajó elleni támadást vezető két parancsnokot, Bridges és Windsor kapitányokat haditörvényszék elé is állították.

12. ábra: A SAN JOSÉ ezüstpénz-szállítmányának jó részét a 8 reál értékű ezüstpezo (más néven „spanyol tallér”, vagy „spanyol dollár”) tette ki. Ez az érme nemcsak az első világvaluta volt, de alaposabb tanulmányozása a „dollár” elnevezés és a „$” jel eredetére is fényt derít. Az 1497-es monetáris reformot követően a Spanyol Birodalomban verték először tallér típusú 8 reálos ezüst érméket, mindig azonos paraméterek alapján. A 8 reálos az anyaországon kívül Potosí, Lima, Mexikóváros, Bogotá, Popayán, Guatemala és Santiago spanyol gyarmati pénzverdéiben készült, s a világtörténelem egyik leghíresebb érméje, mivel kibocsájtási időszakában – s még jóval azután is – világpénzként használták, így meghatározó szerepet játszott a nemzetközi kereskedelemben. Mintaként szolgált többek között a függetlenség elnyerése utáni amerikai dollár és az első latin-amerikai valuták számára is, sőt az 1857-es érmetörvény elfogadásáig törvényes fizetőeszköz volt az Egyesült Államokban is (8 reál = 1 amerikai dollár). Az amerikai dollár "$" szimbóluma is a spanyol dollár hátoldalán látható oszlopokkal és szalagokkal áll kapcsolatban, neve pedig a tallér szó torzulása. 1869-ig sok millió darabot vertek belőle a világ különböző pontjain. A fenti 8 reálos érme V. Fülöp spanyol király (1700-1746) mexikóvárosi pénzverdéjében készült 1739-ben. Előlapján a Spanyol királyság címere, a latin felirat: "PHILIP • V • D • G • HISPAN • ET IND • REX **MF*8*" - "V. Fülöp, Isten kegyelméből Spanyolország és az Indiák királya" és a 8 reálos értékjelzés. A hátlapon Héraklész oszlopai (a Gibraltári szoros két partja) közt a spanyol koronával megkoronázott Ó- és Újvilág két félgömbön ábrázolva (forrás: itt)

R.G.: Mit lehet tudni jelenleg magáról a roncsról? Milyen állapotban van a SAN JOSÉ és mit terveznek vele és a lelőhelyen lévő maradványokkal kapcsolatban?

B.T.: A roncsok megtalálásának 1981-es (ma már tudjuk fals pozícióadatokkal történt) bejelentése óta kibontakozott hosszadalmas nemzetközi vitára tekintettel talán ez a legjobb kérdés, amit a hajóval és a maradványai közt várható kincslelettel összefüggésben fel lehet tenni. Hiszen egyszerre 5 ország érdekelt a maradványok jövőjének alakításában: Spanyolország, amely a hadihajó és a rakomány kétségtelen tulajdonosa, Kolumbia, mint lelőhelyet ténylegesen birtokló parti állam, az Egyesült Államok, mint (vitatott) első megtaláló, végül Bolívia és Kína, mint a rakomány eredete szempontjából (származási helyként) érintett állam.

Spanyolország – bár az összes érintett ország körül a legfelkészültebb és a legtudatosabb a spanyol hajóroncsok kezelésével összefüggő tevékenységek tekintetében – egyelőre várakozó álláspontra helyezkedik: megvárja és értékeli a kolumbiai hatóságok magatartását. A 2000-es évek első évtizedében Spanyolország két hasonló, nagyjelentőségű kincslelet ügyében is pert nyert az Egyesült Államokkal szemben, így egyrészt most jó sok feladata van a spanyol tengeri régészeknek, másrészt (és talán ezzel is összefüggésben) hajlanak arra, hogy ha lehet, elkerüljék azoknak a nemzetközi támadásoknak a megismétlődését, amelyek 1992 (Amerika 1492-es spanyol felfedezésének 500. évfordulója) után zúdultak a mai Spanyolország nyakába az őslakossággal szembeni hajdani brutális bánásmód miatt (Bolíviának a potosi őslakosok által bányászott nemesfémrakomány miatt igénye pontosan ezt az érzékeny kérdést feszegeti).

A kolumbiai állam – amellyel összefüggésben sokan és gyakran figyelmeztetnek a korrupció elleni harc gyengeségére – egyelőre igyekszik példamutatóan eljárni a lelőhely kezelése tekintetében. Nemcsak azt jelentették be ugyanis, hogy magukénak követelik az egész leletet (annak ellenére, hogy a nemzetközi jog alapján az elsüllyedt hadihajók tekintetében a lobogó szerinti állam felségjoga – amíg az állam létezik – mindvégig csorbítatlanul fennmarad), de azt is, hogy a feltárást arra kívánják felhasználni, hogy Kolumbiát bevezessék a korszerű tengeri régészetet művelő élvonalbeli országok közösségébe. A puszta deklarációkon túl eddig több példamutató intézkedést is tettek a bejelentett cél megvalósítása érdekében:

13.-14. ábra: Fent a 2015-ös kutatást megelőzően térképre vitt kiinduló adatok, lent pedig az eredmény (forrás: itt és itt).

2015 januárjában a kolumbiai kulturális minisztérium úgy döntött, hogy a SAN JOSÉ feltárása kapcsán Kolumbiának meg kell ragadnia a kínálkozó lehetőséget és egy olyan hosszú távú tudományos projektet kell kidolgoznia, amely elősegíti a régészet és a tengeri robotika fejlesztését, valamint a haditengerészet és az akadémiai szféra együttműködését a víz alatti kulturális örökséggel kapcsolatos projektekben. 2015. november 17-én a kolumbiai haditengerészet a Woods Hole óceanográfiai intézet munkatársaival és egy REMUS 6000 típusú autonóm, víz alatti kutatórobot használatával azonosította is a lelőhelyet, s az ott készült víz alatti fényképfelvételek elemzésével – a helyszínen talált bronzágyúk jellegzetességeinek vizsgálata alapján – a régészek megállapították, hogy a megtalált maradványok a SAN JOSÉ roncsához tartoznak, s hogy az 1981-es amerikai lelőhelyi pozíció-adatok a frissen megállapított pozíció-adatoktól jelentősen eltérnek (az 1981-es „megtalálásra” hivatkozó amerikai Sea Search Armada vállalat igényét így a továbbiakban nem lehet jogosnak elismerni). A felfedezést mindazonáltal csak 2015. december 5-én jelentette be Juan Manuel Santos kolumbiai elnök.

15. ábra: A kutatás eszközei és működési elvük (forrás: itt).

2016-ban a kolumbiai kulturális miniszter, Mariana Garcés Córdoba bejelentette, hogy a következő esztendők „a kutatás, és nem a kitermelés évei” lesznek, azaz a 2015-ös döntéshez ragaszkodva a kolumbiai kormány a lelőhely feltárásához szükséges szakismeretekkel rendelkező szakértő csoport kialakítására, a különböző szakterületek ismerői közötti együttműködés gyakorlatának kialakítására, a szükséges laboratóriumi infrastruktúra fejlesztésére koncentrál annak érdekében, hogy alaposan felmérjék a lelőhelyet és annak tartalmát. A SEABED PRINCE kutatóhajó további roncsolásmentes kutatást végez a roncsmezőn, melynek során 119 890 kép (fénykép és szonárgrafika), s 554 rövid munkavideó és 3 promóciós video készül.

2017 júniusában a korábbi döntések nyomán a köz- és a magánszféra közös finanszírozásán nyugvó beruházás (PPP-konstrukció) megvalósítását határozták el (a 600 méteres mélységben történő munkavégzés és leletmentés költségei becslések szerint mintegy 70 millió dollárt tesznek ki), amelybe az állam oldaláról meghívták a Kulturális Minisztériumot, a Haditengerészetet, az 1999-ben alapított Történelem és Antropológia Kolumbiai Intézetét (Instituto Colombiano de Antropología e Historia – ICANH), a magánszféra részéről pedig a svájci Maritime Archaeology Consultants AG-t, mint magánbefektetőt (Anthony Peter Clake, Ross Kevin Hyett, Oliver Plunkett és Jacques Michel Suter részvényesi közreműködésével). A svájci cég elkészíti a lelőhely feltárási programját, amellyel kapcsolatban a helyi sajtóban aggódó hangú cikk jelenik meg. Szerzője arra figyelmeztet, hogy a SAN JOSÉ roncsa a gyarmati örökség meghaladásának lehetőségét rejti magában Kolumbia számára és lehetőséget ad arra, hogy az ország tiszteletet parancsoló eredményt érjen el a nemzetközi közösségben. Ehhez azonban körültekintően kell kezelni egyrészt a lelőhelyhez kötődő kegyeleti szempontokat (a roncs hadisír), másrészt a rakományt jelentő értékekhez (a hajón szállított nemesfémeket adó bolíviai bányák kényszermunkásainak életét követelő „piszkos pénzhez”) kötődő negatív hatásokat. Ellenkező esetben fennáll a lehetősége annak, hogy végül megint csak a potosi bányák mélyén tanyázó kisördög, a bányászok által rettegett El Tio nevet a végén.

2018 márciusában közbeszerzési felhívást tettek közzé a feltáráshoz szükséges műszaki eszközök beszerzésére, amelyen a Maritime Archaeology Consultants AG és a bogotai (Kolumbia) bejegyzésű Géminis Consultores SAS részvénytársaság nyújtott be ajánlatot, utóbbi azonban májusában visszalépett, így a svájci cég vált a versenyben maradt egyetlen magánbefektetővé. Az ENSZ egyidejűleg levelet küldött a kolumbiai kormánynak, felszólítva Kolumbiát arra, hogy ne használja kereskedelmi célokra a roncsot. Az UNESCO-nak a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló egyezmény végrehajtását felügyelő szakértő testülete ebben a levelében aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a kincsek visszaszerzését eladásra, nem pedig a történelmi érték megőrzésére készülve tervezik, ami "egy jelentős kulturális örökségi érték helyrehozhatatlan elvesztését okozná".

2019-ben a Kolumbiai Egyetemi Internátus nevű 1886-ban alapított felsőoktatási magánintézmény víz alatti régészeti kurzust alapított, s kidolgozott egy munkadokumentumot a lelőhely régészeti jelentőségének elemzésére, valamint a hasonló kutatások során alkalmazott nemzetközi jó gyakorlatok alapulvételével a feltáráshoz javasolt alapvető szabályok azonosítására. Ebben megállapították, hogy a SAN JOSÉ roncsai által képviselt kutáurális örökség a hajóhoz, a rajta utazókhoz és a szállítmányához kapcsolódó közösségek identitásának szerves része, ezért közkincsként kell kezelni és nem szabad privatizálni, vagy rövidtávú pénzügyi haszonszerzésre felhasználni. Fontos alapvető feltételként azt is megállapították, hogy a lelőhelyen talált tárgyakat egységként kell kezelni, azokat szétválasztani (a lelőhelyről esetlegesen felszínre hozott gyűjtemény tárgyait egymástól elkülöníteni) nem szabad. A lelőhelyet hivatásos régészeknek kell felmérni és feltárni úgy, hogy – a roncsok által reprezentált kulturális örökség közkincs jellegére tekintettel – a feltárások eredménye nyilvános és átlátható legyen, a folyamat részleteit és eredményeit meg kell osztani a nyilvánossággal. A SAN JOSÉ kincse fontos és pótolhattalan (meg nem újítható) érték, amelyet nem lehet kincsvadászok túlzó ígéreteinek kiszolgáltatni, ezért a lelőhely kutatását több évre kiterjedően, ütemezve kell megtervezni a svéd KRONAN (1676) és a brit HMS TERROR (1848) roncsainak kutatására létrehozott projektekhez hasonló, átgondolt, szisztematikus és részletes kutatási modell alapján. Mindaddig, amíg ez nem lehetséges, a lelőhelyet nem szabad háborgatni, mivel a 600 méteres nagy mélység megvédi az ott lévő tárgyakat.

2022 júniusában az új kolumbiai elnök, Ivan Duque, és Gabriel Perez tengernagy, a haditengerészet parancsnoka új víz alatti felvételeket mutatott be a lelőhelyről. A sajtótájékoztatón azt is bejelentették, hogy a kutatást végző távirányítású jármű két másik hajóroncsot is felfedezett a környéken, köztük egy az 1800-as években épült szkúnert.

2023 decemberében a kolumbiai kormány új kulturális minisztere, Juan David Correa bejelentette, hogy az ajánlásokat megfogadva elkészítette a lelőhely részletes felmérési és kutatási tervét, s annak alapján – az alapos lelőhelyfelmérést követő években – megkezdik a leletek felszínre hozatalát.

2024 februárjában a kolumbiai kormány bejelentette, hogy felkészült a SAN JOSÉ lelőhelyéről történő leletmentésre, s az év folyamán megkezdik a lelőhely inventáriumának elkészítését és az első leletek felszínre hozatalát.

A maradványok állapotára vonatkozó kérdésre válaszolva az eddigi kutatás eredményeként a következőket sikerült megállapítani a lelőhelyről:

- Az eredetileg 41,4 m hosszú, 12,5 m széles hajó maradványai a tengerfenéken vannak, nagyrészt betemetve, a tengerfenékből kiemelkedő. üledékkel fedett anomália környezetében azonban számost olyan tárgyat találtak, amelyek antropogén eredetűek (ezek további alapos vizsgálata vezetett a roncs azonosításához).

- A hajó kettétört, a kutatás a hátsó 28,7 m hosszú hajótestrészt találta meg. A kettétört hajó tat-része a fartőkével lefelé érte el a tengerfeneket, amelybe belesüppedt: a hajógerinc lejtése a fartőke felé 3,5^○ fok.

- A rakomány több mint 90%-a (kb. 600 m³) a helyszínen van. A hajófenék oldalfalai által határolt területen (az egykori alsó raktérben) megtalálták a ballaszt kőanyagát, a konyhából származó réz vízforralóedényeket, különféle üvegneműt és boroskorsókat, ezüst és aranyérmeket, valamint 22 bronzágyút.

16. ábra: A lelőhelynek a kutatás eredményeként eddig ismertté vált állapota. Fent: a 2015 novemberében készített első képek a tengerfenéken azonosított 28,7 X 14,4 m kiterjedésű „anomáliáról” (forrás: itt). Középen: az „anomália” antropogén eredetét igazoló eredmények: szétszóródott bronzágyúk a kutatási területnek a hajó Francisco Garrote által készített eredeti tervrajzára helyezett és ahhoz tájolt fotómozaikján (forrás: itt). Lent: a kutatási területen talált ágyúk helyzete a hajón való eredeti elrendezésükhöz képest (forrás: itt).



17. ábra: A kutatási terület és az ott eddig azonosított leletanyag a hajó eredeti elrendezéséhez képest (forrás: itt).

R.G.: Hány ilyen „kincses hajó” lehet még a világtengerekben?

B.T.: A spanyol kormány 2019 óta tudatosan fejleszti azt a képességét, hogy pontos információk álljanak a rendelkezésére a világszerte elsüllyedt spanyol hajókról. Ez több célt szolgál és többféle hatással is jár: egyrészt biztosítja a kormány számára a spanyol vonatkozású kulturális örökség védelmére történő felkészülést (a nagyságrend ismeretét, a megfelelő diplomáciai erőfeszítésekhez és a roncsmentéshez szükséges intézkedések megtételére való képességet), másrészt viszont arra is ráirányítja a figyelmet, hogy ezek az elsüllyedt értékek nem csak és nem elsősorban spanyol vonatkozásúak.

A SAN JOSE esetében például nyilvánvaló, hogy maga a hajó és a legénység (s a személyes tárgyaik) spanyolok, a hajó rakománya azonban ezer szállal kötődik Dél-Amerika népeihez: az aranyat és ezüstöt például Potosi bányáiban, a mai Bolívia területén termelték ki, nagyrészt a spanyol uralom alatt élő helyi őslakosok. A rakományban azonban még kínai porcelán is található, így Kína érintettséges is felvethető. A lelőhely pedig olyan területen található, amely jelenleg Kolumbiához tartozik. Az érintett államok köre így Spanyolországnál jóval szélesebb. Mindez azért is fontos, mivel az UNESCO Víz Alatti Kulturális Örökség Védelméről Szóló Egyezménye ismeri és elismeri az érintett víz alatti kulturális örökséggel igazolhatóan - mindenekelőtt kulturális, történelmi vagy archeológiai - kapcsolatban álló államok jogait (az egyezmény alkalmazását a konkrét esetben azonban nehezíti, hogy azt sem Bolívia, sem Kína, sem Kolumbia nem írta alá).

Egy szó, mint száz: a kérdésre válaszolva kijelenthető, hogy a világszerte ismert mintegy 3.000.000 hajóroncs közül több mint 1.600 spanyol, s ezek közül 681 süllyedt el 1492-1898 között az Atlanti-óceánon.

18. ábra: A különböző korokból származó ismert hajóroncsok világszerte (forrás: itt) és az Atlanti-óceán spanyol roncsai (forrás: itt).

Az elsüllyedt spanyol „kincses hajók” maradványainak kutatása szempontjából vannak különösen jelentős helyszínek, elsősorban azok, amelyeket a kor hajózási viszonyai közepette hírhedten veszélyes partszakaszok határoltak. Ezek közé tartozik Florida déli és keleti partszakasza, ahol egyedül csak az 1733-as Kincses Flottából 13 hajó futott zátonyra és süllyedt el, melyek jó része ma is feltáratlan.

R.G.: Van tanulság? Mire figyelmeztetheti – ha egyáltalán – a SAN JOSÉ esete a mai kor emberét?

B.T.: A történetnek számtalan tanulsága van, hiszen a gyarlóságainkra és az alkotókészségünkre egyaránt figyelmeztet.

Itt van mindjárt a felelősség kérdése: a britek azt állították, hogy a SAN JOSÉ felrobbant és a levegőbe repült, miközben a spanyolok szerint egészen más okozta a hajó elvesztését. A SAN JOSE ugyanis 1706 áprilisában érkezett Amerikába, s még abban az évben vissza is kellett volna térnie Európába, hiszen csak a cartagénai és a portobeloi vásárt kellett kivárnia, ahol begyűjtheti a spanyolországi feldolgozóiparnak a hajón szállított késztermékei értékesítéséből származó bevételt, hogy azzal támogassa a Bourbon V. Fülöp Habsburgokkal (és a velük szövetséges britekkel és hollandokkal) szembeni háborúját. A hajó indulása azonban a folyamatos brit fenyegetés miatt egyre késett, így végül még két évig kénytelen volt a Karibi térségben maradni. Új-Granada alkirálya kínjában még a Terra Ferma Flotta zászlósjajójává is kinevezte, mint a jelenlévő legerősebb hadihajót, Santillán parancsnokot azonban ez sem tudta többé visszatartani azután, hogy hírét vette, a francia Abraham Duquesne tengernagy köteléke hamarosan megérkezik és kész biztosítani számára a biztonságos hazatérést. Amikor végül rátámadtak az angol hajók és megakadályozták a francia hajórajjal való egyesülést, az ütközet végeredményét mindkét félnek meg kellett magyaráznia. A britek számára kínos volt, hogy túlerejük ellenére sem tudták zsákmányul ejteni a hajó kincseit (ebből a szempontból sovány vigaszt jelentett, hogy azokhoz bizony többé a spanyol király sem juthatott hozzá). Ezért aztán mondaniuk kellett valamit, amikor a hadbíróság a kudarc okáról kérdezte őket. Azt, hogy a hajó felrobbanásának története részükről esetleg tényleg csak a valóság szépítése volt, a spanyolok ellenkező állításán kívül az is alátámasztja, hogy a brit tengerészeti taktika a hajókat kímélte és az embereket pusztította: a tengeri ütközetek ágyúpárbajában a brit tüzérek soha nem a hajótestre céloztak, mivel nem akarták elsüllyeszteni a hajót: tisztában voltak vele, hogy az még nekik is jól jön. A megtámadott hajókat inkább elfoglalni akarták, ehhez pedig nem kellett elsüllyeszteniük, elég volt, ha csak harcképtelenné teszik őket. Ezért a hajók árbocait igyekeztek kidönteni egy-egy jól irányzott sortűzzel (a vastag hajótesteket úgyis sokkal nehezebb lett volna átütni), illetve kartáccsal tizedelték a legénységet, hogy minél kevesebb ellenállásra képes tengerésszel találkozzanak a megtámadott hajóra történő átszállás után. Ennek ismeretében nehéz elhinni, hogy a magasan a vízszint felett álló árbocokra célzó brit tüzérek telitalálatot értek el a hajótest víz alatti részén lévő lőporraktárban… Ugyanakkor a spanyolok történetét is indokolt óvatosan kezelni. Szerintük a hajóval nem az ellenség végzett, hanem a karbantartási lehetőségek hiánya. Abban a két évben ugyanis, amíg a Karib-tengeren vesztegelt, sehol sem lehetett partra húzni és felújítani. Igaz ugyan, hogy viszonylag új hajó volt (még csak 6 éves volt, amikor elhagyta Európát), viszont Cartagéna előtt megfeneklett és a hajótest súlyosan megfeszült, mielőtt sikerült megszabadítani a zátonyról. Megfelelő hajógyár és javítóbázis hiányában sehol sem tudták dokkba állítani és átvizsgálni a szerkezetet, vagy pótolni a cserére szoruló alkatrészeket. Így, amikor elszabadult a pokol és a hajó ágyúi egyik sortüzet a másik után lőtték ki az angolokra, az ágyúk szakítóerejéből eredő erőteljes erőhatásoknak kitett meggyengült hajótest végül is megadta magát és a SAN JOSÉ egyszerűen kettétört ott, ahol a gerince a zátonyon megsérült. Ami miatt ezt a történetet is indokolt fenntartásokkal kezelni az a következő: ha esetleg mégis lőporraktári robbanás történt, de azt nem a brit ágyútűz okozta, akkor annak csakis a hajó személyzetének valamilyen mulasztása állhatott a hátterében. Ezt pedig aligha hallották volna szívesen a hajó elvesztésének körülményeit vizsgáló spanyol hatóságok. Ehhez képest egyszerűbb volt mindent rákenni a gyarmati hatóságokra, akik nem tudták biztosítani a hajó megfelelő műszaki állapotát. Így aztán csak annyit lehet bizonyosan állítani, hogy a hajó az ütközetben kettétört az azonban rejtély, hogy mi okozta a kettétörését. A történelemben mindenesetre a britek narratívája terjedt el, s a világ közvéleménye ma is úgy tudja, hogy a hajón történt lőporraktári robbanás okozta a SAN JOSÉ elvesztését.

Az alkotókészségre vonatkozóan pedig - a történteket illető kitalációkon túl - szép példa a SAN JOSÉ történetének napjainkig tartó továbbélése, amelynek talán nem is vagyunk a tudatában. S itt nem a hajón szállított ezüsttallérok és az amerikai dollár közötti kapcsolatra gondolok. A SAN JOSÉ - a kalóztámadás következtében felrobbant és rakományával együtt a tengerbe veszett kincseshajó - történetét ugyanis a híres belgra grafikus, Georges Prosper Remi (1907-1983), alias Hergé is feldolgozta a "Tintin Kalandjai" c. sorozatban, "Az Unikornis titka" címmel (a cím közvetlenül reflektál arra, hogy a SAN JOSÉ a hajóroncsok "fehér unikornisa"). A történet a Le Soir-ban, Belgium vezető frankofón újságjában jelent meg 1942 júniusa és 1943 januárja között naponta, Belgium náci megszállása idején, a második világháborúban.

19. ábra: Jelenetek a képregényből: a tengeri csata és a roncs, ahogyan Hergé elképzelte (forrás: itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt).


S, hogy ez a történet mennyire aktuális, azt jól mutatja, hogy lelkes önkéntesek egy csapata 2019-ban felépítette a képregényben a SAN JOSÉ-t helyettesítő "kincses hajó", az UNIKORNIS M=1:25 méretarányú kicsinyített, ámde hajózható másolatát, amellyel Antwerpenből kiindulva azóta is kirándulásokat tesznek a közeli tengerparton (további információk erről itt és itt).

20. ábra: Fent a képregénybeli hajó modell-tervrajza, lent pedig a megvalósult M=1:25 méretarányú hajózható modell (forrás: itt és itt).

Végül az emberi tényező nemcsak az ütközet idején történtekkel kapcsolatban szolgálhat tanulságokkal, de manapság is, a lelőhely sorsát érintő döntések meghozatalával összefüggésben. Hiszen a SAN JOSÉ kincsei körüli vita lényege a kulturális örökség és az üzleti haszon közötti értékválasztás. Hergé hivatkozott képregénye is az előbbi mellett szól, hiszen a maga módján ugyancsak azt jelzi, hogy milyen meghatározó mértékben részévé vált az emberiség identitásának a tengerhajózás e nagy korszakának minen emléke. Ezért nagy megkönnyebbülést jelent, hogy úgy tűnik: a hajó maradványainak sorsáról folyó vitában egyelőre a kulturális örökség élvez elsőbbséget.

Maradjon is így!

Források:

Clara Rahn Phillips, John B. Hattendorf, Thomad R. Beall: The sinking of the Galleon SAN JOSÉ on 8 June 1708. – An exercise in historical detective work. in.: The Mariner’s Mirror, Vol. 94., No. 2. May 2008.

https://colombiacorners.com/sunken-treasure-the-galleon-san-jose/

https://benersonlittle.com/category/uncategorized/

https://galeonsanjose.org/la-historia-del-galeon-san-jose/

https://shiplib.org/index.php/home/why-archaeology-matters/archaeology-of-the-san-jose-1708/

https://www.academia.edu/19453876/Los_galeones_espa%C3%B1oles_del_siglo_XVII_Tomo_I

https://historiadecolindres.blogspot.com/2012/06/18-el-cuadro-misterioso.html

https://www.cbsnews.com/news/san-jose-shipwreck-colombia-try-to-get-treasures-cargo-worth-billions/

https://www.nytimes.com/2023/11/10/world/americas/san-jose-galleon-shipwreck-treasure.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Wager%27s_Action

https://en.wikipedia.org/wiki/Spanish_galleon_San_Jos%C3%A9

https://cyplot.de/san-jose

https://www.pinterest.co.uk/pin/navy--23855073020096518/

https://english.elpais.com/elpais/2019/03/01/inenglish/1551436896_082581.html#

https://hajosnep.blog.hu/2019/03/03/hirek_a_tengeri_regeszet_vilagabol_spanyolorszag_a_viz_alatti_kulturalis_orokseg_kutatasanak_ujabb_n

https://en.wikipedia.org/wiki/The_Secret_of_the_Unicorn

https://ng.24.hu/kultura/2024/05/28/san-jose-spanyol-hajoroncs-kolumbia-kincs/