Hajósnép blog - a TIT HMHE blogja

2025. szeptember 30-án, keddem 11:00 és 17:00 órai kezdettel Nagykanizsán mutatjuk be a cs. és kir. Haditengerészet első világháborús történetét feldoglozó vándorkiállításunkat Szekér Imre Tibor felkérésére "Az Adria foglyai – Zalai haditengerészek áldozatvállalása az első világháborúban" című kötetének bemutatója alkalmából a kötetben szereplő hadihajók makettjeivel, melyet modellező társunk, dr. Hűvös Ferenc készített.

A cs.és kir. Haditengerészet története iránt érdeklődők egyesületünk tagajainak munkáiból már jól ismerhetik az egykori flotta történetének több aspektusát, a Vasi k.u.k Matrózok Alapítvány kiadványaiból pedig az egykori tengerészek útleírásaiba, naplóiba, személyes közléseibe is betekintést nyerhettek. Ezt a sort egészíti ki, illetve bővíti tovább Szekér Imre Tbor most megjelenő új könyve, amely a császári és királyi Haditengerészetnél az első világháborúban és azt megelőzően szolgált 215 ismert zalai haditengerésznek kíván emléket állítani.

A könyvbemutató kísérőrendezvényeként megvalósuló kiállításunk a cs. és kir. haditengerészet világháborús teljesítményét feldolgozó országjáró vándorkiállításunk anyagából került összeállításra, melynek első nyilvános bemutatójára 2016-ban került sor a Nemzeti Közszolgálati Egyetem "Ludovika" központi épületének kiállító termében egyesületünk első világháborús centenráiumi programsorozata keretében. Az emlékévekben a kiállítás országszerte több helyszínen bemutatkozott, most pedig Nagykainzsára látogat.

Gyakorlati információk:
Helyszín: Halis István Városi Könyvtár, 8800 Nagykanizsa, Kálvin tér 5.
Időpont: 2025.09.30., kedd, 11:00 és 17:00 óra

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

További információk:
Egyesületünk első világháború centenáriumával kapcsoaltos tevékeynégéről: itt
Az első világháború Egyesületünk elnöke által összeállított tengerészeti kronológiájűról: itt
A cs. és kir. Haditengerészet első világháborús teljesítményének értékekéséről: itt.
A 2025.03.13-án Keszthelyen tartott legutóbbi könyvbemutatóhoz kapcsolódó kiállítás képei: itt.

2025. szeptember 8-án - azaz éppen ma nyolcvanöt éve - halt meg Dr. Lengyel Árpád, a magyar mentőorvoslás egyik kiemelkedő jelentőségű személyisége, a CARPATHIA gőzös harmadosztályú hajóorvosa, ebben a minőségben a TITANIC túlélőinek ellátásában közreműködő magyar orvos. Rá emlékezünk 1912. április 20-án szombaton készült interjújával, amelyet a New York Herald című napilap tudósítójának adott a túlélőkkel New Yorkba visszatért CARPATHIA fedélzetén két nappal a hajó befutását követően, amely a lap másnapi számában, 1912. április 21-én, vasárnap jelent meg nyomtatásban. Az interjú magyar nyelven most olvasható először, Egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás fordításában.

1. ábra: A dr. Lengyel Árpáddal készült interjú a New York Herald 1912. április 21-i számában (forrás: itt).

2. ábra: Kaszonyi Sándor, az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport alapítója az Animated Weekly által a TITANIC katasztrófájáról készített első amerikai filmhíradóban azonosította dr. Lengyel Árpádot. Az 1912. április 20-án készült felvétel valószínűleg épp az interjút készítő újságírónak történő nyilatkozattétel közben ábrázolja a magyar orvost, aki jobbról a második (egyenruhás) személy, a CARPATHIA árboca tövében, a felvétel hátterében, melynek központi figurája Sidney Clarence Stuart Collett, a TITANIC másodosztályú túlélője, aki épp szintén nyilatkozatot ad a sajtónak  A felvételen a magyar orvos gesztusai és mimikája jól megfigyelhetők (forrás: itt).

Ezek után következzék maga a híradás:

Golyók és ökölcsapások akadályozták meg a feldühödött tömeget abban, hogy a fedélzeten lévő nőket eltapossák.

A CARPATHIA fedélzetén szolgáló magyar orvos rémtörténeteket hallott a külföldi túlélőktől arról, amint fegyveres fűtők bukkannak elő a hajó belsejéből, s a tengerészekkel és az altisztekkel harcoltak, akik visszatartották őket a mentőcsónakokba özönléstől.

Alázatos hősök, akik a TITANIC fedélzetén lévő mentőcsónakoknál harcoltak a felfegyverzett, őrjöngő tömeggel, amely megpróbálta a nőket és a gyerekeket kiszorítani a mentőcsónakokból, amelyek előtt a TITANIC brit tengerészei és altisztjei álltak sorfalat. A fűtőterekből feketeképű, őrjöngő legénység rontott a fedélközi utasokra, amikor a vízáradat a lenti kazánok között bezúdult, riasztva azokat, akik táplálták őket.

A fűtők és a szénhordók mesterségük eszközeivel – szénegyengető- és hamuzóvasakkal, lapátokkal – felfegyverkezve rohamozták meg a csónakokat őrző, rendíthetetlen matrózok sorfalát, ahol épp a fedélközi nők és gyerekek szálltak csónakba. Ezeknek az őrült gazembereknek a támadása alatt a már egyértelműen helyreállt rend ismét felborult. A férfiasság azonban rendíthetetlenül szembeszállt a brutalitással, s puszta kézzel vették fel a harcot a vasrudakkal szemben, hogy ha meghalnak is, legalább becsülettel tegyék.

A nagy gőzhajó utolsó órájáról szóló történetek egyike sem múlja felül azokat a borzalmakat, amelyeket Dr. Lengyel Árpád, a CARPATHIA fedélközi magyar orvosa állított össze azokból a történetekből, amelyeket a TITANIC-ról megmentett, zúzódásos, sérült és fagyott férfiak és nők fölé hajolva gyűjtött össze és mesélt el a Herald riporterének, miközben minden mosoly eltűnt vidám, joviális arcáról.

Hol dördültek el a lövések?

Beszámolója tisztázta az első- és másodosztályú kabinutasok számos, ellentmondásosnak tűnő vallomását, feltárva azt, hogy honnan jöttek a lövések, és megmagyarázva a sikolyokat, amelyeket sokan a hajó halálraítélteknek és a vízben fuldoklóknak tulajdonítottak.

„Az összes kimentett utas azt mesélte nekem, hogy attól a pillanattól kezdve, amint a hajó a jéghegynek ütközött, harc dúlt a fedélzetén.” – mondta Dr. Lengyel Árpád. „Néhányan, akik a fedélzeten voltak, azt mondták, hogy közvetlenül az ütközés előtt hallották az első árboc felettük lévő árbockosarában lévő őrszem figyelmeztető kiáltását.”

„A fedélzetre özönlő, batyuikat vonszolva kiabáló férfiak és nők először irányíthatatlanok voltak. A matrózok azonban elmondták nekik, hogy bár a hajó jéghegynek ütközött, de nincs veszélyben, mire megnyugodtak. Ám ahogy a mentőcsónakokat elkezdtek leereszteni a felső fedélzetről, a gőzhajó erősen jobbra dőlt, s a csónakfedélzeten tartózkodó utasok a korláthoz szorultak, ami újra csak fokozta a rémületüket, így küzdeni kezdtek azért, hogy megmenekülhessenek.”

„Kétségbeesés lett úrrá rajtuk, amikor látták, hogy a mellettük leeresztett első és második csónak félig sem volt tele. Azt mondták, hogy az első csónakban nem voltak többen tizenötnél, a másodikban pedig legfeljebb tizennyolcan, noha mindegyikben ötvenen fértek el. Elmondásaik szerint teljesen kétségbeestek, mert azt hitték, hogy magukra hagyják őket, ám ekkor tengerésztisztek és matrózok érkeztek, hogy felügyeljék a csónakok megtöltését.”

„Amikor a fedélközieknek is megengedték a beszállást, mindenki előre rohant, a férfiak előre nyomultak, s – ahogy nekem elmondták – másra se gondoltak, csak a saját biztonságukra és a személyes értékeikre. Az egyik megmentett nő semmi másról nem tudott beszélni, csak arról, hogy a gyönyörű libamáját és sajtját elragadták tőle. A harmadosztály számára megnyitott első csónak már azelőtt megtelt emberekkel, hogy a matrózok közbeavatkozhattak volna. Harcot vívtak azért, hogy kihúzzák a férfiakat, és hagyják, hogy a nők elfoglalják a helyüket. Sok nő hatalmas csomagokat vitt magával és démonokként harcoltak azért, hogy megtarthassák őket."

"Nekem azt mondták, hogy az első kettő után minden csónakot, amelyik még nem volt tele, elérhetővé tettek a fedélköziek számára is, ám azok, akik utolsóként hagyták el a hajót, azt állították, hogy még mindig több százan tolongtak a korlátnál kiabálva, sikoltozva és imádkozva, sokan közülük teljesen megőrülve a rémülettől."

Fűtők harcolnak a matrózokkal

"Úgy tűnik, hogy nagy pánik kezdődött, amikor a fűtők alulról felrohantak, és megpróbáltak utat törni maguknak a fedélközi férfiak és nők, valamint a matrózok és a tisztek között, hogy bejuthassanak a mentőcsónakokba. Vasrudakkal és lapátokkal érkeztek, s mindenkit ütöttek-vertek, aki az útjukba állt." 

"Az első, aki feljött a hajó mélyéről, egy motorolajozó volt. Állítólag azt mondta – azt hiszem –, hogy talán a gőzszerelvények törtek el, és sokan halálra égtek, amikor a TITANIC megdőlt. Azt is elmondta, hogy neki egy keskeny helyen kellett átrohannia az egyik törött gőzvezeték mellett így a háta rettenetesen megégett."

„Közvetlenül a nyomában jöttek a fűtők. A tiszteknél pisztolyok voltak, de eleinte nem használhatták azokat, mert féltek, hogy megölik a nőket és a gyerekeket. A matrózok ezért ököllel verekedtek. Sokuknak sikerült elvenni a fűtőktől a vasrudakat és a lapátokat, s azokkal verték vissza a többit. Aztán – abból, amit a túlélők mondtak – úgy tűnik, hogy a tisztek arra gondoltak, legjobb volna, ha a levegőbe lőve figyelmeztető lövéseket adnának le.”

„Az egyik fűtőnek, egy kínainak, sikerült bejutnia egy csónakba. Az egyik tiszt meglátta, amint a csónakot leeresztették, és rálőtt. Azok, akikkel a csónakban beszéltem, azt mondták, hogy a golyó nem találta el a fűtőt, de a tiszt láthatóan félt újra lőni, mert attól tartott, hogy másokat találhat el.”

„A csónakoktól visszatartott szénhordók és fűtők közül sokan a korlátokhoz mentek, és valahányszor leeresztettek egy csónakot, többen a vízbe ugrottak, hogy felé úszva megpróbáljanak felkapaszkodni rá. A menekültek közül többen is azt mondták, hogy a csónakjuk oldalához úszó férfiakat vagy behúzták, vagy bemásztak maguktól.”

„A kabin-osztályú utasok közül tucatnyian voltak szemtanúi a fedélközben zajló szörnyű jeleneteknek. A fedélköz túlélői azt mondták, hogy gyakran a felsőbb fedélzetekről érkező nők voltak az egyetlen nyugodt emberek a mentőcsónakokban, akik megpróbálták lecsillapítani a fedélközi nőket, akik szinte mind félőrülten viselkedtek.”

„A megmentett fedélközi utasok közül csak néhányan viseltek mentőmellényt, és egyikük sem emlékezett olyan parancsra, hogy öltsék magukra azokat. Lehetséges, hogy azért, mert nem értettek angolul.”

Nők sírnak a férjükért

„Amikor felvettük a CARPATHIA fedélzetére, szinte minden nő azt kérdezte először: - »Hol a férjem?« vagy »Hol az apám?« Az anyák és lányaik, akik különböző mentőcsónakokban menekültek meg, szívszorító kiáltásokkal üdvözölték egymást. Mások, akik kevésbé voltak ilyen szerencsések, órákig nézték a tengert, figyelve és imádkozva, hogy viszontláthassák a szeretteiket. Sokan abban a hitben voltak, hogy más gőzhajók is találtak túlélőket és velük majd New Yorkban találkoznak.”

„Egy csinos spanyol lányt, egy öt hetes menyasszonyt, erőszakkal kellett visszatartani attól, hogy a vízbe vesse magát, amikor rájött, hogy a férje nincs a CARPATHIA fedélzetén.”

„Mrs. Astor és a szobalánya csak csütörtökön hagyták el a kabinjukat. Mrs. Astor eleinte nagyon rosszul volt.”

„Mr. Ismay a kapitányon kívül senki másnak nem volt elérhető. Végig a kabinjában maradt.”

A beszámoló alapvetően hiteles (több részletét - például a mentés kezdeti szakaszában a kazánházi személyzet egy részének hirtelen megjelenését a csónakfedélzeten - mások is megerősítették), annak ellenére is, hogy az események hatása alatt álló túlélők felfokozott érzelmi állapotban tett közlésein alapul és annak ellenére is, hogy a kor hírhedten szenzációhajhász - ebben szinte mértéket sem ismerő - napilapja készítette az interjút, amelyből jól érződik, hogy dr. Lengyel Árpádra mennyire nagy hatást gyakoroltak az események (erre egyébiránt a Herald újságírója is felfigyelt), amelyeknek maga is a hatása alá került, s amelyek élete további alakulására is alapvető hatást gyakoroltak.


További információk:

A TITANIC-ról: itt.

Dr. Lengyel Árpád életéről: itt.

A TITANIC roncsait az óceánjáró elsüllyedése után 73 évvel 1985. szeptember 1-én, fedezte fel egy amerikai-francia kutatócsoport, az óceánkutatásra szakosodott Woods Hole Oceanográfiai Intézet (Woods Hoole Oceanographic Institute – WHOI), illetve a Francia Tengerkutató Intézet (Institut français de recherche pour l'exploitation de la mer – IFREMER) munkatársai, Robert Duane Ballard és Jean-Louis Michel vezetésével. Ennek 2025. szeptember 1-én éppen negyven éve. Az évfordulóra emlékezünk.

Robert Duane Ballard - a brit Chat Ballard és a német származású Harriet Nell Ballard középső gyermeke - a kansasi Witchitában született 1942-ben. A szülei két éves korában úgy döntöttek, hogy Kaliforniába költöznek, ahol az édesapja a North American Aviation vállalat Minuteman rakétaprogramjának főmérnökeként vállalt munkát. Ballard - aki sok időt töltött a tengerparton és Jule Verne regényei hatására Nemo kapitány szeretett volna lenni - küzdött az iskolában. Nehézséget okozott neki az olvasás és az írás; a házi feladatok megoldása kétszer annyi ideig tartott neki, mint a bátyjának, Richardnak, aki könnyen elvégezte az iskolát, és végül fizikából doktorált. (Húga, Nancy Anne, egy genetikai mutáció miatt egész életében gondoskodásra szorult.) Végül 1965-ben szerzett diplomát a Santa Barbarai Egyetemen kémiából és geológiából, de már 1962 óta dolgozott az Ocean Systems Group-nál részmunkaidős állásban, a Woods Hole Oceanográfiai Intézet által megrendelt ALVIN tengeralattjáró megépítésére irányuló projektben. A Santa Barbarában töltött diákévei alatt elvégezte az amerikai hadsereg tartalékos tiszti programját, melynek eredményeként a hadsereg hírszerzéséhez került. Első posztgraduális diplomáját 1966-ban geofizikából szerezte a Hawaii Egyetem Geofizikai Intézetében, ahol delfineket és bálnákat képzett. 1967-ben a Dél-Kaliforniai Egyetemen doktorált tengergeológiából, amikor a hadsereg behívta aktív szolgálatra. Kérésére a haditengerészethez helyezték, ahol oceanográfusként szolgált, mint a Tengerészeti Kutatási Hivatal és a massachusettsi Woods Hole Óceánográfiai Intézet összekötője (az intézet Tengerbiológiai Laboratóriumát Szentgyörgyi Albert alapította 1947-ben). Itt beszélte rá a főnökeit arra, hogy jóváhagyják a TITANIC-roncs utáni kutatási projekt-javaslatát.

„Az elnök szeretne igazán játszani a szovjetek elméjével – mondtam –, hogy elhitesse velük, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint amire ténylegesen képesek vagyunk. Márpedig sok mindenre képesek vagyunk. Szóval hadd találjam meg a Titanicot. Meg tudom találni azt a hajót ezzel a felszereléssel. Adjatok nekem két hetet, és megkeresem, aztán nyilvánosságra hozzuk. Mutassunk videókat a báltermekben barangoló robotokról. Ez majd megőrjíti a szovjeteket. Azt fogják gondolni: ha a haditengerészet kész nyilvánosságra hozni ezt a képességet, akkor mi mindent csinálhat még titokban. John Lehman haditengerészeti miniszter természetesen egyetértett azzal, hogy ez a logika meggyőző. Amikor már nem bírta tovább, hogy folyton a fülébe duruzsolok, azt mondta: Rendben, javasolni fogom az elnöknek, hogy hagyja jóvá, de csak két hétre.” (Robert D. Ballard, Christopher Drew: Into the Deep: A Memoir from the Man Who Found Titanic, 2021). 

Így indulhatott el az expedíció, amely két elsüllyedt hidegháborús amerikai atom-tengeralattjáró - a USS THRESHER és a USS SCORPION - felkutatására indított tikos küldetés nyilvános fedősztorija volt, s csak a tengeralattjárók keresésére fordítható időkeret után fennmaradó maradék idővel gazdálkodhatott. A TITANIC roncsainak megtalálása tehát egy haditengerészeti vállakozás szerencsés mellékhatás volt csupán.

A tragikus sorsú óceánjáró maradványait 1912 óta sokan keresték. 1912-1914 között a TITANIC-katasztrófában a családtagjaikat elvesztő Astor, Guggenheim és Widener családok által finanszírozott három különböző expedíció igyekezett megtalálni és felszínre hozni a TITANIC roncsait, eredménytelenül. Az 1960-as évektől kezdve pedig további expedíciók indultak útnak Douglas Woolley (1960), a National Geographic Magazin és a The Walt Disney Company (1978), James Goldsmith (1979), Fred Koehler (1980) és Jack Grimm (1980-1983) szervezésében. Egyikük sem járt sikerrel. A TITANIC elsüllyedésének pozícó-adatait ugyanis pontatlanul határozátk meg annak idején. Az áttörésre végül 1985. szeptember 1-én, nem sokkal hajnali 01:00 óra után került sor, amikor - több mint 3600 méter mély víz alatt - azonosították a TITANIC egyik kazánját.

1. kép: A TITANIC-roncs lelőhelyének kutatása és a keresés nehézségei (rajzolta: Dr. Balogh Tamás.)  1985 nyarán Ballard a francia Le SUROIT kutatóhajó fedélzetén tartózkodott, amely oldalpásztázó szonárral kereste a TITANIC roncsát. Amikor a francia hajót hazarendelték Franciaországba, Ballard átszállt egy Woods Hole-ból érkező hajóra, a KNORR kutatóhajóra, amelyet az amerikai haditengerészet küldött két nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáró, az USS SCORPION és az USS THRESHER roncsainak titkos felderítésére.A hajók az 1960-as években süllyedtek el, s a haditengerészetet az érdekelte, hogy mi történt velük, ezért csak úgy egyeztek bele a TITANIC keresésébe, ha Ballard előbb megkeresi és átvizsgálja a két elsüllyedt tengeralattjárót, s kideríti, hogy milyen állapotban vannak az atomreaktoraik a hosszú víz alatt töltött idő után, valamint hogy a radioaktivitásuk hatással van-e a környezetre. Amikor a tengeralattjárókat keresték, Ballard rájött, hogy azok a mélységben uralkodó hatalmas nyomás miatt összeomlottak, s az implózió több ezer törmelékdarabot szórt szét az óceán fenekén, melyek közül a nehezebbek lehullottak, a könnyebbek az áramlatokkal távolabb sodródtak. Végül ez a törmeléknyom vezetett el a tengeralattjárókhoz, jelentősen megkönnyítve a megtalálásukat. Ballard innen tudta, hogy a TITANIC esetében is a szétszóródott törmeléknyomot kell keresnie, nem pedig magát  a hajót, amely a törmelékmezőhöz képest sokkal kisebb, szinte pontszerű célpont.

"Nem sokkal éjfél után, visszamentem a fekhelyemre pihenni, s a Jean-Louis vezette éjszakai műszak elfoglalta helyét. Körülbelül egy órával az őrségbe lépés után az egyik csapattag megkérdezte a többieket: - »Mit fogunk csinálni, hogy ma este ébren maradjunk?« Eddig csak sarat és még több sarat láttunk, végtelen kilométereken át. Stu Harris, aki az ARGO-t kezelte, nem válaszolt. Tekintete az ARGO videomonitorára tapadt. - »Van itt valami.« – mondta, s a képernyőre mutatott. Hirtelen az őrség minden álmos tagja felélénkült és éber lett, noha senki sem hitte el, hogy ez nem csak egy újabb téves riasztás, vagy egy vicc. De nem, a képernyőn ember alkotta tárgyak tiszta képe lászott. Stu felkiáltott: - »Bingó!« A vezérlőteremben a csapat hangos - »Igen!« kiáltása visszhangzott, majd vad sikolyok és csatakiáltások hallatszottak. Egyre-másra mindenféle roncs kezdett feltűnni a képernyőn. Aztán valami más jelent meg – valami nagy és tökéletesen kerek. Jean-Louis átnézte a TITANIC-ról készült képeskönyvet, amelyben rábukkant a hajó motorjainak a meghajtására használt hatalmas széntüzelésű kazánok egyikének a képére. Nem hitt a szemének. A könyvről a képernyőre nézett, majd vissza. Igen, ugyanolyan kazán volt! Kikászálódtam a priccsemből, amikor megkaptam a hírt, és a vezérlőterembe rohantam. Visszajátszottuk a kazánról készült felvételt. Nem tudtam, mit mondjak. Jean-Louis-hoz fordultam. A tekintete mindent elárult. Megvan a TITANIC. Végig igazunk volt. Aztán halkan megszólalt: - »Nem szerencse volt. Kiérdemeltük.«”



2. kép: Az első kép a TITANIC-ról 73 évvel az elsüllyedése után. A hajótestből kiszabadult egyik szimplavégű kazán. (forrás: itt).
 

Az utazás fennmaradó négy napjában az ARGO nevű távirányítású merülőegység video-, az ANGUS nevű merülőegység pedig fényképfelvételeket készített. A többi már történelem:

A TITANIC roncsainak megtalálása alapvető hozzáadott értéket jelentett a víz alatti kulturális örökség kutatása szempontjából, amennyiben katalizátor szerepet töltött be a víz alatti kulturális örökség lelőhelyeinek védelmét szolgáló nemzetközi egyezmények és kezelési protokollok létrehozásában. A roncs felfedezése ezen kívül olyan, máig tartó kutatás-sorozatot indított el, amely lehetővé tette a mélytengeri körülmények hajóroncsokra gyakorolt hatásának kutatását, valamint a tengeri környezet történelmi tárgyakra és építményekre gyakorolt ​​hosszú távú hatásainak példátlan interdiszciplináris tanulmányozását. A felfedezés globális érdeklődést váltott ki, és fontos vitákat indított el a hajóroncsok megőrzésével, s az etikus leletmentéssel kapcsolatban is. Ezen viták lényege az, hogy míg egyesek a lelőhely sírhelyként történő megőrzését és érintetlenül hagyását szorgalmazzák, addig mások a leletek kiemelését és konzerválást követő oktatási célú felhasználását támogatják (erről bővebben: itt).

A felfedezést követően számos expedíció vizsgálta tovább a helyszínt, rávilágítva a jelentős víz alatti örökség megőrzésének folyamatos kihívásaira a turisztikai és természetvédelmi viták közepette, így a TITANIC roncsai ráirányították a figyelmet a mélytengeri régészet összetettségére, mivel történelmi emlékhelyként és folyamatos tudományos kutatás tárgyaként is szolgálnak.

Bár Robert D. Ballard számos más területen is beírta a nevét az óceán kutatástörténetébe - felkutatta a BISMARCK csatahajót (1989), az USS YORKTOWN repülőgép-hordozót (1998), John F. Kennedy PT-109 jelű torpedónaszádjának roncsát (2002) és felfedezte az óceánmélyi hidrotermális kürtőket (1975), ahol az életet a kürtők által kibocsátott tápanyagok táplálják, nem pedig a Földi élet nagy részét éltető napfény - az édesanyja mégis így kommetálta a TITANIC felfedezését: „Kár, hogy felkutattad azt a rozsdás, öreg hajót... csak azért fognak rád emlékezni, mert megtaláltad”.




3. kép: A felfedezés pillanatai a WHOI archívumából.


További információk:

Sz.N.: Robert Ballard, in.: geni.com

Rachel Hartigan: Megtalálta a TITANIC-ot, de Robert Ballard számára a keresés sosem ér véget. in.: National Geographic, 2021

Virgina L. Salmon: Ballard felfedezi az elveszett TITANIC-ot. in.: EBSCO 2023

Az Egyesületünk és a Magyar Búvár Szakszövetség szervezésében, illetve együttműködésével zajló augusztus 20-i programok véget értek. A nagy érdeklődés mellett zajlott rendezvényekről az alábbiakban tagtársanik és a rendezvények hivatalos fotósai által készített képes beszámolók közlésével adunk ízelítőt azoknak, akik idén nem csatlakozhattak hozzánk, de a képeket látva, s a beszámolókat olvasva esetleg jövőre kedvet kapnak hozzá. Köszönet a tárlat berendezésében, bemutatásában és bontásában közreműködő tagjainknak, Dr. Ákos Györgynek, Dr. Balogh Tamásnak, Hocza Istvánnak, Lábody Lászlónak és Székely Lászlónak, a Magyar Búvár Szakszövetség részéről pedig az előadások megtartásához szükséges előkészítő munkát végző Miklós Adriennek, Miklós Tamásnak, Dobák Tamásnak, valamint az előadóknak, Czakó Lászlónak, Czakó Ádámnak, Miklós Tamásnak, s természetesen Dr. Gémesi Györgynek, aki az ünnepi hajós programokat megnyitotta, s a szervezést az MBSZ elnökeként támogatta!

Kiállítás a 2025-ben 110. éve szolgálatba állított SZENT ISTVÁN csatahajó történetéről:

Az ünnepnap reggelén az 1927-ben épült PANNÓNIA történelmi motoroshajó kikötött az Országgyűlés északi homlokzata előtti pontonhoz, ahol a Magyar Honvédség légibemutatóját követően megnyitották a közönség előtt Egyesületünknek a fedélzeten berendezett kiállítását, amely a 2025-ben 110. éve szolgálatba állított SZENT ISTVÁN csatahajóra emlékezett.


1. ábra: Fent a kiállításnak helyet adó PANNÓNIA motoros kikötés közben. Lent balra a rakparton várakozó első látogatók. (fotó: Dr. Balogh Tamás). Lent jobbra a kiállítás a Szent István Nap programkínálatában a központi ünnepségek honlapján.



2. ábra: A légiparádé szereplői, amint áthúznak a PANNÓNIA motoros felett (fotó: Dr. Balogh Tamás).

A tárlaton egyedülálló módon nyert bemutatást a SZENT ISTVÁN csatahajó története, beágyazva a típuscsalád – az ún.: dreadnought-típusú csatahajók – 1905-1945 között tartó fejlődésének ismertetésébe. Ezt a negyvenéves fejlesztési periódust az 1860-1905 közötti megelőző 45 év meg-megújuló tervezési elképzelésekkel és koncepcionális váltásokkal kísért időszakának látványos, inforgafikus szemléltetése kísérte.

Az első világháború időszakát közvetlenül megelőzően létrejött alaptípust az HMS DREADNOUGHT, az első világháború ideje alatt épült továbbfejlesztett ún.: szuper-dreadnoughtokat az SMS BAYERN, a két világháború közötti ún.: „szerződéses” (a londoni és a washingtoni tengerészeti fegyverzetkorlátozási egyezmények előírásainak figyelembevételével tervezett) típusokat a RM VITTORIO VENETO csatahajó nagyméretű modellje, Ferenc János alkotása képviselte az ünnepelt, az osztrák-magyar szuper-dreadnought, a SZENT ISTVÁN csatahajó modellje – Dr. Hüvös Ferenc többszörös világbajnok hajómodellező alkotása – társaságában. A hajómodelleket tagtársunknak, Kovács Péternek a cs. és kir. haditengerészetben alkalmazott hajóágyúkról készített, egységesen M=1:25 méretarányú hajóágyú-makettjei egészítették ki.

A tablók és hajómodellek által közvetített információkat a történelmi múlt olyan kézzelfogható darabjai egészítették ki, mint a cs. és kir. Haditengerészet egyik eredeti lobogója, szextánsa, matrózgallérja, vagy éppen egy az eredeti szabásminta alapján utángyártott tengerész-egyenruha.


3. ábra: A berendezett kiállítótér és a bemutatott hajómodellek a megnyitó előtt (fotó: Dr. Balogh Tamás).

A tárlatra a nyitvatartás csaknem hat órája alatt mintegy ezer ember volt kíváncsi. A kiállítás bemutatásában közreműködő tagjaink teljeskörűen és fáradhatatlanul – ha kellett idegen nyelven (angolul, németül) válaszoltak a látogatók kérdéseire, kiemelve, hogy ezt a gyűjteményt eddig másutt még nem láthatták, egyúttal felhívva a figyelmet arra is, hogy csatlakozó rendezvényként a folyami hadihajózást bemutató tárlat is megtekinthető a Városligetben, a Magyar Honvédség 1. Tűzszerész és Folyamőr Ezred sátrában, ahol tagtársunk, Hocza István honvédelmi alkalmazott, tartalékos főtörzsőrmester mutatta be az alakulat egyesületünkkel együttműködve kialakított és fenntartott csapattörténeti gyűjteményének tárgyait..



4. ábra: A kiállítás bemutatásának pillanatképei és a tárlatvezetők (fotó: Szent István nap 2025, Ákos György, Dr. Balogh Tamás).



5. ábra: A tárlatot megnyitó Dr. Gémesi György és a látogatók bejegyzései a kiállítás emlékkönyvében (fotók: Dr. Balogh Tamás)..

Szimpózium a SZENT ISTVÁN-roncs 2025-ben 30. éve tartó kutatásának eredményeiről: 

A tartalmas nap végén a kiállítás témájához igazodó szimpóziumra került sor a Magyar Búvár Szakszövetség szervezésében, ahol az érdeklődők meghallgathatták a csatahajó roncsainak kutatására vonatkozó információkat a 2025-ben immár 30 éves múltra visszatekintő – 1995 óta hosszabb-rövidebb megszakításokkal folyamatosan tartó – kutatás vezetőitől, akik most először jelentek meg együtt abból a célból, hogy ismereteiket az érdeklődőkkel megosszák.


6. ábra: A szimpózium berendezett helyszíne a Magyar Sport Házában egyesületünknek a SZENT ISTVÁN csatahajó elsüllyedését a cs. és kir. Haditengerészet első világháborús működése fényében értékelő, valamint a csatahajók fejlődéstörténetében elhelyező  tablóival és a közönség. Az érdeklődésre jellemző, hogy az előadók csaknem teltház előtt beszéltek (fotó: Dr. Balogh Tamás).

Dr. Balogh Tamás: A SZENT ISTVÁN csatahajó és kutatásának jelentősége

A szimpóziumot szervező Magyar Búvár Szakszövetség – mint vendéglátó – részéről dr. Balogh Tamás, a szövetség tudományos alelnöke köszöntötte a résztvevőket és foglalta össze megnyitó előadásában a csatahajóval és a roncsaival kapcsolatos azon információkat, amelyek a kutatás fontosságát alátámasztják. Az előadás letölthető: innen.

A téma aktualitásáról szólva dr. Balogh Tamás elmondta, hogy a szimpózium témaválasztását három körülmény indokolta: egyrészt az államalapításra emlékező augusztus 20-i ünnepnap Szent István napja, másrészt ez minden évben szokásosan (mint az ország születésnapja) olyan alkalom, amikor visszatekinthetünk a magyarság több, mint ezeréves múltjának nagyszerű teljesítményeire. Ezek közül 2025-ben a SZENT ISTVÁN csatahajó szolgálatba állításának 110., a roncsai kutatására indított magyar expedíciók megkezdésének és folytatásának pedig a 30. kerek évfordulóját ünnepelhetjük.

Czakó László: az 1994-1997 közötti expedíciók

A SZENT ISTVÁN roncsainak magyar kutatását megkezdő, páratlan szakmai életúttal büszkélkedő magyar búvár előadásában alapos áttekintést adott a roncs-feltárás három évtizeddel ezelőtt történt megindításának körülményeiről és első eredményeiről. Eközben beszámolt azokról az emberi, anyagi és szakmai nehézségeiről, amelyek egy ekkora vállalkozás sikerét befolyásolták, s persze azokról a szerencsés véletlenekről is, amelyek ugyancsak hozzájárultak a sikerhez.

A személyes nehézségek körében Czakó László felidézte, hogy már a kutatás megkezdéséhez szükséges legalapvetőbb információ – a roncsok pozíciója – sem volt magától értetődő. A korabeli pozíciómeghatározás ugyanis mind osztrák-magyar, mind olasz részéről téves információkat tartalmazott (a megadott koordinátákon nem volt roncs), így a hajót keresni kellett. A munka 1992. óta tartott, de 1994 áprilisáig nem vezetett eredményre. Ekkor egy osztrák merülőcsapat, s annak tagjaként egy felvidéki magyar búvár is merült a roncsoknál, ám tőle sem a pozíció-adatokat, sem az osztrák merülésvezető nevét nem sikerült megtudni. A véletlen hozta úgy, hogy a roncsokat 1994 októberében ismét keresni kezdő Czakó László csapatának egyik tagja, Kovács György egy nemzetközi projektben találkozott az érintett osztrák búvárral, aki beszámolt neki a SZENT ISTVÁN roncsainál áprilisban végzett munkájáról. Amikor telefonon kapcsolatba léptek vele, azonnal átadta a koordinátákat. 

Az anyagi nehézségekre jellemző, hogy bár az akkori Búvárszövetség – Csepregi Oszkár elnök vezetésével – mindent megtett a kutatás támogatásáért, az 1995-től évi rendszerességgel meginduló magyar-horvát expedíciók olyan úttörő vállalkozást jelentettek, amelynek a finanszírozására gyakorlatilag nem volt alkalmas pénzügyi keret. A résztvevők így döntően magánforrásaikból biztosították a szükséges fedezetet, ami esetenként rendkívüli igénybevételt jelentett számukra (Czakó László például a garázsát is eladni kényszerült, de a sorozatos áldozatvállalás a magánéletét is megterhelte, ami végül váláshoz vezetett). Amikor pedig sikerült támogatót szerezni, olykor-olykor az is előfordult, hogy a szponzoráció a támogató visszalépése folytán az utolsó pillanatban hiúsult meg, azzal fenyegetve, hogy a merülési engedéllyel rendelkező és minden egyéb szükséges feltételt teljesítő csapat azért nem tud útnak indulni, mert nem tudja kifizetni a szállás- és hajóbérlet költségeit. A véletlen azonban itt is jelentős segítséget jelentett, amennyiben az expedíciókban résztvevő víz alatti fotós és filmes, Dombóvári Tibor munkáira osztrák vevő jelentkezett, s már csupán a roncsokról készített néhány percnyi jó minőségű filmanyagért is annyit fizettek, ami fedezte a kiesett szponzori támogatást.

A szakmai nehézségekre jellemző, hogy szinte itt is mindent az alapoktól kellett kezdeni, amennyiben a munka kezdetén még nem állt rendelkezésre a nagy mélységben történő kevertgázos merülésekhez szükséges profil, s a gázkeverék keverési arányai tekintetében sem volt kialakult – rutinszerűen alkalmazott – gyakorlat akkoriban Magyarországon. Ez a gyakorlat tulajdonképpen a Czakó László vezette magyar-horvát expedíciók révén vált szélesebb körben megismerhetővé és hozzáférhetővé a magyar búvárok számára, akiknek az első ilyen profilt és merülési táblázatot Czakó László készítette el. A kialakított profil pontosságának ellenőrzéséhez azonban az Egyesült Államok Haditengerészetének búvárai által alkalmazott kézikönyvet kívánta beszerezni, de ez nem sikerült. Hanem – ahogy az már megszokottá vált – a véletlen szerencse ezúttal sem hagyta el a vállalkozó kedvű magyar búvárt, hiszen az egyik külföldi útján egy antikvárium kirakatában sikerült megpillantani a hosszú ideje keresett kiadványt.

7. ábra: Czakó László az ominózuis könyvvel. A kivetítőn a merüléshez használható gázkeverék jellemzői (fotó: Dr. Balogh Tamás).

Bár a kutatás-sorozat ideje alatt két búvárbaleset is történt – 1995-ben Dr. Pálfi Zoltán, 1997-ben Marton Tibor került bajba – szerencsére mindkét búvár felépült, így a velük történtekből levonható tanulságok végül is hozzájárultak az expedíciós tevékenységgel összefüggő eljárások hatékonyságának fokozásához.

Ami pedig az eredményeket illeti:

A magyar kezdeményezésre és döntően magyar teherviselés mellett megtervezett és megvalósított magyar-horvát expedíciók eredményeként

- a SZENT ISTVÁN csatahajó roncsait a horvát állam védetté nyilvánította és szabályozta a merülések rendjét;

- megtörtént a roncsok állapotának felmérése, ennek eredményeként ismertté vált, hogy a hajótest felfordult és kettétört, a hajótesten keresztben a lékponyva láncai láthatók;

- a fő tüzérség lövegtornyai és a felépítmények maradványai a felborult hajótest alá szorultak, az árbocok a roncs jobb oldala felé kidőlve a tengerfenéken fekszenek;

- sikerült behatolni a hajóroncs belsejébe, ahonnan Czakó László harminchat tárgyból álló leletegyüttest hozott a felszínre, amelyet a horvát örökségvédelmi szolgálat munkatársai restauráltak és kiállítottak;

- a hajóroncs bal (eredeti úszási helyzetben a hajó jobb) oldalán több nagy horpadás és két torpedó ütötte lék, valamint két további ismeretlen eredetű, ék alakú szakadás van.

Az utóbbi eredmény nyomán az expedíciók résztvevői megkísérelték azonosítani a négy sérülés keletkezésének okát, s – azt feltételezve, hogy mind a négy sérülés egyszerre (azonos időpillanatban) került a hajótestre – úgy gondolták, hogy a SZENT ISTVÁN csatahajó vezette kötelékre támadó 2 olasz motorcsónak közül végül is (az ütközetjelentésükben közöltekkel ellentétben) mindkettő az élen haladó kötelék-vezérhajóra, a SZENT ISTVÁN csatahajóra lőtte ki a torpedóit, amelyek közül azonban csak 1-1 becsapódását kísérte robbanás, míg a másik 2 torpedó talált ugyan, de nem robbant fel, ehelyett csupán a mozgási energiájából és a tömegéből eredően ütött (a torpedók robbanásából származóknál lényegesen kisebb) léket a hajótest burkolatán.

Akárhogy is történt, a magyar-horvát expedíciók 1997 végén véget értek és 1998-tól a horvát fél egyedül folytatta a kutatást (ennek okai között Czakó László megemlítette azt a tényt, hogy a magyar fél nem teljesítette a merülések engedélyezésének feltételeként vállalt azt a kötelezettségét, hogy az expedíciókon készített víz alatti filmfelvételekhez hozzáférést biztosít a horvát hatóságok számára, mivel az a filmes, aki a film-nyersanyagot vágásra megkapta, hosszú ideig felszólításra sem adta át). Talán ennek köszönhető, talán nem, de a magyar búvárok által kezdeményezett és a részvételükkel megvalósított expedíciókon Czakó László által felszínre hozott leletegyüttes bemutatása során a magyar közreműködés tényére semmi sem figyelmezteti a leletanyagból készített kiállítás látogatóit.

Czakó László azonban nem csüggedt: az Adrián elsüllyedt 30 történelmi hajó roncsának felkutatását tűzte ki célul, s ezek közül 16 esetben el is érte a célját, és a SZENT ISTVÁN mellett bekapcsolódott egyebek között olyan híres hajók roncsainak feltárásába is, mint a BARON GAUTSCH személyszállító gőzhajó, vagy a Földet osztrák-magyar lobogó alatt elsőként megkerülő kereskedelmi hajó, a SPLENDIDO vitorlás. Az ismert 16 roncs koordinátáit Czakó László az előadás során a rá jellemző nyíltsággal előzékenyen mindjárt meg is osztotta az érdeklődőkkel, akik közül talán sokan kedvet kapnak egy-egy roncskutató expedíció megtervezéséhez és végrehajtásához az élvezetes előadás alapján.

A roncsok kutatásában részt vettek:

1993-ban (a roncs keresése során): Adametz Magdolna, Czakó László, Mácsai Endre és Túri János.

1994-ben (a roncs hivatalos megtalálásakor): Czakó László, Kollár K. Attila, Kosina Zsolt, Kovács György, Mácsai Endre, Dr. Pálfi Zoltán, Túri János, Viski Sándor.

1995 áprilisában (a kutatás első fázisában): Czakó László, Dombóvári Tibor (operatõr) Karát Emil (rendezõ), Kollár K. Attila, Dr. Komlóssy Attila (orvos), Kovács György, Mácsai Endre (operatõr), Dr. Pálfi Zoltán, Péterbencze László, Surányi Csaba, Túri János, Viski Sándor, Enczi László, a tolmács Szabó Sven (tolmács), horvát részről Danijel Frka és Miljenko Marukic.

1995 szeptemberében (a kutatás második fázisában): Balázs Péter, Csepregi Oszkár, Czakó László, Ember Sándor, Gajó Gusztáv, Irsai Sándor, Kovács György, Pataki Zoltán, Pál Ödön, Polacskó istván, Rompos Richárd, Szakcsi Csaba, Zákányi László, valamint Csepregi Oszkár, horvát részről pedig Marijan Orlic, Mario Jurisic, Neven Lukas, Nino Puhiera.

1997-ben (az expedíció harmadik fázisában): Bakó Tamás (tolmács), Balázs Péter, Clement Károly, Csepregi Oszkár, Czakó László, Ember Sándor, Enczi László (gazdasági vezető), Gajó Gusztáv, Gotthardt Péter (szakács), Irsai Sándor, Karáth Imre (operatőr), Komár Éva (konyhai segítő), dr. Komlóssy Attila (orvos), Kovács György, Lázár Sándor, Marton Tibor, Mácsai Endre, Pataki Zoltán, Pál Ödön, Pálfi Tamás, Polacskó István, Rompos Richárd, dr. Rovó László, Sarkadi István, Szacski Csaba, Vámosi Antal, Zákányi László.

Dr. Balogh Tamás: a 2008. évi expedíció

A Czakó László által vezetett 1995-1997 közötti expedíciók történetének és eredményeinek ismertetése során elhangzott két fontos megállapítás. Egyrészt az, hogy a kutatási folyamat kényszerű megszakítása összefüggésben állt azzal is, hogy a magyar fél nem teljesítette maradéktalanul a horvát hatóságok felé vállalt kötelezettségeit (a víz alatti filmfelvételek átadása elmaradt), másrészt az, hogy az expedíciók váratlan új eredményt hoztak: a két torpedó ütötte lék mellett két másik ismeretlen eredetű, eltérő jellegzetességekkel bíró sérülést is azonosítottak a hajótesten a torpedó ütötte lékekkel azonos oldalon és magasságban (nagy, kráter-szerű nyílások helyett kisebb, ék alakú szakadásokat). Ez a két körülmény határozta meg a Magyar Búvár Szakszövetség mozgásterét a SZENT ISTVÁN csatahajó magyar részvétellel történő kutatásának felújítására vonatkozó tervei elkészítésekor.

A kutatási folyamatban beállt tíz évig tartó kényszerszünet után 2007-ben megtervezett és 2008-ban megvalósult expedíció erre tekintettel a magyar és a horvát fél közötti bizalomépítés, valamint a csatahajó roncsaira vonatkozó ismeretek és képanyag bővítésének célját szolgálta, az utóbbi körben elsősorban annak érdekében, hogy 1) lehetőség szerint tisztázza a korábbi expedíciók által azonosított ismeretlen eredetű lékek kialakulásának körülményeit és a hajó elsüllyedésében betöltött szerepét, 2) elvégezze a letört hajóorr felmérését és 3) alaposan feltérképezze a hajó körüli roncsmezőt. Kiegészítő célként 4) kegyeleti merülés és 5) a hajótest állékonyságának megállapításához szükséges metallurgiai vizsgálatok elvégzésére alkalmas fémmintavétel végrehajtását tervezték. Az expedícióhoz kiképzési céllal csatlakoztak a Magyar Honvédség katonabúvárai is (akiknek addig nem kellett ekkora mélységbe merülniük, ezért nem is rendelkeztek az ehhez szükséges felszerelésekkel és szaktudással).

A Zelenák József – a Magyar Búvár Szakszövetség technikai alelnöke – által vezetett expedíció horvát tagjai a Magyar Honvédség részéről Gulyás Tamás, Török László és Varga Zsolt, a BRFK tűzszerész-szolgálata részéről Domján András, a civil technikai búvárok és szervezők részéről Dr. Balogh Tamás, Hadházi Zsófia, Gyurka Zsolt, Ignácz Zoltán, Kovács József, Piller András, Selmeczi Dániel és Zelenák József voltak. A horvát hatóságok részéről Ante Plančić, Dražen Gorički és Krunoslav Zubčić csatlakoztak az expedícióhoz.

Az eredményeket illetően – bár a rosszra fordult időjárás jelentősen lerövidítette a kutatást – az expedíció a fémmintavételen alapuló metallurgiai vizsgálat és a roncsmező feltérképezése kivételével nagyrészt elérte a kitűzött céljait.

- A Magyar Honvédség kegyeleti merülést végrehajtó katonabúvárai elhelyezték a roncson a Hadtörténeti Intézet és Múzeum emléktábláját, melyre az egykori cs. és kir. Haditengerészeti Akadémia hősi halott tengerészek névsorát feltűntető emléktáblája jelmondatát vésték (hiszen a SZENT ISTVÁN hősi halottainak névsorát a háború elvesztése miatt arra az emléktáblára már nem véshették fel): „Höher als das Leben steht die Pflicht” (azaz „A kötelesség előbbre való, mint az élet”).

- A horvát féllel kialakított jó munkakapcsolatnak köszönhetően a magyar fél áttekinthette az 1997-2007 közötti összes horvát merülés képanyagát, így azt a 2008-as expedíción készített felvételekkel összevetve meggyőző alapossággal igazolhatta a páronként eltérő jellegzetességeket mutató négy lék eredetét. Ennek köszönhetően Dr. Balogh Tamás kimutatta, hogy a két szélső lék nem a torpedótalálatok pillanatában, hanem azok következményeként később – a süllyedő csatahajó felborulását követően – mechanikai hatásra alakult ki, a vízzel megtelő középső-, s a még levegővel teli orr- és tatrész határán álló nyomásálló válaszfalak közelében kialakult feszültség következtében. A hajóra két függőleges, de ellentétes irányú erő hatott: a vízzel teli részekre a felvett víz súlyából eredő nyomóerő, a levegővel teli részekre pedig az ott ébredő felhajtóerő. Ez a két erő ellentétes irányban terhelte a hajótestet a felborulása előtt és után, amely az átfordulást követően a torpedórobbanásoktól meggyengült jobb oldalán már nem tudott rugalmasan alkalmazkodni az ellentétes irányú erőhatásokból eredő terheléshez, és szétnyílt azon a ponton, ahol a legnagyobb feszültség halmozódott fel benne (vagyis a vízzel már elárasztott és a még levegővel teli részek határán).

- Az expedíció azt is meggyőzően igazolta, hogy miért alakulnak ki egyre nagyobb horpadások a hajótesten. Néhai Vass Ödön – a csatahajót tervező mérnök-kollektíva magyar tagja, Scharbert Gyula tanítványa (az expedíció idején a magyar hajóépítő mérnökök doyenje) – számításokkal igazolta Dr. Balogh Tamás következtetését. Eszerint a horpadásokat a több mint 2 000 tonnás kettős hajófenék súlya okozza, mivel ez megfelelő alátámasztás nélkül maradt (a hajó eredeti úszási helyzetében a hajófenék alátámasztását a tenger biztosította, míg a hajóban nincsenek olyan méretezésű szerkezeti elemek, melyek elbírnák a tömegét). A horpadások kialakulásának másik oka a leszakadt gépek és kazánok tömegéből eredő, az eredetileg a gépészeti terek felett (a felfordult roncsban alattuk) lévő páncélfedélzetre kifejtett hajlító terhelés. Az oldalfalakhoz rögzített páncélfedélzet ennek köszönhető behajlása húzóerőt generál, ami a páncélfedélzet széleihez rögzített oldalfalakat befelé húzza.

Az expedíció eredményeiről a National Geographic Magazin is beszámolt (a cikk elérhető innen).


8. ábra: A SZENT ISTVÁN csatahajót ért torpedótalálatok (balra fent), a roncson talált sérülések és a mögöttük lévő helyiségek (balra lent), a torpedótalálattal okozott sérülések a hajótestben (jobbra fent), valamint az elárasztás és az átfordulás hatása (balra lent).

A letört hajóorr teljes körű felmérését az expedíció horvát tagja, Ante Plančić mérnök búvár készítette el még 2005. július 5-én és felmérésének eredményeit az expedíció rendelkezésére bocsátotta. A magyar fél a szívesség viszonzására vállalta, hogy az átadott vázlatrajzot kiszerkesztett formában feldolgozza és a horvát félnek átadja (ez 2008. október 5-én meg is történt).

Bár a Magyar Búvár Szakszövetség támogatta a Dr. Balogh Tamás vezette TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület által az első világháború századik évfordulójához kapcsolódóan kezdeményezett centenáriumi merülés-sorozatra vonatkozó négyéves program megvalósítását, amely a Monarchia több jeles hajóroncsát is felkereste volna, az érintett magyar állami szervek azonban vagy közömbösek maradtak a kezdeményezés iránt, vagy a kezdeményezők mellőzésével (de a szükséges szakismeretek nélkül) saját maguk, vagy az általuk preferált megvalósítók útján igyekeztek volna végrehajtani azokat, amelyek így végül elmaradtak.

Czakó Ádám: a 2017-es felkészülés és a 2018-as centenáriumi expedíciók

Czakó Ádám – a roncsok feltárását kezdeményező és 1995-1997 között vezető magyar búvár, Czakó László fia – elsősorban az osztrák-magyar hajóroncsok feltárásának a családon belül immár generációkon átívelő programjáról, s az azokat végrehajtó Karsztvíz Sportegyesületről beszélt, kiemelve a 2018. évi centenáriumi merülést, és az azt megalapozó 2017-es nemzetközi expedíciót, valamint a KAISER FRANZ JOSEF I. cirkáló roncsainak kutatását.

A SZENT ISTVÁN roncsaihoz vezetett 2017. évi – előkészítő jellegű – nemzetközi búvárexpedíció 2017. június 6-án kezdődött, s két hétig tartott Dražen Gorički horvát expedícióvezető irányításával. A kutatásban belga, bosnyák, magyar, olasz, osztrák, portugál és szerb búvárok vettek részt a horvát speciális rendőrség búvárai mellett. A régészeti munkát Igor Miholjek búvárrégész, a Horvát Restaurálási Intézet Vízalatti Régészeti Osztályának vezetője irányította. A búvárok két csoportban tevékenykedtek. Az egyikben a magyar búvárok merültek Miklós Tamás vezetésével (Czakó Ádám, Farkas Zsolt, Horváth Szilárd, Járóka Árpád) a horvát rendőrbúvárok kíséretében, s a roncs dokumentálását és behatoló merüléseket végeztek, általában nyílt rendszerű légzőkészülékekkel (trimix, nitrox, oxigén). A másik – többnemzeti – csoportban az újralégzőt használó búvárok hajtották végre a hosszabb időigényű feladatokat, a feltárást és a tisztítást, szintén horvát búvárokkal együttműködve.

A fejlett búvártechnológiát alkalmazó expedíció során részletes fotó- és videódokumentáció készült a roncsról, s a búvárok a beúszó merüléseik alkalmával értékes relikviákat hoztak a felszínre, amelyek a pulai Isztria Múzeum SZENT ISTVÁN kiállításának anyagát gazdagítják majd.

Az előkészítő merülést követő, 2018. évi centenáriumi expedícióról szólva Czakó Ádám elmondta, hogy a horvát féllel a 2017. évben kialakított szakmai kapcsolat és a balesetmentes merülés tette lehetővé a folytatást. A csatahajó elsüllyedésének százéves évfordulóján a magyar búvárok csoportját Miklós Tamás vezette, a kutatásban részt vett Beliczay András, Czako Ádám, Eke Zsolt, Farkas Zsolt, Herpai Gabor, Járóka Árpád, Müllner László, Sila Zoltán, Vass Zita. Az expedíció elsődleges célja az előző évi tapasztalatok alapján kifejezetten a roncsba történő behatolás volt, ami meg is hozta a várt eredményt: a búvárok első ízben találtak emberi maradványokat a roncsban. A SZENT ISTVÁN 1 087 fős legénységéből 89-en vesztették életüket a tragédiában (4 tiszt és 85 matróz), közülük 41 magyar.

A SZENT ISTVÁN-expedíciók bemutatása mellett Czakó Ádám kitért a kutatást lehetővé tevő együttműködések bázisát jelentő szakmai kooperáció fontosságára. E körben bemutatta azt a sokrétű tevékenységet, amelyet a zárt téri barlangi búvártevékenységektől kezdve a nagy mélységben végzett merülésekig a Karsztvíz Búvár és Barlangász Sport Egyesület végez.


9. ábra: Czakó Ádám a KAISER FRANZ JOSEF I. roncsairól beszél (roncsrajz és fotó: Dr. Balogh Tamás).

Végül hangsúlyozta az összefogás fontosságát, hiszen – mint mondta – a kutatások eddigi gyakorlata azt bizonyítja, hogy ezt a fajta tevékenységet a résztvevők javarészt a saját idejük és anyagi erőforrásaik terhére, bármiféle ellentételezés nélkül, tisztán lelkesedésből végzik. Ez a lelkesedés az, ami pótolhatatlan hozzáadott értéket képviselve biztosíthatja egy-egy kutatási kezdeményezés sikerét. Példaként megemlítette azt, amikor Miklós Tamás csapata helyet biztosított számára a SZENT ISTVÁN roncsaihoz induló expedícióban, vagy, amikor ezt ő viszonozhatta a KAISER FRANZ JOSEF I. roncsainak kutatása során, illetve, amikor elég volt csak egy telefon a tengerpartról Budapestre Dr. Balogh Tamásnak ahhoz, hogy a hajóroncs kutatással érintett részeiről a teljes eredeti tervanyag digitalizált változata még aznap a búvárok rendelkezésére állhasson és segítse a tájékozódásukat.

Czakó Ádám szerint az ilyen összefogás annál is fontosabb, minthogy a hajóroncsok, így a SZENT ISTVÁN is elpusztulnak egyszer. Dr. Balogh Tamás a roncs összeomlását 2008-ban már előre jelezte és tíz évvel később, 2018-ban ennek maga is a tanúja lehetett. Mintha száz víz alatt töltött esztendő után ezek a relikviák egyszerre csak megadnák magukat, nem állnak tovább ellen az idő és az elemek pusztításának. Erre tekintettel a kutatásukra fordítható idő fogy. Ezért az emlegetett összefogás jegyében Czakó Ádám felidézte és megszívlelendő jó tanácsként a búvárközösség megjelent tagjai figyelmébe megfontolásra ajánlotta Ferenc József császár és király uralkodói jelmondatát: Viribus Unitis - azaz egyesült erővel.

Mikós Tamás: a 2022 utáni évek – ünnepek után munkás hétköznapok

Itt vette át a szót Miklós Tamás a Thomas’ Club búváriskola vezető oktatója, 2005 óta a NAUI Worldwide magyarországi képviselője, 2015 óta a NAUI Worldwide International Advisory Board tagja, aki elmondta, hogy a 2017-ben és 2018-ban felélénkült kutatás folytatását a COVID-19 pandémia 2022-ig késleltette, azóta azonban már két újabb expedícióra is sor került 2022-ben és 2024-ben, 2025 szeptemberében pedig a harmadikat tervezik.

Bár a magyar részvételű expedíciók száma újra örvendetesen nő, a résztvevő magyar búvárok száma a részvételi költségek emelkedésével arányosan egyre kevesebb. Mára hovatovább milliós nagyságrend egy egyhetes expedíción a részvétel összes költségének – az engedélyeknek, a gázoknak, a hajónak és a szállásnak – a fedezete. Részben ez is az egyik oka annak, hogy ma már nincsenek az 1990-es évek közepén végrehajtotthoz hasonló, dominánsan nemzeti jellegű és összetételű expedíciók: nemzetközi expedíciók indulnak a hajó roncsaihoz, amelyek résztvevői közül több-kevesebb búvár magyar.

Miklós Tamás az előző előadók gondolataihoz kapcsolódva utalt rá, hogy a roncsok megindult összeomlása lehetőséget és felelősséget is jelent egyben. Mégpedig a belső kutatás számára. Hiszen ahogy egyre több oldallemez, nyílásfedél és más szerkezeti elem adja meg magát a rozsdának, úgy válik szabaddá egyre több helyen az út a hajó belsejébe. Mindez a SZENT ISTVÁN csatahajó esetében azoknak a jelképi erejű, nagy eszmei értékű műtárgyaknak – Sződy Szilárd Szent István plakettjének, az 1848-as komáromi csapatzászló kéttenyérnyi darabját magába foglaló díszzászlónak és nemesfémveretű rúdjának, valamint Palka József üvegművész színes ólomüveg ablakainak – a felkutatásával összefüggésben fontos, amelyek megtalálását már az 1995-1997 közötti expedíciók is célul tűzték ki maguk elé. A felelősség pedig abban áll, hogy mit szabad elmozdítani az összefüggő leletanyagból ezeknek a tárgyaknak a keresése érdekében, továbbá, hogy milyen körülmények között és milyen feltételekkel szabad embert küldeni az összeomlóban lévő roncsba életveszély okozása nélkül.

A fenti lehetőségekkel összefüggésben Miklós Tamás elmondta, hogy a hajótestnek a természetes állagromlás miatt egyre több helyen megnyíló burkolata ma már lehetővé teszi a behatolást az olyan nagy kihívást jelentő műveletek nélkül is, mint amelyeket Czakó László kényszerült végrehajtani 1995-ben (amikor a légzőkészülékét levéve tudott csak beúszni a hajóba az admirálisi szalon szűk ablakán át). A leváló oldallemezek és nyílásfedelek ma már több, széles behatolási pontot kínálnak és a zárt rendszerű légzőkészülékek alkalmazásának köszönhetően a beltéri kutatás során az üledék felkavarásából eredő látótávolság-csökkenés is jobban kezelhető. A 2025. szeptemberi expedícióra készülve a horvát hatóságok mindezek alapján a várható károkat és előnyöket mérlegelve, engedélyezték annak a korábbi kezdeményezésnek a végrehajtását, ami az admirálisi szalonban felhalmozódott – a helyiség eredeti berendezési tárgyaiból, a fából készült bútorzat és falburkolat romjaiból származó (tehát önmagában is a leletanyag részét képező) – törmeléknek az eltávolítását és a szelektálását célozza a keresett tárgyak utáni kutatás érdekében.

Fontos tudni ugyanakkor, hogy a sérülés nem előfeltétele a régészeti lelőhelyekről származó tárgyak „megmentésének”. A leletmentő régészet gyakorlata ugyanis olyan lelőhelyek feltárásánál releváns, amelyek már veszélyeztetettek, vagy pusztulásra ítéltek; és kizárólag azzal a céllal, hogy információkat és/vagy tárgyakat szerezzenek vissza, mielőtt azok véglegesen elvesznének. Ezt csak ellenőrzött módon (a szükségeshez képest a legkevesebb rombolással) szabad megtenni és csak akkor, ha a pusztítás nagyobb veszteség megelőzése érdekében szükséges. A valódi mentés ugyanis a lelőhely kontextusának és általános integritásának a megőrzését jelenti, ami a védelem és a kezelés igazi tartalma (a károkozás igazolása soha nem lehet az).

A horvát hatóságokat ezügyben Igor Miholjek képviseli, aki már többször figyelmeztette a magyar búvárokat arra, hogy ne hozzanak fel olyan tárgyakat a hajóból, amelyekből a korábbi expedícióknak köszönhetően már rendelkezésre áll restaurált leletanyag. A konzerválás magas költségeire tekintettel ugyanis a horvát állam nem kívánja a felszínre hozott leletanyag jelentős bővítését. Erre tekintettel fontos információ, hogy a hajózástörténeti érdeklődéséről ismert Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlegi vezetője felajánlotta a magyar restaurátorok helyszíni közreműködését a horvát hatóságoknak, akik ennek ellenére sem járulnak hozzá a magyar búvárok által esetlegesen felszínre hozott és a magyar restaurátorok által konzervált tárgyak magyar tulajdonba adásához. [szerkesztői megjegyzés: ez azért érthetetlen, mert a hadihajók a nemzetközi jog szerint nem kerülnek ki a lobogó szerinti állam tulajdonából, így a SZENT ISTVÁN csatahajó jelenleg azoknak az országoknak – köztük Magyarországnak – a tulajdona, amelyek az államutódlás szabályai szerint a Monarchia utódállamai. Ezt mind a nemzetközi tengerjogról szóló UNCLOS egyezmény, mind a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló UNESCO egyezmény elismeri.]

Ami pedig a felelősség másik aspektusát illeti: a horvát hatóságok az összeomlóban lévő roncsba történő behatolásra nem adnak engedélyt (annak érdekében, hogy az esetleges balesetekkel összefüggésben mentesüljenek a felelősségtől) – ugyanakkor hallgatólagosan tudomásul veszik azokat – így a résztvevők minden beúszást kizárólag a saját felelősségükre hajtanak végre. Ebből a szempontból nagy kár, hogy a 2008-ban tervezett fémmintavételes metallurgiai vizsgálat a rossz időjárás miatt meghiúsult, mert ha annak az eredménye rendelkezésre állna, a kockázat is csökkenthető lenne. Ha senki más nem végzett ilyen vizsgálatot, akkor a roncs állékonyságáról sincsenek megbízható adatok, csakis szemrevételezésen alapuló ismeretek jelentik a kiindulópontot.

10. ábra: Miklós Tamás előadása a SZENT ISTVÁN roncsainak aktuális kutatási programjáról.

A 2022-es expedíció résztvevői voltak: Czakó Ádám, Farkas Zsolt, Herpay Gábor, Miklós Tamás, Murányi Péter, Szabó Zsolt, Tóth Gergő és Dr. Visontai Csongor, 

Az előadók ezután a résztvevők kérdéseire válaszoltak, majd egy jó hangulatú "családi fotó"is készült a SZENT ISTVÁN csatahajó magyar részvételű búvárexpedíciók által történő - 2025-ben 30 évre visszatekintő - kutatásába bekapcsolódott búvárok közül azokkal, akik elfogadták a Magyar Búvár Szakszövetség elnökének meghívását és részt vettek a szimpóziumon.


11. ábra: A "családi fotó" balról jobbra): Czakó Ádám, Tóth Gergely, Mácsai Endre, Czakó László, Vámosi Antal, Visky Sándor, Dr. Komlóssy Attila, Szinak Gábor, Potyesz Tamás, Szabó Péter, Miklós Tamás, Herpay Gábor, Dr. Visontai Csongor, Eke Zsolt (fotó: Dr. Balogh Tamás).

Czakó Ádám gondolatához csatlakozva reméljük, hogy - viribus unitis - a kellő hozzáértéssel és körültekintéssel megtervezett és kivitelezett kutatás tudományos eredményei tovább bővülhetnek, s a magyarság és a tenger kapcsolatát önmagában is szimbolizáló SZENT ISTVÁN csatahajóra vonatkozó hiteles ismeretek minél szélesebb körben válhatnak ismertté, tovább gazdagítva Magyarország tengeri örökségét.

12. ábra: A szimpózium előadói: Czakó László, Dr. Balogh Tamás, Czakó Ádám és Miklós Tamás (fotó: Dr. Balogh Tamás és Miklós Adienn).

Ahogyan arról hírt adtunk korábban, a 2025. évi augusztus 20-i, Szent István napi ünnepségek keretében immár negyedik alkalommal megrendezésre kerülő hajózástörténeti kiállításaink aktuális témája az idén 110 éve szolgálatba állított SZENT ISTVÁN csatahajó. A rendezvényhez idén először a Magyar Búvár Szakszövetség is csatalakozik, s a roncsokat kutató búvárok tartanak előadásokat az érdeklődőknek.

Az ünnep alkalmából a PANNÓNIA történelmi motoroshajó fedélzetén működő kiállítóhelyen a "SZENT ISTVÁN csatahajó és a csatahajók rövid története" c. időszaki kiállítással várjuk az érdeklődőket, míg a Magyar Sport Házában a Magyar Búvár Szakszövetség jóvoltából a csatahajó roncsait az elmúlt 30 évben kutató búvárexpedíciók vezetői találkoznak egymással és a látogatókkal egy szakkonferencia keretében.

A kiállításon megtekinthető lesz egyebek között a modern csatahajók kialakulását (s a tüzérségi eszközök és a hajópáncélok azt lehetővé tevő fejlődését) szemléltető, csaknem egy évszázados evolúciót bemutató idővonal, amely egyszerűen áttekinthető, látványos formában mutatja be a műszaki eszközök változását az első páncéloshajóktól (1860, 1862) a dreadnought-típusú csatahajók megjelenéséig (1905).

1. ábra: A csatahajók fejlődése 1860-1905. (készltette: dr. Balogh Tamás © 2025.).

A vonatkozó történeti-műszaki információkat ilyen - infografikus - formában feldolgozó ismeretterjesztő ábrázolás eddig még nem született, így már csak ezért is érdemes lehet meglátogatni a kiállítást, amely számos hasonló, a csatahajók világára vonatkozó érdekes információval várja a hajózás szerelmeseit.

Tudták például, hogy a SZENT ISTVÁN csatahajó másfélszer annyi ideig épült, mint amennyi ideig szolgálhatott az elsüllyedése előtt, s hogy már hússzor annyi időt töltött a víz alatt? Vagy, hogy az elsüllyedése óta eltelt csaknem 110 évben mindössze 17 olyan év volt - de ebben a 17 évben is csak alig több, mint 200 olyan nap - amikor búvárok kutathatták a roncsokat?

Ha kíváncsi az ilyen és ehhez hasonló információkra, szeretettel várjuk kiállításunkon, ahol bemutatjuk a modern csatahajók három nagy korszakát - az első világháború előtti dreadnought-versenyt, az első világháború alatti szuper-dreadnoughtokat és a két világháború közötti szerződéses csatahajókat - reprezentáló egy-egy típus nagyméretű modelljét, s természetesen az ünnepeltet, a SZENT ISTVÁN csatahajót, melynek M=1:100 méreatányú modelljét Dr. Hüvös Ferenc, többszörös világbajnok modellező készítette el.


2. ábra: A tárlaton bemutatott csatahajók összehasonlítása.



3. ábra: A bemutatásra kerülő csatahajó-modellek. A SZENT ISTVÁN modellje (középen) több, mint másfél méter hosszú, a VITTORIO VENETO hossza pedig csaknem két és fél méter.

A modelleket a cs. és kir. Haditengerészet relikviái - egy eredeti csónaklobogó, korabeli navigációs eszközök, valamint a haditengerészet egyenruházatát bemutató korabeli és utángyártott uniformisok és tartozékok - egészítik ki, s megtekinthető lesz a SZENT ISTVÁN csatahajó hosszmetszete.is.

A kiállítás 08:00-17:00 óra között díjmentesen látogatható. A berendezett kiállítótér képei megtekinthetők: itt.

Azok pedig, akik kedvet kaptak és még jobban elmerülnének a témában, délután 16:00-18:00 óra között a Magyar Búvár Szakszövetség székházában (Budapest 1146, Istvánmezei út 1-3.) első kézből származó információt kaphatnak a roncsokat kutató magyar búvárexpedíciók vezetőitől.

Az előadások programja:

- Köszöntő

- 16:05-16:25 Dr. Balogh Tamás: A Szent István csatahajó és kutatásának jelentősége

- 16:25-16:50 Czakó László: A magyar-horvát közös expedíciók, 1994-1997

- 16:50-17:10 Dr. Balogh Tamás-Zelenák József: Visszatérés a Szent Istvánra, 2008

- 17:10-17:35 Czakó Ádám: A centenáriumi expedíció, 2018

- 17:35-18:00 Miklós Tamás: A kutatás legújabb szakasza, 2022-től és tovább

Kérdések.

A rendezvény rendhagyó a magyar tengeri roncskutatás történetébn, hiszen eddig még nem került sor hasonlóra, amikor a harminc évet felölelő kutatási periódus minden expedíciójának vezetője együtt osztja meg emlékeit és tapasztalatait az érdeklődőkkel és válaszol a feltett kérdésekre.

Mindkét rendezvény díjmentesen látoigatható.

2025-ben 110. éve állították szolgálatba a SZENT ISTVÁN csatahajót. Ebből az alkalomból Egyesületünk augusztus 20-i - Szent István napi - programjaival az évfordulóra emlékezünk.

Azok, akik rendszeresen figyelemmel kísérik Egyesületünk tevékenységét, jól tudják, hogy immár 2022 óta rendszeresen lehetőségünk nyílik csatlakozni a Szent István napi sokadalomhoz, amikor az Európa Csoportnak az Országgyűlés épülete előtt horgonyzó PANNÓNIA nevű, 1927-es építésű történelmi motoroshajója fedélzetén berendezett, hajózástörténeti témájú kamarakiállításokkal gazdagítjuk az ünnepi programok sorát (rendszeres augusztus 20-i programjaink összefoglalói elérhetők itt). Ebbe a sorba illeszkedve kerül bemutatásra a 2025. évi Szent István Nap programjai keretében Egyesültünk legújabb kiállítása "A SZENT ISTVÁN csatahajó és a cssatahajók rövid története" címmel.

A kiállítás látogatható: 2025.augusztus 20-án, 08:00-17:00 óra között, díjmentesen.

Helyszín: 1055 Budapest - V. kerület - Belváros-Lipótváros, id. Antall József rakpart (az Országház északi homlokzata előtti kikötőponton).

Információk a programról:

Az osztrák-magyar császári és királyi Haditengerészet S.M.S. SZENT ISTVÁN csatahajóját 1914. január 18-án bocsájtották vízre, majd egy évig tartó felszerelés után, 1915. november 17-án hivatalosan is szolgálatba állt. A 152 m hosszú, 20 000 tonnás csatahajó azóta is a magyar hajóépítés legnagyobb alkotása, egyben első világháborús hadisír, melynek az Adrián 1918-ban elsüllyedt roncsait magyar búvárok tárták fel és kutatják azóta is. A hajó az egymás felett tüzelő, három lövegcsővel felszerelt forgó lövegtornyokkal rendelkező csatahajók egyike, melyekből a világon összesen 38 db épült. Ezek közül a SZENT ISTVÁN az elsőként felépített ilyen hadihajó-osztály negyedik egysége, s az első Dreadnought-típusú csatahajó, amelyet torpedókkal sikerült elsüllyeszteni. Egykor 11 nemzet fiai szolgáltak, szenvedtek és nélkülöztek, harcoltak és, ha úgy hozta végzetük, haltak hősi halált a fedélzetén. Ismerjék meg e nemzetközi jelentőségű hadihajó történetét, az ország legszebb csatahajó-modelljét bemutató kiállításon!

A kiállítást írta és rendezte dr. Balogh Tamás, egyesületünk elnöke, a csatahajó történetének avatott kutatója, több, a hajóról szóló könyv, újságcikk és blogbejegyzés szerzője, a roncsokhoz vezetett búvárexpedíciók tevékeny résztvevője.

A kiállításhoz kapcsolódóan augusztus 20-án 16:00-18:00 óra között előadásokat tartanak a csatahajó roncsait kutató magyar búvárok a Magyar Búvár Szakszövetség (MBSZ) szervezésében egyesületünk elnöke, az MBSZ tudományos alelnöke kezdeményezésére, a Magyar Sport Házában (1146 Budapest, Istvánmezei út 1-3.). Az előadások egyedülálló lehetőséget biztosítanak a víz alatti kutatási folyamat előrehaladásának és új eredményeinek, valamint a roncsokról szerzett tudás fokozatos bővülésének és a maradványok időbeli fizikai változásának megismerésére. A programnak ez a része a magyar víz alatti kutatások történetének páratlan fejezetét jelenti, hiszen az 1994-től napjainkig tartó kutatási folyamatban résztvevő valamennyi expedícióvezető - a csatahajó roncsait kutató összes magyar expedíció búvárszakmai irányítója, a magyar búvárok egymást követő generációinak képviselői - első ízben egyesítik és osztják meg tudásukat ebben a rendhagyó formában az érdeklődő közönséggel. Erre mondják, hogy ez talán egy vissza nem térő alkalom, hiszen eddig is történhetett volna ilyen, mégsem történt soha, így talán ezután sem fog, s, ha így lesz, akkor a mostani alkalom egyszeri és megismételhetetlen marad. Részt kell venni rajta!

További információk a csatahajóról:

Elemzés a legújabb expedíciós eredményekről a National Geographic Magazinban: itt.
Összefoglaló a süllyedés centenáriumán a National Geographic Magazinban: itt.
Összefoglaló a hadihajó történetéről elsüllyedése centenáriumán egyesületünk honlapján itt.
Beszámoló a 2008. évi expedícióról a National Geographic Magazinban: itt.  
Beszámoló a 2008. évi expedícióról a Hajózástörténeti Közleményekben: itt.
A csatahajóról egyesületünk elnöke közreműködésével 2002-ben készült könyv: itt és film: itt.
A könyv recenziója a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain: itt.
Egyesületi modellezőink alkotásai a Hadtörténti Múzeum centenáriumi kiállításán 2018-ban: itt.
Dr. Hűvös Ferenc csatahajó-modellje egyesületünk komáromi állandó kiállításán 2013-ban: itt.
A csatahajó roncsai közül felszínre hozott tárgyak időszaki kiállítása Eszéken, 2011-ben: itt.

2025. május 16-án, 18:00 órai kezdettel kerül sor Szent László Baráti Kör rendezvénye keretében a gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtárban az 1915-ben elsüllyesztett brit LUSITANIA óceánjáró magyar részvétellel zajló kutatásának idén elért eredményeit bemutató előadásra.

Az expedíciós beszámolót egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás és kutatótársa, Könczöl Péter - mindketten az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai - tartják majd, akik a National Geographic Magyarország Magazin weboldalán hatrészes cikksorozatban foglalták össze a részvételükkel 2018 óta intenzíven zajló (2022 óta a roncsok helyszíni kutatását is magában foglaló) LUSITANIA-kutatás eddigi legfontosabb eredményeit.

Az összefoglalóból kiderül egyebek közt az is, hogy milyen körülmények járultak hozzá a LUSITANIA rendkívül gyors elsüllyedéséhez, illetve hogyan változott az elsüllyedése óta eltelt évtizedekben, s változik jelenleg is a roncs általános állapota, ami a további kutatás lehetőségeit is befolyásolja. Ízelítőként az alábbiakban megtekinthető egy erről készült animált szekvencia, melynek nagy felbontású, magyarázatokkal ellátott változata az előadásban is szerepel majd.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

További információk:

A LUSITANIA-val kapcsolatos összes blog-bejegyzésünk: itt.

2025. május 13-án, keddem 17:00 órai kezdettel Keszthelyen mutatjuk be a cs. és kir. Haditengerészet első világháboús történetét feldoglozó vándorkiállításunkat Szekér Imre Tibor felkérésére "Az Adria foglyai – Zalai haditengerészek áldozatvállalása az első világháborúban" című kötetének bemutatója alkalmából a kötetben szereplő hadihajók makettjeivel, melyet modellező társunk, dr. Hűvös Ferenc készített.

A cs.és kir. Haditengerészet története iránt érdeklődők egyesületünk tagajainak munkáiból már jól ismerhetik az egykori flotta történetének több aspektusát, a Vasi k.u.k Matrózok Alapítvány kiadványaiból pedig az egykori tengerészek útleírásaiba, naplóiba, személyes közléseibe is betekintést nyerhettek. Ezt a sort egészíti ki, illetve bővíti tovább Szekér Imre Tbor most megjelenő új könyve, amely a császári és királyi Haditengerészetnél az első világháborúban és azt megelőzően szolgált 215 ismert zalai haditengerésznek kíván emléket állítani.

A könyvbemutató kísérőrendezvényeként megvalósuló kiállításunk a cs. és kir. haditengerészet világháborús teljesítményét feldolgozó országjáró vándorkiállításunk anyagából került összeállításra, melynek első nyilvános bemutatójára 2016-ban került sor a Nemzeti Közszolgálati Egyetem "Ludovika" központi épületének kiállító termében egyesületünk első világháborús centenráiumi programsorozata keretében. Az emlékévekben a kiállítás országszerte több helyszínen bemutatkozott, most pedig Keszthelyre látogat.

Gyakorlati információk:
Helyszín: Fejér György Városi Könyvtár, 8360 Keszthely, Zeppelin tér 3.
Időpont: 2025.05.13., kedd, 17:00 óra
Az esemény FB-linkje: itt.

A kiállítás a könyvbemutató ideje alatt látogatható. A megnyitóról készített fényképek megtekinthetők itt.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

További információk:
Egyesületünk első világháború centenáriumával kapcsoaltos tevékeynégéről: itt
Az első világháború Egyesületünk elnöke által összeállított tengerészeti kronológiájűról: itt
A cs. és kir. Haditengerészet első világháborús teljesítményének értékekéséről: itt.

2025. március 2-án 110 éve történt a RUMIJA – a montenegrói királyi jacht – elsüllyesztése a cs. és kir. Haditengerészet által. Ebből az alkalomból egyesületük elnöke, Dr. Balogh Tamás dolgozta fel a hajó és az akció történetét, amelyet az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, az ELTE BTK Hadtörténeti Műhelye, valamint "Az első világháború napról napra" portál együttműlödésében 2025. május 8-án megrendezett "Navigare necesse est..." című konferencián ismertetett az érdeklődőkkel. Az alábbiakban közreadjuk az előadás szerkesztett változatát.

A RUMJIA történetéről dióhéjban:

1900-1905: A hajó brit tulajdonban.

1904-1905: A török szultán vásárolja meg a montenegrói királynak, jóindulatú semlegessége fejében.

1912-1913: A Balkán-háborúkban tengeri utánpótlási és hadiszállítási feladatokat lát el. Együttműködik a medovai szárazföldi erőkkel, s görög hajókról szállít hadianyagot és szerb sereget a partra.

1914-1915: Montenegró egyetlen tengeri gőzhajójaként kulcsszerepet játszik a hadianyag-szállításában. A szövetségesek által Szerbiának szánt ellátmányt gyakran kisebb vitorlások szállítják. Ezeket szélcsendben a RUMIJA vontatja a montenegrói Antivari (ma Bar) kikötőjébe. Elsüllyesztése így megbénítja a Montenegrón keresztül Szerbiába irányuló hadiszállításokat, s lehetetlenné teszi a Cattarói-öböl (ma: Boka Kotorska) osztrák-magyar tengerészeti bázisa zavarására a montenegrói hegyekbe telepített francia tüzérség további ellátását. Ez lehetővé teszi a Kövessházi Kövess Hermann vezette osztrák-magyar csapatok behatolását a területre, s a montenegrói sereg legyőzését.

1967-1972: A roncsokat azonosítják és merülik. Felvetődik kiemelésük gondolata. Végül a lelőhelyet védetté nyilvánítják és bójával jelölik meg.

1992-2003: A lelőhelyet kifosztják.

2003-2025: A NATO-szankciók megszűntével a kikötői tevékenység felélénkül, a roncsokat lényegében széttapossák a kikötőbe érkező nagyhajók. A növekvő szennyezettség a láthatóságot rontja, 2016 óta a filmkészítés szinte lehetetlen.

Az előadás jelentőségéről vázlatosan:

A jelen előadás az elvégzett kiterjedt – brit, török, montenegrói, olasz és osztrák forrásokra kiterjedő – kutatás eredményeként

- első ízben egyesíti a hajóról fennmaradt összes ismert korabeli ábrázolást (ezeket eddig együtt soha, sehol nem mutatták be);

- első ízben végzi el több – mindeddig tévesen a RUMIJA-nak tulajdonított – kép helyes azonosítását, megnevezve a képeken valóban látható hajókat;

- első ízben tisztázza azt a kérdést, hogy a RUMIJA tekinthető-e ténylegesen hadihajónak, illetve mi igaz az ezzel összefüggő korábbi híresztelésekből, hogyan kell helyesen értékelni ezeket a híreszteléseket és – ha van – mi a valóságalapjuk (melyik az a hajó, amely egy ideig tényleg jachtként szolgált Montenegróban, majd később haditengerészeti szolgálatot teljesített);

- első ízben teszi közzé a hajó oldal- és felülnézeti, illetve általános elrendezési rajzának terv-rekonstrukcióját, amelyet a készítésük óta elveszett (vagy lappangó) eredeti tervek hiányában kellett újra-alkotni;

- első ízben ad képet a hazai közönség számára (amely eddig csak a hajó elleni 1915-ös hadműveletekről szerezhetett a részleteket mellőző, átfogó ismereteket) a hajó elleni haditengerészeti akció részleteiről és a roncsok állapotáról, azok változásait is beleértve.

Ezek után bemutatjuk a hajó és tulajdonosai történetét az alábbiak szerint:

Brit tulajdonban:

1900.08.11.: 313-as gyártmányszámmal a skóciai Glasgow-ban, John Reid és Társa Whiteinch-i Jordanvale Hajógyárában vízrebocsátják a „ZAZA” névre keresztelt gőzjachtot, amely Sir William Beardmore (1856-1936) brit iparmágnás, hajógyár-tulajdonos megrendelésére épült. A hajó hossza 47,78 m, szélessége 6,12 m, merülése 3,47 m, térfogata 185 tonna. Az acélból épült csavargőzöst két árboccal is felszerelik, amelyeken hossz- és tarcsvitorlákat hord. A hajó egyetlen csavarját egy a Muir & Houston Ltd. gyárában épített 65 lóerős, háromhengeres expanziós gőzgép hajtja (30,48, 48,76 és 81,28 cm-es hengerátmérővel). A hajót 111289 regisztrációs számmal lajstromozzák a Királyi Northumberland Jacht Klubnál (Royal Northumberland Yacht Club – R.N.Y.C.). A hajó honi kikötője az északkelet-angliai Blyth.


1. ábra: A ZAZA gőzjacht a Nápolyi-öbölben. Antonio de Simone festménye. A kép a hajót az eredeti felfestésével ábrázolja (forrás: itt).


2. ábra: A ZAZA gőzjacht korabeli fényképe (forrás: itt) és első tulajdonosa, Sir William Beardmore (forrás itt).

1903: Július folyamán Sir William Beardmore és vendégei tengeri kirándulást tesznek Norvégiába a ZAZA fedélzetén. A hajóútról írásos beszámolót hagy hátra az utazás egyik résztvevője R. H. Beaumont (1865-1952) „Rövid beszámoló az S.S. »ZAZA« – R.N.Y.C. – útjáról” címmel az alábbiak szerint: „Az utazás nyugat-skóciai vizeken kezdődött William Beardmore iparmágnás, a későbbi Lord Invernairn jachtján. Mrs. Beardmore és nővére, Nell Tullis is a fedélzeten tartózkodott. A hajó az Orkney-szigetekre, majd Norvégiába ment, mielőtt Skye-on keresztül visszatért volna a Clyde-folyóhoz.” A leíráshoz két fényképet is csatolnak a skóciai elindulás (vagy az oda történő megérkezés) idejéről és a norvégiai fjordokból. Előbbi képen azonosítható Sir William Beardmore, Mrs. Elspeth Beardmore, R. H. Beaumont és Miss Nell Tullis.



3. és 4. ábra: A ZAZA gőzjacht 1903 júliusi útja Norvégiába (térkép: Dr. Balogh Tamás), és az úton készült fotók (forrás: itt).

1904: Az Oszmán Birodalom londoni nagykövete vételi ajánlattal jelentkezik Sir. William Beardmore képviselőjénél a ZAZA megvásárlása érdekében.

Török tulajdonban:

A hajó török tulajdonlásához kapcsolódó események előtt célszerű áttekinteni az ahhoz vezető eseményeket, s egyáltalán a jachtok diplomáciai szerepét a török-montenegrói állami kapcsolatokban. 

1866: Abdul-Aziz (1830-1846) szultán Isztambulban fogadja Montenegró küldöttségét és II. Miklós Petrovics-Njegos (1861-1921) – Nikita, egyes forrásokban Nikola – montenegrói herceget (aki névleg az Oszmán Birodalom hűbérese, gyakorlatilag önálló államfő) és egy gőzhajót készíttet elő Nikita herceg számára. A SILISTRE nevű gőzjachtot 1867 szilveszterén ajándékozták Montenegró hercegének. A gesztus az uralkodó jutalma egy vazallusának a hűségéért cserébe.

1896: II. Abdul-Hamid (1842-1918) szultán uralkodása idejére Montenegró ténylegesen függetlenné vált Nikita herceg vezetésével. Ezért a montenegrói herceg második isztambuli látogatásának előkészítésekor Abdul-Hamid parancsára egy újabb – a Bojana-folyón és a Skodrai-tavon közlekedni képes – kisméretű gőzjacht építésébe kezdtek a Tersane-i Âmire császári hajógyárban. A Skodrai-tó sekély vízviszonyai miatt úgy gondolják, hogy nagy hajót nem lehetne megfelelően vitorlázni, ezért a tervezett 60 láb (18,28 m) hosszú gőzös építését félbehagyják, s az egyik kisebb – vízrebocsátásra készen, immár a csúsztatón várakozó – 45 lábas (13,71 m) egységet választják, hogy a tó és a folyó partjain mindenhol kiköthessen, s elég kicsi legyen ahhoz, hogy szükség esetén egy másik hajóra helyezve lehessen a Shkodrai-tóhoz szállítani.

1897: A kiszemelt gőzös felszerelése csúszik, ezért egy másik gőzhajót, az ADANA gőzöst készítik elő ideiglenes használatra. Miután belső díszítését elkészítették, 1897-ben elküldték Nikita hercegnek.

1899: Az eredetileg ajándékba szánt jacht felszerelését csak 1899.01.23-án sikerült befejezni. A 9.000 török líra (196.175 korona, mai árfolyamon 2.014.907 EUR, azaz 814.643.019,36 HUF) értékű jachtot a barátság jeleként küldik Montenegróba, elismerve Nikita herceg Oszmán Birodalommal ápolt kapcsolatai jó minőségét. A TIMSAH (Krokodil) nevű jacht Montenegróban a „ZMAJ” (Sárkány) nevet kapja. Pristanban (később: Antivari, ma: Bar) adják át a montenegrói hatóságoknak. Nikita herceg megköszönte a szultánnak az értékes ajándékot, de mivel kiépített rakpart hiányában nehéz volt kikötni, Nikita arra kérte II. Abdul-Hamid szultánt, hogy a hajóhoz küldjön egy bóját is.


5. ábra: A TIMSAH gőzjacht török lobogó alatt (forrás: itt) és II. Abdul-Hamid szultán (forrás: itt).



6. ábra: A TIMSAH gőzjacht Montenegróban (forrás: itt) és II. Miklós herceg (forrás: itt). Az internet legtöbb forrása a hajóról készült ezt a képet a RUMIJA-ról készült képként azonosítja, azonban az előfedélzet két oldalán - az előárboccal egyvonalban - megfigyelhető két fedélzeti ház (valószínűsíthetően illemhely) a RUMIJA-n nem létezett, a TIMSAH-on viszont igen. Ezek és az orrszobor egyértelműen azonosítják a hajót, amelyet ezért nem lehet a RUMIJA-nak tekinteni, ahogyan a képet sem lehet a RUMIJA illusztrálására felhasználni .

1900: A TIMSAH gőzös legénységéből két oszmán tengerésztiszt Pristanban marad, hogy emelt fizetés és juttatások mellett kiképezzék a montenegrói gépészeket a gőzhajó kezelésére. Nikita herceg később kitüntetéseket adományoz a kapitánynak, a tiszteknek és teljes legénységnek.

1901: Az Olaszországban lerobbant ZMAJ gőzös a lehető leggyorsabb javításra szorul, mivel Elena (1873-1952), a montenegrói herceg hatodik gyermeke és ötödik lánya – az olasz trónörökössel, a későbbi III. Viktor-Emánuellel 1896-ban kötött házassága révén 1900 óta olasz királyné – Cetinjéből Rómába kíván utazni, hogy terhességét olasz orvosok felügyeljék, s a leendő olasz királyt Rómában hozhassa a világra. Abdul-Hamid szultán, akit tájékoztatnak a helyzetről, parancsot ad a hajó javítására Genovában. Abdul-Hamid tehát nemcsak ajándékba adta a hajót, de az üzemeltetésével kapcsolatos problémákat is megoldotta. Beavatkozásával elnyerni az olasz király jóindulatát (ami azért nem tartja vissza attól, hogy 10 év elteltével háborút indítson a szultán ellen, az Oszmán Birodalom afrikai területeinek megszerzése érdekében).

1902: Tárgyalások kezdődnek a ZMAJ jacht felváltásáról. Bár a gőzös tengerálló hajó volt, nyílt tengeri alkalmasságát Nikita herceg vitatta. Noha Isztambulból Antivari felé menet megfelelően tesztelték és megbízhatónak tartották, Nikita herceg mégis kijelentette, hogy a jacht túl kicsi a nyílt tengeren várható viharos időjárási körülményekhez képest, ezért azt kérdezte a szultántól, hogy nem építtetne-e egy nagyobbat a számára. Kérését a Porta az ottomán Haditengerészeti Minisztériumhoz továbbította, amely válaszában hangsúlyozta a jacht tartósságát és megfelelőségét. Egy új hajó építésének lehetősége mindazonáltal már 1899 augusztusában felvetődött, amikor Nikita herceg Abdul-Hamid szultán meghívására Isztambulba érkezett és megköszönte neki az ajándékba kapott gőzöst, mire a szultán így válaszolt: „A TIMSAH jó, de túl kicsi. Szeretnék egy nagyobbat építeni. Így kényelmesebben utazhat a családjával.” Abdul-Hamid tehát már ekkor felajánlotta egy nagyobb hajó építését anélkül, hogy Nikita hercegtől ilyen kérést kapott volna.

1902: Az ottomán haditengerészet SAMSUN rombolóját küldik az ismét meghibásodott ZMAJ (ex-TIMSAH) gőzösért, amely az isztambuli Dersaadet-be vontatja 1902.05.28-án. A jachtot ekkor ismét a TIMSAH névre keresztelik, s a felújítását követően az ottomán haditengerészetben, mint a flottaparancsnok jachtját állítják szolgálatba.

1903: Nikita hercegnek ezután egy angol gőzhajó, az akkor már 10 éves FROHAT? nevű jacht tetszett meg. Ám mivel ez a hajó épp’ Amerikában volt, az ajánlattétel nehézségekbe ütközött (egyrészt sokáig kellett volna várni az átadásra, másrészt a hosszú visszaút szinte biztosan megviselte volna a gőzhajót). Az oszmán állam bécsi nagykövete ezért inkább egy elfogadható áron beszerezhető új gőzhajó építését javasolta legfeljebb 19.500 font (467.406 korona, mai árfolyamon 4.798.708 EUR, azaz 1.940.177.628,25 HUF) értékben, a FROHAT?-hoz hasonló, de tökéletesített hajótesttel és főgéppel. Érdeklődésére 1902.11.20-án kapott írásos ajánlatot, melynek értékelését követően 1903.11.03-án jelentette Isztambulba, hogy a montenegrói hercegnek szánt jacht az egyéb költségekkel együtt 20 ezer líra (436.008 korona, mai árfolyamon 4.476.354 EUR, azaz 1.809.859.305,69 HUF) fejében beszerezhető.

1904: Nikita herceg azonban ekkorra ismét meggondolta magát és feladta az új gőzhajó építésének gondolatát, mivel felfedezte, hogy a ZAZA jacht épp’ eladó Londonban. Üzenetet küldött Abdul-Hamid szultánnak, kérve, hogy vásárolja meg és ajándékozza neki a hajót. A londoni oszmán nagykövet kapcsolatba lépett a ZAZA tulajdonosa, Sir William Beardore megbízottjával, akitől megtudta, hogy a brit mágnás 13.750, de legalább 13.200 angol fontért lenne készt megválni a hajótól, amelyet egy hónapon belül szállít Isztambulba a szén és a legénység költségeinek kifizetését követően. Némi árengedmény után Abdul-Hamid elfogadta a feltételeket és utasítást adott a jacht megvásárlására. A 12.610 angol font (13.870 török líra, 302.084 korona, mai árfolyamon 3.102.192 EUR, azaz 1.254.287.576,02 HUF) haladéktalan átutalását követően Londonban átvett jacht 1904 november elején érkezett meg Ausztria-Magyarország déli hadikikötőjébe, Cattaróba (ma: Kotor, Montenegró), majd Antivari kikötőjében átadták a montenegrói hatóságoknak 1904.11.19-én.


7. ábra: A ZAZA gőzjacht 1904. novemberi útja Montenegróba (térkép: Dr. Balogh Tamás).

Montenegrói tulajdonban:

A jacht török tulajdonlásához kapcsolódó események ismertetését megelőző áttekintéshez hasonlóan a hajó montenegrói tulajdonba vételét követő események bemutatását megelőzően célszerű összefoglalni a történet montengrói vonatkozásainak főbb előzményeit. Ezek az alábbiak: 

Előzmények:

1504: Vavila, a szerb ortodox egyház Zétai metropolitája világi fejedelemséget alakít ki püspöksége területén, ahol világi szuverénként uralkodik, mint hercegérsek.

1516: A Skodrai-tó és a Cattarói-öböl közti tengerparti-hegyvidéki hercegérsekség (vladike) területén élő törzseket az oszmán hódítók elleni harcra egyesítő, Njegušiból származó Danilo Šćepčević cettinjei püsök családjában örökletessé teszi a hercegérseki címet (I. Danilo Petrović-Njegoš).

1813: II. Péter Petrović-Njegoš, költő, filozófus lerakja a modern montenegrói állam alapjait (egyebek között rendszeres adókat vezet be és küzd a crnagoracok iszlamizációja ellen). Az összes szerb egy államban történő egyesítése és a szerbség pátriárkája cím fejében kész lenne lemondani világi hatalmáról, ezzel megteremti a jugoszlávizmus elvi alapjait (híres gondolata: "barbárok közt fejedelem vagyok, fejedelmek közt barbár").

1851: II. Danilo Petrović-Njegoš az utolsó vladika, országát 1852-től teokratikus fejedelemségből világi hercegséggé alakítja, amihez megszerzi Bécs és Moszkva támogatását és Montenegró nemzetközi elismerését, melynek így első ízben jelölik ki a határait. 1853-ban és 1858-ban döntő vereséget mér a török seregekre, ezzel tényleges függetlenségre tesz szert, bár a szultán főségét névlegesen továbbra is elismeri. Megszervezi az első népszámlálást és létrehozza az első montenegrói földtörvényt (amelyet a törzsi hagyományokban gyökerező szokásjogi alapjai miatt az ország első alkotmányának is tekintenek). Az egyoldalú orosz függést és Ausztria nyomasztó közelségét a Franciaországhoz való közeledéssel igyekszik enyhíteni. III. Napóleon évi 200.000 frankkal segélyezi Montenegrót. Sikertelenül udvarol a budapesti Lánchíd építését finanszírozó báró hodosi és kizdiai Sina György unokájának, Anasztáziának, így végül a trieszti szerb hajótulajdonos, Gopcevic Spiridione (az IMPLACABILE magyar hadibrigg eredeti tulajdonosa) unokatestvérével, Darinka Kvekić-csel köt házasságot. 1860-ban Todor Kadić, az albán eredetű montenegrói Bjelopavlići klán tagja Cattaróban meggyilkolja az 1856-os adóreformnak való ellenállás miatt a klánt súlytó büntetések miatt. Utóda az unokaöccse – a nagynénje javaslatára épp a párizsi Lycée Louis-le-Grand-ban tanuló – Nikola herceg.

1860: Nikola herceg II. Miklós néven trónra lép. Ő Montenegró utolsó hercege, amennyiben neki sikerül véghezvinni nagybátyja álmát és királysággá alakítani az országot, melynek I. Mikós néven első – és utolsó – királya lesz. Számos reformot hajt végre az államigazgatás, a hadseregszervezés és a közoktatás terén. A törökökkel vívott háborúk során 1862-1878 között minden irányban kiterjeszti az ország határait (a török háborúkat a középkori szerb államot megsemmisítő 1389-es rigómezei vereség miatti bosszúnak tekinti). A Petar Vukotić vajda lányával, Milénával kötött házasságából 1864-1889 között 12 gyermek születik.

1876: Tengerpartot szerez Montenegrónak Antivarinál (ma: Bar), bár fő célját – Cattaro annektálását – nem sikerül elérnie.

1878: A berlini kongresszus végleg elismeri Montenegró függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. A következő néhány évtizedben a kis hegyi fejedelemség a körülményekhez képest jelentős virágzásnak indul. Területileg is gyarapszik: 1913-ig a kis ország területe a négyszeresére nő. A herceg politikai ambíciói között szerepel egy szerb-montenegrói unió az ő királysága alatt.


8. és 9. ábra: Balra az Oszmán Birodalom 1878-1912 közt (forrás: itt), jobbra Montenegró területi változásai 1711-1913 közt (forrás: itt).



10.-11. és 12. ábra: Balra a Cattarói-öböl velencei erőssége, a Castel San Giovanni, a hegyeken át Montenegróba vezető szerpentint őrző erőd egy XIX. század eleji litográfián (forrás: itt), jobbra a szerpentin ma légifelvételen (forrás: itt), középen pedig Miléna, II. Miklós herceg hiitvese (forrás: itt). Montenegró tengerparti hegyei közül az 1.750 méteres Lovčen a legmagasabb. Hatalmas tömbje a Cattarói-öböl, sőt messze a dél-Adriai partvidék legmarkánsabb tájékozódási pontja. Az erőd bal oldala mellől induló régi, évszázados szerpentin szűk fordulóit és meredek kaptatóit már nem használja senki, mégis máig jól láthatók a hegy oldalába marva. Eredetileg a montenegrói kereskedők és parasztok használták, akik ezen az úton ereszkedtek le hegyvidéki otthonaikból a tengerpartra, hogy a cattarói városfalak előtti ún.: „montenegrói bazárban” értékesítsék áruikat. A szerpentin egymást követő cikk-cakkjai a magasból hatalmas „M”-betűket formáznak, s a regényes képzeletű montenegróiak szerint nem véletlenül: úgy tartják, hogy az utat tervező osztrák-magyar útépítő mérnök reménytelenül szerelmes volt Miklós herceg hitvesébe, Miléna királynéba, s ezzel próbálta a közömbös asszony érdeklődését felkelteni.

1883-1898: Gyermekei orosz, német, olasz és szerb dinasztikus házasságai révén erősíti Montenegró nemzetközi helyzetét. Ausztria-Magyarország felé azonban eredménytelenül keres kapcsolatot, bár a császári és királyi diplomácia távolságtartó hűvös eleganciával fogadja, a sajtóban durva élcek céltáblája a „szatócs-király” (aligha véletlen, ha a „Cigánybáró” hangoskodó, ravasz, alattomos, pénzsóvár kupece – Zsupán – karakterében valaki Nikita hercegre ismer).


13. ábra: A montenegrói uralkodócsalád és rokonsága (forrás: itt).


1903: Szerbiában katonai puccs dönti meg a Habsburg-barát Obrenovics dinasztiát és a katonatisztek a pánszláv eszmék iránt lelkesedő Karađorđević családot ültetik trónra. Ettől kezdve vámháborúk és területi viták terhelik az egyre ellenségesebbé váló osztrák-magyar és szerb kapcsolatokat. Amikor Szerbia bejelenti igényét az 1878 óta osztrák-magyar igazgatás alatt álló Bosznia-Hercegovinára, a Monarchia 1908-ban megszállja Boszniát. A szerbek ekkor Montenegró felé próbálkoznak, s felvetetik a két ország egyesülésének lehetőségét. Az egyesülést a Monarchia úgy akadályozta meg, hogy a boszniai megszállást a két országot elválasztó oszmán tartományra, a Novi Pazar-i szandzsákra is kiterjeszti.



14.-17. és 18.-21. ábra: Fent montenegrói események a nemzetközi sajtóban: fent balra a Corriere della Serra olasz napilap illusztrált melléklete, a La Domenica del Corriere 1913. május 4. és 11. közötti számában azt mutatta be, amint a montenegrói uralkodó bejelenti hadseregének Cetinjében, hogy a törökök átadták Scutari városát a montenegróiaknak 1913. április 22-én (forrás: itt), míg fent jobbra a Le Petit Journal mutatja be a hadba induló sereget bíztató uralkodópárt (forrás: itt), középen pedig Montenegró címere és az uralkodó portéjával díszített postabélyege látható (forrás: itt és itt). Lent balra Miklós herceg egy Suchard-csokoládé papírján (forrás: itt) és a Balkán-háború idején 1912-ben a Le Petit Journal címlapján (forrás: itt), középen a montenegrói fizetőeszköz, a perper (váltópénze a para) egy 10 perper névértékű aranyérméje (forrás: itt).


1905-1909 között: Miklós herceg létrehozza országa első valódi alkotmányát, s bevezeti a nyugat-európai jellegű sajtószabadságot és törvénykezést. Kereskedelmi kiváltságokat ad a Giuseppe Volpi és Piero Foscari vezette velencei tőkés-csoportnak az ország gazdasági erőforrásainak kiaknázására, az ipari tevékenységek megnyitására és a közlekedési infrastruktúra kiépítésére.

- Létrehozzák a dohánymonopóliumot és modern dohányfeldolgozó üzemet építenek Podgoricában.

- Olasz kormánytámogatással megalapítják az Antivari Társaságot, amely 1906-1908 között megépíti az ország első vasútját, egy 44 km hosszú keskeny nyomközű vonalat Bar és Virpazár közt, 1909-re pedig egy modern nagyvasutat Antivariból.

- Az öbölben vámszabadterület, a kikötő mellett pedig – a régi Pristan helyén – új város épül olasz mérnökök tervei szerint.

- A Shkodrai-tavon megszervezik a tó közlekedését és mólókat építenek Virpazarban, Crnojevićában és Plavnicában.

- Guglielmo Marconi rádióállomást létesít a Volovica-fokon, mely a San Cataldo állomással kommunikál az itáliai Bariban. 

1906: Perper néven bevezeti az állam saját valutáját (váltópénze a para).

1910: II. Miklós herceg felveszi a királyi címet és, mint király, I. Miklós néven uralkodik.

1912: Katonai szövetségre lép Bulgáriával, Görögországgal, Szerbiával és Romániával a törökök Európából való kiűzésére. 

1914: A világháború kitörésekor sereget küld Szerbia támogatására, hogy közösen vessenek véget a balkáni osztrák-magyar jelenlétnek.





22.-25. ábra: A haladás korabeli jelképeinek megjelenését Montenegróban az olaszokkal történtő gazdasági együttműködés biztosította. Fent a Pristan helyén épült modern kikötő, Antivari, s a Rumija-hegységen keresztül az ország belsejébe vezető, a Shkodrai-tóig húzódó keskeny nyomközű vasúti pálya terve, a fotókon pedig a kikötőt a tenger felől védő körgát létesítési munkálatai, a felépült vasút és az uralkodó automobilja - érdemes megfigyelni a király kezeihez szerkesztett tülköt, amellyel személyesen utasíthatja rendre az utat illetlenül elfoglalókat (forrás: itt és itt).


 A hajó története a montenegrói átvételét követően: 

1905.01.01.: A ZAZA megérkezik Pristanba, a későbbi Antivari (ma: Bar) kikötőjébe, ahol két nappal később átveszi Niko Janković kapitány és a montenegrói legénység, s 15 t szénnel rakodva a Cattaroi-öbölben fekvő Meljinébe viszik. Az első két hónapban a királyi család szállítására használják Meljinéből Albániába (Nikita további területeket remél a Bojana-torkolatánál fekvő Kastrati-síkságon és Szkutari városának bekebelezésével, ezért gyakori jelenlétével igyekszik nyomatékosítani az igényét).

1905.03.23.: A ZAZA fedélzetén Nikita herceg ünnepséget tart, Antivari kikötőépítési munkálatainak megkezdése alkalmából. A körgát létesítésével hivatalosan kezdetét veszi Montenegró fő kikötőjének építése.

1905.04.22.: Mivel az osztrák-magyar hadvezetés úgy értesül, hogy a ZAZA 2 db 47 mm-es ágyúval is felszerelhető, a Monarchia haditengerészetének február 22. óta tartó 11 hetes adriai hadgyakorlatán résztvevő készenléti hajóraj TB-36 számú torpedónaszádja azt a feladatot kapja, hogy a hercegi jachtnak álcázva hajtson végre imitált torpedótámadást a Téli Hajóraj hazatérő egységei ellen. Az álcázott egység a hajnali szürkületben 300 m-re megközelíti a HABSBURG csatahajót majd kilő rá egy vészrakétát, jelezve, hogy „megtorpedózta”. A harcszerű gyakorlat során alkalmazott csel tapasztalatai beépülnek a kiképzésbe.

1907.12.01.: Mirko herceg és Natalija Konstantinović két, halálos beteg kisfia, Stefan (1903-1908) és Stanislav (1905-1908) hercegek utolsó napjaikat a Cattaróban horgonyzó ZAZA fedélzetén töltik. Stanislav 1908. január 4-én a jachton hal meg, testvére, Stevan alig két hónappal később a franciaországi Cannes-ban követi.

1908.07.28.: Danilo trónörökös a Bojana-folyón hajózva a ZAZA átkereszteléséről dönt. A hajó új neve RUMIJA, a Bojana-torkolat közelében található, a tenger és a Skodrai-tó közt fekvő hegyvonulat után. A montenegróiak hegyek iránti szeretete eredetmondáikon alapul. A legenda szerint, amikor Isten a világot teremtette, a zsák, amelyben a hegyek voltak, kiszakadt, és a hegyek őrült összevisszaságban kiestek belőle arra a helyre, amely aztán a hazájukká vált (II. Péter vladika "Gorski vijenac" – "Hegykoszorú" – című epikus költeménye Szerbia és Montenegro nemzeti eposza).

1912.01.14.: A hajó új parancsnokot kap Ivo Đokic kapitány személyében.






26.-30. ábra: A  RUMIJA és második, egyben utolsó parancsnoka (fent), valamint a hajóról fennmaradt korabeli fotók és filmhíradó-részletek (forrás: itt, itt, itt, itt és itt)..

30. ábra: I. Miklós portréja (forrás: itt). A „szatócs-király” nem épp hízelgő ragadványnevét annak köszönhette, hogy – amint a korabeli sajtó fogalmazott „nyíltan és szemérmetlenül árulta politikai jóindulatát azoknak a nagyhatalmaknak, amelyeknek érdekei voltak a Balkánon. A monarchia külügyi kormányától rendes évjáradékot húzott, Oroszországot állandóan pumpolta, … ágyúparkját és munícióját hitelre vásárolta Franciaországtól, - de az árával örökre adós maradt…”. Népszerűségét az osztrák csekkhamisítási botrányban játszott állítólagos szerepe sem növelte. Udvarának egyik megélhetési forrása ugyanis az Ausztria-Magyarországgal kötött váltó- és hitel-megállapodás volt: a montenegrói postakincstár rendszeresen utalt át tetemes summákat Bécsbe látogató rokonainak; a Cettinjében feladott utalványokról azonban a két ország közötti féléves elszámolás alkalmával kiderült, hogy nincs mögöttük fedezet. Addigra azonban a montenegrói tartozás már meghaladta az 500.000 koronát! Aligha véletlen tehát, hogy a fenti kép alá a következő felirat került a Tolnai Világlapja egyik 1913. évi számában: „A vén Nikita – Olaszország apósa – aki minden európai nagyhatalmat végigpumpolt, háborúban és békében egyaránt. A melle is tele van mindenhonnan összekoldult rendjelekkel”. Pedig ugyanez az újság 1909-ben még lelkendezve számolt be arról, hogy a szigorú apa száműzte leányát, Xénia hercegnőt (Karađorđević Péter, a későbbi szerb király feleségét), amiért az részt vett egy Monarchia-ellenes tüntetésen.

A bevetés:

A RUMIJA elsüllyesztése előtt az ahhoz vezető okok láncolatát célszerű megismerni. Hogyan vált ellenségessé a Monarchia és Montenegró viszonya, miért válhatott katonai célponttá a hajó? Ezekre a kérdések válaszolunk elsőként. 

1913.03.19.: Az európai Törökország eltűnését és Albánia létrejöttét eredményező első Balkán-háborúban Montenegró a formálódó új állammal szemben bejelen-tette igényét a Shkodrai-tó egészére, magára Shkodra (az egykori török Szkutari) városára, és a Bojana-folyó torkolatától délre és keletre elterülő, a Drin-folyóig terjedő nagy kiterjedésű síkságra. A területi vita nyomán hevesen fellángoltak a harcok, amikor a tengerpartra vágyó Szerbia hadserege megszállta Albániát, s a megszállókhoz a montenegróiak is csatlakoztak. A konfliktust aggodalommal szemlélő osztrák-magyar haditengerészet Maximilian Njegovan ellentengernagy parancsnoksága alatt megalakította az I. Hajóhad-osztályt, amelyet a nemzetközi helyzetre tekintettel március 21-én a Cattarói-öbölbe, Meljinébe vezényeltek. A balkáni válság megoldására a nagyhatalmak felszólították Szerbiát és Montenegrót Albánia kiürítésére és Szkutari ostromának beszüntetésére. Mivel Montenegró a felszólításnak nem tett eleget, a nagyobb nyomaték kedvéért nemzetközi flottatüntetést rendeltek el, melynek gyors végrehajtását a hadműveleti területhez közeli fekvése miatt csak az osztrák-magyar haditengerészettől várhatták. A cs. és kir. hadihajók így csakhamar megjelentek a montenegrói tengerparton Antivari előtt és a Bojana-torkolatnál.


31. ábra: A Balkán-háborúk területi következményei: az európai Törökország felosztása Bulgária, Görögország, Montenegró, és Szerbia között, valamint Albánia megalakítása Szerbia tengerhez jutásának, s Montenegró Szkutari irányú terjeszkedésének megakadályozására (térkép: Dr. Balogh Tamás).


1913.04.23.-10.20.: Nemzetközi haditengerészeti rendfenntartó erők Szkutarinál és a Bojana-torkolatban. A folyón a postaforgalmat osztrák-magyar és olasz egységek felváltva tartják fenn.

1914.08.05.: Montenegró hadat üzen a Monarchiának.

1914.08.08.: A ZENTA és a SZIGETVÁR cirkáló – az USKOKE torpedóromboló, valamint a TB-72 torpedónaszád kíséretében – támadást intézett Antivari ellen, s szétlőtte a rádió-állomást és a vasúti berendezéseket. Ezek voltak a világháború első lövései az Adrián. A hadművelet elsődleges célja annak a drótnélküli távíróállomásnak a szétrombolása volt, amelyen keresztül Montenegró kapcsolatot tarthatott a szövetségeseivel.


32. ábra: A Volovica-fokon berendezett rádióállomás Antivari előtt (forrás: Itt).


1914.08.10.: Ausztria-Magyarország hadikövet útján közölte Montenegróval partjainak blokád alá vételét, egyidejűleg a Külügyminiszter magához kérette a Bécsbe akkreditált diplomatákat és a blokádot nemzetközileg is deklarálta. A RUMIJA jacht elsődleges katonai célponttá válik, mivel fegyveres erő és hadianyag, illetve egyéb ellátmány szállítására használják.

1915.02.14.: Osztrák-magyar tengerészeti repülők egy kisebb kisebb vitorláshajó vontatása közben észlelik a RUMIJA-t Dulcigno (ma: Ulcinj) közelében Antivari felé haladtában. A cs. és kir. Haditengerészet cattarói bázisán riasztják a TB-15 és a TB-68 torpedónaszádokat, hogy az 1905-ös hadgyakorlat tapasztalatainak megfelelően fogják el a jachtot. A montenegrói köteléket Antivari előtt érik utol, ahol a RUMIJA a montenegrói parti ütegek lőtávolába húzódik. Az Erwin Wallner sorhajóhadnagy vezette kötelékből a TB-68 torpedónaszád azonban az ellenséges tűzzel mit sem törődve behatol a kikötőbe, hogy elzsákmányolja a jachtot és az általa vontatott vitorlásokat. Az Antivari mólófejtől mintegy 2,0 km-re északra fekvő Ratac-foki Šušan-üteg azonban végül elűzi.


33. ábra: A RUMIJA jacht egy vitorlás szállítóhajót vontat (forrás: itt).


1915.02.21.: A második osztrák-magyar kísérlet a RUMIJA zsákmányul ejtésére. A jacht 87 montenegrói önkéntessel hajózik Medovából Antivari felé ezúttal is két kisebb vitorlást vontatva. A Bojana-torkolat magasságában azonban Ivo Đokic kapitány észleli a Dulcigno előtt járőröző osztrák-magyar kötelék füstjét, ezért az albán partok közelébe húzódva igyekszik elrejtőzni, ahol - a hajó orrával a parti fövenyre kifutva - biztosította az önkéntesek partraszállását, majd az éj leple alatt visszatért Medovába.


34. ábra: A RUMIJA montenegrói katonákkal (forrás: itt).


1915.03.01.: A RUMIJA Medovából Antivariba indul, ahová még pirkadat előtt megérkezik és kiköt a kikötő körgátja mellé. A délután folyamán itt észleli a Cattaróból felszállt osztrák-magyar légifelderítés, melynek jelentése nyomán a tengerészeti parancsnokság elrendeli az újabb rajtaütést. A hadművelet célja a RUMIJA elfogása vagy elsüllyesztése, a kikötői infrastruktúra rombolása, a parton tárolt élelem- és lőszerellátmány megsemmisítése. Az akció végrehajtását a CSIKÓS, a STREITER és az ULAN rombolókra, valamint a TB-57 (Albert Heinz-Erian shgy.), TB-66 (Guido Magerl von Kufheim shgy.) és TB-67 (Johann Ressel shgy.) torpedónaszádokra bízzák, amelyek éjfélkor hagyják el a cattarói bázist Albert Heinz-Erian sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt.  A rajtaütést a naszádoknak kellett végrehajtani a rombolók fedezete alatt, amelyeknek elsősorban a parti ütegekkel kellett felvenni a tűzharcot, magukra vonva a tüzérség figyelmét, amíg a torpedónaszádok behatolnak a kikötőbe.

02:30:00.: Erős széllökésekkel nehezített viharos, esős éjszakai út végén az osztrák-magyar hadihajók hajnalban megérkeznek Antivari elé, ahol a kibontakozik a hadművelet:

- A Volovica-foktól 1000 m-re a CSIKÓS, tőle 2000 m-re északnyugatra a STREITER, nyugatra ugyanilyen távra pedig az ULAN vesz fel tüzelőállást a parti ütegekkel szemben, melyek néhány perccel később tüzet nyitnak a hajókra, amelyek fényszóróikkal igyekeznek elvakítani a montenegrói tüzéreket.

- A három osztrák-magyar torpedónaszád ezalatt a Crni Rat-fok irányából szorosan a partok közelében teljes gőzzel előre törve megkezdi a behatolást a kikötőbe, kihasználva az erősödő vihar nyújtotta fedezéket. Amint a hajók a kikötőbe értek, az eső eláll, s a szél eloszlatja a felhőket, miközben a holdfény erősen és tisztán megvilágítja a kikötőt. A TB-57 ekkor három torpedót indít a móló irányába. Ezek a parttól a teljes hossza kb. harmadánál találják el a mólót, teljesen átszakítva azt.

- A montenegrói parti ütegek ekkor a nyílt tengeren lévő rombolókról a kikötőben lévő naszádokra helyezik át a tüzüket, melyet azok a rendelkezésükre álló 47 mm-es ágyúkkal igyekeznek viszonozni. A királyi nyári lak, a Topolica-palota közelében felállított könnyű üteg is bekapcsolódik a tűzpárbajba, magára vonva a naszádok tüzét.

- A TB-66 ezalatt megközelíti a parthoz közeli épen maradt móló-szakaszt, ahol robbantó-különítménye a másik két naszád géppuskásainak fedezete alatt partra száll, hogy végrehajtsa a feladatát. A szabotázs-csoport kihelyez három tengeri aknát a parti tárházak vonalában, majd betör a raktárakba, ahol nagy mennyiségű gabonát talál, amit felgyújt, majd veszteség nélkül visszatér a naszádra.

- A TB-57 parancsnokhelyettese, Paul Meixner hadnagy ezalatt átszállt a RUMIJA-ra, amelyről a saját legénysége már korábban elmenekült. A hajót elkötik a parttól, de a horgonyát nem tudják felvonni, mivel a hajó kazánjai nincsenek felfűtve, így a horgony gőzcsörlőjét nem lehet üzembe helyezni. A horgonyláncot ezért gránáttal szétrobbantják, mire a horgonyáról elszabadult hajó géperő nélkül sodródni kezd északkelet, azaz a part irányába, a montenegrói ágyúk felé.


35. ábra: A RUMIJA elleni hadművelet résztvevő egységei, a CSIKÓS romboló (fent) és a TB-68 jelű torpedónaszád, valamint a bevetés térképvázlata (forrás: itt, és itt, térkép: Theodor Braun, in.:Hans Hugo Sokol: Österreich-Ungarns Seekrieg 1914-1918 II. 103. o.).


03:25:00: A jachtot megközelítő torpedónaszád vontatókötelet dob át, de azt a heves viharban nem sikerül rögzíteni. Mivel a mozgástér gyorsan csökken, a RUMIJA elvontatásának esélye is elenyészik. Albert Heinz-Erian sorhajóhadnagy ezért visszatérésre utasítja az embereit, az őket átvevő TB 57-nek pedig megparancsolja a jacht megtorpedózását.

03:45:57: Az osztrák-magyar zsákmánylegénységet átvevő TB-57 eltávolodik és 200 m-ről torpedót lő ki a RUMIJA-ra, amely a hajóközépen, valamivel a kémény előtt találja el a hajót, amelyet kettétép a robbanás ereje, így azonnal elsüllyed.

04:00:00: A cs. és kir. torpedónaszádok megfordulnak, s a kikötőből kifutnak a nyílt tengerre, ahol csatlakoznak a rombolókhoz. Bár a művelet befejező szakaszában a dühösen tüzelő montenegrói ágyúk lövedékei már igen közel hullanak a hajókhoz, közvetlen találatot nem érnek el, csupán repeszek zuhannak a fedélzetre, de személyi sérülést, anyagi kárt nem okoznak.

04:05:00: A montenegróiak egyetlen sikere a TB-57-es csónakjának megsemmisítése, amelyről a RUMIJA horgonyláncát elszakítani hivatott robbanóanyagot helyezték ki, de a felélénkülő tűzharcban nem volt idő újra a fedélzetre venni. A TB-66 igyekszik kivontatni a kikötőből, de az egyik montenegrói üteg telitalálatot ér el rajta, szilánkokra forgácsolva az üres csónakot.

04:15:00: A naszádok a kikötőn kívül egyesülnek a rombolókkal, majd északnyugat felé elhajóznak. A RUMIJA elsüllyesztése kulcsfontosságú volt az osztrák–magyar hadsereg számára, hogy előnyre tegyen szert az első világháborúban. Ez végül óriási problémákhoz vezetett Montenegró hadseregének és polgári lakosságának ellátásában 1915-16 őszén és telén. A RUMIJA elvesztése végül katonai vereséghez és a Montenegrói Királyság 1916 januári kapitulációjához vezetett. A Kövessházi Kövess Hermann vezette osztrák-magyar megszálló erők benyomulásakor I. Miklós király igyekezett fegyverszünetet kérni, de az osztrák-magyar főparancsnokság a harcok folytatására adott utasítást, így a montenegrói udvarnak menekülnie kellett. Végül sikerült eljutniuk Olaszországba, ahol a király veje, III. Viktor Emánuel védelme alá helyezték magukat. Többé nem térhettek vissza.


36. ábra: Fent a Montenegró osztrák-magyar megszállása után olaszországi, majd francia emigrációba vonult I. Miklós király és veje, az olasz király találkozásának karikaturisztikus ábrázolása az 1848-1944 között kiadott "Kadderadatsch" című politikai-szatírikus magazinban és fotón a valóságban. Lent az uralkodó pár két gyermekével, Xénia és Vjera hercegnőkkel a franciaországi Neuillyben. Bár az első világháborút Montenegró végülis a győztesek oldalán fejezte be, az ország kényszerűen beolvadt Jugoszláviába, amely végül nem a montenegrói, hanem a szerb királyi család jogara alatt egyesült, mivel a Karađorđevićek pont a Petrović-Njegošokkal kötött házasságukra hivatkozva tartottak igényt erre, felróva I. Miklósnak, hogy Mirkó fiát a háború alatt Bécsbe küldte, egyesek szerint azért, hogy az osztrák-magyar birodalommal kötendő különbékét elősegítse (forrás: itt, itt és itt).

A roncsok és a lelőhely története:

1918-1967: A következő évtizedekben Antivari – immár Bar - kötőjét tovább-építik és bővítik. A RUMIJA mindössze 8,3-12,5 m mélyen fekvő roncsai gyakran akadályozzák ezeket az erőfeszítéseket, ennek ellenére nem tesznek kísérletet a roncsok kiemelésére (noha a francia DAGUE romboló maradványait a felszínre hozzák). Végül a Montenegrói Kulturális Örökségvédelmi Hivatal védett kulturális örökségként veszi nyilvántartásba és épségének biztosítására kibójázza a helyét.




36. ábra: Fent a Bari kikötő napjainkban (a roncs pozíciója piros nyíllal jelölve), középen a kikötő hajózási térképe a roncs jelzésével, lent pedig a roncs helyzetét mutató részlet és a maradványokról készült első SONAR-felvétel (forrás: itt, itt és itt)

1972.05.01: A „Pobjeda” c. lap a kikötő mélységének növelésére irányuló kotrási munkákkal összefüggésben felveti a roncs feldarabolásának és áthelyezésének lehetőségét (az érdekesnek ítélt részek múzeumi hasznosítását) I. Miklós király palotájának parkjában, de nem tesznek semmit a terv valóra váltása érdekében.

1972-1990: A kikötői vízterület közepén, csekély mélységben fekvő roncsot az évek során a Bar kikötőjébe érkező nagy hajók részéről különböző károk érik, amikor ezek ráfutnak és nekiütköznek a maradványoknak.

1992-2003: A lelőhelyet különféle búvárok nagyrészt kifosztják. A királyi jacht harangja ma egy magángyűjteményben van, Újvidéken. A hajó modellje a spliti Horvát Tengerészeti Múzeum kiállításának része. A TB-67 torpedónaszád fedélzeti torpedóvető csövét, amelyből a mólót elpusztító torpedót kilőtték, az olaszországi Rovereto Hadtörténeti Múzeumában őrzik.

1993, 1994: Dušan Varda tapasztalt búvár és dokumentumfilm-rendező vezetésével Tvsorozat készül a roncsokról Montenegró víz alatti világa („Podvodni svijet Crne Gore”) és a Dél-tenger titkai („Tajne južnog mora”) címmel.


37. ábra: A RUMIJA roncsairól készíült dokumentumfilm DVD-borítója (forrás: itt).

2003-2025: A NATO-szankciók megszűntével a kikötői tevékenység felélénkül, a még megmaradt roncsokat lényegében széttapossák a kikötőbe érkező nagyhajók. A növekvő szennyezettség a láthatóságot is rontja, 2016 óta a filmkészítés lehetetlen.

2024.12.01.: A Montenegrói Hidrometeorológiai és Szeizmológiai Intézet Hidrográfiai és Óceanográfiai Tanszéke a kotori Montenegrói Egyetem Tengerészeti Régészeti Laboratóriumával együttműködésben, Luka Ćalić és Radovan Kandić hidrográfusok, valamint Darko Kovačević víz alatti régész közreműködésével befejezi a roncsok korszerű, NORBIT iWBMS (Integrated Wideband Multibeam System) többnyalábos szonárral végzett elektronikus feltérképezését.




38.-40. ábra: A RUMIJA lelőhelyének 2024. decemberi ábrázolása (forrás: itt).


A jacht roncsairól mára kialakult kép a következő:

- A maradványok kelet-nyugati irányban, a fő hullámtörőtől 80 méterre, 18 méteres mélységben találhatók egy – az időközben a környezetében végrehajtott kotrások által kialakított mesterséges víz alatti „dombon”.

- A hajótest az orrnál nagyjából az egykori vízvonalig, a tatnál kevésbé (a hajócsavar kilátszik) belesüpped a medert borító iszapba.

- A torpedó robbanásakor kettétört hajótest két fele az elsüllyedése óta eltelt időben a lelőhelyet háborgató külső beavatkozások nyomán bizonyos mértékben elmozdult és el is távolodott egymástól. Az orr-rész egyértelműen rosszabb állapotú, mint a tat.

- A hajó teljes felépítménye megsemmisült, csak a hajótest héjazata, a horgonylánc és a hajócsavar látható.

- A hajótest oldalába vágott ökörszem-ablakok nyílásában a bronz ablakkeretek még sokáig láthatók maradtak, de mára már ezek sincsenek meg.

- A látható részek közül a leglátványosabb a hajó kormánylapátja, a törött orrárboc csonkja és a horgonycsörlő.

Összességében a RUMIJA mára egy széttaposott konzervdobozra hasonlít, az egykor pompás gőzüzemű vitorlás jacht felidézéséhez ma már komoly képzelőerő szükséges.

„Mindenki a tankhajókra mutogat, pedig ők kevés kárt okoztak a jachtot kifosztó víz alatti kalózokhoz képest. Mára a víz alatti értéktárgyakkal kereskedő orrgazdáknak sem maradt itt semmi eladni való. Az állam nem foglalkozik vele, a törvényeket meg senki sem tiszteli. A RUMIJA már nem kulturális emlék, vagy legalábbis már nem néz ki annak.” – Dušan Varda.

41.-42. ábra: A RUMIJA felszínre hozott harangja az inzertben és a lelőhely SONAR-felmérésének vizualizációja (forrás: itt és itt).


A jacht terveinek rekonstrukciója: 

2025.03.23.: Princz Ágoston, az Alma Matters Production Kreatív Producere Dr. Balogh Tamáshoz, a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület elnökéhez és a Magyar Búvár Szakszövetség Tudományos Alelnökéhez fordult azzal a megkereséssel, hogy a Montenegróban bejegyzett Era creatıve GROUP DOO. munkatársai, a török Ahmet Küçükkayalı rendező és a szerb Selma Babajic producer keresnek magyar szakértőt a hajó történetét érintő osztrák-magyar vonatkozások megfelelő reprezentációjához a török Umay Production fővállalkozásában Deniz Umay Şahin producer és Umay Kök rendező együttműködésében a RUMIJA roncsairól készülő dokumentumfilmhez, amely a hajó történetének török kutatója, a Törökországban és Montenegróban élő Bengiz Özdereli munkáját is bemutatja.

2025.03.23-05.06.: Mivel a dokumentumfilmben szeretnék felhasználni a hajó 3D digitális modelljét, el kellett készíteni a hajó terveinek megbízható – hiteles – rekonstrukcióját. Tekintve, hogy ezek nem maradtak fenn (vagy, ha mégis, akkor egyelőre lappanganak), a rekonstrukciót a skót hajógyárak tervanyagából kiválasztott hasonló gyártmányok analógiáinak felhasználásával, valamint a roncsok és a fennmaradt eredeti fotók alapján lehetett elvégezni.


43. ábra: A korabeli skót hajógyárak gyártmányai közül a RUMIJA terveinek rekonstrukciójához analógiaként figyelembe vett minták (forrás: itt, itt, itt és itt).

44 -45. ábra: A RUMIJA rekonstruált főnézeti és általnos elrendezési rajzai (készítette: Dr. Balogh Tamás).



Források:

A hajó brit tulajdonban töltött időszakához:
- Caledonian Maritime Research Trust: Scottish built ships (forrás: itt)
- R.H.Beaumont Diary Account of cruise on the SS Zaza; 1903, in: eHive, 02/020 (forrás: itt)

A hajó ottomán tulajdonban töltött időszakához:
- Uğur Özcan: II. Abdülhamid Dönemi Osmanlı Karadağ Siyasi İlişkileri TTK Yayınları (forrás: itt),
- Jovan Muhadinović: Posjeta knjaza Nikole Ccarigradu 1899. godine (forrás: itt)

A hajó montenegrói tulajdonban tölött időszakához:
- Željko Milović: Rumija kao zgnječena konzerva (forrás: itt)
- Vladimir Đurić Đura: Iz našeg ugla: Famozna jahta (forrás: itt)

A bevetéshez:
- Hans Hugo Sokol: Österreich-Ungarns Seekrieg 1914-1918, Amalthea Verlag 1929., 101.-103. o.
- Siniša Luković: The Austro-Hungarians stole "Rumija" right in front of the Montenegrins. (forrás: itt).

A roncsok történetéhez:
- Siniša Luković: Kako je uništen najveći crnogorski brod u Prvom svjetskom ratu – jahta kralja Nikole “Rumija” (forrás: itt)
- Siniša Luković: Kao "Rumiju" kralja Nikole na marku stavili jahtu Benita Musolinija (forrás: itt).
- Dragan Gačević: Stotinu i jedna godina od potapanja jahte Rumija (forrás: itt)
- Siniša Luković: Royal yacht "Rumija" mapped: Digitized state of the wreck of the historic ship (forrás: itt)
- ZHMS: Detektovana olupina kraljevske jahte ”Rumija” u akvatorijumu Luke Bar (forrás: itt)

2025. április 26-27-én Mosonmagyaróváron és Esztergomban is jeles hajózástörténeti kötődésű programokra került sor, melyekben egyesületünk is érdekelt volt. Mosonmagyaróváron ezen a hétvégén tartották a XXVII. "Mosonshow" nemzetközi makettkiállítást és versenyt, Esztergomban pedig a XII. "Akkor és Most Jármű Expo"-t, azaz a Veterán és Új Járművek Kiállítását. Képriportunk következik.

MOSONMAGYARÓVÁR:

Az 1999. óta működő mosonmagyaróvári nemzetközi modellkiállítás és verseny zsűrijében Egyesületünk eddig 2009-2010, 2012-2013, 2015-2016 és 2024. folyamán közreműködött. A szervezők felkérésére idén is bekapcsolódhattunk a vitorláshajó kategóriában nevehzett alkotások zsűrijébe, de sajnos programütközés miatt idén nem élhettünk a felkínált lehetsőéggel. A nagyszabású versenyről így az Egyesületünkkel együttműködő R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagja, Veit András készített képes beszámolót, amelyet nagy örömmel osztunk meg az érdeklődőkkel. Összefoglalóként a legfontosabb adatok: 

Míg 2009-ben 38 országból 2 700 alkotást, 2024-ben 47 országból érkezett 975 alkotó 3 025 makettjét neveztek a versenybe, addig a 2025. évi MOSONHOW 10 figura- és járműcsoportjában - a kiemelt kategóriákkal együtt összesen 89 kategóriában - 42 országból több mint 700 makettező, 2 200 alkotását mutatták be. A versenyzők közt olyan egzotikus országok alkotói is képviseltették magukat, mint Japán, Kína, vagy Brazília, illetve idén először Pakisztán és Venezuela. Míg tavaly kereken 100 hajót neveztek a versenybe, addig idén csak mintegy 40 hajómakett és modell vett részt a megmérettetésen
.

1. ábra: Portugal karakk, a SAO GRABIEL makettje (a Revell egy régebbi M=1:100 méretarányú műanyag kitje látványosan feljavítva). Alkotója a műanyag árbocokat és fröccsöntött vitorkákat fa, és textil anyagúra cserélte, ahogy a műanyagból fröccsöntött csarnakokat és hágószálakat is valódi kötéllel helyettesítette. Mindez a műanyagot látszatra meghökkentő eredetiségűű fává változtató festéssel együtt igen szép modellé avatta a kis műanyag-készletet.



2. ábra: Kínai dzsunka Cseng-Ho flottájából. Bár nagyméretű, látványos modellről van szó, a főárboc sudarán elhelyezett keresztvitorla és az árbocok közötti kötélzetre kifeszített háromszögletű tarcsvitorlák alkalmazása ezeken a hajókon még aligha volt szokás, mivel ezek a tipikusan európai jellegzeességek a kínai hajókon csak a protugál hódítást követően az 1550-es években jelentek meg.

3. ábra: Spanyol galleon, a SAN JUAN de BAUTISTA modellje. A D'Agostini építőkészletéből készült M=1:50 méreatarányú modell kialakítása biztos anyagismeretre és szerszámhasználatra utal, a készlet olyan gyengeségeit azonban, mint az oda nem illő fém tengeri csikót, a barokk korlátbábokat, stb. az alkotó bátran kor- és anyaghű (fa) faragványokra cserélhette volna. Ennek ellenére ez egy igényesen összeállított modell, amelynek külön erénye az orrvitorlarúdon a vakvitorla felett elhelyezett kasvitorla szép bemutatása.

4. ábra: A brit ROYAL CAROLINE jacht saját építésű fa modellje, Roland Vlahovic alkotása (fent) és a THERMOPYLAE klipper M=1:220 méretarányú Revell műanyag kitje, valamint a SAN JUAN de BAUTISTA metszetmodellje.

5. ábra: A német SCHARNHORST páncélos cirkáló modellje.

6. ábra: A német SCHLESWIG HOLSTEIN csatahajó (fent) az eredeti konfigurációja szerint és a DERFLINGER csatacirkáló (lent).

7. és 8. ábra: A brit HMS AGINCOURT dreadnought típusú csatahajó - a világ valaha volt legtöbb ágyútoronnyal felszerelt csatahajója.

9. ábra: Az osztrák-magyar SZENT ISTVÁN csatahajó M=1:200 méretarányú Trumpeter műanyag kitje, a VIRIBUS UNITIS-ből átalakítva. Sajnálatos, hogy a máskülönben szép és izgalmas maketten a modellező a torpedóvédő hálót tartó rudazatot is megjelenítette, amelyet a SZENT ISTVÁN-ra sohasem szereltek fel. A maketten az alkotó a hajóelhagyás előtt a fedélzeten gyülekező legénység azon tagait is elhelyezte, akik a korabeli filmfelvételek tanúsága szerint a lövegtornyokból felhozott lőszert a tengerbe vetették, ám ezeket a tengerészeket sajnos a torpedótalálatoktól megdőlt hajó magas oldalára állította, miközben a fennmaradt archív anyagokból egyértelműen tudható, hogy a műveletre a másik oldalon került sor.  A makett ennek ellenére kifejezetten látványos alkotás.

10. ábra: A brit HMS RODNEY csatahajó (fent) és az amerikai USS ALASKA csatahajó (lent). Utóbbi víz alatti részén a lerakódásokat érzékeltető festés pazar kidolgozottsága az alkotó tudásának egyértelmű  dícsérete.

11. ábra: A brit HMS COLOMBO könnyűcirkáló (fent) M=1:350 méretarányú műanyag kitje a Trumpetertől, valamint a japán IJN JAMASHIRO csatahajó és az IJN KONGO csatacirkáló makettje a két hadihajó második világháborús konfigurációját bemutató elrendezéssel.

12. ábra: A japán IJN FUSO csatahajó és az IJN JUKIKAZE romboló M=1:350 méreatarányú műanyag kitje igen gazdag feljavítással.

13. ábra: A japán IJN NAGATO csatahajó (fent és középen), valamint az IJN nehézcirkáló (lent) M=1:350 méretarányú makettje.

14. ábra: A japán IJN AGAKI (fent) és IJN TAIHO (lent) repülőgéphordozók makettjei diorámaként és asztali modellként kialakítva.

15. ábra: A német DKM GRAF ZEPPELIN repülőgéphordozó és a DKM KÖNIGSBERG könnyűcirkáló makettje (fent), valamint a brit HMS FORMIDABLE repülőgéphordozó makettje.

16. ábra: A brit HMS ARK ROYAL repülőgéphordozó makettje (fent, a háttérben) és a szovjet ARKTYIKA jégtörő makettje (fent az előtérben), valamint az amerikai USS MANILA BAY kísérő repülőgéphordozójának makettje (lent).

17. ábra: Az olasz RM M.A.S. 563 jelű torpedónaszád (fent), valamint a német DKM U-295 jelű tengeralattjáró (lent az előtérben) és az amerikai USS BOXER kétéltű partraszállító hajó M=1:700 méretarányú műanyag makettje (HobbyBoss).

18. ábra: Az orosz PJOTR VELIKIJ rakétás csatacirkáló műanyag makettje fent M=1:350 (Trumpeter) és lent M=1:700 méretarányban (Dragon, Zvezda).

ESZTERGOM:

Az Esztergomi Rugby Kft. 2013 óta rendezi meg az esztergomi Nagy-Duna sétánynál található Rugby Club területén az immár hagyománnyá vált Fesztiválsziget rendezvénysorozatot, melynek szerves részét képezi a kétnapos járműkiállítás, ahol egyebek között az esztergomi székhelyű Magyar Suzuki Zrt. teljes termékportfóliója is megtekinthető az autóktól a motorkerékpárokon át a hajó- és csónakmotorokig. Az „Akkor és most járműexpo – veterán és új járművek kiállítása” című rendezvényen 2016 óta lóvontatású járműveket, kerékpárokat, motorokat, veterán személygépjárműveket, repülőgép maketteket és hajózással kapcsolatos tárgyakat is bemutatnak – utóbbiakat egyesületünk tagszervezete, a zebegényi Hajózási Múzeum, amely 2017 óta állandó résztvevője a rendezvénynek (2017-ben az előző évben Budapesten bemutatott kalóz-tematikájú vándorkiállítással, 2018-ban egyesületünk első világháborús vándorkiállításával, 2019-ben a hajógőzgépek történetével, 2022-ben a tengeri navigáció történetével, 2023-ban a m. kir. folyamerők történetét bemutató álandó kiállításunkból összeállított kamarakiállítással, 2024-ben pedig a Zebegényi Hajózási Múzeum alapításának 40. évfordulójára emlékező tárlattal). A Múzeum egyesületünkkel közösen megvalósított idei tematikáját a tengerészeti és hajós egyenruházat bemutatása határozta meg arra tekintettel, hogy az járműgyártás múltjának és jelenének találkozását biztosító rendezvény közpnti témája idén a rendvédelmi fegyveres testületek története jelentette, a XVIII. századi csendőrségi felszerelésektől a lovas, motoros és autós rendőri egységek relikviáin át a hadsereg tábori rendfenntartó/rendészeti feladatokat ellátó egységeinek felszereléséig. A rendezvényről az alábbiakban Dr. Ákos György és Hocza István tagtársunk fényképei segítségével adunk ízelítőt.

19. ábra: A Zebegényi Hajózási Múzeum egyesületünk tagjai által berendezett standja Esztergomban, a 2025. évi veteránjármű-expón. Külön öröm, hogy a rendezvény szervezői dén nemcsak figyelműkkel, de a Komárom-Esztergom Vármegyei Kereskedelmi és Iparkamara (KEMKIK) közönségdíját reprezentáló emléktárgyával is kitűntették standunkat, amelyet a szervező Magyar Suzuki Zrt. és a Neuzer Kft. oklevelével is elismertek.

20. ábra: A hajómodellek mellett a szervezők idén vasútmodelleket is bemutattak.

21. ábra: S természetesen a megszokott oldtimerek sem maradhattak el (az első három képen), ahogyan a legkorszerűbb autókat is megtekinthették az érdeklődők (az utolsó képen).

22. ábra: A Zebegényi Hajózási Múzeum és Egyesületünk csapata: balról jobbra Dr. Ákos György, egyesületünk Hajózástörténeti Tagozatának vezetője, Farkas Judith, a Zebegényi Hajózási Múzeum tulajdonosa és igazgatója, Egyesületünk Felügyelő Bizottságának tagja, Szalay Gábor, egyesületünk Hagyományőrző Tagozatának tagja és Hocza István, egyesületünk titkára.