Az Egyesületünk és a Magyar Búvár Szakszövetség szervezésében, illetve együttműködésével zajló augusztus 20-i programok véget értek. A nagy érdeklődés mellett zajlott rendezvényekről az alábbiakban tagtársanik és a rendezvények hivatalos fotósai által készített képes beszámolók közlésével adunk ízelítőt azoknak, akik idén nem csatlakozhattak hozzánk, de a képeket látva, s a beszámolókat olvasva esetleg jövőre kedvet kapnak hozzá. Köszönet a tárlat berendezésében, bemutatásában és bontásában közreműködő tagjainknak, Dr. Ákos Györgynek, Dr. Balogh Tamásnak, Hocza Istvánnak, Lábody Lászlónak és Székely Lászlónak, a Magyar Búvár Szakszövetség részéről pedig az előadások megtartásához szükséges előkészítő munkát végző Miklós Adriennek, Miklós Tamásnak, Dobák Tamásnak, valamint az előadóknak, Czakó Lászlónak, Czakó Ádámnak, Miklós Tamásnak, s természetesen Dr. Gémesi Györgynek, aki az ünnepi hajós programokat megnyitotta, s a szervezést az MBSZ elnökeként támogatta!
Kiállítás a 2025-ben 110. éve szolgálatba állított SZENT ISTVÁN csatahajó történetéről:
Az ünnepnap reggelén az 1927-ben épült PANNÓNIA történelmi motoroshajó kikötött az Országgyűlés északi homlokzata előtti pontonhoz, ahol a Magyar Honvédség légibemutatóját követően megnyitották a közönség előtt Egyesületünknek a fedélzeten berendezett kiállítását, amely a 2025-ben 110. éve szolgálatba állított SZENT ISTVÁN csatahajóra emlékezett.
1. ábra: Fent a kiállításnak helyet adó PANNÓNIA motoros kikötés közben. Lent balra a rakparton várakozó első látogatók. (fotó: Dr. Balogh Tamás). Lent jobbra a kiállítás a Szent István Nap programkínálatában a központi ünnepségek honlapján.
2. ábra: A légiparádé szereplői, amint áthúznak a PANNÓNIA motoros felett (fotó: Dr. Balogh Tamás).
A tárlaton egyedülálló módon nyert bemutatást a SZENT ISTVÁN csatahajó története, beágyazva a típuscsalád – az ún.: dreadnought-típusú csatahajók – 1905-1945 között tartó fejlődésének ismertetésébe. Ezt a negyvenéves fejlesztési periódust az 1860-1905 közötti megelőző 45 év meg-megújuló tervezési elképzelésekkel és koncepcionális váltásokkal kísért időszakának látványos, inforgafikus szemléltetése kísérte.
Az első világháború időszakát közvetlenül megelőzően létrejött alaptípust az HMS DREADNOUGHT, az első világháború ideje alatt épült továbbfejlesztett ún.: szuper-dreadnoughtokat az SMS BAYERN, a két világháború közötti ún.: „szerződéses” (a londoni és a washingtoni tengerészeti fegyverzetkorlátozási egyezmények előírásainak figyelembevételével tervezett) típusokat a RM VITTORIO VENETO csatahajó nagyméretű modellje, Ferenc János alkotása képviselte az ünnepelt, az osztrák-magyar szuper-dreadnought, a SZENT ISTVÁN csatahajó modellje – Dr. Hüvös Ferenc többszörös világbajnok hajómodellező alkotása – társaságában. A hajómodelleket tagtársunknak, Kovács Péternek a cs. és kir. haditengerészetben alkalmazott hajóágyúkról készített, egységesen M=1:25 méretarányú hajóágyú-makettjei egészítették ki.
A tablók és hajómodellek által közvetített információkat a történelmi múlt olyan kézzelfogható darabjai egészítették ki, mint a cs. és kir. Haditengerészet egyik eredeti lobogója, szextánsa, matrózgallérja, vagy éppen egy az eredeti szabásminta alapján utángyártott tengerész-egyenruha.
3. ábra: A berendezett kiállítótér és a bemutatott hajómodellek a megnyitó előtt (fotó: Dr. Balogh Tamás).
A tárlatra a nyitvatartás csaknem hat órája alatt mintegy ezer ember volt kíváncsi. A kiállítás bemutatásában közreműködő tagjaink teljeskörűen és fáradhatatlanul – ha kellett idegen nyelven (angolul, németül) válaszoltak a látogatók kérdéseire, kiemelve, hogy ezt a gyűjteményt eddig másutt még nem láthatták, egyúttal felhívva a figyelmet arra is, hogy csatlakozó rendezvényként a folyami hadihajózást bemutató tárlat is megtekinthető a Városligetben, a Magyar Honvédség 1. Tűzszerész és Folyamőr Ezred sátrában, ahol tagtársunk, Hocza István honvédelmi alkalmazott, tartalékos főtörzsőrmester mutatta be az alakulat egyesületünkkel együttműködve kialakított és fenntartott csapattörténeti gyűjteményének tárgyait..
4. ábra: A kiállítás bemutatásának pillanatképei és a tárlatvezetők (fotó: Szent István nap 2025, Ákos György, Dr. Balogh Tamás).
5. ábra: A tárlatot megnyitó Dr. Gémesi György és a látogatók bejegyzései a kiállítás emlékkönyvében (fotók: Dr. Balogh Tamás)..
Szimpózium a SZENT ISTVÁN-roncs 2025-ben 30. éve tartó kutatásának eredményeiről:
A tartalmas nap végén a kiállítás témájához igazodó szimpóziumra került sor a Magyar Búvár Szakszövetség szervezésében, ahol az érdeklődők meghallgathatták a csatahajó roncsainak kutatására vonatkozó információkat a 2025-ben immár 30 éves múltra visszatekintő – 1995 óta hosszabb-rövidebb megszakításokkal folyamatosan tartó – kutatás vezetőitől, akik most először jelentek meg együtt abból a célból, hogy ismereteiket az érdeklődőkkel megosszák.
6. ábra: A szimpózium berendezett helyszíne a Magyar Sport Házában egyesületünknek a SZENT ISTVÁN csatahajó elsüllyedését a cs. és kir. Haditengerészet első világháborús működése fényében értékelő, valamint a csatahajók fejlődéstörténetében elhelyező tablóival és a közönség. Az érdeklődésre jellemző, hogy az előadók csaknem teltház előtt beszéltek (fotó: Dr. Balogh Tamás).
Dr. Balogh Tamás: A SZENT ISTVÁN csatahajó és kutatásának jelentősége
A szimpóziumot szervező Magyar Búvár Szakszövetség – mint vendéglátó – részéről dr. Balogh Tamás, a szövetség tudományos alelnöke köszöntötte a résztvevőket és foglalta össze megnyitó előadásában a csatahajóval és a roncsaival kapcsolatos azon információkat, amelyek a kutatás fontosságát alátámasztják. Az előadás letölthető: innen.
A téma aktualitásáról szólva dr. Balogh Tamás elmondta, hogy a szimpózium témaválasztását három körülmény indokolta: egyrészt az államalapításra emlékező augusztus 20-i ünnepnap Szent István napja, másrészt ez minden évben szokásosan (mint az ország születésnapja) olyan alkalom, amikor visszatekinthetünk a magyarság több, mint ezeréves múltjának nagyszerű teljesítményeire. Ezek közül 2025-ben a SZENT ISTVÁN csatahajó szolgálatba állításának 110., a roncsai kutatására indított magyar expedíciók megkezdésének és folytatásának pedig a 30. kerek évfordulóját ünnepelhetjük.
Czakó László: az 1994-1997 közötti expedíciók
A SZENT ISTVÁN roncsainak magyar kutatását megkezdő, páratlan szakmai életúttal büszkélkedő magyar búvár előadásában alapos áttekintést adott a roncs-feltárás három évtizeddel ezelőtt történt megindításának körülményeiről és első eredményeiről. Eközben beszámolt azokról az emberi, anyagi és szakmai nehézségeiről, amelyek egy ekkora vállalkozás sikerét befolyásolták, s persze azokról a szerencsés véletlenekről is, amelyek ugyancsak hozzájárultak a sikerhez.
A személyes nehézségek körében Czakó László felidézte, hogy már a kutatás megkezdéséhez szükséges legalapvetőbb információ – a roncsok pozíciója – sem volt magától értetődő. A korabeli pozíciómeghatározás ugyanis mind osztrák-magyar, mind olasz részéről téves információkat tartalmazott (a megadott koordinátákon nem volt roncs), így a hajót keresni kellett. A munka 1992. óta tartott, de 1994 áprilisáig nem vezetett eredményre. Ekkor egy osztrák merülőcsapat, s annak tagjaként egy felvidéki magyar búvár is merült a roncsoknál, ám tőle sem a pozíció-adatokat, sem az osztrák merülésvezető nevét nem sikerült megtudni. A véletlen hozta úgy, hogy a roncsokat 1994 októberében ismét keresni kezdő Czakó László csapatának egyik tagja, Kovács György egy nemzetközi projektben találkozott az érintett osztrák búvárral, aki beszámolt neki a SZENT ISTVÁN roncsainál áprilisban végzett munkájáról. Amikor telefonon kapcsolatba léptek vele, azonnal átadta a koordinátákat.
Az anyagi nehézségekre jellemző, hogy bár az akkori Búvárszövetség – Csepregi Oszkár elnök vezetésével – mindent megtett a kutatás támogatásáért, az 1995-től évi rendszerességgel meginduló magyar-horvát expedíciók olyan úttörő vállalkozást jelentettek, amelynek a finanszírozására gyakorlatilag nem volt alkalmas pénzügyi keret. A résztvevők így döntően magánforrásaikból biztosították a szükséges fedezetet, ami esetenként rendkívüli igénybevételt jelentett számukra (Czakó László például a garázsát is eladni kényszerült, de a sorozatos áldozatvállalás a magánéletét is megterhelte, ami végül váláshoz vezetett). Amikor pedig sikerült támogatót szerezni, olykor-olykor az is előfordult, hogy a szponzoráció a támogató visszalépése folytán az utolsó pillanatban hiúsult meg, azzal fenyegetve, hogy a merülési engedéllyel rendelkező és minden egyéb szükséges feltételt teljesítő csapat azért nem tud útnak indulni, mert nem tudja kifizetni a szállás- és hajóbérlet költségeit. A véletlen azonban itt is jelentős segítséget jelentett, amennyiben az expedíciókban résztvevő víz alatti fotós és filmes, Dombóvári Tibor munkáira osztrák vevő jelentkezett, s már csupán a roncsokról készített néhány percnyi jó minőségű filmanyagért is annyit fizettek, ami fedezte a kiesett szponzori támogatást.
A szakmai nehézségekre jellemző, hogy szinte itt is mindent az alapoktól kellett kezdeni, amennyiben a munka kezdetén még nem állt rendelkezésre a nagy mélységben történő kevertgázos merülésekhez szükséges profil, s a gázkeverék keverési arányai tekintetében sem volt kialakult – rutinszerűen alkalmazott – gyakorlat akkoriban Magyarországon. Ez a gyakorlat tulajdonképpen a Czakó László vezette magyar-horvát expedíciók révén vált szélesebb körben megismerhetővé és hozzáférhetővé a magyar búvárok számára, akiknek az első ilyen profilt és merülési táblázatot Czakó László készítette el. A kialakított profil pontosságának ellenőrzéséhez azonban az Egyesült Államok Haditengerészetének búvárai által alkalmazott kézikönyvet kívánta beszerezni, de ez nem sikerült. Hanem – ahogy az már megszokottá vált – a véletlen szerencse ezúttal sem hagyta el a vállalkozó kedvű magyar búvárt, hiszen az egyik külföldi útján egy antikvárium kirakatában sikerült megpillantani a hosszú ideje keresett kiadványt.
7. ábra: Czakó László az ominózuis könyvvel. A kivetítőn a merüléshez használható gázkeverék jellemzői (fotó: Dr. Balogh Tamás).
Bár a kutatás-sorozat ideje alatt két búvárbaleset is történt – 1995-ben Dr. Pálfi Zoltán, 1997-ben Marton Tibor került bajba – szerencsére mindkét búvár felépült, így a velük történtekből levonható tanulságok végül is hozzájárultak az expedíciós tevékenységgel összefüggő eljárások hatékonyságának fokozásához.
Ami pedig az eredményeket illeti:
A magyar kezdeményezésre és döntően magyar teherviselés mellett megtervezett és megvalósított magyar-horvát expedíciók eredményeként
- a SZENT ISTVÁN csatahajó roncsait a horvát állam védetté nyilvánította és szabályozta a merülések rendjét;
- megtörtént a roncsok állapotának felmérése, ennek eredményeként ismertté vált, hogy a hajótest felfordult és kettétört, a hajótesten keresztben a lékponyva láncai láthatók;
- a fő tüzérség lövegtornyai és a felépítmények maradványai a felborult hajótest alá szorultak, az árbocok a roncs jobb oldala felé kidőlve a tengerfenéken fekszenek;
- sikerült behatolni a hajóroncs belsejébe, ahonnan Czakó László harminchat tárgyból álló leletegyüttest hozott a felszínre, amelyet a horvát örökségvédelmi szolgálat munkatársai restauráltak és kiállítottak;
- a hajóroncs bal (eredeti úszási helyzetben a hajó jobb) oldalán több nagy horpadás és két torpedó ütötte lék, valamint két további ismeretlen eredetű, ék alakú szakadás van.
Az utóbbi eredmény nyomán az expedíciók résztvevői megkísérelték azonosítani a négy sérülés keletkezésének okát, s – azt feltételezve, hogy mind a négy sérülés egyszerre (azonos időpillanatban) került a hajótestre – úgy gondolták, hogy a SZENT ISTVÁN csatahajó vezette kötelékre támadó 2 olasz motorcsónak közül végül is (az ütközetjelentésükben közöltekkel ellentétben) mindkettő az élen haladó kötelék-vezérhajóra, a SZENT ISTVÁN csatahajóra lőtte ki a torpedóit, amelyek közül azonban csak 1-1 becsapódását kísérte robbanás, míg a másik 2 torpedó talált ugyan, de nem robbant fel, ehelyett csupán a mozgási energiájából és a tömegéből eredően ütött (a torpedók robbanásából származóknál lényegesen kisebb) léket a hajótest burkolatán.
Akárhogy is történt, a magyar-horvát expedíciók 1997 végén véget értek és 1998-tól a horvát fél egyedül folytatta a kutatást (ennek okai között Czakó László megemlítette azt a tényt, hogy a magyar fél nem teljesítette a merülések engedélyezésének feltételeként vállalt azt a kötelezettségét, hogy az expedíciókon készített víz alatti filmfelvételekhez hozzáférést biztosít a horvát hatóságok számára, mivel az a filmes, aki a film-nyersanyagot vágásra megkapta, hosszú ideig felszólításra sem adta át). Talán ennek köszönhető, talán nem, de a magyar búvárok által kezdeményezett és a részvételükkel megvalósított expedíciókon Czakó László által felszínre hozott leletegyüttes bemutatása során a magyar közreműködés tényére semmi sem figyelmezteti a leletanyagból készített kiállítás látogatóit.
Czakó László azonban nem csüggedt: az Adrián elsüllyedt 30 történelmi hajó roncsának felkutatását tűzte ki célul, s ezek közül 16 esetben el is érte a célját, és a SZENT ISTVÁN mellett bekapcsolódott egyebek között olyan híres hajók roncsainak feltárásába is, mint a BARON GAUTSCH személyszállító gőzhajó, vagy a Földet osztrák-magyar lobogó alatt elsőként megkerülő kereskedelmi hajó, a SPLENDIDO vitorlás. Az ismert 16 roncs koordinátáit Czakó László az előadás során a rá jellemző nyíltsággal előzékenyen mindjárt meg is osztotta az érdeklődőkkel, akik közül talán sokan kedvet kapnak egy-egy roncskutató expedíció megtervezéséhez és végrehajtásához az élvezetes előadás alapján.
A roncsok kutatásában részt vettek:
1993-ban (a roncs keresése során): Adametz Magdolna, Czakó László, Mácsai Endre és Túri János.
1994-ben (a roncs hivatalos megtalálásakor): Czakó László, Kollár K. Attila, Kosina Zsolt, Kovács György, Mácsai Endre, Dr. Pálfi Zoltán, Túri János, Viski Sándor.
1995 áprilisában (a kutatás első fázisában): Czakó László, Dombóvári Tibor (operatõr) Karát Emil (rendezõ), Kollár K. Attila, Dr. Komlóssy Attila (orvos), Kovács György, Mácsai Endre (operatõr), Dr. Pálfi Zoltán, Péterbencze László, Surányi Csaba, Túri János, Viski Sándor, Enczi László, a tolmács Szabó Sven (tolmács), horvát részről Danijel Frka és Miljenko Marukic.
1995 szeptemberében (a kutatás második fázisában): Balázs Péter, Csepregi Oszkár, Czakó László, Ember Sándor, Gajó Gusztáv, Irsai Sándor, Kovács György, Pataki Zoltán, Pál Ödön, Polacskó istván, Rompos Richárd, Szakcsi Csaba, Zákányi László, valamint Csepregi Oszkár, horvát részről pedig Marijan Orlic, Mario Jurisic, Neven Lukas, Nino Puhiera.
1997-ben (az expedíció harmadik fázisában): Bakó Tamás (tolmács), Balázs Péter, Clement Károly, Csepregi Oszkár, Czakó László, Ember Sándor, Enczi László (gazdasági vezető), Gajó Gusztáv, Gotthardt Péter (szakács), Irsai Sándor, Karáth Imre (operatőr), Komár Éva (konyhai segítő), dr. Komlóssy Attila (orvos), Kovács György, Lázár Sándor, Marton Tibor, Mácsai Endre, Pataki Zoltán, Pál Ödön, Pálfi Tamás, Polacskó István, Rompos Richárd, dr. Rovó László, Sarkadi István, Szacski Csaba, Vámosi Antal, Zákányi László.
Dr. Balogh Tamás: a 2008. évi expedíció
A Czakó László által vezetett 1995-1997 közötti expedíciók történetének és eredményeinek ismertetése során elhangzott két fontos megállapítás. Egyrészt az, hogy a kutatási folyamat kényszerű megszakítása összefüggésben állt azzal is, hogy a magyar fél nem teljesítette maradéktalanul a horvát hatóságok felé vállalt kötelezettségeit (a víz alatti filmfelvételek átadása elmaradt), másrészt az, hogy az expedíciók váratlan új eredményt hoztak: a két torpedó ütötte lék mellett két másik ismeretlen eredetű, eltérő jellegzetességekkel bíró sérülést is azonosítottak a hajótesten a torpedó ütötte lékekkel azonos oldalon és magasságban (nagy, kráter-szerű nyílások helyett kisebb, ék alakú szakadásokat). Ez a két körülmény határozta meg a Magyar Búvár Szakszövetség mozgásterét a SZENT ISTVÁN csatahajó magyar részvétellel történő kutatásának felújítására vonatkozó tervei elkészítésekor.
A kutatási folyamatban beállt tíz évig tartó kényszerszünet után 2007-ben megtervezett és 2008-ban megvalósult expedíció erre tekintettel a magyar és a horvát fél közötti bizalomépítés, valamint a csatahajó roncsaira vonatkozó ismeretek és képanyag bővítésének célját szolgálta, az utóbbi körben elsősorban annak érdekében, hogy 1) lehetőség szerint tisztázza a korábbi expedíciók által azonosított ismeretlen eredetű lékek kialakulásának körülményeit és a hajó elsüllyedésében betöltött szerepét, 2) elvégezze a letört hajóorr felmérését és 3) alaposan feltérképezze a hajó körüli roncsmezőt. Kiegészítő célként 4) kegyeleti merülés és 5) a hajótest állékonyságának megállapításához szükséges metallurgiai vizsgálatok elvégzésére alkalmas fémmintavétel végrehajtását tervezték. Az expedícióhoz kiképzési céllal csatlakoztak a Magyar Honvédség katonabúvárai is (akiknek addig nem kellett ekkora mélységbe merülniük, ezért nem is rendelkeztek az ehhez szükséges felszerelésekkel és szaktudással).
A Zelenák József – a Magyar Búvár Szakszövetség technikai alelnöke – által vezetett expedíció horvát tagjai a Magyar Honvédség részéről Gulyás Tamás, Török László és Varga Zsolt, a BRFK tűzszerész-szolgálata részéről Domján András, a civil technikai búvárok és szervezők részéről Dr. Balogh Tamás, Hadházi Zsófia, Gyurka Zsolt, Ignácz Zoltán, Kovács József, Piller András, Selmeczi Dániel és Zelenák József voltak. A horvát hatóságok részéről Ante Plančić, Dražen Gorički és Krunoslav Zubčić csatlakoztak az expedícióhoz.
Az eredményeket illetően – bár a rosszra fordult időjárás jelentősen lerövidítette a kutatást – az expedíció a fémmintavételen alapuló metallurgiai vizsgálat és a roncsmező feltérképezése kivételével nagyrészt elérte a kitűzött céljait.
- A Magyar Honvédség kegyeleti merülést végrehajtó katonabúvárai elhelyezték a roncson a Hadtörténeti Intézet és Múzeum emléktábláját, melyre az egykori cs. és kir. Haditengerészeti Akadémia hősi halott tengerészek névsorát feltűntető emléktáblája jelmondatát vésték (hiszen a SZENT ISTVÁN hősi halottainak névsorát a háború elvesztése miatt arra az emléktáblára már nem véshették fel): „Höher als das Leben steht die Pflicht” (azaz „A kötelesség előbbre való, mint az élet”).
- A horvát féllel kialakított jó munkakapcsolatnak köszönhetően a magyar fél áttekinthette az 1997-2007 közötti összes horvát merülés képanyagát, így azt a 2008-as expedíción készített felvételekkel összevetve meggyőző alapossággal igazolhatta a páronként eltérő jellegzetességeket mutató négy lék eredetét. Ennek köszönhetően Dr. Balogh Tamás kimutatta, hogy a két szélső lék nem a torpedótalálatok pillanatában, hanem azok következményeként később – a süllyedő csatahajó felborulását követően – mechanikai hatásra alakult ki, a vízzel megtelő középső-, s a még levegővel teli orr- és tatrész határán álló nyomásálló válaszfalak közelében kialakult feszültség következtében. A hajóra két függőleges, de ellentétes irányú erő hatott: a vízzel teli részekre a felvett víz súlyából eredő nyomóerő, a levegővel teli részekre pedig az ott ébredő felhajtóerő. Ez a két erő ellentétes irányban terhelte a hajótestet a felborulása előtt és után, amely az átfordulást követően a torpedórobbanásoktól meggyengült jobb oldalán már nem tudott rugalmasan alkalmazkodni az ellentétes irányú erőhatásokból eredő terheléshez, és szétnyílt azon a ponton, ahol a legnagyobb feszültség halmozódott fel benne (vagyis a vízzel már elárasztott és a még levegővel teli részek határán).
- Az expedíció azt is meggyőzően igazolta, hogy miért alakulnak ki egyre nagyobb horpadások a hajótesten. Néhai Vass Ödön – a csatahajót tervező mérnök-kollektíva magyar tagja, Scharbert Gyula tanítványa (az expedíció idején a magyar hajóépítő mérnökök doyenje) – számításokkal igazolta Dr. Balogh Tamás következtetését. Eszerint a horpadásokat a több mint 2 000 tonnás kettős hajófenék súlya okozza, mivel ez megfelelő alátámasztás nélkül maradt (a hajó eredeti úszási helyzetében a hajófenék alátámasztását a tenger biztosította, míg a hajóban nincsenek olyan méretezésű szerkezeti elemek, melyek elbírnák a tömegét). A horpadások kialakulásának másik oka a leszakadt gépek és kazánok tömegéből eredő, az eredetileg a gépészeti terek felett (a felfordult roncsban alattuk) lévő páncélfedélzetre kifejtett hajlító terhelés. Az oldalfalakhoz rögzített páncélfedélzet ennek köszönhető behajlása húzóerőt generál, ami a páncélfedélzet széleihez rögzített oldalfalakat befelé húzza.
Az expedíció eredményeiről a National Geographic Magazin is beszámolt (a cikk elérhető innen).
8. ábra: A SZENT ISTVÁN csatahajót ért torpedótalálatok (balra fent), a roncson talált sérülések és a mögöttük lévő helyiségek (balra lent), a torpedótalálattal okozott sérülések a hajótestben (jobbra fent), valamint az elárasztás és az átfordulás hatása (balra lent).
A letört hajóorr teljes körű felmérését az expedíció horvát tagja, Ante Plančić mérnök búvár készítette el még 2005. július 5-én és felmérésének eredményeit az expedíció rendelkezésére bocsátotta. A magyar fél a szívesség viszonzására vállalta, hogy az átadott vázlatrajzot kiszerkesztett formában feldolgozza és a horvát félnek átadja (ez 2008. október 5-én meg is történt).
Bár a Magyar Búvár Szakszövetség támogatta a Dr. Balogh Tamás vezette TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület által az első világháború századik évfordulójához kapcsolódóan kezdeményezett centenáriumi merülés-sorozatra vonatkozó négyéves program megvalósítását, amely a Monarchia több jeles hajóroncsát is felkereste volna, az érintett magyar állami szervek azonban vagy közömbösek maradtak a kezdeményezés iránt, vagy a kezdeményezők mellőzésével (de a szükséges szakismeretek nélkül) saját maguk, vagy az általuk preferált megvalósítók útján igyekeztek volna végrehajtani azokat, amelyek így végül elmaradtak.
Czakó Ádám: a 2017-es felkészülés és a 2018-as centenáriumi expedíciók
Czakó Ádám – a roncsok feltárását kezdeményező és 1995-1997 között vezető magyar búvár, Czakó László fia – elsősorban az osztrák-magyar hajóroncsok feltárásának a családon belül immár generációkon átívelő programjáról, s az azokat végrehajtó Karsztvíz Sportegyesületről beszélt, kiemelve a 2018. évi centenáriumi merülést, és az azt megalapozó 2017-es nemzetközi expedíciót, valamint a KAISER FRANZ JOSEF I. cirkáló roncsainak kutatását.
A SZENT ISTVÁN roncsaihoz vezetett 2017. évi – előkészítő jellegű – nemzetközi búvárexpedíció 2017. június 6-án kezdődött, s két hétig tartott Dražen Gorički horvát expedícióvezető irányításával. A kutatásban belga, bosnyák, magyar, olasz, osztrák, portugál és szerb búvárok vettek részt a horvát speciális rendőrség búvárai mellett. A régészeti munkát Igor Miholjek búvárrégész, a Horvát Restaurálási Intézet Vízalatti Régészeti Osztályának vezetője irányította. A búvárok két csoportban tevékenykedtek. Az egyikben a magyar búvárok merültek Miklós Tamás vezetésével (Czakó Ádám, Farkas Zsolt, Horváth Szilárd, Járóka Árpád) a horvát rendőrbúvárok kíséretében, s a roncs dokumentálását és behatoló merüléseket végeztek, általában nyílt rendszerű légzőkészülékekkel (trimix, nitrox, oxigén). A másik – többnemzeti – csoportban az újralégzőt használó búvárok hajtották végre a hosszabb időigényű feladatokat, a feltárást és a tisztítást, szintén horvát búvárokkal együttműködve.
A fejlett búvártechnológiát alkalmazó expedíció során részletes fotó- és videódokumentáció készült a roncsról, s a búvárok a beúszó merüléseik alkalmával értékes relikviákat hoztak a felszínre, amelyek a pulai Isztria Múzeum SZENT ISTVÁN kiállításának anyagát gazdagítják majd.
Az előkészítő merülést követő, 2018. évi centenáriumi expedícióról szólva Czakó Ádám elmondta, hogy a horvát féllel a 2017. évben kialakított szakmai kapcsolat és a balesetmentes merülés tette lehetővé a folytatást. A csatahajó elsüllyedésének százéves évfordulóján a magyar búvárok csoportját Miklós Tamás vezette, a kutatásban részt vett Beliczay András, Czako Ádám, Eke Zsolt, Farkas Zsolt, Herpai Gabor, Járóka Árpád, Müllner László, Sila Zoltán, Vass Zita. Az expedíció elsődleges célja az előző évi tapasztalatok alapján kifejezetten a roncsba történő behatolás volt, ami meg is hozta a várt eredményt: a búvárok első ízben találtak emberi maradványokat a roncsban. A SZENT ISTVÁN 1 087 fős legénységéből 89-en vesztették életüket a tragédiában (4 tiszt és 85 matróz), közülük 41 magyar.
A SZENT ISTVÁN-expedíciók bemutatása mellett Czakó Ádám kitért a kutatást lehetővé tevő együttműködések bázisát jelentő szakmai kooperáció fontosságára. E körben bemutatta azt a sokrétű tevékenységet, amelyet a zárt téri barlangi búvártevékenységektől kezdve a nagy mélységben végzett merülésekig a Karsztvíz Búvár és Barlangász Sport Egyesület végez.
9. ábra: Czakó Ádám a KAISER FRANZ JOSEF I. roncsairól beszél (roncsrajz és fotó: Dr. Balogh Tamás).
Végül hangsúlyozta az összefogás fontosságát, hiszen – mint mondta – a kutatások eddigi gyakorlata azt bizonyítja, hogy ezt a fajta tevékenységet a résztvevők javarészt a saját idejük és anyagi erőforrásaik terhére, bármiféle ellentételezés nélkül, tisztán lelkesedésből végzik. Ez a lelkesedés az, ami pótolhatatlan hozzáadott értéket képviselve biztosíthatja egy-egy kutatási kezdeményezés sikerét. Példaként megemlítette azt, amikor Miklós Tamás csapata helyet biztosított számára a SZENT ISTVÁN roncsaihoz induló expedícióban, vagy, amikor ezt ő viszonozhatta a KAISER FRANZ JOSEF I. roncsainak kutatása során, illetve, amikor elég volt csak egy telefon a tengerpartról Budapestre Dr. Balogh Tamásnak ahhoz, hogy a hajóroncs kutatással érintett részeiről a teljes eredeti tervanyag digitalizált változata még aznap a búvárok rendelkezésére állhasson és segítse a tájékozódásukat.
Czakó Ádám szerint az ilyen összefogás annál is fontosabb, minthogy a hajóroncsok, így a SZENT ISTVÁN is elpusztulnak egyszer. Dr. Balogh Tamás a roncs összeomlását 2008-ban már előre jelezte és tíz évvel később, 2018-ban ennek maga is a tanúja lehetett. Mintha száz víz alatt töltött esztendő után ezek a relikviák egyszerre csak megadnák magukat, nem állnak tovább ellen az idő és az elemek pusztításának. Erre tekintettel a kutatásukra fordítható idő fogy. Ezért az emlegetett összefogás jegyében Czakó Ádám felidézte és megszívlelendő jó tanácsként a búvárközösség megjelent tagjai figyelmébe megfontolásra ajánlotta Ferenc József császár és király uralkodói jelmondatát: Viribus Unitis - azaz egyesült erővel.
Mikós Tamás: a 2022 utáni évek – ünnepek után munkás hétköznapok
Itt vette át a szót Miklós Tamás a Thomas’ Club búváriskola vezető oktatója, 2005 óta a NAUI Worldwide magyarországi képviselője, 2015 óta a NAUI Worldwide International Advisory Board tagja, aki elmondta, hogy a 2017-ben és 2018-ban felélénkült kutatás folytatását a COVID-19 pandémia 2022-ig késleltette, azóta azonban már két újabb expedícióra is sor került 2022-ben és 2024-ben, 2025 szeptemberében pedig a harmadikat tervezik.
Bár a magyar részvételű expedíciók száma újra örvendetesen nő, a résztvevő magyar búvárok száma a részvételi költségek emelkedésével arányosan egyre kevesebb. Mára hovatovább milliós nagyságrend egy egyhetes expedíción a részvétel összes költségének – az engedélyeknek, a gázoknak, a hajónak és a szállásnak – a fedezete. Részben ez is az egyik oka annak, hogy ma már nincsenek az 1990-es évek közepén végrehajtotthoz hasonló, dominánsan nemzeti jellegű és összetételű expedíciók: nemzetközi expedíciók indulnak a hajó roncsaihoz, amelyek résztvevői közül több-kevesebb búvár magyar.
Miklós Tamás az előző előadók gondolataihoz kapcsolódva utalt rá, hogy a roncsok megindult összeomlása lehetőséget és felelősséget is jelent egyben. Mégpedig a belső kutatás számára. Hiszen ahogy egyre több oldallemez, nyílásfedél és más szerkezeti elem adja meg magát a rozsdának, úgy válik szabaddá egyre több helyen az út a hajó belsejébe. Mindez a SZENT ISTVÁN csatahajó esetében azoknak a jelképi erejű, nagy eszmei értékű műtárgyaknak – Sződy Szilárd Szent István plakettjének, az 1848-as komáromi csapatzászló kéttenyérnyi darabját magába foglaló díszzászlónak és nemesfémveretű rúdjának, valamint Palka József üvegművész színes ólomüveg ablakainak – a felkutatásával összefüggésben fontos, amelyek megtalálását már az 1995-1997 közötti expedíciók is célul tűzték ki maguk elé. A felelősség pedig abban áll, hogy mit szabad elmozdítani az összefüggő leletanyagból ezeknek a tárgyaknak a keresése érdekében, továbbá, hogy milyen körülmények között és milyen feltételekkel szabad embert küldeni az összeomlóban lévő roncsba életveszély okozása nélkül.
A fenti lehetőségekkel összefüggésben Miklós Tamás elmondta, hogy a hajótestnek a természetes állagromlás miatt egyre több helyen megnyíló burkolata ma már lehetővé teszi a behatolást az olyan nagy kihívást jelentő műveletek nélkül is, mint amelyeket Czakó László kényszerült végrehajtani 1995-ben (amikor a légzőkészülékét levéve tudott csak beúszni a hajóba az admirálisi szalon szűk ablakán át). A leváló oldallemezek és nyílásfedelek ma már több, széles behatolási pontot kínálnak és a zárt rendszerű légzőkészülékek alkalmazásának köszönhetően a beltéri kutatás során az üledék felkavarásából eredő látótávolság-csökkenés is jobban kezelhető. A 2025. szeptemberi expedícióra készülve a horvát hatóságok mindezek alapján a várható károkat és előnyöket mérlegelve, engedélyezték annak a korábbi kezdeményezésnek a végrehajtását, ami az admirálisi szalonban felhalmozódott – a helyiség eredeti berendezési tárgyaiból, a fából készült bútorzat és falburkolat romjaiból származó (tehát önmagában is a leletanyag részét képező) – törmeléknek az eltávolítását és a szelektálását célozza a keresett tárgyak utáni kutatás érdekében.
Fontos tudni ugyanakkor, hogy a sérülés nem előfeltétele a régészeti lelőhelyekről származó tárgyak „megmentésének”. A leletmentő régészet gyakorlata ugyanis olyan lelőhelyek feltárásánál releváns, amelyek már veszélyeztetettek, vagy pusztulásra ítéltek; és kizárólag azzal a céllal, hogy információkat és/vagy tárgyakat szerezzenek vissza, mielőtt azok véglegesen elvesznének. Ezt csak ellenőrzött módon (a szükségeshez képest a legkevesebb rombolással) szabad megtenni és csak akkor, ha a pusztítás nagyobb veszteség megelőzése érdekében szükséges. A valódi mentés ugyanis a lelőhely kontextusának és általános integritásának a megőrzését jelenti, ami a védelem és a kezelés igazi tartalma (a károkozás igazolása soha nem lehet az).
A horvát hatóságokat ezügyben Igor Miholjek képviseli, aki már többször figyelmeztette a magyar búvárokat arra, hogy ne hozzanak fel olyan tárgyakat a hajóból, amelyekből a korábbi expedícióknak köszönhetően már rendelkezésre áll restaurált leletanyag. A konzerválás magas költségeire tekintettel ugyanis a horvát állam nem kívánja a felszínre hozott leletanyag jelentős bővítését. Erre tekintettel fontos információ, hogy a hajózástörténeti érdeklődéséről ismert Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlegi vezetője felajánlotta a magyar restaurátorok helyszíni közreműködését a horvát hatóságoknak, akik ennek ellenére sem járulnak hozzá a magyar búvárok által esetlegesen felszínre hozott és a magyar restaurátorok által konzervált tárgyak magyar tulajdonba adásához. [szerkesztői megjegyzés: ez azért érthetetlen, mert a hadihajók a nemzetközi jog szerint nem kerülnek ki a lobogó szerinti állam tulajdonából, így a SZENT ISTVÁN csatahajó jelenleg azoknak az országoknak – köztük Magyarországnak – a tulajdona, amelyek az államutódlás szabályai szerint a Monarchia utódállamai. Ezt mind a nemzetközi tengerjogról szóló UNCLOS egyezmény, mind a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló UNESCO egyezmény elismeri.]
Ami pedig a felelősség másik aspektusát illeti: a horvát hatóságok az összeomlóban lévő roncsba történő behatolásra nem adnak engedélyt (annak érdekében, hogy az esetleges balesetekkel összefüggésben mentesüljenek a felelősségtől) – ugyanakkor hallgatólagosan tudomásul veszik azokat – így a résztvevők minden beúszást kizárólag a saját felelősségükre hajtanak végre. Ebből a szempontból nagy kár, hogy a 2008-ban tervezett fémmintavételes metallurgiai vizsgálat a rossz időjárás miatt meghiúsult, mert ha annak az eredménye rendelkezésre állna, a kockázat is csökkenthető lenne. Ha senki más nem végzett ilyen vizsgálatot, akkor a roncs állékonyságáról sincsenek megbízható adatok, csakis szemrevételezésen alapuló ismeretek jelentik a kiindulópontot.
10. ábra: Miklós Tamás előadása a SZENT ISTVÁN roncsainak aktuális kutatási programjáról.
A 2022-es expedíció résztvevői voltak: Czakó Ádám, Farkas Zsolt, Herpay Gábor, Miklós Tamás, Murányi Péter, Szabó Zsolt, Tóth Gergő és Dr. Visontai Csongor,
Az előadók ezután a résztvevők kérdéseire válaszoltak, majd egy jó hangulatú "családi fotó"is készült a SZENT ISTVÁN csatahajó magyar részvételű búvárexpedíciók által történő - 2025-ben 30 évre visszatekintő - kutatásába bekapcsolódott búvárok közül azokkal, akik elfogadták a Magyar Búvár Szakszövetség elnökének meghívását és részt vettek a szimpóziumon.
11. ábra: A "családi fotó" balról jobbra): Czakó Ádám, Tóth Gergely, Mácsai Endre, Czakó László, Vámosi Antal, Visky Sándor, Dr. Komlóssy Attila, Szinak Gábor, Potyesz Tamás, Szabó Péter, Miklós Tamás, Herpay Gábor, Dr. Visontai Csongor, Eke Zsolt (fotó: Dr. Balogh Tamás).
Czakó Ádám gondolatához csatlakozva reméljük, hogy - viribus unitis - a kellő hozzáértéssel és körültekintéssel megtervezett és kivitelezett kutatás tudományos eredményei tovább bővülhetnek, s a magyarság és a tenger kapcsolatát önmagában is szimbolizáló SZENT ISTVÁN csatahajóra vonatkozó hiteles ismeretek minél szélesebb körben válhatnak ismertté, tovább gazdagítva Magyarország tengeri örökségét.
12. ábra: A szimpózium előadói: Czakó László, Dr. Balogh Tamás, Czakó Ádám és Miklós Tamás (fotó: Dr. Balogh Tamás és Miklós Adienn).
Utolsó kommentek