A modern információs társadalom kiszolgáltatottságát, információforrásai sebezhetőségét felismerve, egyben az 1858-ban megnyílt rövidéletű transzatlanti távírókábel után az állandó transzkontinentális nagyteljesítményű távírókapcsolat kialakitására 1865-ben tett első (végülis csak 1866-ban megvalósult) kísérlet 160. évfordulójára emlékezve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Távközlési, Légi- és Világűrjogi Kutatóintézete a tenger alatti távközlési kábelekkel foglalkozó mini konferenciát rendez, amely hazai szakértőkkel keresi a választ e kritikus infrastruktúrát övező időszerű kihívásokra. A konferencián egyesületünk elöke a tenger alatti távközlési kábelek biztonságpolitikai jelentőségének történeti áttekintését adja 1858-tól napjainkig.
1. ábra: A világ tenger alatti távközlési kábelhálózata napjainkban (forrás: itt).
Az összes interkontinentális digitális kommunikáció túlnyomó többségét - mintegy 99%-át - tenger alatti kábelek szállítják, beleértve az internetes forgalmat, a hanghívásokat és a pénzügyi tranzakciókat. Ezek alkotják a globális internet és a digitális gazdaság kritikus gerincét (kábelen ugyanis olcsóbb és gyorsabb az internetes hozzáférés, mintha műholdak segítségével kommunikálnának), lehetővé téve az olyan alapvető szolgáltatások működését, mint a felhőalapú számítástechnika és a nemzetközi kereskedelem. A jelenleg mintegy 500-600 különböző kábelrendszerből álló teljes tenger alatti globális kábelhálózat körülbelül 1,4-1,5 millió kilométer hosszú, ezért a karbantatása és a védelme kiemelt jelentőségű feladat.
A védelem feladatát különösen fontossá teszi az a tény, hogy a versengő államok katonai és gazasági befolyásuk kiterjesztésére a hagyományos reguláris hadseregek ún.: "halálos", vagy "kinetikus" erői helyett egyre gyakrabban és egyre nagyobb előszeretettel alkalmazzák a hibrid hadviselés különféle irreguláris módszereit és ezek kombinációját, amiben jelentős szerepet játszik az információs hadviselés, vagyis az információk és információs rendszerek stratégiai manipulálása az ellenfél döntéshozatalának befolyásolása, döntéshozatali- és védelmi képességeinek gyengítése, megbénítása érdekében (az ellenfél adatainak megszerzése, az ellenfél adatok szerzésére és felhasználására való képeségének megbénítása, a nyilvánosság félrevezetése, motivációjának csökkentése, bizalmatlanság és zavar keltése, a cselekvőképesség megbénítása, a morál aláásása dezinformáció és propaganda által). Az információs hadviselés által okozott kommunikációs zavarok jelentősen befolyásolják a katonai műveletek sikerét is azáltal, hogy akadályozzák a helyzetfelismerést, az irányítást és a koordinációt, ami potenciálisan az egységek elszigetődéséhez, a küldetések veszélyeztetettségének növekedéséhez vezethet, miközben a jelek elfogásával vagy zavarásával az ellenfél kritikus előnyre tehet szert.
Legutóbb az Északi Áramlat tenger alatti gázvezetéke ellen végrehajtott sikeres urkán támadás hívta fel a figyelmet arra, hogy a modern konfliktusokban a hálózatos infrastruktúra megzavarása (a kommunikációs infrastrtuktúrát is beleértve) stratégiai eszköz. Pedig ez - a tengeralatti kábeleket érintő - gyakorlat immár csaknem 130 éves múltra tekint vissza: Első ízben 1898-ban, a spanyol-amerikai háborúban az Egyesült Államok Haditengerészete vágta el Spanyolország kubai tengeralatti kábeleit, de 1914-ben az első világháborúban a brit Királyi Haditengerészet legelső hadművelete sem volt más, mint a Németországot a világ többi részéhez kapcsoló tengeralatti távközlési kábelek megszakítása, ahogyan 1945-ben is ezt a gyakorlatot követték Japánnal szemben a Szingapúr, Szaigon, Hongkong és Tokió közötti távközlési kábel átvágásakor. A hidegháborúban 1959-ben szovjet, 1971-ben pedig amerikai részről zavarták meg a tengeralatti távközlési kábelek működését. 2021 óta pedig egyre több üzemzavar és meghibásodás érinti a Balti-tenger, az Északi-sarkvidék, valamint az Ádeni-szoros és Tajvan környezetében található tenger alatti kábeleket. Bár ezeket az incidenseket Oroszországgal és Kínával hozzák összefüggésbe, hibrid támadások helyett végül is balesetnek minősítették mindegyiket. A kritikus infrastruktúra megzavarása mindenesetre kétségkívül előnyös a két érintett ország átfogó stratégiája szempontjából.
Akárhogy is: akár a tengermélyi kábelszakaszokon (ami jóval erőforrás-igényesebb, ezért tipikusan államok által megvalósítható), akár a tengeralatti kábelek partralépési pontjain működő fogadóállomásokon (ami akár terrorista-csoportok által is megvalóstható lehet) következne be bármely ország hadserege és/vagy titkosszolgálata által, vagy ezek megbízásából szándékosan előidézett üzemzavar, jelenleg végső soron nincs más mód az ebből eredő károk megelőzésére, mint az elrettentés (az objektumvédelem ugyanis az infrastruktúra kiterjedt mivoltánál fogva szóba sem jöhet, legfeljebb a parti állomások tekintetében), vagyis az, ha az effajta beavatkozást tervező hatalom számára egyértelmű, hogy a lépéseivel arányos válaszlépések törvényszerűen bekövetkeznek, ezért minden ártó szándékú magatartásért magas árat kell fizetni. A legnagyobb kihívás ebből a szempontból a bizonyíthatóság garantálása. Hiszen mindaddig, amíg egy ország sikeresen képes lehet felhasználni a hihető tagadás módszereit, addig az arányos válaszintézkedések alkalmazásának lehetősége rendkívül behatárolt marad.
Ilyen és hasonló kérdésekkel foglalkozik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem minikonferenciája, melyre szeretettel várják az érdeklődőket a szervezők:
2. ábra: A konferencia meghívója és programja (forrás: NKE).
Az előadást kísérő diasor letölthető innen.
Utolsó kommentek