Hajósnép blog - a TIT HMHE blogja

A korábbi évek gyakorlatához hasonlóan 2023. szeptember 16-17-én (szombaton és vasárnap) érdekes előadásokkal, szakmai fogások bemutatójával és persze a főszereplő hajómodellekkel idén is megrendezésre kerül Budapesten a Történelmi Vitorláshajó Makettezők XV. Országos Találkozója. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Ízelítő és kedvcsináló a korábbi évek programjaiból: itt.

A pontos helyszín: itt.

Az 1805-ös trafalgari ütközetben híressé vált brit HMS VICTORY sorhajó a világ utolsó fennmaradt ilyen hajója, a portsmouth-i történelmi dokknegyed központi attrakciója. Addig is, amíg befejeződhet 2017-ben megkezdett legutóbbi felújítása, a The Times virtuális túrát állított össze az érdeklődőknek, mi pedig áttekintjük, milyen előzmények után kerül sor az aktuális felújításra, hol tart most a folyamat és mi a jelentősége.

Az öt éve megkezdett, 35 millió fontba kerülő felújítás még további egy évtizedet vesz igénybe és a célja az 1765-ben épült történelmi hajó élettartamának legalább 50 évvel történő meghosszabbítása.

A mintegy 6.000 fa (90 %-ban tölgy) felhasználásával épült hajónak nem ez az első kiterjedt felújítása. Némelyikre egy-egy kisebb-nagyobb baleset, harci sérülés, némelyikre avulás miatt került sor. A gondok már a vízrebocsájtásakor elkezdődtek, amikor a jeles nap előestéjén az egyik építőmunkás szemrevételezte a hajót és megállapította, hogy túl szélesre építették: nem fér ki a dokkmedence kapuján. Az egész kaput el kellett távolítani és az azt tartó szélső faoszlopokból is le kellett faragni 12-12 cm-nyit. A vízrebocsájtás után viszont az is kiderült, hogy a hajó enyhén jobbra dől és túl mélyre merül (az alsó ütegsor ágyúnyílásai csak 1,4 m-rel emelkednek a vízszint fölé). Az első problémát ballasztolással megoldották, a másodikat azonban nem lehetett kijavítani: más lehetőség nem lévén, a VICTORY vitorlázási utasításában előírták, hogy az alsó ütegsor lőréseit lehetőleg állandóan zárva kell tartani, viharban pedig tilos kinyitni (ezzel a hajó teljes ágyúparkjának egyharmadát kivonták a forgalomból).

Bár 5 csatában is részt vett (Ushant - 1778, 1780, Gibraltár - 1782, Szent Vince-fok - 1797, Trafalgar - 1805) nem a háborús károk, hanem az avulás tett nagyobb kárt benne: 1798 decemberében hajózásra alkalmatlannak nyilvánították és csak az HMS IMPREGNABLE elvesztése miatt döntöttek a felújítása és a reaktiválása mellett. Az 1800-1803 között tartó munkák során végül annyi cserére szoruló alkatrészt, rothadt gerendát találtak, hogy a költségek háromszorosan haladták meg az eredetileg tervezettet, és javítás helyett lényegében újraépítették a hajót. Mindaddig nyitott tat-galériáját ekkor alakították át a ma ismert üvegezett tattá, s az ágyúk lőréseinek vonalában mindaddig vörös festésű ütegfedélzeteket is ekkor festették át sárgára (eredetileg a lőrésfedelek is sárga színt kaptak, de Nelson admirális parancsoksága idején ezeket feketére festették át, s a "Nelson-sakktábla" hamarosan a flotta minden hajóján elterjedt (a messziről érvényesülő optikai hatás azt a benyomást kelti hogy a hajó összes lőrését harcra készen kinyitották).

A hajó hattyúdalát a trafalgári ütközet jelentette: A csatában ráadásul súlyosan megsérült, árbocai többségét elvesztette, így képtelenné vált az önálló helyzetváltoztatásra. Az HMS NEPTUNE vontatta Gibraltárba, ahol elvégezték a legszükségesebb javításokat. Az Admiralitás Tanácsa azonban a hazatérése után magas korára tekintettel a leszerelése mellett döntött. 1807-1830 között további két alkalommal kellett felújítani (1814-ben fém merevítőket építettek be a fa hajótestbe, a kisebb szegektől és csavaroktól eltekintve ezek voltak az első fém szerkezeti elemek a teljesen fából készült hajón) és háromszor változott a feladata is (volt csapatszállító, raktár és börtönhajó). Végül 1831-ben a feldarabolása mellett döntöttek, előírva, hogy használható faanyagát építsék be más hajókba.

A vég azonban a közvélemény nyomására elmaradt: akkora nyilvános felháborodás támadt a hír nyomán, hogy az Admiralitás végül a portsmouth-i kikötőtengernagyi hivatal zászlóshajójává nyilvánította a hajót, megengedve, hogy néha civil érdeklődők is a fedélzetére lépjenek. A nyilvános látogatások 1833 után kezdtek felélénkülni, amikor a leendő királynő, Victoria, látogatást tett a fedélzeten, hogy a trafalgari ütközet még élő veteránjaival találkozzon. Ez felpörgette a nyilvános érdeklődést, s ettől kezdve évente 10-12.000 ember volt kíváncsi Nelson admirális zászlóshajójára. 1844-től az éves látogatószám 22.000-re emelkedett. Az intenzív látogatói terhelés azonban nem tett jót a hajónak, amelynek a fenntartási munkáira csak minimális költségvetést különítettek el. 1854. áprilisában a szivárgó hajótest - látogatókkal a fedélzetén - elsüllyedt a kikötőben. Szerencsére senki sem sérült meg, a hajót kiszivattyúzták és felemelték, de 1887-ben hasonló okok miatt kis híján újra elsüllyedt. 1904-re már nem hivatalosan "a brit lobogót viselő legkorhadtabb hajó" kétes dicsőségű címét viselte. Állapota kritikussá vált, amikor az HMS NEPTUNE páncélos hajó (a VICTORY-t 1805-ben Gibraltárba vontató hajó utódja) óvatlanul nekiment és csaknem elsüllyesztette. Ekkor ismét napirendre került a sorhajó bontása, amit csak VII. Edward király személyes beavatkozására sikerült elkerülni.

A jövő generációk számára történő megőrzését 1905-ben, a Trafalgar-i ütközet centenáriumán határozták el, s 17 évig tartó munkával, 1922-re újították fel a "Save the VICTORY" kampány keretében, zömmel közadakozásból, magánadományok segítségével, az ekkorra már hajózásra alkalmatlanná nyilvánított hajót. A viktoriánus korszakban végzett átalakításokat ekkor visszabontották, a fekete-fehérre festett hajótest pedig visszakapta sárga-fekete színeit. Általában az egész hajót a trafalgári ütközet idején érvényes külső és belső megjelenésének megfelelően állították helyre. 1941-ben azonban egy 230 kg-os német bomba, amely a hajótest oldala és a dokk fala között hullott a dokkmedencébe, robbanásával eltörte a hajó gerincét és az előárbocnak a hajótesten belül, a gerinchez rögzített alsó szakaszát.

A hajót azonban ezúttal is megőrizte - és ezekből a sérülésekből is meggyógyította - a nemzeti kegyelet. Az 1950-es évektől az 1970-es évekig tartó periódus a farontó élőlények (a fafúró bogár és a különböző gombás fertőzések) elleni küzdelem jegyében telt. Eltávolították a válaszfalakat, a hajótestet átfüstölték, a legrosszabb állapotú fa gerendákat pedig az ellenállóbbnak tartott olajos keményfákkal helyettesítették. További ötven év telt el, amikor új, váratlan probléma jelentkezett.

A VICTORY-t az 1920-as években végrehajtott felújítás idején véglegesen áthelyezték a tengerről a portsmouth-i 2-es szárazdokkba (a világ legrégebbi, máig használatban lévő ilyen létesítményébe), ahol a környező víz támasztó erejének hiánya miatt a hajótest mindinkább megereszkedett (a fedélzetek 2017-re már évente 0,5 cm-rel kerültek közelebb a gerinchez, ami az 1970-es évek óta 20 cm-t jelent). Várható volt, hogy az egész hajó összeroppan a saját súlya alatt, így a 2010-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy nem halogatható tovább egy újabb átfogó beavatkozás.

Ennek részeként 2011-ben leszerelték a hajó árbocait (erre első ízben 1941-ben került sor, hogy megelőzzék a rudazatnak a német bombázások miatti esetleges sérülését), hogy ezzel is tehermentesítsék a szerkezetet. 2021-ben pedig - a megelőző 5 éves tervezőmunka eredményeként - új pneumatikus támasztószerkezetet kapott a hajó, amely lényegében ugyanúgy tartja a súlyát, mintha a vízen ringatózna. Ezzel sikerült kiküszöbölni a hajótestre ható leginkább pusztító energiát, ami a dokkba állításakor a hajótest alá helyezett fém bölcsők jelenléte és a rájuk nehezedő hajótest súlya együtt ébresztett: a bölcsők gyakorlatilag szétvágták a teljes súlyával rájuk nehezedő hajót.

A durva fém bölcsők kiváltására tervezett, különleges érzékelőkkel felszerelt pneumatikus felfüggesztés nemcsak a hajótest súlyelosztása szempontjából ideális, de az állapotában bekövetkező legkisebb változásokat is azonnal jelzi (a segítségével tulajdonképpen virtuálisan megkettőzték a hajót), így a nagyobb károk bekövetkezése korai beavatkozással megelőzhető, ami mérsékli a költségeket és sokat jelent a hajó jövője szempontjából. Jelenleg a hajótest külső héjazatát alkotó elöregedett palánkozás cseréje és az árbocok állapotfelmérése - szükség esetén cseréje - zajlik.

Az HMS VICTORY - amellett, hogy Nagy-Britannia tengerészeti hagyományainak kézzel fogható megtestesítője - a világ egyetemes kulturális örökségének is része, mint a legutolsó fennmaradt fa, vitorlás sorhajó, egyebek közt a hajómodellezők kedvelt témája világszerte és Magyarországon egyaránt. Az iránta megnyilvánuló érdeklődést híven tükrözi, hogy évente 350.000 látogatót fogad. A szárazföldbe ékelődő dokkmedencében álló hajó ugyanakkor máig szolgálatban van: az Admiralitás Első Tengeri Lordjának (a haditengerészet katonai parancsnokának) zászlóshajója.

Ábra: Az HMS VICTORY teljes díszben (forrás: Wikimedia Commons).

White Star Line's last major effort was the design and construction program of the ocean liner OCEANIC (III), which was planned to be built between 1926-1929 but ultimately left unfinished. The ship would have been an unparalalled masterpiece if she had been built and - thanks to her unique propulsion system - she would have been such a huge advance for her time that she would not have been surpassed until the ocean liner QUEEN MARY (II) was entered into servie in 2004. This article is dedicated to her story.

I.) "Twilight of the Gods" - The TITANIC disaster, and the IMMC., the WSL and the H&W, 1912-1927

The majority of the shares of the British White Star Line shipping company, founded in 1867, were bought in April 1902 by the American financier John Pierpont Morgan, who announced the establishment ot the International Mercantile Marine Co. (IMMC) in October of the same year, that combined 7 shipping companies he owned. IMMC's fleet of 106 vessels accounted for 7% (30% including ships of the 2 partners and 1 joint venture) of the fleet of 1,555 vessels operating worldwide. 82 of the 106 ships belonged to the White Star Line, which was the only member of the group of companies that operated profitably in every year of the decade between 1904-1914 (in view of this, from 1904 the task of managing the entire IMMC was performed by the managing director of the White Star Line). The tragedy of the TITANIC occurred during the boom in passenger transport (the construction of the ship was also a result of it), which continued unabated despite the disaster: in 1913, more than 2.6 million passengers were transported across the Atlantic Ocean between Europe and America. This kind of traffic had never been achieved before, and it was never even approached again in peacetime. The White Star Line then carried 191,838 passengers compared to the Cunard Line's 199,746. White Star steamers completed 183 crossings, i.e. they transported an average of 1,048 passengers per trip, while Cunard completed 177 crossings, which means 1,128 passengers. The two British companies accounted for 7.3% of the total traffic, while the German HAPAG alone transported 244,661 passengers on 197 crossings (so an average of 1,242 passengers per trip), thereby obtaining 9.4% of the traffic. Although progress seemed unbroken despite the loss of the TITANIC, everything changed with the sinking of the flagship of the IMMC fleet. In addition to the human and material loss, the tragedy also affected the organization of the trust: As he had already decided before the sinking of the TITANIC - in January 1912 - J. Bruce Ismay retired from the position of president of the IMMC in 1913, where he was succeeded by Harold Sanderson. John Pierpont Morgan died in the same year, and in 1924 William James Pirrie, the owner and general manager of the giant shipyard serving the IMMC empire, Belfast's Harland & Wolff, succeeded him. The trust, in the form it had been known until then, had been declined.

As for Ismay, he was labeled a coward and ostracized by London society despite the fact that, according to the commission investigating the circumstances of the tragedy, he helped many other passengers before finding a place for himself in the last lifeboat that left the starboard side of the ship. On December 31, 1912, Ismay therefore confirmed that, in accordance with his decision in January, he would resign from the post of president of the IMMC with effect from June 30, 1913. His decision was accepted on January 2, 1913, but his request to remain general manager of the White Star Line was rejected. He was succeeded in both positions by former Vice President Harold Sanderson. And Ismay remained a member of the board of directors of IMMC for another 4 years (in the British Commission chaired by Edward Charles Grenfell, the first baron of Saint Just, alongside William James Pirrie and Harold Arthur Sanderson), but when he finally gave up all hope of being elected to head the White Star Line again, he also resigned from this position in 1916. He never recovered from the shock caused by the TITANIC disaster and the subsequent American press campaign against him. Even before his trip on the TITANIC, he was emotionally insecure, but the tragedy pushed him into a deep depression from which he never truly recovered. Most of his work was then given to the cases of The Liverpool & London Steamship Protection & Indemnity Association Ltd (the insurance company founded by his father): Hundreds of thousands of pounds were paid out as compensation to the relatives of the TITANIC victims. Ismay handled the plight of the applicants with great fortitude, despite the fact that he could have easily shied away from responsibility and resigned from the board of directors of this company. Still, he persevered with the difficult task, even though during the remaining years of his presidency it is difficult to find even a single page in the papers of the company that did not mention the TITANIC. What's more: he donated £11,000 from his private fortune to create a relief fund to support the relatives of the many shipwrecked survivors, and in 1919 another £25,000 to support merchant seamen who served in the First World War. Although his wife, Florence, consistently made sure that the TITANIC was never discussed in the family again, it still haunted Ismay, who tormented himself with useless speculations about how he could have avoided the disaster.


Fig. 1: J. Bruce Ismay in front of the US Congressional Commission of Inquiry and in the US press as "J. Brute Ismay". (Source: Library of Congress, Washington, D.C. digital ID cph.3b15542, file no. LC-DIG-hec-00933, New York American)


At Christmas 1936, at a family gathering, one of his grandchildren, Evelyn, who had learned that Ismay had also worked in shipping, asked him if he had ever been shipwrecked. Ismay then broke his quarter-century silence about the tragedy that ruined his life and replied: "Yes, I was once on a ship that was thought to be unsinkable." On October 14, 1937, Ismay, who had already been suffering from diabetes for several years (whose right leg had to be amputated below the knee in 1936), suffered a stroke on October 14, 1937, as a result of which he lost consciousness, became blind and mute. He died three days later.

Morgan died in his sleep in his hotel room on March 31, 1913, during a trip to Rome. Corpse stake in s.s. FRANCE transported him back to New York, where the flags were lowered to half-mast and the stock exchange closed for two hours. His company empire was taken over by his son, John Pierpont ("Jack") Morgan, Jr., who did not have nearly as much influence as his father. Based on the antitrust laws, the company empire had to be divided into three smaller companies in 1933, but the shipping interests were no longer among them. IMMC was an over-leveraged company that borrowed too much money compared to its solvency (it also bought up the debts of its member companies), so it went bankrupt, when the news of the outbreak of the First World War caused prices to collapse and the group's solvency was shaken: in September 1914 the directors of IMMC announced that the October 1 interest payment on the 4.5% bonds would be postponed due to the disruption and uncertainty caused by the outbreak of war. The bond foreclosure stipulated that the six-month deferral would not constitute default, but by the spring of 1915, IMMC was bankrupt with $3.3 million in interest debt, and on April 3, a receiver was appointed in a person of Philip Albright Small Franklin, the White Star Line's representative in New York at the time of the TITANIC tragedy. After the years of bankruptcy trusteeship in 1915/16, he succeeded Sanderson as president of IMMC and was determined to save the group of companies. Under his leadership, the IMMC was able to recover when the war economy boosted shipping again (and despite the losses it suffered, the IMMC, which still had the largest fleet, was able to benefit the most from this, since its steamers accounted for a quarter of the entire American expeditionary force and nearly 15 million tons of munitions were delivered to France). By the end of the war, future trade conditions had become unpredictable, as North Atlantic liner shipping was affected by two circumstances that no one would have considered before the war. One was the elimination of the German ships confiscated as war reparations from the competition, and the other was the huge increase in the tonnage of American merchant shipping through the Emergency Shipbuilding Program and the seizure of German ships (the latter represented approximately 300,000 gross register tons of passenger space). For the first time since the dawn the Age of steam, the United States was in a position to challenge Britain's world dominance of maritime commerce, at least in terms of carrying capacity. However, IMMC found itself in an awkward position. After all, although he wanted to share in the expected renaissance of American shipping, most of his income came from the income of British ships it owned.

Fig. 2: The news of the death of J.P. Morgan - the "uncrowned king" of the stock market - in the American newspapers and Morgan at the White Star pier in New York at the arrival of the OLYMPIC on her maiden voyage in 1911. (Source: Morgan Library)


In the atmosphere of fierce nationalism that developed in the United States after the war, Morgan's promise in 1903 that he would "not pursue a policy injurious to British merchant shipping or injurious to British commerce" was effectively used to prevent the trust from purchasing ships in the United States. Thus, the paradoxical situation arose that the only American company that had enough capital, management experience, and agent network to manage European traffic, essentially could not participate in it. The IMMC was thus still maintained by the White Star Line, which, with the exception of 1917, maintained its Atlantic voyages throughout the war years (102 in 1914, 61 in 1915, 44 in 1916, 41 in 1918, 1919 and 47 passengers arrived to America on board of the company's ships). The scheduled Southampton-New York service was reopened in 1920 with OLYMPIC and ADRIATIC, for which they completed 37 crossings, carrying a total of 60,120 passengers - an average of 1,624 per voyage. At the same time, Cunard's steamers MAURETANIA and AQUITANIA completed 57 crossings with a total of 88,295 passengers (an average of 1,549 per voyage). Taking advantage of the respite to avoid another insolvency, the IMMC Act sold its foreign subsidiaries in the 1920s and 1930s. In 1920, they first bought all the ordinary shares of the Leyland Line that they did not yet own, then the steamers of the Red Star Line were also transferred to the property of the Leyland Line (they no longer operated under the Belgian but the British flag), while the names of the Dominion Line and the Red Star Line were kept for commercial purposes only. By 1924, the White Star Line - which was still the second largest passenger carrier on the North Atlantic - was already making a loss. This was related to the United States re-regulating immigration in 1924 and established quotas per ethnic group on the number of foreigners that can be admitted each year, the number of people who can still be accommodated in a given ethnic group in one year, which was maximized at 2% of the number of people belonging to the given ethnic group, according to the 1890 census data. All this had a drastic effect on emigrant traffic, so in 1926 the shareholders of IMMC accepted the British offer to buy back the White Star Line for the equivalent of 33.9 million dollars. The buyer was the Royal Mail Steam Packet Co., which took over in January 1927.

Pirrie and Harland & Wolff could not escape their fate either. Lord Pirrie was really in his element during the war years, as the Royal Navy heaped the shipyard with orders, but with the end of the war, the orders also dried up, and with this Pirrie felt that his position within the company was shaken. He tried to demobilize disobedient workers with social measures - the establishment of recreation parks - and the higher-ranking workers were still fairly regularly given gifts by his wife every Christmas. The first signs that all was not well came when they discovered that the directors were holding their own event in 1920, separate from the Pirrie couple's Christmas party. Pirrie didn't want to stay away from the affairs of the shipyard even for a minute, so he kept putting off taking the advice of his doctors, who had been recommending long-term rest for a long time. He finally gave in in the spring of 1924, when he agreed to go on a tour of South America and Europe with his wife to assess whether the infrastructure of the ports of the countries concerned was developed enough to serve the ships of the yard's largest partners, the Royal Mail Line, Pacific Steam Navigation Co. and Lamport & Holt Line companies, and can also take a summer and winter trip, combining the comfortable with the useful. On March 21, they left for Buenos Aires on board the ARLANZA Royal Mail liner built by Harland & Wolff and from there they extended the trip to Valparaiso, Chile by going around Cape Horn. While they were waiting for the connection in Valparaiso, Pirrie caught a cold, and the cold soon turned into pneumonia. They sailed from Antofagasta on board the EBRO towards the Panama Canal. Pirrie was already convalescing when they reached the canal, and against the advice of his doctors, even on his sickbed in his usual dictatorial manner, he ordered to be taken on board because he wanted to see the canal. It was a fatal decision. Despite the heroic struggle of the ship's medical and nursing staff, the 78-year-old shipbuilder died on the night of June 7, 1924, at 11:30 p.m. When EBRO arrived in New York, his embalmed body was transferred aboard his masterpiece, the OLYMPIC, which took him to Europe (he was given what Morgan was not, whose powder pod was only transported as a piece of cargo in the refrigerated hold of a ship that didn't even belong to the huge ocean-going fleet he created). He was laid to rest in Belfast on June 23, 1924, the day he joined the company's workforce 62 years earlier. He did not make any preparations for his retirement or his death, so the members of the board of directors did not even know what new tonnage construction he was discussing before the trip started. He took his secrets, if any, to the grave, as his ambition and exclusive management style blinded him to training his directors in the methods he used to acquire business and manage the company. He surrounded himself only with people who tried to imitate his lifestyle, but were weak to contradict him: George Cuming was dead, Edward Wilding was suffering from a nervous breakdown (Pirrie took back direct control of the drawing office tasks at his expense in February 1924), and Robert Crighton was also ill; John Westbeech Kempster was a nice old gentleman who spent more time in the university cloister than in the business world, J.P. Dickinson, the manager of the Govan site, was incompetent and weak, and Charles Payne from Belfast was a showman. Among the directors, only F. E. Rebbeck had the necessary skills, but he was regularly voted out by his senior colleagues. Apart from him, only William Tawsee, the chief accountant, and John Phillip, the chief executive's secretary, had any idea of what and how Pirrie was doing. In any case, all directors agreed that the position of president and CEO held by Pirrie would be abolished and the management of the factory would be taken over by the board of directors. Having only a sketchy knowledge of the factory's finances and knowing nothing about which of the oral negotiations on new constructions had led to results, the members of the board of directors could not rise to their responsibilities. Harland & Wolff, the largest shipyard in the world, was left without effective leadership on the brink of its biggest economic crisis...


Fig. 3: 'Lord Pirrie's Book' – a gift from the shipyard workers to Pirrie on his 1921 ennoblement (left), Pirrie and his wife at the start of the fatal voyage on the steamer ARLANZA (centre) and Pirrie's tombstone in Belfast (right). (Source: Maritime Belfast Trust, Topical Press Agency/Hulton Archive/Getty Images, J146580607, Find a grave/Paul Fryer)


II.) Lord Kylsant, the new favorite:

However, the Harland & Wolff Shipyard soon had a new owner. Namely, the same man who was behind the repurchase of the White Star Line into exclusive British ownership: Owen Cosby Phillips (1863-1937), 1st Baron of Kylsant.

Owen Phillips was born in the rectory at Warminster, Wiltshire, the third of five sons of Rev. Sir James Erasmus Philllips - 12th Baron of Picton Castle - and his wife Mary Margaret Best. After his schooling in Devon, in 1880 he entered the Dent & Co. Shipping Company in Newcastle upon Tyne as an apprentice, and in 1886 he joined the Allen Line in Glasgow. In 1888, he founded his own shipping company under the name Phillips & Co. with the financial support of his eldest brother, John Phillips. Their first ship was purchased in 1889, but by 1900 the two brothers owned two shipping companies (the King Line and the Scottish Steamship Co.), an investment company (the London Maritime Investment Co.), and the London and Thames Haven Petrol Port. In 1902 - when J.P. Morgan bought the majority of shares in the White Star Line - taking advantage of the low share prices, the Phillips brothers also acquired a dominant share in the Royal Mail Steam Packet Co. (RMSPC), of which 39-year-old Owen Phillips became the president and managing director.

RMSPC was founded in 1839 by the Scotsman James MacQueen, and originally transported mail and passengers to the ports of the Caribbean and South America with the firm intention of supporting the abolition of slavery in the British colonies of the Caribbean by launching the first steamship in the region. The government trying to master political and social instability through British economic hegemony in achieving its goals. The support was generously rewarded by the government - with a subsidy of £240,000 per annum - which provided ample funding for RMSPC to grow into one of the leading companies in British shipping, both financially and technically (a convincing example of the latter being that RMSPC was the first British shipping company to equip its ships with compound steam engines developed by John Elder in the 1850s and perfected since then in the 1870s). Between 1902 and 1922, under the management of Owen Phillips, the RMSPC acquired a decisive share in more than twenty other shipping companies, including those such as the Union-Castle Line, which ran to the British colonies in Africa, or the Peninsular & Orient, which maintained maritime links with the Far East and Australian colonies. (P&O).

Owen Cosby Phillips was also a Member of Parliament between 1906-1922 (between 1906-1910 for the Liberal Party for Pembroke and Haverfordwest, and between 1916-1922 for the Conservative Party, as a delegate for Chester). In 1922, he received a knighthood (he was awarded the Grand Cross of the Order of St. Michael and St. George), and in 1923 he was ennobled, when the king made him the first baron of Kylsant, and awarded him with the Commander's Cross of the Order of St. Michael and St. George. From then on, Phillips participated in the legislature as a member of the House of Lords. Owen Cosby Phillips did not meet William James Pirrie for the first time here, as they had been in contact since he first ordered ships for his company from Harland & Wolff as the President and CEO of RMSPC. Between 1904 and 1916, 17 ships of the company were built in Belfast, while only 15 ships were built for the White Star Line (Oceanic Steam Navigation Co. - OSNC) in the same period[1]. This made Phillips Pirrie's most important customer. It is therefore hardly a coincidence that already in 1914 Pirrie stated as part of a private conversation with Edward Holten that according to his plans after his death "Phillips will be in charge of everything".

Apart from the fact that Kylsant owned the majority of Harland & Wolff's shares from 1919 onwards, the similarity of the two men's uncompromising, violent and autocratic characters, which made him appear much more suitable from the beginning, therefore made him more sympathetic in the eyes of Pirrie, who perhaps saw him as a first-generation "empire builder" similar to himself (as Pirrie liked to see himself, generously forgetting that his shipyard, of which he was so proud, was created by Sir Edward Harland's engineering knowledge and Gustav Wilhelm Wolff's financial prowess). Bruce Ismay, who was born with a silver spoon and inherited his business empire from his father, was not respected by Pirrie, which is clearly shown by the fact that he did not let him know when he started negotiations with J.P. Morgan about the sale of White Star Line behind his back. (Perhaps it was precisely for this reason that he later prevented his return to the head of the White Star Line, as he was able to personally see that Ismay was a man from whose hands even the family company had been wrested out. He apparently did not care that this could not have been done without him.)

It is not known how seriously Lord Pirrie thought about having Lord Kylsant manage the Harland & Wolff Shipyard after his death, as he did not shared the content of his conversation with Edward Holten to either the vice-president, Robert Crighton, or to his lawyer, Charles Crisp. At the meeting of the board of directors of Harland & Wolff Shipyard held three days after Pirrie's death, something happened however, because Pirrie's London office with all its accessories was available to Kylsant within days, where he declared himself the new president and CEO of Harland & Wolff Shipyard. We are hardly disappointed if we guess the fear of responsibility of the largely incompetent board members selected by Pirrie in the background. As Crighton (himself reluctant to take on the chairmanship) reminded the board members: 'hitherto Lord Pirrie has been approached individually to do certain works, to adopt certain policies, or to authorize various expenditures, but in future all must consult the with others because of the shared responsibility". Of course, Lady Pirrie must have known of her husband's intention (if he had such an intention), but in any case she was in no hurry to confirm it, as she disliked the lord of Kylsant. He found her arrogant and aloof, although she believed that this had more to do with Phillips's extraordinary height of more than 2 meters, his maypole appearance and his stammer, rather than his deliberate attitude towards her. At the same time, she steadfastly avoided being seen in the company of either Kylsant or his wife.

Despite this with a generous gesture, Kylsant offered Lady Pirrie the position of chairman of Harland & Wolff for the entire period of her life. Nevertheless, Lady Pirrie wanted Lord Inverforth to be elected as president (mistakenly thinking that as administrator of the Pirrie estate and her husband's heir, she also had a decisive say in corporate decision-making, which had not been the case since 1919, since, the majority of the shares were owned by Kylsant). Kylsant's first task was to investigate the shipyard's finances. While Pirrie was first and foremost an engineer with a thorough knowledge of every sub-process of shipbuilding, who had the attitude that "whether for profit or loss, it doesn't matter, just let the shipyard produce", Kylasnt was primarily a financial specialist who (even though he worked with shipping companies) did not have a similar background knowledge in shipbuilding, but - perhaps influenced by the upbringing of his father, who held an ecclesiastical profession - he threw himself into the business with an almost missionary zeal, seeing it as his moral obligation to give work to people (who respected him for this in the midst of the ever-increasing unemployment situation). However, he quickly saw through the disastrous finances of Harland & Wolff: Pirrie's generous way of life almost brought the company to financial ruin. He overdrawn his line of credit with the Midland Bank, for which he offered the Witley Court estate as collateral, worth some £325,000, and undertook to personally buy back £473,260 worth of Harland & Wolff preference shares from members of the Colville family. His most important financial assets were the shares he owned in the Harland & Wolff Shipyard and in the Elder Dempster shipping company. However, Kylsant knew full well that these would not provide any serious dividends to shareholders in the near future (not even the annuity due to Pirrie's testamentary heirs could be paid from them). The company's finances looked so bleak that Kylsant's first reaction was to suggest to the estate's trustees that they file for bankruptcy (which would also have allowed them to ignore Pirrie's will, which was to take the privately owned shipyard public—that is, shares for public trading on the stock exchange - and stipulated the mandatory continued employment of the directors for that case). Kylsant was only willing to desist from this intention at the persuasion of Pirrie's two closest friends - Lord Inchcape and Lord Inverforth.


Fig. 4: Lord Kylsant (painting by Philip Tennyson Cole in Carmarthenshire County Museum).


Inchcape reasoned that surely Kylsant didn't want the bankrupt widow to cause him various inconveniences as she traveled around London. Kylsant thus finally persuaded the boards of directors of the companies previously owned by Pirrie to combine the annuities for Lady Pirrie and the other beneficiaries of the will. However, the biggest concern was not Lady Pirrie, but Harland & Wolff's finances, which were in an shocking state.

As an experienced investor, Kylsant was horrified by the shipyard's fragile financial situation, as he clearly saw that the demands for repayment of unsecured loans would not be met if the creditors demanded them at the same time during a possible crisis. The danger was not just a theoretical possibility at all, since the John Brown Shipyard had already submitted a claim for unpaid debts worth 252,000 pounds, but before the end of the financial year there was no other option than to cover up the serious situation. In particular, Harland & Wolff actually made a loss with every ship it delivered. With the steamers KATHIAWAR and INVERBANK recently built in Govan, £160,000, but even after the ocean liners MOOLTAN, MALOJA and MINNETONKA, the income was only 4% of the total purchase price, which was also taken into account in the previous year's closing accounts. The payment of the depreciation provision of £224,013 was again deferred, bringing the total shortfall to £643,173. The repayment of the interest on the loans was also postponed, while the nearly £262,000 in dividends could only be paid by borrowing another £360,000. This increased the company's total loan stock to nearly £3,000,000. All this was shown in the annual financial statement presented to the shareholders under the heading "Miscellaneous creditors, including bank overdrafts" together with a further £240,000 which was shown as a reserve under "Miscellaneous extraordinary accounts and pending sums". However, Kylsant knew exactly that he could not be smart forever, and the misery of Harland & Wolff could bring the entire Royal Mail empire to ruin.


Fig. 5: Lord Kylsant (centre), Duchess of Abercorn (left), Charles Payne (right) and Lady Kylsant (far right) in company on July 7, 1925, at the launching ceremony of the Royal Mail Steam Packet Co. ocean liner ASTURIAS, in Belfast (Source: Moss and Hume, p. 246.).


Kylsant therefore tried to run forward and, terminating the private nature of Harland & Wolff Shipyard, decided to take it to the stock market in order to stabilize the company's finances, which had been shaken by the abnormal management of the previous period, by involving publicly available investor capital. However, the share subscription that started on July 4, 1924 did not bring the expected results: out of the 4,000,000 pounds worth of 6% preference shares issued (with a face value of 1 pound) - as a result of the devastating news about other shipyards and machine factories - only 750 000 pounds of shares were subscribed (just under 19% of the total stock package). After the failure, the board was left with no other option than to introduce new operating and tender procedures to reduce overheads and boost competitiveness (as virtually no one knew the full details of the previous negotiation and pricing procedures introduced by Pirrie). Meanwhile - between the beginning of February and the end of August 1924 - Harland & Wolff received orders for a total of 10 new ships, but the construction of only 1 of these ships, Belfast Steamship Co.'s 9,000-ton steamer APAPA, did not result in a loss. During this period, the shipyard practically only received orders to retain workers. Kylsant held the first meeting of the board of directors between January 8-10, 1925. Revealed that the directors leading individual departments had handled the general and development costs with excessive carelessness until now. When Kylsant asked, for example, how the construction of the two large ocean liners for P&O (the MOOLTAN and the MALOJA) could have been unprofitable, he was met by the directors only to blame Pirrie's high quality expectations. After that, it was decided to explore all indispensable expenses, to reduce or freeze wages, and to reduce stocks by 25%, but no one could draw the conclusion that the Queen's Island site might have to be closed for a while. The cost reduction also resulted in a saving of only 25,000 pounds per year, the 1924 closing accounts had to be cosmeticized in this way: the annual income of 307,392 pounds on paper was then supplemented with 380,000 pounds transferred from the published company reserve, which thus hid the factory's 600,000 important loss. Despite Kylsant's best efforts, the final accounts were also evaluated by Price Waterhouse & Coopers, the shipyard's auditor, and stated the following: "depending on the adequacy of the reserves, we believe that the balance sheet has been properly drawn up to give a true and fair view of the state of the company's affairs give a correct picture”. This meant some respite…

It turned out to be an encouraging turn for both Kylsant and Harland & Wolff when, in August 1925, the White Star Line came forward with an order for the construction of a new, large ocean liner. Back in 1922, Pirrie suggested to Kylsant that he buy back the patina shipping company (who knows, maybe it hurt his British pride that Harland & Wolff could only become the world's largest shipyard by American capital, and by the transfer from British to American majority ownership of its biggest customer, White Star Line, of which it was the main shareholder, what might have disturbed his conscience, so he wanted to retrieve his honour). However, Kylsant's purchase offer at the time was personally vetoed by US President Warren G. Harding. In 1926, the British shipping company Furness Withy & Co. also came forward with a purchase offer. (Sir Cristofer, the first baron of Furness, the owner of Furness Withy & Co., founded in 1891, requested government support in 1900 in order to establish a British counter-combinate against the Americans initiated by J.P. Morgan, without success. After his death in 1912, the Furness family sold their interests in the company in 1919 to a consortium led by the former managing director, Frederick Lewis.) The agreement was reached, but the contract contained a stipulation that the contract was invalid if a general strike breaks out in Great Britain before the sale is completed. Although the biggest work stoppage of the 1920s - which was announced by the unions due to the continuous deterioration of the situation of coal miners and in order to stop the reduction of wages - only held between May 4-12, 1926., thwarted the hopes of the Furness company. Kylsant then re-entered the scene and by November bought all the shares of the White Star Line, together with all its financial and other assets, for which he paid a total of 33.9 million dollars, i.e. 7 million pounds at the 1926 exchange rate. Taking into account the financial deterioration that had occurred in the meantime, this means that the company was bought back for less than half of its 1902 purchase price (J.P. Morgan paid £10 million for the White Star Line in 1902, which was worth 20 million pounds at the exchange rate of 1926).


III.) New ocean liner designs in the 1920s and their impact on the White Star Line

When Harland & Wolff, taken over by Lord Kylsant, began to design the latest ocean liner of the White Star Line, which returned to exclusive British ownership, its construction has been on the agenda for more than a decade (with technical content redefined and redefined periodically according to the ever-changing needs), as the White Star Line had been considering the construction of a large new ocean liner since 1914.

What's more, on July 9, 1914, the giant steamer for the Liverpool-New York route, considered the second most important in the company's business policy, began to be built at the Harland & Wolff Shipyard, with production number 470. The ship was first named GERMANIC, after a successful ship built for the White Star Line in 1875 (sistership of BRITANNIC I), which left the company's fleet during the construction of the TITANIC (when it was also sold to the Ottoman Empire, where it was entered into service as GÜLCEMAL), so her name became usable again. Since this was the first ship to be built for the White Star Line after the loss of the TITANIC, many people think that its task was to replace the lost TITANIC, but this is contradicted by its technical data and intended use, which the IMMC's 1913 annual business report and IMMC director Harold Sanderson's June 1914 press statement make it clear beyond any doubt. According to the report: "Directors have authorized the construction of a steamer of about 33,600 tons and 19 knots speed for the New York-Liverpool service of the White Star Line, to be named GERMANIC, and to be of the ADRIATIC type, with such alterations and improvements as experience has suggested and as are made possible by her greater size. It is expected that the GERMANIC will be completed in time to enter the service in 1916, and that she will be an exceedingly attractive steamer” more spacious than before - equipped with private bathrooms, with finer furnishings - first-class accommodations and a larger swimming pool. Sanderson's statement went into further detail: "She will be a larger ship than the ADRIATIC but would be smaller than OLYMPIC." Her length overall would be about 746 feet and 88 feet wide (that is, her gross tonnage would have exceeded that of the LUSTIANIA and MAURETANIA), and she would have been fitted with three propellers, the two extremes of which would have been driven by reciprocating steam engines, the middle by a low-pressure steam turbine, that is, the In all likelihood, the ship was planned to be built based on the first preliminary design for the OLYMPIC-class, but nothing came of the plans: The name of the ship was changed from GERMANIC to HOMERIC at the outbreak of the First World War, and then at the end of 1914 the double bottoms completed until then dismantled to make way for urgent naval orders on Falcon Square. On May 27, 1916, the ship's keel was laid down again, but on May 13, 1917, the construction was interrupted for the second time - this time for good - and at the end of August 1917, they began to dismantle the hull that had been completed until then.


Fig. 6: The first draft of the OLYMPIC class from June 1907. Perhaps this design - which also evokes the main characteristics of the ADRIATIC - was considered as a basis for the design of GERMANIC. (Drawing by Dr. Tamás Balogh).


The second occasion took place already after the First World War, when Philip Albright Small Franklin, president of the IMMC, announced in 1919 that, as part of the White Star Line's post-war construction program, a new 35,000-ton ship would be built at Harland & Wolff " with a speed of 21 knots, and each cabin on the two upper decks has its own bathroom". Since the features mentioned in the announcement are very similar to those of the HOMERIC (ex-GERMANIC II.) built during the war and then abandoned (35,000 tons compared to 33,600 and first-class cabins with private bathrooms), it is hardly an exaggeration to assume that In 1919, they did not announce a brand new ship design, but that they would start again and this time try to complete the project, which had been forced to be interrupted in 1917. Soon, however, this plan also failed, this time due to war reparations.



Fig. 7: The R.M.S. HOMERIC (ex-COLUMBUS), 1913-1935 (drawing by Dr. Tamás Balogh).


Due to the sinking of the TITANIC and then the GIGANTIC (later BRITANNIC II.), the new express service planned by White Star Line with the OLYMPIC trio could only be realized after the First World War, when the German ocean liners MAJESTIC (ex-BISMARCK) and HOMERIC (ex-COLUMBUS), seized as war reparations, replaced the sunken ships. The size of the 34,000-ton COLUMBUS just matched the size category of the previously designed ships, but it was driven by only two propellers, which were moved by piston steam engines (making COLUMBUS the world's largest ship powered by a conventional steam engine). As the ship was still half-finished in Danzig, Germany (now Gdansk, Poland) when it was handed over to the White Star Line, its completion could only take place a year later, at the end of 1921, and the first voyage could not be started until February 15, 1922. The White Star Line's biggest rival, the British Cunard Line, was also needed seized tonnage to able to maintain its three-ship service with seized ship - the BERENGARIA (ex-IMPERATOR) - which was put into service alongside MAURETANIA and AQUITANIA to compensate for the loss of LUSITANIA. While MAJESTIC surpassed BERENGARIA's speed (23.9 knots against 20.4 knots) and OLYMPIC competed relatively successfully with AQUITANIA (21.4 knots against 23.1 knots), HOMERIC's 18.1 knots speed was far below the MAURETANIA's average speed of 23.9 knots typical of the 1920s, so even though she was a newer and larger ship, fewer passengers bought tickets for her. By 1926, the differences became obvious: in the MAJESTIC-OLYMPIC-HOMERIC trio, MAJESTIC carried 50% of all passengers, OLYMPIC 33%, HOMERIC 17% (MAJESTIC transported as many passengers in its first 4 years of its service as HOMERIC did during its entire service period up to 1935). On the Southampton-New York route, the HOMERIC competed in a service for which, compared to her competitors, she was not suited, so it became clear to White Star Line that they needed another new ship of at least comparable performance to the OLYMPIC but more to the MAJESTIC.

What this new ship should be like, it was defined by the design starting points of the era. In the period between the two world wars, three circumstances had a fundamental impact on the design and construction of ocean liners: 1) the transition from burning coal to burning oil, 2) the entry into force of American immigration laws and the corresponding change in travel habits, and 3) the use of diesel-electric motors as the main engine of large ocean liners.

1) Transition from coal to oil burning

The liquid fuel that was first used to generate heat in ship boilers was petroleum produced by distilling crude oil, either in its original crude form, but more often in its syrupy (viscous) black tarry form after refining (so-called: "C-type bunker oil"). The calorific value of the fuel is characterized by the amount of heat that can be extracted from 1 kg of fuel (without the heat of vaporization of the amount of water leaving in the form of steam together with the flue gases), its unit of measure is MJ/Kg (Megajoule / kilogram). While the calorific value of coal used for ships was 14.24 MJ/Kg, that of contemporary heating oils was 19.51 MJ/Kg (5.4 kWh/kg).

The first ships equipped with oil-burning boilers - made by Spakovsky -  (on which oil was injected into the combustion chamber of the coal-burning boilers as a combustion accelerator and heat enhancer), the cargo ships IRAN and CONSTANTINOPLE, were put into service in Russia on the oil-rich coast of the Caspian Sea in 1870 in , and then the vessel KHIVENYEC of the Caspian Sea fleet of the Tsarist Russian Navy was converted to oil-burner in 1874. They also burned a low-quality crude oil derivative that was left over as a by-product of oil refining - called mazut - but available in large quantities and cheaply (15 oil refineries were operating on the Abseron Peninsula near Baku, so mazut was an easily accessible fuel). The first ocean-going ship to be equipped with boilers available for oil-burning as well was the British tanker S.S. BAKU STANDARD sailing between Newcastle and New York in 1894, and the first ship equipped exclusively for oil-burning was the destroyer HMS SPITEFUL after she converted to oil burning in 1904. The very first ocean liner to cross the Atlantic using oil was the American-Belgian Red Star Line ocean liner KENSINGTON, created to transport American crude oil to Europe, in 1903.

Oil-burning in shipping had several significant advantages compared to coal-burning. On the one hand, the hydrogen content of oil is 11% higher than that of coal, which results in a much higher calorific value. On the other hand, liquid oil can also be stored in places on the ship where coal is not (e.g.: in the double bottom, in the narrowing space in the underwater parts of the bow and stern, etc.). In addition, the continuous oil injection kept the combustion of the oil (and thus the vapor pressure) constant and provided uninterrupted heat development throughout the journey (unlike the combustion of coal, which had to be interrupted while the resulting ash was removed). The handling of the oil involved much less time, noise and pollution, and required a much smaller staff. After all, while on a coal-fired ship 1 heater could attend to a maximum of 3 furnaces (i.e. 1 boiler), on an oil-burner ship 12 (i.e. 4 boilers), with much less physical work (on an oil-fired ship, all the work processes of fuel handling are 75% compared to a coal-fired ship)! With this, an average of around 200 members of the crew of a large ocean liner became dispensable.

The savings in labor and fuel costs more than covered the costs of the conversion investments. The conversion of coal-burner ocean liners to oil-burner ones primarily required the conversion of boilers and former coal bunkers. In the latter, the convex-headed rivets had to be replaced with smooth-headed ones in order to create a completely leak-free space, in which heaters had to be installed in order to prevent the oil from thickening due to cooling. In addition, the walls of the tanks had to be modified in such a way that they could withstand the hydraulic shock that might occur with the drop in the liquid level. However, there was no need to build new storage facilities, since much less oil was needed to travel the same distance compared to coal. The average time required for such a transformation was about 8 months.


Fig. 8: Stokers and trimmers in the boiler room of a coal-burner ocean liner in 1910 (left) and the boiler room of NORMANDIE in 1936 (right). The often illiterate members of the coal-dusted "Black Gang" were replaced by fuelmen, trained mechanics in white (!) overalls. The engine and boiler room personnel were reduced to a tenth and hundreds of thousands of people were lost their job and put on the streets in the course of a few years. (Sources: Richard P. de Kerbrech, Gamma-Keystones/Getty Collection, K006377-A4)


The solution therefore had many advantages, despite this, it had to wait from the 1870s until the 1920s before it became widespread. There were several reasons for this: on the one hand, obtaining oil outside the Caspian Sea was expensive at first (until the discovery of the American oil fields), and on the other hand, the efficiency of early burners remained low for a long time. Oil as a general fuel for commercial shipping thus only really spread with the development of marine diesel engines. By the second half of the 1920s, however, most ocean liners were converted to oil-burning. As a result, many of the masses (the former stokers and trimmers) who went out on the streets and were left without jobs and their ability to pay (the disappearance of the demand they generated) were later considered by many to be a sign and one of the causes of the Great Depression of 1929...

2) Changes in travel habits

In 1926, Major Frank Bustard, director of passenger traffic for the White Star Line, gave a lecture at the Liverpool Commercial School on the six classes of service offered on North Atlantic passenger ships, adapted to the identified needs of passengers. According to this, the services of ocean liners are usually used by passengers with the following needs:

„a) First class by the express steamers from Southampton, used particularly by businessmen and others to whom time is of monetary consideration; also by members of the theatrical profession and film industry who, for publicity purposes, cannot afford to travel other than in the ‘monster’ steamers.

b) Some of the companies are still running similar steamers, though not quite so large or fast and at slightly lower rates, from other ports, especially Liverpool. Their patrons atre mainly business travellers and the American tourist class, to whom time is not of primary importance and who have learnt by experience the estimable sea-going qualities that prevail on the type of steamer of 20.000-30.000 tons making the passage to and from New York in just over a week.

c) Cabin class. This class is supported by mainly passengers who formerly travelled First class, but who desire to combine economy with their travels, and there are also many travellers who previously crossed Second class in the three-class ships, who prefer Cabin accommodation because in no better class above them on the ship. The Cabin fares are only slighter higher than the Second class rates.

d) Second class retains its popularity, particularly on the 'monster' steamers.

e) Tourist Third Cabin is an entirely new class, and it is to this particular traffic thet the steamship lines look to take the place of the reduced emigration movement brought about by the US Quota Restrictions (United States Immigration Act, 1924). The Tourist Third Cabin quarters afford most comfortable accommodation to passengers to whom economy in travel is the primary consideration; and the development of this travel since 1925 shows clearly the possibilities of an increase in this movement of Americans desiring to visit Europe. Efforts are also being made to encourage the Tourist Third Cabin movement from Great Britain and Ireland to the United States, but it is expected that the bulk of this traffic will emanate from America.

f) Third class continues to be maintained more particularly for the emigrant type of passenger, and the worker in the United States or Canada when returning home on seasonal or occasional visits.”

3) Application of desel-electric motors as main power plant of ocean liners

Diesel engines with compression ignition (i.e. igniting the liquid fuel with the increase in temperature occurring during the mechanical compression of the air in the cylinder space) are the most efficient types of internal combustion engines due to the simplicity of their operating principle, as well as their size and fuel economy. The first commercial ship powered by a diesel engine was the Russian oil carrier VANDAL, launched in 1903, whose diesel-electric drive train enabled a shallow dive in contrast to the space requirements of earlier long-stroke piston steam engines, therefore, the ship could travel in the Volga River waterway system, from the Caspian Sea to the Baltic Sea. However, after their first use in 1903, marine diesel engines operated with a lower power/space ratio for several years, and only the appearance of turbocharging in 1907, which ensured higher power density, accelerated their spread, as they could now operate with greater efficiency than steam turbines. From 1911, the new power source was installed in submarines, and from 1912 in ocean liners. The first diesel-powered ocean liner was the Danish SELANDIA. The possible prospects of the development were discussed by several engineers, including Dr. Ernst Förster, the designer of the largest ships of the time, the LEVIATHAN (ex-VATERLAND) and the MAJESTIC (ex-BISMARCK), whose study entitled "Big and Fast Liners of the Future" was published on April 23, 1923 in a technical journal 'Scientific American'. Förster also analyzed the issues of the main dimensions and propulsion and came to an interesting conclusion, insofar as he saw the solution in increasing the height instead of the length and width, without increasing the draft, but the diesel propulsion was strangely not considered seriously and the steam turbines counted on its long-term survival as the main engine of large ocean liners:

„With respect to the modern and most economical design of turbines and boilers, as well as maximum passenger accommodation and maximum dimensions of the vessels, the Majestic and the Leviathan have to be regarded as marking the hight level of development in the North Atlantic trade, distinctly showing the extreme limit under present conditions in the way of further progress. The draught being almost 39 feet may not be increased for the next 10 or 15 years by much more than one foot, the draft being controlled by the depth of the main entrances to New York harbor as well as to Plymouth, Southampton and Cherbourg. The length of the biggest vessel being 954 feet over all, cannot reasonably be increased by any considerable amount; for it is limited by the present length of the piers in the North River. Furthermore, any increase in length, draft, and size will increase the difficulties of handling and navigation. Even stronger is the argument against much larger and aster ships on the grounds of economy.

[…] The most important technical question bearing on progress is that of the propelling machinery. The promising development o the internal-combustion engine (on the Diesel-principle) has in some quarters created illusions with respect to future possibilities, which, in the direction of Diesel reciprocating engines, do not appear to be based upon sufficient grounds. As to the gas turbine, there is nothing in the success so far achieved in experimental work to warrant the conclusion that this type can be applied for many years to come as a drive or large and fast Atlantic liners. However, the development of the geared steam turbine has reached a point where it would be possible to build a Mauretania, a Majestic, or a Leviathan that would show an economy of operation far superior to the existing vessels that carry those names. The saving in weight and space, as well as the smaller consumption of fuel oil on account of the far higher speed of revolution of the main turbines, has established, without any doubt, the wisdom and practicability of applying the geared drive to the big liners of the future.

Profiting by the advantages of the reduction gear, there are two diverging directions for future development: one aiming at a higher speed, the other economizing the management to the highest possible degree. In considering the question of higher speed, the question is, how far may this be carried; what will be the saving of time accomplished; and will this shortening of the passage justify the far greater cost of construction and operation? Adopting a maximum possible speed of 29.12 knots and an average ocean speed o 28.35 knots, we get the following results: On the Winter Course, the passage between Ambrose Channel and Cherbourg would be made in 4 days 15 hours; between Ambrose Channel and Plymouth in 4 days 13 hours. On the Summer Course the AMbrose Channel-Cherbourg course would be covered in 4 days 12 hours, and the Ambrose Channel-Plymouth course in 4 days 10 hours. Going eastward in summer time it may be desirable to leave New York for Plymouth (or Cherbourg) one, (or three) hours later, in order to utilize the day o departure as a whole working day. In this case the average speed would have to be increased to 28.6 or 29.12 miles an hour.”

The article included a diagram showing the features of the planned "improved MAJESTIC".

Fig. 9: Design (top), cross-section (bottom left), side and top view of the boiler and engine room (bottom right) of the "improved MAJESTIC". Captions are as follows: “Above: Although the ship shown above would be of 6.900 tons less displacement and 11.000 less horsepower than the MAJESTIC, and would require 1.135 tons less oil each trip, she would carry 1.146 more passengers at the same sea speed of 23 knots. Bottom left: Midship section showing the bulges at the waterline, which afford sufficient stability to permit the use of one deck more for passengers (shown shaded) than there are in the MAJESTIC. By this means the passenger accommodation is raised from 3.100 in the MAJESTIC to 4.246 in the proposed ship, the speed (23 knots) being the same. Bottom right: Elevation showing engine and boiler rooms necessary to drive an enlarged MAJESTIC at 28.35 knots sustained sea speed. (For plan view see below). Plan view of the engine and boiler plant necessary to drive an enlarged MAJESTIC across the Atlantic at 28.35 knots. To supply steam for the turbines of 165.000 horsepower would require 64 water-tube boilers.” (Source: Scientific American)



Fig. 10: The arrangement of the superstructure in the "improved MAJESTIC", which at first seems unusual, is not without precedent. The White Star steamer CALGARIC, launched in 1917 at the Harland & Wolff Shipyard, had a similar one. (Source: Dr. Tamás Balogh)


IV.) Design-variants of the OCEANIC (III):

In June 1923, the still American-owned White Star Line asked Harland & Wolff to begin designing a new ship to replace the HOMERIC. However, due to US immigration restrictions in 1924, Harold Sanderson, Chairman of the IMMC Board of Directors, withdrew from the investment. In August 1925, following the introduction and acceptance of tourist class, the White Star Line requested a new offer from Harland & Wolff. Following this, the shipyard prepared several sets of plans[2] for the company between 1926 and 1928, which wanted to name the new ocean liner after OCEANIC (I) built in 1871 – the very first ship of the company – and OCEANIC (II) built in 1899. Both ships were harbingers of great changes: the first OCEANIC introduced the hull form with an almost square cross-section in the middle, which later became common at White Star Line, and the second OCEANIC introduced the corporate business policy of prioritizing comfort over speed. From the third OCEANIC by comparison they expected a rebirth after the great losses – the TITANIC disaster and the World War. The OCEANIC (III) was partially built between 1928-1929, but finally she remained unfinished and her completed parts were dismantled. If completed, she would have been the world's first ocean-going passenger ship longer than 1,000 feet (300 m) and, until 2004 - the launch of the QUEEN MARY 2 - the largest diesel-electric powered ocean liner (moreover, she could have claimed the title of the most powerful diesel-electric powered ship to date).

Of the several plans that were completed, the drawings of only three have surfaced, to varying degrees.

The first among them was completed on January 28, 1926. This first version of the design featured only a conventional steam-powered, 904-foot (276 m) long, four-stacker ocean liner (essentially a fourth OLYMPIC-class ship) that deviated from the traditional WSL outlines in only one respect: she got the so-called "cruiser stern", which was already common in the design of the 1920s. German engineer Jochann Schütte already proposed the use of this stern-shape - typical of cruisers - in 1900, during the design of the german greyhound KAISER WILHELM II., but the first ocean liner with a cruiser stern, the ALSATIAN, was only built in 1913. In any case, Harland & Wolff used this structural element on its ocean liners since the launching of BELGENLAND (1914) and WINDSOR CASTLE (1921) due to its beneficial properties (increasing the waterline length affecting stability and speed and the deck surfaces that can be used for accommodating passengers).

Apart from that, the number and arrangement of the ship's decks - the whole appearance of the ship in general terms - basically reflected to the OLYMPIC class (as far as can be judged from the surviving partial documentation). However, compared to the TITANIC, which was considered as a model for the design, some things have still changed:


Fig. 11: RMS WINDSOR CASTLE, the ship used as a starting point for the concept design (the RMS OLYMPIC shown in the background). (Source: Wikipedia)

First of all, the front end of the superstructure was changed following the angular form of British Art Deco villa architecture (the curved parapet on wings of the navigating bridge on OLYMPIC and TITANIC was replaced by a more simple parapet, similar to that was used in WINDSOR CASTLE which was completely straight and flat rom top view). The glass-enclosed section of the forward end of the "A" deck first-class promenade was shortened on the model of WINDSOR CASTLE (this design-element derived from the plans of the unfinished liner NEDERLAND of 1914), and most of the deck was thus occupied by the open promenade. Only at the aft end of the "B" deck was a larger, open promenade created for the second class and a glass-closed one for the first class passengers on the territory belonged to the Café Parisien. On deck "C" in the front (where the forward well deck had been situated on the TITANIC) an open promenade was designed for the third class, while at the end of the ship, a glass-enclosed promenade was created for the second- and behind that an open promenade for the third class passengers.

The planned passenger-carrying capacity of the ship was 792 in first class, 380 in second class, and 1,240 in third class, but there were also 326 berths in first class that could be used both for the first or for the second class, and 318 berths in second class that could be used both for the first or for the third-class, and with 126 berths that could be sold as second- or as third-class berths when needed. All in all, the number of places was sufficient for 2,066 people. The plan of the first-class suites was generally similar to the arrangement of the first-class suites on board of the OLYMPIC (decks B and C would have been occupied by luxury suites in the same way as on the TITANIC and on the OLYMPIC after she was transformed due to the loss of the TITANIC). Perhaps that is why Philip Albright Small Franklin - the president of the IMMC - mentioned in the first public communication about the start of the design work, in August 1926, that "The White Star Line is considering the construction of a gigantic ocean liner with a speed of 25 knots to replace the HOMERIC. The new ship will be superior and will have the best qualities of MAJESTIC and OLYMPIC and will show a family resemblance to the latter.” However, at the time of this announcement, new preliminary plans for the ship were ready...


Fig. 12: The first known concept design of OCEANIC (III) (below), and the sample ships BELGENLAND (above) and WINDSOR CASTLE (middle). (Drawings: Dr. Tamás Balogh)

Fig. 13: General arrangement drawing of the first known concept design of OCEANIC (III). (Drawing: Dr. Balogh Tamás, on the basis of the original plans, publiched by the TITANIC Historical Society)



Fig. 14: Profile and longitudinal section of the first remained proposal made for the OCEANIC (III). (Drawing: Dr. Tamás Balogh

Such a reconstruction is an ideal tool to better understand certain elements of the ship's design. With the help of this, it also turns out, for example, that some parts of the plan come from other, earlier ships.

1) The appearance of the ship (hull shape, superstructure design, number of masts and funnels) is an improved version of the OLYMPIC class - OLYMPIC, TITANIC and BRITANNIC.

2) The proportion of the glass-enclosed and open part of the upper promenade on the "A" deck (below the boat deck) and the cruiser stern (which had not been used on White Star Line's superliners until then) are clearly comes from the plans of the NEDERLAND and the ARUNDEL CASTLE, both designed by the Harland & Wolff Shipyard on the basis of the TITANIC.

3) The general arrangement of the interior spaces - the "floor plan" - comes from two sources: On the one hand, the designers adopted several elements of the OLYMPIC-class (e.g. the Café Parisien and the a la carte restaurant on deck "B", or the 1st class dining saloon and reception room on deck "D", the location and size of which are exactly the same as their prototypes designed for TITANIC). On the other hand, the HOMERIC (ex-COLUMBUS), which was taken over from the Germans as war-reparation, was also one of the ships taken into account in the design, insofar as this ship provided the model for the design of the two-deck high public spaces of the "A" deck (the maximum headroom on White Star Line's ships was only one and a half decks, but HOMERIC's spacious interiors proved to be very popular).

4) At the same time, the reconstruction above reveals that the main characteristics of the planned ship not only reflects the shape of other ships built earlier, but also introduced innovations that later gave an inspiration for the designers of other ships: The terraced-design of the aft end of the superstructure and the cruise stern, as well the cabs placed on the wing's ends of the navigation bridge, for example, later reappeared on the designs of the QUEEN MARY.

The second set of the plans which can still be known today, dated 9 March 1926, shows a 935-foot (285 m) long, 52,000 BRT three-stacker ocean liner, also built with a cruiser stern, roughly the size of the later German BREMEN and EUROPA. This ship has already differed significantly from the previous design in several points, and adopted more of the structural solutions used in the case of MAJESTIC (II) – the former German BISMARCK: for example, used split funnel uptakes, and the interior height of the large communal rooms in the boat deck superstructures reached 13 feet (4 m). The height of the hull from the keel to the bridge is 105 feet (32 m). Ship designers clearly aimed to create a modern exterior (the front view of her superstructure, for example, is clearly reminiscent of the facade of Villa Stein, also designed by Le Corbusier in 1926).


Fig. 15: Model of the ship made by Richard D. Edwards in 2006 based on the second known preliminary design of OCEANIC (III) (M=1:350).


The general arrangement of the hull and the design of the superstructures were essentially the same as the previous design version, since the only significant modification was the relocation of the navigating bridge from the boat deck to the top of the officers' quarter, as well as the shortening of the "A" deck promenade and the moving of the mainmast forward. The fundamental difference between the second version of the design and the first one, lay in the propulsion of the ship, in that the combined system of piston steam engines and low-pressure steam turbine was planned to be replaced by a turboelectric drive system on the new ship, which is clearly indicated by the characteristic three, large-diameter, squat funnels.

The combination of diesel engines and electric motors enabled a more flexible distribution of the machines inside the ship and, thanks to the flexible axle connections, considerably dampened the significant vibrations that had been continuously occurring until then, while moving forward at a high speed. Another version of the electric drive chain is the turboelectric drive, in which steam turbines are used to drive electric generators, and they convert the kinetic energy into electrical energy, which is then used to drive the electric motors that turn the ship's propellers. The extraordinary advantage of this solution is the safe connection (without complicated gearboxes) between the fast-rotating main engines and the slow-rotating propeller shaft in the water, as well as the operation of all the other electrical systems of the ship without a separate power generator. Frank V. Smith, an employee of the Federal and Shipping Department of the American General Electric company, summarizes the technical novelty of this in terms of the design of the OCEANIC (III) in the January 1929 issue of the technical journal "Pacific Marine Review", in an article describing the propulsion system of the American ocean liner VIRGINIA:

„High-speed, modern transportation is still of the utmost commercial and competitive importance in the seeking of mail contracts, the dispatch of valuable cargo, and in catering to first- class passenger traffic, and means are now being sought to increase again the power and speed of ships. In 1913. United States naval engineers, in cooperation with W. R. L. Emmet, consulting engineer of the General Electric Company, saw the tremendous advantage which electric propelling equipment would have for ships. Through their concerted efforts this type of propulsion was tried out on the collier Jupiter as an experiment. It was an unqualified success—so much so, in fact, that all of the later battleships were so equipped.

Our great background of electrical experience now stands us in good stead; we have a power in our hands which can be carried to any limit desired. Electric drive was installed on the airplane carriers Saratoga and Lexington, and, in a recent trial, the latter developed the unprecedented power of 210,000 horsepower at the propeller shafts; this amounts to 262 per cent of the greatest power ever applied on a North Atlantic liner and 131 per cent that which had ever been applied to a naval vessel of any type whatsoever. Our merchant marine was slow to adopt this new form of drive, until in 1926 the International Mercantile Marine Company, with great vision into the future, decided to build three electric liners for its Panama Pacific Line. This company had the utmost confidence that such a project would stimulate trade between the east and west, and that the traveling public would give its unanimous support to ships that provided both speed and the ultimate in comfort to its passengers.

The steamship California was a brilliant success, and in its one year of service has become one of the most popular ships afloat. Its passenger accommodations have been booked ahead for as much as five months. Its economies usher- ed in a new era in ship propelling machinery' which made it possible to give high speed service at reasonable rates. The fuel rate was but from 60 to 70 per cent of that existing on the large ships of the North Atlantic. The eyes of Europe were turned westward, and the far-reaching effect of the California's performance can hardly yet be fully visualized. The Peninsular & Oriental Line contracted for the building of a similar ship for its India and Australia trade route; this ship, named the Viceroy of India, is now nearing completion, and will soon be placed in service, Lord Kylsant recently announced that the new 1000-foot passenger liner now being built by the White Star Line is to be electrically driven. Other European lines are also thoroughly investigating the new possibilities which have been opened up because of the unlimited and economical power which can now be produced electrically on ships.”


Fig. 16: Contemporary depiction of the OCEANIC (III) turboelectric propulsion system in the Popular Mechanics Magazine by S. W. Clatworthy (Source: Research by Eric Okanume). The caption to the picture was as follows:

„Giant liner to be driven by electric motors – When the White Star Line puts its first big post-war liner into service, it will be not only the biggest ship ever built - 1.050 feet in length and displacing 60.000 tons - but also the biggest electric-driven ship. This type of drive, pioneered by the American navy in battleships some years ago, has been applied to the 17.000-ton liner California and the Virginia, now building, both under the American flag, and in the new 19.000-ton P & O liner Viceroy of India, recently launched in England. The White Star ship, on which work has been started at Belfast, will have four boiler rooms, the aftermost of which is shown in the foreground of the artist's drawing. Oil fuel, with automatic firing, will be used. High-pressure water-tube boilers will be fitted with forced draft of supreheated combustion air. In the main engine room, seen beyond the boiler room, the steam will drive turbo-generators at about 3.000 revolution per minute to generate the electricity for the driving motors, directly connected to the propeller shafts and revolving at about 100 revolutions per minute. The electric drive has many advantages, including ease in maneuvering, quickness of reversing power, and the fact that the propellers cannot race when thrown clear in heavy seas.”


The performance achieved with turboelectric propulsion is typical of the fact that the American aircraft carrier LEXINGTON, mentioned in the quoted article of the Pacific Marine Review, after its launch in 1925 and commissioning in 1927, in the turn of 1929-1930 - for almost a month - supplied the city of Tacoma in Washington State with electricity. During the dry summer of 1929, the western part of the state was drought-stricken, resulting in low water levels at the first dam of Lake Cushman. Since the hydroelectric plant there was the city's primary source of energy, but by December the water level had dropped below the dam's intakes, the city asked for help from the United States federal government, which sent the LEXINGTON to the scene, where the ship's engines - the 4 4 47,200 HP (35,200 KW) generators feeding a 22,500 HP (16,800 KW) electric motor were connected to the city's power grid. The generators provided a total of 4,520,960 kilowatt-hours between December 17, 1929 and January 16, 1930, until melting snow and rain raised the reservoir's water again to a level sufficient to provide the city's entire electrical power supply. This case was an excellent demonstration of the potential of turboelectric propulsion. Although this example was not yet known at the time the OCEANIC (III.) was designed, the propulsion system of the new British ocean liner was modified to introduce turboelectric propulsion, and this change was clearly influenced by the Americans.

However, the implementation of the plans was forced to be suspended in the fall of 1926, when Harland & Wolff's supply of raw materials suffered a serious shortage, and when Lord Kylsant bought the White Star Line from IMMC in November of that year. Kylsant was the champion of (diesel and turbo) electric propulsion in Great Britain, since until then only shipping companies belonging to the interests of Royal Mail Lines built ships with such a drive chain in Great Britain. Since 1920, Harland & Wolff has gained experience in building various motor ships (their first diesel ship was the freighter GLENOGLE built for the Glen Line, launched on 15 April 1920 at Govan, near Glasgow, and their first diesel ocean liner was the Royal Mail Lines ASTURIAS (II.) built for ocean liner launched on 15 Sep 1928 at Alexander Stephen and Son's Shipyard in Glasgow). For OCEANIC (III), Kylsant therefore proposed a diesel-electric drive train instead of the American turbo-electric technology, which presents a fundamentally new design and production challenge.

Kylsant also changed the main dimensions of the ship: he added a deck to its height (which increased the tonnage from 60,000 to 65,000 tons), and he also increased its length, although regarding the exact dimensions of the ship - as the final shipyard blueprints and the builders model were lost - only estimates, oral communications, and recollections are known (the shipyard had to be remodeled in any case, just as it was before the construction of the OLYMPIC-class). C.J. Slater, an employee of Harland & Wolff, who began his career as an architect and civil engineer in 1928 (taking over from his father, who was a consulting civil engineer at the factory), later wrote that he was the "innocent junior" to whom the abolition of labor was entrusted after the decision to dismantle the finished parts of the ship was made. Prior to the laying of the ship's keel, he was also responsible for the extension of slipway 14 established at Harland & Wolff's new, northern building site, the so-called Musgrave yard. This extension alone consisted of driving more than 1,000 40- to 60-foot piles, each 15 inches in diameter, and reinforcing ("wrapping") the pre-existing concrete piles. In his memoirs, he states that "the contours of the ship were always marked as 1,001 feet long on drawing of the slipway." However, some sources (such as the author of the article cited in Figure 13) mention a total length of 1,050 feet.

The concepts of length between perpendiculars (LBP) and length over all (LOA) must be clarified here. The length between the perpendiculars is the value of the distance between the vertical stern post (column in front of the rudder) and the stem (column between the keel and the upper deck, erected at the very forward end of the hull). Compared to this, the total length is the value of the distance between the farthest points of the structural elements extending beyond the bow and stern (the tip of the bow that leans forward and the stern that bends over the rudder).


Fig. 17: The construction site of the OCEANIC (III), at Harland & Wolff's northeastern (Musgrave) yard, which was expanded in the 1920s.



Fig. 18: The original slipway No 9. – after the expansion, slipway No 14. – on which the keel of the OCEANIC (III) was laid. Since the ship would not have been able to dock in the available docks, the construction of a 1,500-foot (460 m) long dry dock was started on March 24, 1928, simultaneously with the preparation of the construction site.


On later large liners of the era, the difference between LBP and LOA ranged from 40 to 70 feet. For the French NORMANDIE, the overall length was 1,029 ft (313.6 m), the length between the perpendiculars was 962 ft (293.2 m) (67 ft - 20.5 m - the overhang), and for the QUEEN MARY LOA 1 019 (310.7 m) to LBP 975 (294.1 m) with an overhang of 44 ft (13.4 m). Based on this, it cannot be ruled out that OCEANIC (III)'s planned length between perpendiculars of 1,001 feet (306.3 m) was accompanied by an overall length of 1,050 feet (320 m), while its width was 120 feet (36.6 m), its draft and was determined to be 38 feet (11.6 m).


Fig. 19: Artist's rendition of OCEANIC (III), as seen on the cover of the book "Damned by Destiny", from 1982. (Source: Wikimedia Commons)


The third version of the plans to resurface - dated from 1927 and finally accepted by the White Star Line - accordingly shows a giant of 80,000 GRT built with three squat funnels and a cruiser stern, with a height of 144 feet (44 m) from the keel to the bridge. Unfortunately, the information has remained about this design is the least detailed.


Fig. 20: Princess Mary - the only daughter of King George V and Queen Mary - visits the keel of OCEANIC (III) in the Harland & Wolff Shipyard, in October 1928. This is the only known surviving photographic representation of the ship. (Source: British Pathé, 746.22)


The White Star Line ordered the ship on June 18, 1928, and the keel was laid ten days later. It is typical of the level of public interest surrounding the event that even the heir to the throne visited the Motherwell Steel Works, the manufacturer of the ship's keel plates, where he took part in the producing of one of the them. However, work soon slowed as OCEANIC's propulsion system had to be completely redesigned again, this time with performance in mind. The frenzy for size and speed that revived after the First World War necessarily led to an increase in the performance of ship machines: after all, the White Star Line wanted to build not only the largest but also the fastest ship in the world with the new OCEANIC, when it decided to recapture the Blue Ribbon lost in 1892. While at first it seemed that it would be enough "only" to break the MAURETANIA's speed record of 26.06 knots (48.26 km/h) set in 1909, for which a sustained speed of at least 27, but even more 30 knots (50-55 km/h ) needed to maintain speed, until the time of the keel laying of OCEANIC (III), the situation changed, as new rivals appeared on the horizon: In 1926, Cunard Line announced its brand new ocean liner to replace the AQUITANIA built in 1913 - the later QUEEN MARY – the beginning of its design, while in France they started to design a new mammoth ocean liner, the later NORMANDIE, capable of surpassing all previous competitors. In addition, it was already under construction in Germany since June 18, 1927, and were launched on August 15 and 16, 1928, the pair of ships EUROPA and BREMEN, which were also constructed to win the Blue Ribbon. Construction was therefore suspended on 23 July 1929, immediately after BREMEN had captured the Blue Ribbon from MAURETANIA on 16 July at a speed of 27.83 knots (51.54 km/h), as it became apparent that OCEANIC (III), knowing the new developments, it is necessary to design a machinery that provides really convincing performance, which was made difficult by the fact that the main dimensions of the ship had previously been considerably increased.

The president of White Star Line and the CEO of Harland & Wolff continued to argue in favor of modern diesel-electric propulsion: "Lord Kylsant told in his recent speech in connection with the power plant of the new "super-leviathan", being built for the White Star Line, will be electrically driven, and that preliminary investigation figures indicate diesel-electric drive is the most economical power plant for a ship," as he quoted by the contemporary press. However, Harland & Wolff, in view of the demands for increased performance, accepted this argument with difficulty, as both the procurement and own production of exceptionally high-performance and reliable diesel engines were a serious challenge, so the shipyard proposed to build the huge ship with the usual steam turbine propulsion like EUROPA and BREMEN. In any case, in addition to the unique dimensions, the diesel-electric drive chain advocated by Kylsant would have been the real specialty of the OCEANIC (III), since this drive method has never been used anywhere on such a large scale. Now, however, it was precisely this (and the complexity of the solution) that set back the construction of the new White Star liner for a long time. When the order was accepted in 1928, Harland & Wolff calculated another 2-3 years of planning and construction time and a construction cost of 7,000,000 pounds. The redesign to increase the performance of the drive train, however, meant an additional half-year delay.


Fig. 21: Reports on the suspension of the construction of OCEANIC (III) (Source: Pacific Marine Review).

„Although a great many rumors are in circulation as to the intentions of the Cunard and White Star lines to build four mammoth record breakers or the transatlantic service, no definite announcement has as yet been made by either company. The White Star has, however, placed an order with its regular builders, Harland and Wolff, for a 60.000-ton liner to be called OCEANIC; but this vessel has long been projected; in fact. P. A. S. Franklin, president of the International Mercantile Marine Company, stated before the control of the White Star Line passed out of American hands that the order was under consideration even then. Very little has been made public regarding the ship except that she is to be equipped with electric drive, and it was recently announced in the British daily press that all work had been suspended as the design was being altered with a view to increasing the speed owing tot he initial success of the North German Lloyd new liner BREMEN. […]”

„The White Star Line has recently issued an official statement to the effect that all work on their new 60.000-ton liner OCEANIC is to be suspended as no decision has as yet been made regarding the ultimate design or type propelling machinery to be installed. It has been definitely started that electric drive is to be employed, but whether high speed airless injection diesel sor high pressure watertube boilers and turbines are to be adopted for generating purposes is apparently still under consideration. The keel plates will, however, remain undisturbed in Harland & Wolff’s Belfast shipyard […]”


The details of the final engine arrangement of OCEANIC (III) were first reported in September 5, 1952 by Dr. Denis Rebbeck - son of Frederick E. Rebbeck (who was a chief executive officer of Harland & Wolff from June 1930.) - later director of the shipyard, enhancing that “The Musgrave Shipyard will also be long remembered by the people of Belfast as the yard where the keel of a 1000-ft. Diesel-electric passenger liner was laid down for the White Star Line in the late 1920’s …” and “the total power of the ship was designed to be 200,000 shaft horse-power on four screws, and there were to be 47 six-cylinder super-charged four-stroke Diesel engines, coupled in pairs. [...] the fact that such a bold design was ever contemplated suffices to prove how far Harland and Wolff had by then progressed along the path of diesel engine development for marine propulsion [...] and nailed the flag of the oil engine for ships of the highest power to the top of the mast.” Mr. Cuthbert Coulson Pounder, Director and Chief Technical Engineer of Harland & Wolff after World War 2, gave a less pathetic, but more useful description of the machines in his book "Diesel Engine Principle & Practice" published in 1955: "The propulsive power was 200,000 shp total for four screws, and there were 47 exhaust turbo-charged, 4-stroke single-acting trunk engines each having 6 cylinders 670 mm (26,38 in) bore, 930 mm (36.61 in) stroke delivering 3,400 bhp at 260 rev/min. Most of the engines were arranged end-to-end, in pairs, forming 12-cylinder units with the dynamos at the ends. The propulsion motors were 24 ft in diameter, the engine dynamos and the propulsion motors being direct-current machines. The total installation weight was 17,000 tons." In other words, in the case of the OCEANIC (III), the weight of the machinery alone exceeded the total weight of a traditional steamship! Denis Rebbeck attached to his presentation an original drawing illustrating the final engine arrangement of the ship. It can be clearly read from this that in the five engine rooms connected to the ship's three funnels (the first two funnels had 2 each, the last one had 1 engine room) the diesel engines would have been placed in 5 rows: in the first engine room three in one row, in the second two rows a total of eight, and in the three engine rooms after that, a total of twelve in two rows per engine rooms, so a total of forty-seven diesel engines. In addition to the 200,000 hp allocated to the ship's propellers, the engines provided an additional 75,000 hp for the operation of the heating and lighting, as well as for the operation of other on-board electrical equipment (cranes, winches, etc.).


Fig. 22: The machinery of OCEANIC (III) with the diesel engines and the electric generators driving the propellers. (Source: research by Eric Okanume). According to Eric Okanume: "This was likely the design used when ordering the ship on 06/28/28. Included in Mr. Rebbeck’s September 5th 1952 paper read on the history of H&W (the drawing was included in the Sept 15/16 1952 issue of the 'Engineering' magazine). It was labeled as dating from 1927, and although it gives us a good idea of the diesel power plant layout that was proposed (which was the main purpose of the sillouette drawing anyway), that date also adds further validity to the claim that the silhouette may not have been 100% representative of Oceanic’s final design (given the possible 1928/1929 changes to the design)."


In other respects, no credible representation of the third design version has survived in 100%. Nevertheless, several people have attempted to reconstruct the general arrangement of the ship in recent decades.

The British captain John H. Isherwood (merchant mariner and maritime historian) first made a profile drawing of the ship's exterior and final appearance in the early 1950s, which then served as the basis for E.W. Bearman's painting in 1966 and also was published by Roy Andersson's in his 1971 book "White Star".

In addition to the uncertainty of the details, the reconstruction proved to be a more difficult task than average, since according to some sources Harland & Wolff no longer kept the plans after 1939, so only the highly sketchy first two design versions and the fragmentary surviving details of the third (the final) version (it was possible to start from the 1928 side view of the engine arrangement - the "engine room profile" - and the painting for advertising purposes based on the final plans).

So it is no wonder that the creator himself wrote the following about the profile drawing he created:

"This drawing is not authentic. It is merely based on a sketch published in a contemporary shipping magazine, which I filled in with details based on my own imagination and a study of Harland & Wolff's general shipbuilding practices at the time. It contains everything that might seem quite good and reasonable when creating such a general arrangement drawing, but most of it is the product of my own fantasy".

Isherwood's reconstruction must therefore be treated with reservations and can only be accepted with respect to those details where no other information is available.


Fig. 23: Reconstruction drawing of OCEANIC (III) by Captain John H. Isherwood. (Source: Research by Eric Okanume)



Fig. 24: Model made by Richard D. Edwards in 2013 based on the third preliminary design of OCEANIC (III) (M=1:350).


The third attempt was made by the American Eric Okanume for the reconstruction of the external appearance of OCEANIC (III) between 2014-2020. He used both the Isherwood and Edwards reconstructions for his work, but he also made a thorough collection of contemporary newspaper reports about the ship, which enriched the sources of the reconstruction activity with additional information. These sources contain several references to the fact that between 1929-1930 - as a result of the success of BREMEN - the square superstructures originally designed for OCEANIC (III) were streamlined, the traditional sharp bow were replaced by more streamlined one, and the originally round cross-section of the funnels, designed by T.C. Tobin, was replaced by a teardrop-form. These changes in the overall design actually resulted in a possible fourth variation of the plans.

In August of 1929, it was reported by the New York Times that "White Star's new vessel [had] been entirely redesigned as a response to Bremen's remarkable performance during her maiden voyage one month earlier. This new design was to be larger than the previous as the decision to increase the length of the Oceanic is in conformity with the view of naval architects that length is an essential factor when the speed of great liners is of paramount importance." In January of 1930, an article on the Saturday Evening post stated that "eighty feet were added" to the 1,000-foot figure, and while other changes were kept secret, "in her wind and water resistance features she will strongly resemble Bremen." Additionally, "whether turbo electric or propelled by electricity produced by internal-combustion engines [...] the Oceanic will go in for high speed in an attempt to regain the blue ribbon of the Atlantic for Britain."


Fig. 25: Digital model created by Eric Okanume between 2014-2020 based on the third preliminary design of OCEANIC (III) (in the foreground), compared to Richard D. Edwards' model (in the background).



Fig. 26: The OCEANIC III. (1928) and II. (1899) comparison (Eric Okanume, 2020).



Fig. 27: Images of the digital model created by Eric Okanume between 2014-2020 based on the third design of OCEANIC (III).



Fig. 28: Images of the digital model created by Eric Okanume between 2014-2020 based on the third design of OCEANIC (III).



Fig. 29: Preliminary plans of OCEANIC (III) January 1926, March 1926, June 1928, January 1930 (left), and models built according to the plans of March 1926 and January 1930 and photo manipulations to aid visualization (right). (Drawings by Eric Okanume)



Fig. 30: First and last preliminary plans for OCEANIC (III) (January 1926, January 1930). (Drawing by Dr. Tamás Balogh)

 
Fig. 31: The general arrangement of the OCEANIC (III) and the reconstruction of its steel structure drawings according to the preliminary plans of January 1930, reconstructed by Ander Mägi in 2020.

 
Fig. 32: Visual plan for the intended equipment of OCEANIC (III). (Source: research of Eric Okanume). Eric Okanume said: "This Image made by Daniel Adamson, and has been claimed to have panelling and decorative furnishing planned for the OCEANIC (III). There is very little evidence to back this up, however, it is a possibility nonetheless. Only evidence is the word “Oceanic” written on the back of the panels. To story also states that panelling intended for the OCEANIC was also used on the QUEEN ELIZABETH."


As for the interior spaces, based on the third version of the design, OCEANIC would have had spacious interiors, which were to be furnished in the popular Art Deco style, based on the example introduced just a year earlier by the French ILE de FRANCE, which introduced the style in ocean shipping.

 
Fig. 33: Artist's rendering of OCEANIC (III) (source: Anton Logvinyenko, 2020).


V.) Abdication and aftermath - the end of the White Star Line

When construction was suspended in late July 1929, Harland & Wolff workers oiled the keel plate to protect it from the elements. The work did not progress significantly, since even the holes required for riveting were not perforated along the plate edges. No one expected a long, let alone a permanent shutdown. At the same time, by the time all parties agreed to use diesel engines in the fall of 1929, the Great Depression broke out...

The New York Stock Exchange crashed on October 24, 1929. This burst the financial bubble of the "roaring twenties". 11,000 of the 25,000 banks in the USA bankrupted, all the savings of the depositors were lost. By 1933, all stock market investments lost 92% of their value (the stock market index fell back to the value of 1896 when stock market trading began). In 1932, 273,000 families were evicted, and by 1934, the farms of more than 1,000,000 families were auctioned off due to their debts. In the country with 126,000,000 inhabitants, 13,000,000 were unemployed and 34,000,000 people lived without a fixed income. All this lasted until the American government, following the principles of the English John Maynard Keynes, absorbed the mass of the unemployed with a large public demand-stimulation program (significant government investments) called the New Deal, and generated new demand in order to stimulate the economy.

The "Black Thursday" in New York in 1929 also felt its influence in Europe the following week, when on the "Black Tuesday" of October 29, 1929, the London stock market also faltered, which also seriously affected the shipping industry. To avoid collapse, the Royal Mail Steam Packet Company, which owns the White Star Line, has asked the Treasury to extend the term of government loans to the company. The Ministry of Finance made the fulfillment of the request subject to a preliminary audit of the company's accounting, and asked Sir William McClintock to prepare a report on the financial situation of the RMSPC. The report then revealed that the company had not made a trading profit since 1925 but continued to pay dividends from reserves. The group showed a profit of £439,000 in 1926, but deducted £750,000 from reserves and falsified accounts to make it appear as if the money came from trading. In 1927, the loss was £507,000, but again the reserves were used to cover the deficit to make it appear as if the company had made a profit of £478,000. The report also revealed that a false prospectus was issued in 1928 in which customers were persuaded to buy shares by claiming that the company had made an average profit of £500,000 a year in the previous decade. In 1929, the deficit realized up to the preparation of the report reached almost £300,000. Arrest warrants were then issued for Kylsant and his accountant, John Moreland.

The trial of the criminal case known as the Royal Mail Case began on July 20, 1931. In the lawsuit, Philips stood before the court on three charges: 1) for falsifying the 1926 annual report with the intention of deceiving the shareholders, 2) for falsifying the 1927 annual report with the same purpose, 3) for the 1928 share issue information for falsification with the intention of damaging future shareholders. Moreland stood trial for aiding and abetting in charge 1) and as an accomplice in charge 2). As a result of the trial, charges 1) and 2) were dropped, but in charge 3) Phillips was sentenced to one year of imprisonment and deprivation of his titles, despite the fact that the court admitted: "although the statements in the information are all true, the document as a whole is false because of what it concealed, omitted or implied". As a result of the financial problems experienced in management, lending and control of companies' accounting were tightened by law. The RMSPC was liquidated and re-established with government support as The Royal Mail Lines. The completion of OCEANIC (III), which was also planned to be built with a loan from the government, was cancelled.

A common assumption is that, under pressure from the British government, it was then decided that two smaller sister ships should be built from the loan and the construction material accumulated in Belfast for OCEANIC (III). However, the construction of BRITANNIC (III) and GEORGIC - the last ships of the White Star Line - was decided much earlier, in January 1927,  to replace the outdated "Big Four" (CELTIC, CEDRIC, BALTIC, ADRIATIC), and the construction of the first of the two ships, the BRITANNIC (III), began on April 14, 1927, and was launched on August 6, 1929, just a week after the OCEANIC (III) construction was suspended. GEORGIC's keel was also laid on November 30, 1929, and she was unceremoniously launched on November 12, 1931, shortly after the OCEANIC (III) keel and the frames assembled but finally not installed on the keel were completely dismantled.[3]

In the 4 years following 1929, maritime trade fell to a third. The vaults of the Bank of England operating in London keep valuable files that are also important for historians researching the history of ocean liners. They also provide important data about the last few years of the White Star Line. The files cover the years 1928-1935. Their interesting piece is the report of certified public accountant Thomas McClintock dated April 15, 1930. This is a preliminary report on the Kylsant Shipping Companies, collectively known as the "Royal Mail Group". The detailed report spans dozens of pages and exhaustively describes all incoming and outgoing data. Data for 1929 were apparently not available at the time the report was compiled. However, the report notes in the section devoted to shipping that on December 31, 1928, the company had 35 vessels in operation, in whole or in part, with a total tonnage of 434,747 gross register tons. The value of the ships was £15,150,513, which after adjusting for depreciation was reduced to £8,624,805. Within the corporate empire, the position of White Star Line was not enviable either: it could not pay dividends to its shareholders and its balance - with bank debt of 1,239,382 pounds - showed a loss for the first time in its 61 years of existence: in the amount of 379,069 pounds.

Passenger traffic also showed a dramatic decline:


Source: Paul Lee: The TITANIC, White Star Line and Bank of England.


When the Royal Mail Steam Packet Co. acquired the White Star Line in 1926, it became the largest shipping group in the world, so during the Depression of 1929 the knowledge that Kylsant's empire might crumble filled quite a few caused deep concern in British shipping circles, so much so that even the Cunard Line offered to help. On October 15, 1930, Percy E. Bates, chairman of Cunard, wrote a letter to Walter Runciman, MP and vice-chairman of the Royal Mail Steam Packet Company, the umbrella company that included the White Star Line, offering on behalf of Cunard to buy the MAJESTIC, OLYMPIC and HOMERIC and 50% ownership of ADRIATIC, ARABIC, BALTIC, BRITANNIC, CEDRIC, DORIC, LAURENTIC and MEGANTIC for £1,595,000 and would assume responsibility for BRITANNIC (III) and also for loans in the amount of 1,655,000 pounds taken out for the construction of LAURENTIC. However, Runciman politely declined the offer. Despite this, Cunard persisted, and in a letter sent to the governor of the Bank of England in July 1931, he wrote that in view of the declining passenger numbers, there were only two options: either a single shipping company would be formed under Cunard's management, or Cunard would buy out the White Star Line. The governor preferred the second option. The rest of the story is well known: The Atlantic fleets of Cunard and White Star Line were merged, and the former was the dominant partner in the forced marriage, which eventually absorbed the smaller entity.

Owen Cosby Phillips - William James Pirrie's best student - was released from Wormwood Scrubs prison in August 1932, where he had been serving his sentence. He died on June 5, 1937, at the age of 74. The Times, which reported on his death, wrote of him: "Lord Kylsant bore his trial with great dignity, cast no blame on any colleagues, and on return to ordinary life retired to his residence in South Wales. On his return to Coomb he was given a warm welcome and his car was drawn by 40 men at a running pace for about a quarter of a mile to the entrance of the house, and passed under an arch of laurel and evergreen which had been built over the gates. All who knew him acquitted him of any desire to act criminally, and they laid the responsibility on the assumption of duties beyond the power of any individual to bear and on a certain financial recklessness and a belief in the future which events showed was unjustified."
 
Fig. 34: The enthusiastic crowd towing Phillips' car home in Wales, at the reception of the tycoon coming from prison (Source: Encyclopedia Titanica).


OCEANIC (III) was the last giant ship of the White Star Line. After the decision to abandon the project was made, the construction material accumulated in Belfast for its construction was transferred to the John Brown Shipyard in Clydebank during the merger of the White Star Line and the Cunard Line (where most of it was used for the current repair work, but it is possible that the building materials even found their way into QUEENs later). After her nearly completed keel was quietly dismantled, the ship was slowly forgotten, depriving the workers of the Harland & Wolff Shipyard of the glory of fulfilling the goal set by the factory's founder, Sir Edward Harland: the construction of the first 1,000-foot ocean liner. Cuthbert Coulson Pounder wrote of it in 1955: "Thus was a history-making engineering achievement lost for the nation." He was right: the first ocean liner over 1,000 feet was finally built in France in 1932.[4]


V.) Chronology:

04/15/1912: The TITANIC, flagship of the IMMC and White Star Line, sinks.

12/31/1912: Joseph Bruce Ismay confirms that, in accordance with his decision in January, he will resign as President of the IMMC effective June 30, 1913. His application was accepted on January 2, 1913, but his request to remain president of the White Star Line was rejected.

03/31/1913: John Pierpont Morgan, the founding owner of IMMC, dies in his sleep while on a trip to Rome.

05/20/1918: The USS NEW MEXICO, the world's first warship with turboelectric propulsion, enters service.

1919: Philip Albright Small Franklin, the new president of IMMC and White Star Line, announces in 1919 that the White Star Line will build a new 35,000-ton ship at Harland & Wolff as part of its post-war construction program. Owen Cosby Phillips, president of the British Royal Mail Steam Packet Co., acquires the majority of shares in Harland & Wolff Shipyard.

04/15/1920: The Harland & Wolff Shipyard launches its first diesel-powered ship, the freighter GLEOGLE, built for the Glen Line, in Govan, near Glasgow.

1921: William James Pirrie, CEO of Harland & Wolff, is knighted.

1922: William James Pirrie suggests to Owen Cosby Phillips that he buy back British ownership of the White Star Line, but this is thwarted by the veto of the President of the United States. 

04/23/1923: Ernst Förster, the designer of LEVIATHAN and MAJESTIC, talks about future ocean liners in the Scientific American magazine. According to him, the main dimensions (length, width, draft) do not change, the height can be increased, and the speed must be increased with efficient, oil-fired boilers. The profitable operation can be ensured by the thus reduced operating costs and the increased passenger capacity and ticket revenue with an extra deck.

06/1923: The still American-owned White Star Line asks Harland & Wolff to begin designing a new giant ship to replace the HOMERIC. Owen Cosby Phillips is ennobled as the first Lord of Kylsant.

06/07/1924: Lord Pirrie dies. Lord Kylsant is the new CEO of Harland & Wolff. The United States significantly restricts immigration.

07/07/1925: The Harland & Wolff Shipyard launches its first diesel-powered ocean liner, the ASTURIAS (II) passenger ship built for the Royal Mail Lines, in Belfast. The Harland & Wolff Shipyard and the Royal Mail Steam Packet Co. shipping company belonging to Lord Kylasnt's empire - which did not make a commercial profit during their annual management - maintain the appearance of solvency by paying dividends from reserves.

08/1925: The White Star Line, which is still American-owned, introduces the tourist class to compensate for its losses resulting from the decrease in emigrant traffic, and then requests a new offer from Harland & Wolff for the giant ship to be built to replace the HOMERIC.

01/28/1926: The first preliminary design is completed: a design for a 904-foot (276 m) long, four-stacked, cruiser-stern ocean liner powered by conventional steam engines.

03/09/1926: The second preliminary design is completed: a design for a 935 ft (285 m) long, 52,000 BRT three-pipe, cruiser-stern ocean liner powered by conventional steam engines.

05/04/1926: A general strike in Great Britain thwarts the intention of the shipping company Furness Vithy & Co. to buy the White Star Line back into British ownership.

08/03/1926: IMMC President Philip Albright Small Franklin officially announces that “The White Star Line is considering building a gigantic 25-knot ocean liner to replace the HOMERIC. The new ship will surpass the best features of MAJESTIC and OLYMPIC and bears a family resemblance to the latter." Cunard Line announces the start of planning for its new giant ship to replace AQUITANIA. Upon learning of the news, the French also started planning a new giant ocean liner.

11/1/1926: Lord Kylsant collects White Star Line shares from IMMC, which announces that it is terminating all ship repair contracts with Harland & Wolff Shipyard. The White Star Line changes from American to British ownership and joins the conglomerate led by the Royal Mail Steam Packet Co. 

04/14/1927: The keel laying of BRITANNIC (III), ordered to replace the outdated "Big Four".

09/25/1927: The third preliminary plan is prepared: the same as the second preliminary plan, only the traditional steam locomotives are replaced by a turboelectric propulsion system.

01/28/1928: The world's first turbo-electric powered ocean liner, the American CALI-FORNIA, enters service (construction started on 20.03.1926 and launched on 10.01.1927).

15/09/1928: VICEROY of INDIA, the first British ocean liner with turboelectric propulsion, is launched in Glasgow at the Alexander Stephen and Son Shipyard.

05/24/1928: The New York Times reports that the Harland & Wolff Shipyard is beginning construction of a 1,500-foot (460 m) dry dock for the new White Star giant ship, to be christened the OCEANIC.

06/18/1928: Modification of the plans of the OCEANIC by the client (increasing its length and volume), approval of the modified plans and conclusion of the construction contract.

06/28/1928: Laying of the keel of the OCEANIC with yard number 844 at the eastern (Musgrave) yard of the Harland & Wolff Shipyard, in the former 9 (the new 14) slipway extended for this purpose to a length of 1,001 feet (305 m).

08/15-16/1928: The ship pair EUROPA and BREMEN are launched in Germany. Although they operate with a traditional steam turbine propulsion system, their task is to conquer the Blue Ribbon.

10/15/1928: The British heir to the throne visits the Motherwell Steel Works, which produces the ship's keel plates, where he participates in the processing of one of the plates.

10/28/1928: Princess Mary - the only daughter of King George V and Queen Mary - visits the Harland & Wolff Shipyard at the nearly completed keel of OCEANIC (III).

07/16/1929: BREMEN conquers the Blue Ribbon held by MAURETANIA since 1909 at a speed of 27.83 knots (51.54 km/h).

07/23/1929: Construction work on the OCEANIC is suspended. At the same time, The New York Times publishes a report with Lord Kylsant, who announces that, according to his plans, William Marshall, captain of the MAJESTIC, will take the OCEANIC on its maiden voyage, which will be the Cunard Line's proposed 1,000-foot giant steamer (the later QUEEN MARY) will also be bigger.

08/06/1929: Launch of BRITANNIC (III), barely a week after the suspension of construction of OCEANIC (III).

08/14/1929: The New York Times reports that the White Star Line has announced a complete overhaul of the OCEANIC's plans in order to build a larger ship to beat the BREMEN's speed record.

9/1/1929: The New York Times reports that the White Star Line is adamant that the OCEANIC will be built.

9/26/1929: The New York Times reports that the White Star Line is suspending construction of the OCEANIC due to the success of the BREMEN, pending investigations into the final propulsion system.

10/24/1929: "Black Thursday": the New York Stock Exchange crashes.

10/29/1929: "Black Tuesday": the London stock market also wobbles. Lord Kylsant requests an extension of the term of the government loans taken out, before the government appoints auditor Sir William McClintock and orders an audit of the Kylsant interests.

11/30/1929: The keel laying of GEORGIC started to be built as a running mate of BRITANNIC (III).

02/26/1930: The New York Times reports that if construction on the OCEANIC continues, it will be based on entirely new plans, resulting in a larger ship. Sir William McClintock publishes his inquiry report, which reveals that the unpaid debts of the Royal Mail Steam Packet Co. exceed £10,000,000. Most of Kylsant's powers will then be given to the trustees appointed by the banks, although Kylsant's position as chairman will remain for the time being.

05/17/1930: The New York Times reports that Lord Kylsant is working on the OCEANIC, stressing that he must study different types of engines.

15/10/1930: Sir Percy Bates, CEO of Cunard Line, makes a buyout bid for the White Star Line - unsuccessfully.

02/01/1931: Lord Kylsant and his wife go on a trip to Africa. When they return home, the authorities take Kylsant into custody.

20/07/1931: The trial of Lord Kylsant and his accountant begins in the criminal case known as the Royal Mail Case. Cunard Line's second takeover bid is supported by the president of the Bank of England. The Atlantic fleets of the White Star Line and the Cunard Line are combined in 45%-55%, the Cunard-White Star Line comes into existence.

11/01/1931: Dismantling of the completed keel of OCEANIC and transfer of the accumulated construction material to the John Brown Shipyard in Clydebank, which built the QUEENS.

12/11/1931: Launch of the GEORGIC in Belfast.

6/5/1937: Owen Cosby Phillips dies.

17/10/1937: Joseph Bruce Ismay - the eldest son of Thomas Henry Ismay, who founded and prospered White Star Line, and the heir destined to manage the company - dies.

Fig. 35: The evolution of the ship's design from 1926 to 1928. (Drawings by Dr. Tamás Balogh).



Fig. 36: A souvenir booklet in the shape of the liner. It was printed by the Southern Railway and contains information about the different steamships and liners using the docks.


Notes:

[1] Distribution of the number of ships built at Harland & Wolff Shipyard for RMSPC and WSL (OSNC):

RMSPC:    51 between 1904-1960 (17 between 1904-1916, 4 between 1921-1926, 30 between 1938-1960).
OSNC:       64 between 1870-1931 (59 between 1870-1917, 5 between 1927-31).


[2] Several plans were drafted between 1925 and 1929. According to Tim Trower’s „The Unfinished Dream” Tom McCluskie, former archivist for Harland & Wolff stated that various "...profiles [for the Oceanic] were developed ranging from approximately 980 feet to 1,100..."


[3] When the „Post-Bremen” design variant – referred by the Times Magazine as “Super-Oceanic” – were made, this was likely the set of plans used when attempting to restart contraction in 1929 (also final set of plans/improvements drawn). Design and decorative changes made for the OCEANIC (in comparison to the 1927 design) were also applied on a smaller scale to the GEORGIC (in comparison to Britannic).


[4] As far as the propulsion of the OCEANIC (III), Eric Okanume stated: "I do not think that any final decisions were made regarding propulsion. Kylsant’s last public statement regarding the Oceanic was in May of 1930. He stated that he was delaying construction due to the need to study her engines. By that time he knew very well that there was no feasible possibility of completing the liner, and it appears that the diesel technology was not quite mature enough at the time to power a ship of that magnitude. Additionally, the 1929 Popular Mechanics article (which post-dates the 1927 diesel power plant arrangements released in 1952) mentions turbo-electric power by steam as the chosen option. As much as I want to believe that she would have been a diesel liner, I suspect that she would have been powered by steam if completed. Nonetheless, we will probably never know what the realistic and most probable choice would have been."


Sources:

I.) "Twilight of the Gods"

William B Saphire: The White Star Line and the International Mercantile Marine Company, in.: The Compass, Ships and the Sea and Sea Breezes. Posted by the Titanic Historical Society.

Paul Lee: The Titanic, the White Star Line and the Bank of England, Posted by Paul Lee on Titanic pages.

Mark Baber: News from 1913: Ismay's resignation from White Star Line. Various post on Encyclopedia Titanica.

II.) Lord Kylsant, the new favorite:

David Lewis Jones: Philips, Owen Cosby, Baron Kylsant (1863-1937), in.: Welsh Biography Online, National Library of Wales, 2011.

III.) New ocean liner designs in the 1920s:

Ernst Foerster: Big and fast liners of the future. in.: Scientific American, Vol. 128, No. 4 (April 1923), pp. 221-223. 

Frank V. Smith: Propulsion machinery of the Virginia, in.: Pacific Marine Review, Vol. XXVI., 1929. January, pp. 10-12.

Richard P. de Kerbrech: Ships of the White Star Line, Ian Allen Publishing, 2009., pp. 209-211.

IV.) Design-variants:

Eric Okanume: M.V. OCEANIC, posted in.: White Star Moments, 2017.

David L. Williams, Richard P. de Kerbrech: Great Passenger Ships That Never Were: Damned by Destiny Revised, History Press, 2019.

Dr. Denis Rebbeck: Ships and Shipbuilding in Belfast, in.: Engineering, 1952. Sept. 15/16. pp. 385-417.

Giant Liner to be driven by Electric Motors, in.: Popular Mechanics Magazine, 1929/5. pp. 728-729.

Richard P. de Kerbrech: Ships of the White Star Line, Ian Allen Publishing, 2009., pp. 221-222.

Oceanic III never built, various posts in Encyclopedia Titanica, 2002-2022.

V.) Abdication and aftermath:

Hume, John R, Moss, Michael S.: Shipbuilders to the World: 125 Years of Harland and Wolff, Belfast, 1861-1986, Blackstaff Press Ltd, 1986., pp. 245-282.

Janette McCutcheon: White Star Line, Amberley Publishing Limited, 2008.

William H. Miller: Royal Mail Liners, 1925-1971, Amberley Publishing Limited, 2017.


It would be great if you like the article and pictures shared. If you are interested in the works of the author, you can find more information about the author and his work on the Encyclopedia of Ocean Liners Fb-page.

If you would like to share the pictures, please do so by always mentioning the artist's name in a credit in your posts. Thank You!

A White Star Line utolsó nagy erőfeszítése az OCEANIC (III) óceánjáró tervezési és kivitelezési programja volt, amelyet 1926-1929 között terveztek végrehajtani, de a kibontakozó gazdasági világválság közepette a hajó végül befejezetlen maradt, s elkészült részeit visszabontották. A hajó páratlan remekmű lett volna, ha felépül, és egyedülálló meghajtórendszerének köszönhetően olyan hatalmas előrelépést jelentett volna a maga korában, amit egészen a QUEEN MARY (II) óceánjáró 2004-es szolgálatba állításáig nem sikerült volna meghaladni. A jelen cikket e hajó történetének szenteljük.


I. „Istenek alkonya” – A TITANIC-katasztrófa, s az IMMC., a WSL és a H&W, 1912-1927

Az 1867-ben alapított brit White Star Line hajózási vállalat részvényeinek többségét 1902 áprilisában vásárolta fel az amerikai John Pierpont Morgan, aki még ugyanazon év októberében bejelentette a részesedésével működő 7 hajótársaságot egyesítő vállalatcsoport, a Nemzetközi Kereskedelmi Hajózási Társaság (International Mercantile Marine Co. – IMMC) megalapítását. Az IMMC 106 hajóból álló hajóállománya a világszerte vonalhajózást végző 1 555 hajóból álló hajópark 7%-át (a 2 partner- és az 1 közös vállalattal együtt 30%-át) tette ki. A 106-ból 82 hajó tartozott a White Star Line-hoz, amely a vállalatcsoport egyetlen olyan tagvállalata volt, amely az 1904-1914 közötti évtized minden esztendejében nyereségesen működött (erre tekintettel 1904-től az egész IMMC vezetésének feladatát is a White Star Line ügyvezető igazgatója látta el). A TITANIC tragédiája a személyszállítás konjunktúrája idején történt (a hajó felépítése is annak eredménye volt), amely felívelés a katasztrófa ellenére is töretlenül folytatódott tovább: 1913-ban több mint 2,6 millió utast szállítottak át az Atlanti-óceánon Európa és Amerika között. Ekkora forgalmat soha korábban nem sikerült elérni, és békeidőben soha többé nem is sikerült még csak megközelíteni sem. A White Star Line ekkor 191 838 utast szállított, szemben a Cunard Line 199 746 utasával. A White Star gőzösök 183 átkelést teljesítettek, vagyis átlagosan 1 048 utast szállítottak utanként, a Cunard ugyanekkor 177 átkelést teljesített, ami 1 128 utast jelent. A két brit cég a teljes forgalom 7,3 %-át adta, miközben a német HAPAG egyedült is 244 661 utast szállított 197 átkelés alkalmával (utanként tehát átlagosan 1 242 utast), a forgalom 9,4 %-át megszerezve ezzel. Bár a fejlődés a TITANIC elvesztése ellenére töretlennek tűnt, az IMMC-flotta zászlóshajójának elsüllyedésével mégis minden megváltozott. Az emberi és anyagi veszteség mellett a tragédia a tröszt szervezetére is hatást gyakorolt: Ahogyan azt már a TITANIC elsüllyedése előtt – 1912 januárjában – eldöntötte, J. Bruce Ismay 1913-ban nyugdíjba vonult az IMMC elnöki tisztségéből, ahol Harold Sanderson követte. Még ugyanabban az évben meghalt John Pierpont Morgan, 1924-ben pedig az IMMC-birodalmat kiszolgáló óriás-hajógyár, a belfasti Harland & Wolff tulajdonosa és vezérigazgatója, William James Pirrie is követte. A trösztnek az addig ismert formában bealkonyult.

Ami Ismay-t illeti, őt londoni társadalom annak ellenére is gyávának titulálta és kiközösítette, hogy a tragédia körülményeit vizsgáló bizottság megállapítása szerint sok más utasnak segített, mielőtt helyet talált magának a hajó jobb oldalát elhagyó utolsó mentőcsónakban. 1912. december 31-én ezért Ismay megerősítette, hogy januári elhatározásának megfelelően 1913. június 30-i hatállyal lemond az IMMC elnöki posztjáról. Bejelentését 1913. január 2-án elfogadták, azt a kérését azonban, hogy a White Star Line vezérigazgatója maradhasson, elutasították. Mindkét pozícióban a korábbi alelnök, Harold Sanderson követte. Ismay pedig még 4 évig az IMMC igazgatótanácsának tagja maradt (az Edward Charles Grenfell, Saint Just első bárója által elnökölt Brit Bizottságban, William James Pirrie és Harold Arthur Sanderson mellett), ám amikor végleg leszámolt minden reménnyel, hogy újra a White Star Line élére válasszák, 1916-ban erről a tisztségéről is lemondott. A TITANIC-katasztrófa és a nyomában járó, a személye ellen indult amerikai sajtóhadjárat okozta megrázkódtatásból soha nem gyógyult fel. Már a TITANIC-on tett utazása előtt is érzelmileg bizonytalan volt, a tragédia azonban olyan mély depresszióba taszította, amitől soha nem szabadult igazán. Munkája nagy részét ezután a The Liverpool & London Steamship Protection & Indemnity Association Ltd-nek (az apja által alapított biztosítótársaságnak) az ügyei adták: Több százezer fontot fizettek ki kártérítésként a TITANIC áldozatainak hozzátartozói számára. A kérelmezők nyomorúságát Ismay nagy lelkierővel kezelte, annak ellenére, hogy könnyen kibújhatott volna a felelősség alól és lemondhatott volna ennek a társaságnak az igazgatóságáról is. Mégis kitartott a nehéz feladat mellett, noha elnöksége hátralévő évei alatt a társaság jegyzőkönyveiben nehéz akár csak egyetlen olyan oldalt is találni, amely ne tett volna említést a TITANIC-ról. Mi több: magánvagyonából 11 000 fontot adományozott a tengeren meghalt hajósok túlélő hozzátartozóit támogató segélyalap létrehozására, 1919-ben pedig újabb 25 000 fontot az első világháborúban szolgált kereskedelmi tengerészek támogatására. Noha felesége, Florence következetesen gondoskodott arról, hogy a TITANIC a családon belül soha többé ne kerüljön szóba, az mégis folyamatosan kísértette Ismay-t, aki hasztalan találgatásokkal gyötörte magát arról, hogy hogyan kerülhette volna el a katasztrófát.


1. ábra: J. Bruce Ismay az amerikai kongresszusi vizsgálóbizottság előtt és az amerikai sajtóban „J. Brutális Ismay” néven. (Forrás: Library of Congress, Washington, D.C. digital ID cph.3b15542, file no. LC-DIG-hec-00933, New York American). 


1936 karácsonyán, egy családi összejövetelen, az egyik unokája, Evelyn, aki megtudta, hogy Ismay a tengerhajózásban is dolgozott, megkérdezte tőle, hogy szenvedett-e hajótörést valaha. Ismay ekkor megtörte negyedszázados hallgatását az életét tönkretevő tragédiáról, és válaszolt: "Igen, egyszer voltam egy hajón, amelyről azt hitték, hogy elsüllyeszthetetlen." Az akkor már évek óta cukorbeteg Ismay (akinek 1936-ban a jobb lábát térd alatt amputálni is kellett), 1937. október 14-én szélütést kapott, amelynek következtében elvesztette az eszméletét, megvakult és megnémult. Három nappal később kiszenvedett.

Morgan 1913. március 31-én, római kirándulása idején, álmában halt meg a hotelszobájában. Holttestét az s.s. FRANCE óceánjáró szállította vissza New Yorkba, ahol félárbocra engedték a lobogókat és két órára bezárt a tőzsde. Cégbirodalmát a fia, ifjabb John Pierpont („Jack”) Morgan vette át, aki közel sem bírt akkora befolyással, mint az apja. A trösztellenes törvények alapján a cégbirodalmat 1933-ban három kisebb vállalkozásra kellett szétbontani, a hajózási érdekeltségek azonban ekkor már nem tartoztak ezek közé. Az IMMC ugyanis túlhitelezett vállalat volt, amely a fizetőképességéhez képest túl sok pénzt vett kölcsön (a tagvállalatokkal együtt az adósságaikat is felvásárolta), így csődbe ment, amikor az első világháború kitörlésének hírére összeomlottak az árak és a vállalatcsoport fizetőképessége megrendült: 1914 szeptemberében az IMMC igazgatói bejelentették, hogy a háború kitörése miatti zavarok és bizonytalanságok miatt elhalasztják a 4,5 %-os kötvények október 1-jei kamatfizetését. A kötvényzárlat úgy rendelkezett, hogy a hat hónapos halasztás nem minősül nemteljesítésnek, ám 1915 tavaszára 3,3 millió dollár kamattartozással az IMMC csődbe jutott, és április 3-án csődgondnokot neveztek ki az élére Philip Albright Small Franklin – a TITANIC tragédiája idején a White Star Line New yorki képviseletvezetője – személyében. Az 1915/16-os csődgondnokság évei után ő követte Sandersont az IMMC elnöki székében, s eltökélte, hogy megmenti a vállalatcsoportot. Vezetése alatt az IMMC képes volt talpra állni, amikor a háborús konjunktúra ismét fellendítette a hajózást (s ebből az elszenvedett veszteségei ellenére még mindig a legnagyobb hajóparkkal rendelkező IMMC tudta a legnagyobb hasznot húzni, hiszen gőzösei a teljes amerikai expedíciós haderő egynegyedét és közel 15 millió tonna hadianyagot szállítottak Franciaországba). A háború végére a jövőbeli kereskedelmi feltételek kiszámíthatatlanná váltak, az észak-atlanti vonalhajózást ugyanis két olyan körülmény érintette, amelyeket a háború előtt józanul senki nem vett volna számításba. Az egyik a hadikárpótlásként elkobzott német hajók versenyből való kiiktatása volt, a másik pedig az amerikai kereskedelmi hajózás űrtartalmának hatalmas növekedése a Sürgősségi Hajóépítési Program és a német hajók lefoglalása révén (utóbbi kb. 300 000 bruttó regisztertonna utasszállító hajóteret jelentett). Az Egyesült Államok a gőzhajózás kezdete óta először volt abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezze Nagy-Britannia világuralmát a tengeri kereskedelemben, legalábbis a teherbírás tekintetében. Az IMMC azonban kínos helyzetbe került. Hiszen – bár részesedni kívánt az amerikai hajózás várható reneszánszából – bevételeinek nagyobb része brit hajók bevételeiből származott.


2. ábra: J. P. Morgan – a tőzsde „koronázatlan királya” – halálhíre az amerikai lapokban és Morgan a New yorki White Star mólón az OLYMPIC érkezésekor, 1911-ben. (Forrás: Morgan Library)


Az Egyesült Államokban a háború után kialakult heves nacionalizmus légkörében Morgan 1903-as ígéretét, miszerint „nem folytat a brit kereskedelmi tengerhajózásra nézve káros, vagy a brit kereskedelemnek ártó politikát”, gyakorlatilag arra használták, hogy megakadályozzák, hogy a tröszt hajókat vásároljon az Egyesült Államokban. Így az a paradox helyzet állt elő, hogy az egyetlen amerikai vállalat, amelynek volt elég tőkéje, vezetési gyakorlata és ügynökhálózata az európai forgalom kezelésére, lényegében nem vehetett részt abban. Az IMMC-t így továbbra is a White Star Line tartotta el, amely 1917 kivételével a háborús években is végig fenntartotta az atlanti járatait (1914-ben 102, 1915-ben 61, 1916-ban 44, 1918-ban 41, 1919-ben pedig 47 utas érkezett Amerikába a társaság hajóin). A menetrend szerinti Southampton-New York járatot 1920-ban nyitották meg újra az OLYMPIC-kal és az ADRIATIC-kal, amelyek 37 átkelést teljesítettek, összesen 60 120 – utanként átlagosan 1 624 – utast szállítva. A Cunard MAURETANIA és AQUITANIA gőzösei ugyanekkor 57 átkelést teljesítettek, összesen 88 295 (utanként átlagosan 1 549) utassal. A lélegzetvételnyi szünetet kihasználva az újabb fizetésképtelenség elkerülése érdekében az 1920-as és 1930-as években az IMMC fokozatosan eladta a külföldi leányvállalatait. 1920-ban előbb felvásárolták a Leyland Line összes olyan törzsrészvényét, amelyek még nem voltak a tulajdonukban, majd a Red Star Line gőzöseit is átírták a Leyland Line tulajdonába (ezek a továbbiakban nem belga, hanem brit lobogó alatt közlekedtek), a Dominion Line és a Red Star Line nevet pedig csupán kereskedelmi célokra tartották meg. 1924-re a White Star Line – amely ugyan továbbra is a második legnagyobb utasszállító volt az Északatlanti-óceánon – már veszteséget termelt. Ez összefüggésben állt azzal, hogy az Egyesült Államok 1924-ben újraszabályozta a bevándorlást és népcsoportonkénti kvótákat állapított meg az évente befogadható külföldiek számáról, az adott népcsoporthoz tartozók 1890. évi népszámlálási adatok szerinti létszámának 2 %-ában maximálva az egy évben, adott népcsoportban még befogadható személyek számát. Mindez drasztikusan hatott a kivándorló-forgalomra, ezért 1926-ban az IMMC részvényesei elfogadták a britek ajánlatát, hogy 33,9 millió dollárnak megfelelő összegért visszavásárolják a White Star Line-t. A vevő a Royal Mail Steam Packet Co. volt, amely 1927 januárjában vette át az irányítást.

Pirrie és a Harland & Wolff sem kerülhette el a sorsát. Lord Pirrie a háborús évek alatt igazán elemében volt, mivel a flotta megrendelésekkel árasztotta el a hajógyárát, ám a háború végével a megrendelések is elapadtak, s ezzel Pirrie úgy érezte, hogy a vállalaton belüli helyzete megrendül. Az elégedetlenkedő munkásokat szociális intézkedésekkel – rekreációs parkok létesítésével – igyekezett leszerelni, a magasabb beosztású dolgozókat pedig ezután is rendszeresen megajándékozták a feleségével minden karácsonykor.

Az első jeleket arról, hogy nincs minden rendben, abból szerezték, amikor rájöttek, hogy az igazgatók a Pirrie-házaspár karácsonyi fogadásától független, saját rendezvényt is tartanak 1920-ban. Pirrie egy percre sem akart távol maradni a gyár ügyeitől, ezért egyre halogatta, hogy megfogadja kezelőorvosai tanácsát, akik már hosszabb ideje tartós kikapcsolódást javasoltak neki. Végül 1924 tavaszán adta be a derekát, amikor beleegyezett, hogy dél-amerikai és európai körútra indul a feleségével, hogy felmérje, vajon az érintett országok kikötőinek infrastruktúrája elég fejlett-e a gyár legnagyobb partnerei, a Royal Mail Line, a Pacific Steam Navigation Co. és a Lamport & Holt Line vállalat hajóinak kiszolgálására, egyben – összekötve a kel-lemest a hasznossal – nyári és téli kirándulást is tehet. Március 21-én indultak el Buenos Aires felé a Harland & Wolff-nál épült ARLANZA Royal Mail liner fedélzetén és onnan egészen a chilei Valparaisoig meg-hosszabbították az utazást a Horn-fok megkerülésével. Amíg Valparaisoban vártak a csatlakozásra, Pirrie meghűlt, s a megfázásból hamarosan tüdőgyulladás lett. Antofagastából az EBRO fedélzetén hajóztak a Panama-csatorna felé. Pirrie már lábadozott, amikor a csatornához értek, s orvosai tanácsa ellenére – betegágyán is a tőle megszokott diktatórikus modorában – úgy rendelkezett, hogy vigyék fel a fedélzetre, mert látni akarja a csatornát. Végzetes döntés volt. A hajó orvos- és ápolószemélyzetének hősies küzdelme ellenére a 78 éves hajóépítő mérnök 1924. június 7-én éjjel, 23:30-kor meghalt. Amikor az EBRO New Yorkba ért, bebalzsamozott holttestét átszállították fő műve, az OLYMPIC fedélzetére, amely Európába szállította (neki megadatott az, ami Morgannek nem, akinek a porhüvelyét csak afféle darabáruként szállították egy olyan hajó hűtött rakterében, amely még csak nem is tartozott az általa létrehozott hatalmas óceánjáró-flottához). 1924. június 23-án helyezték örök nyugalomra Belfastban, azon a napon, amikor 62 évvel azelőtt belépett a vállalat dolgozói közé. Sem a nyugdíjba vonulása, sem a halála esetére nem tett előkészületeket, így az igazgatótanács tagjai azt sem tudták, hogy milyen új tonnatartalmak gyártásáról tárgyalt az útnak indulása előtt. A titkait, ha voltak ilyenek, magával vitte a sírba, mivel ambíciói és kizárólagosságra törő vezetési stílusa vakká tették arra, hogy kiképezze az igazgatóit azokra a módszerekre, amelyeket az üzletszerzéshez és a vállalat-irányításhoz használt. Kizárólag olyan emberekkel vette körül magát, akik versengtek abban, hogy utánozzák az életstílusát, de gyengék voltak ellentmondani neki: George Cuming halott volt, Edward Wilding idegösszeomlástól szenvedett (Pirrie 1924 februárjában az ő rovására vette vissza a rajzirodai feladatok közvetlen ellenőrzését), és Robert Crighton is gyengélkedett; John Westbeech Kempster kedves öregúr volt, aki több időt töltött az egyetemi kolostorban, mint az üzleti világban, J. P. Dickinson, a govani telephely igazgatója alkalmatlan volt és gyenge, a belfasti Charles Payne pedig egy showman. Az igazgatók közül egyedül F. E Rebbeck rendelkezett a szükséges képességekkel, ám őt rangidős társai rendre leszavazták. Rajta kívül csak William Tawsee főkönyvelőnek és John Phillip vezérigazgatósági titkárnak volt megközelítő fogalma arról, hogy mit és hogyan csinált Pirrie. Abban mindenesetre minden igazgató egyetértett, hogy a Pirrie által betöltött elnök-vezérigazgatói posztot megszüntetik és a gyár irányítását az igazgatótanács veszi át. A gyár pénzügyeire vonatkozó vázlatos ismeretek birtokában és mit sem tudva arról, hogy az új építésekről folytatott szóbeli tárgyalások közül melyek vezettek eredményre, az igazgatótanács tagjai azonban nem tudtak felnőni a felelősségükhöz. A Harland & Wolff, a földkerekség legnagyobb hajógyára tényleges vezetés nélkül maradt a legnagyobb gazdasági válság küszöbén…


3. ábra: „Lord Pirrie könyve” – a hajógyár munkásainak ajándéka Pirrie számára 1921-es nemesítése alkalmából (balra), Pirrie és hitvese a halálos hajóút kezdetén, az ARLANZA gőzösön (középen) és Pirrie sírköve Belfastban (jobbra). (Forrás: Maritime Belfast Trust, Topical Press Agency/Hulton Archive/Getty Images, J146580607, Find a grave/Paul Fryer)


II. Lord Kylsant, az új favorit:

A Harland & Wolff Hajógyárban azonban hamarosan új tulajdonos jelentkezett. Mégpedig ugyanaz az ember, aki a White Star Line kizárólagos brit tulajdonba történő visszavásárlása mögött állt: Owen Cosby Phillips (1863-1937), Kylsant első bárója.

Owen Phillips, Sir James Erasmus Philllips lelkész – Picton Castle 12. bárója – és hitvese, Mary Margaret Best öt fiúgyermeke közül a harmadikként született a wiltshire-i Warminster paplakban. Devoni iskolai tanulmányait követően 1880-ban lépett be gyakornokként a Dent & Co. Hajótársasághoz Newcastle upon Tyne-ban, majd 1886-ban az Allen Line-hoz, Glasgow-ban. 1888-ban alapított saját hajózási vállalatot Phillips & Co. néven legidősebb testvére, John Phillips anyagi támogatásával. Első hajójukat 1889-ben vásárolták, ám a két testvér 1900-ra már két hajótársaság (a King Line és a Scottish Steamship Co.), egy befektetési társaság (a London Maritime Investment Co.), valamint a London és Thames Haven Petrolkikötő tulajdonosa volt. 1902-ben – amikor J. P. Morgan felvásárolta a White Star Line részvényeinek többségét – az alacsony részvényárfolyamokat kihasználva a Phillips-testvérek is meghatározó részesedést szereztek a Royal Mail Steam Packet Co.-ban (RMSPC), melynek a 39 éves Owen Phillips lett az elnöke és ügyvezető igazgatója.

Az RMSPC-t 1839-ben alapította a skót James MacQueen, s eredetileg a Karib-térség és Dél-Amerika kikötőibe szállított postát és utasokat azzal a határozott szándékkal, hogy a térség első gőzhajójáratának megindításával támogassa a karibi brit gyarmatokon a rabszolgaság eltörlését követő politikai és társadalmi instabilitáson a brit gazdasági hegemónia révén úrrá lenni igyekvő kormányt a céljai elérésében. A támogatást a kormány bőkezűen – évi 240 000 font szubvencióval – honorálta, ami bőséges fedezetet biztosított ahhoz, hogy az RMSPC a brit hajózás egyik élenjáró vállalatává nője ki magát, mind pénzügyi, mind műszaki értelemben (utóbbira meggyőző példa az, hogy az RMSPC volt az első brit hajótáraság, amely a John Elder álal az 1850-es években kifejlesztett és azóta tökéletesített összetett (compound) gőzgépekkel szerelte fel a hajóit az 1870-es években). Az RMSPC 1902-1922 közt Owen Phillips irányításával több, mint húsz másik hajózási társaságban szerzett meghatározó részesedést, köztük olyanokban, mint az afrikai brit gyarmatokra közlekedő Union-Castle Line, vagy a távol-keleti és ausztrál gyarmatokkal tengeri kapcsolatot fenntartó Peninsular & Orient (P&O).

Owen Cosby Phillips 1906-1922 között parlamenti képviselőként is működött (1906-1910 között a liberális párt színeiben Pembroke és Haverfordwest, 1916-1922 között pedig a konzervatív pártban, Chester város küldöttjeként). 1922-ben lovagi címet kapott (kitüntették a Szent Mihály és Szent György rend nagykeresztjével), 1923-ban pedig nemesítették, amikor a király Kylsant első bárójává avatta, s kitüntette a Szent Mihály és Szent György Rend parancsoki keresztjével. Phillips ettől kezdve a Lordok házának tagjaként vett részt a törvényhozásban. Owen Cosby Phillips nem itt találkozott először William James Pirrie-vel, hiszen már azóta kapcsolatban álltak, hogy az RMSPC elnök-vezérigazgatójaként először rendelt hajókat a vállalta számára a Harland & Wolff-tól. 1904 és 1916 között a cég 17 hajója épült Belfastban, míg a White Star Line részére csak 15 hajó épült ugyanebben az időszakban[1]. Ezzel Phillips Pirrie legfontosabb megrendelőjévé lépett elő. Aligha véletlen tehát, hogy Pirrie már 1914-ben úgy nyilatkozott egy Edward Holtennel folytatott magánbeszélgetése alkalmával, hogy tervei szerint az ő halála után „Phillips lesz az irányítója mindennek”.

Ebben – azon kívül, hogy 1919-től Kylsant birtokolta a Harland & Wolff részvényeinek többségét – feltehetően szerepet játszott a két férfi ellentmondást nem tűrő, erőszakos és autokratikus karakterének hasonlósága is, ami kezdettől fogva jóval rátermettebbnek tüntette fel, ezért szimpatikusabbá is tette Phillips-et Pirrie szemében, aki emiatt talán a saját magához hasonló, első generációs „birodalomépítőt” látta benne (már, ahogyan Pirrie szeretett magára tekinteni, nagyvonalúan megfeledkezve arról, hogy hajógyárát, amire olyan büszke volt, Sir Edward Harland mérnöki- és Gustav Wilhelm Wolff pénzügyi rátermettsége teremtette). Az ezüstkanállal született, cégbirodalmát az apjától öröklő Bruce Ismay-t Pirrie nem tisztelte, amit jól mutat, hogy nem átallotta rászedni, amikor a háta mögött kezdett tárgyalásokba J. P. Morgan-nel a White Star Line eladásáról. (Talán éppen emiatt akadályozta később a visszatérését is a White Star Line élére, hiszen személyesen győződhetett meg arról, hogy Ismay olyan ember, akinek még a családi céget is kicsavarhatták a kezéből. Az, hogy ez nélküle nem sikerülhetett volna, láthatóan nem érdekelte.)

Nem tudni, vajon Lord Pirrie mennyire gondolta komolyan azt, hogy a halála után Lord Kylsant irányítsa a Harland & Wolff Hajógyárat, mivel az Edward Holtennel folytatott beszélgetése tartalmába sem az elnökhelyettest, Robert Crighton-t, sem az ügyvédjét, Charles Crisp-et nem avatta be. A Harland & Wolff Hajógyár igazgatótanácsának három nappal Pirrie halála után tartott találkozóján mégis történt valami, mert Pirrie londoni irodája minden tartozékával együtt napokon belül Kylsant rendelkezésére állt, ahol a Harland & Wolff Hajógyár új elnök-vezérigazgatójává nyilvánította magát. Aligha csalódunk, ha a háttérben a Pirrie által kiválogatott, nagyrészt alkalmatlan igazgatótanácsi tagok felelősségtől való rettegését sejtjük. Ahogyan Crighton (aki maga is visszariadt attól, hogy elvállalja az elnöki tisztséget) emlékeztette az igazgatótanácsi tagokat: „eddig egyénileg keresték meg Lord Pirrie-t bizonyos munkák elvégzésére, bizonyos politikák elfogadására vagy a különböző kiadásokra vonatkozó felhatalmazásért, ám a jövőben mindenkinek konzultálni kell a többiekkel a közös felelősség miatt”. Lady Pirrie persze bizonyára tudott férje szándékáról (ha volt ilyen szándéka), mindenesetre nem sietett megerősíteni azt, mivel nem kedvelte Kylsant lordját. Arrogánsnak és zárkózottnak találta, noha úgy gondolta, hogy ennek inkább van köze Phillips rendkívüli, több mint 2 méteres testmagasságából eredő, szinte már hórihorgas megjelenéséhez és a dadogásához, semmint a vele szembeni szándékos hozzáálláshoz. Ezzel együtt állhatatosan elzárkózott attól, hogy akár Kylsant, akár a felesége társaságában mutatkozzék.

Kylsant ehhez képest nagyvonalú gesztussal felajánlotta Lady Pirrie-nek a Harland & Wolff elnöki tisztségét az élete végéig tartó teljes időszakra. Lady Pirrie ennek ellenére azt szerette volna, ha Lord Inverforth-ot választják elnöknek (tévesen azt gondolva, hogy a Pirrie-hagyaték kezelőjeként és férje örököseként a vállalati döntéshozatalban is döntő szava van, ami már 1919 óta nem így volt, azóta, hogy a részvények többsége Kylsant tulajdonába került). Kylsant első feladata a hajógyár pénzügyeinek felderítése volt. Míg Pirrie mindenekelőtt a hajógyártás minden részfolyamatát alaposan ismerő mérnök volt, akinek az volt a hozzáállása, hogy „akár nyereségért, akár veszteségért, mindegy, csak termeljen a gyár”, addig Kylasnt elsősorban pénzügyi szakember volt, aki (hiába dolgozott hajótársaságokkal) nem rendelkezett hasonló gyártási háttér-ismeretekkel, viszont – talán egyházi hivatást betöltő apja nevelésének hatására – szinte misszionáriusi buzgósággal vetette bele magát az üzletbe, mintegy erkölcsi kötelezettségének tekintve azt, hogy munkát adjon az embereknek (akik az egyre fokozódó munka-nélküliség viszonyai közepette felnéztek rá ezért). A Harland & Wolff katasztrofális pénzügyeit mindazonáltal gyorsan átlátta: Pirrie nagyvonalú életvitele csaknem pénzügyi nyomorba döntötte a céget. A Midland Banknál vezetett hitelkeretét túllépte, amire a Witley Court birtokot ajánlotta fel fedezetként, mintegy 325 000 font értékben, és kötelezte magát, hogy személyesen visszavásárol 473 260 font értékű Harland & Wolff elsőbbségi részvényt a Colville család tagjaitól. Legfontosabb pénzügyi eszközei azok a részvények voltak, amelyekkel a Harland & Wolff Hajógyárban, illetve az Elder Dempster hajótársaságban rendelkezett. Kylsant azonban pontosan tudta, hogy ezek nem biztosítanak komoly osztalékot a részvényeseknek a közeljövőben (még a Pirrie végrendeleti örököseinek járó évjáradékot sem lehet kifizetni belőlük). A vállalat pénzügyei olyan sivár perspektívát mutattak, hogy Kylsant első reakciója azt volt, hogy azt javasolta a hagyaték kezelőinek: jelentsenek csődöt (ami egyúttal arra is lehetőséget biztosított volna, hogy figyelmen kívül hagyják Pirrie végrendeletét, amely a magántulajdonú hajógyár közforgalmúvá tétele – vagyis részvényeinek nyilvános tőzsdei kereskedésre bocsájtsa – esetére előírta az igazgatók kötelező tovább-foglalkoztatását). Kylsant ettől a szándékától csak Pirrie két legszorosabb barátja – Lord Inchcape és Lord Inverforth – rábeszélésére volt hajlandó elállni.


4. ábra: Lord Kylsant (Philip Tennyson Cole festménye a Carmarthenshire County Museumban).


Inchcape azzal érvelt, hogy bizonyára Kylsant sem akarja, hogy a csődbe jutott özvegy Londont járva különböző kellemetlenségeket okozzon neki. Kylsant így végül rávette a korábban Pirrie érdekeltségébe tartozott cégek igazgatótanácsait, hogy adják össze a Lady Pirrie és a végrendelet többi kedvezményezettje számára megállapított évjáradékot. A legnagyobb gondot azonban nem Lady Pirrie, hanem a Harland & Wolff elképesztő állapotban lévő pénzügyei jelentették.

Tapasztalt befektetőként Kylsant megrémült a hajógyár rozoga anyagi helyzetétől, mivel tisztán látta, hogy a fedezet nélküli hitelek visszafizetése iránti igényeket nem fogják tudni teljesíteni, ha egy esetleges válság során egyszerre kérik ezeket a hitelezők. A veszély egyáltalán nem elméleti lehetőség volt csupán, hiszen a John Brown Hajógyár máris benyújtott egy 252 000 font értékű kifizetetlen tartozásra szóló követelést, ám a pénzügyi év vége előtt nem maradt más lehetőség, mint a súlyos helyzet leplezése. Különösen, hogy a Harland & Wolff ténylegesen minden átadott hajójával veszteséget termelt. A legutóbb Govanben felépült KATHIAWAR és INVERBANK gőzösökkel 160 000 fontot, de a MOOLTAN, a MALOJA és a MINNETONKA óceánjárók után is csak a teljes vételár 4 %-át kitevő jutalék jelentette a bevételt, amit ráadásul az előző évi zárszámadásban már figyelembe vettek. A 224 013 font értékcsökkenési céltartalék befizetését ismét elhalasztották, így annak hiánya összesen 643 173 fontra nőtt. A hitelek kamatainak törlesztését is elhalasztották, miközben a közel 262 000 fontnyi osztalékot csak további 360 000 fontnyi hitel felvételével tudták kifizetni. Ezzel a vállalat teljes hitelállománya közel 3 000 000 fontra nőtt. Mindezt a „Különféle hitelezők, a banki hiteltúllépést is beleértve” címszó alatt tüntették fel a részvényeseknek bemutatott éves pénzügyi kimutatásban azzal a további 240 000 fonttal együtt, amelyet tartalékként tüntettek fel a „Különféle rendkívüli számlák és függőben lévő összegek” között. Kylsant azonban pontosan tudta, hogy nem ügyeskedhet örökké, s a Harland & Wolff nyomora az egész Royal Mail cégbirodalmat is romba döntheti.


5. ábra: Lord Kylsant (középen), Abercorn hercegnő (balra), Charles Payne (jobbra) és Lady Kylsant (egészen jobbra) társaságában 1925. július 7-én, a Royal Mail Steam Packet Co. ASTURIAS óceánjárójának vízrebocsátási ünnepségén, Belfastban. (Forrás: Moss and Hume, 246. o.)


Kylsant ezért megpróbált előre menekülni és a Harland & Wolff Hajógyár magánvállalat jellegét felszámolva a tőzsdére vitel mellett döntött, hogy a nyilvánosan elérhető befektetői tőke bevonásával stabilizálja a megelőző időszak rendhagyó gazdálkodása nyomán megrendült vállalati pénzügyeket. Az 1924. július 4-én megindult részvényjegyzés azonban nem járt a várt eredménnyel: a 4 000 000 font értékben kibocsátott (1 font névértékű) 6 %-ra szóló elsőbbségi részvény közül – a többi hajó- és gépgyárral kapcsolatos lesújtó hírek hatására – csak 750 000 fontnyi részvényt jegyeztek (ami a teljes pakett alig 19 %-a). A kudarc után az igazgatóságnak nem maradt más lehetősége, mint az általános költségek csökkentésére és a versenyképesség élénkítésére szolgáló új működési- és tender-eljárások bevezetése (minthogy a Pirrie által bevezetett korábbi tárgyalási és árképzési eljárásokat teljes részletességgel lényegében senki sem ismerte). Eközben – 1924 február eleje és augusztus vége között – a Harland & Wolff összesen 10 új hajóra szóló megrendelést kapott, ám ezek közül csak 1 hajó, a Belfast Steamship Co. 9 000 tonnás APAPA gőzösének építése nem járt veszteséggel. Ebben az időszakban a gyár gyakorlatilag csak a munkások megtartása miatt fogadott megrendeléseket. Kylsant 1925. január 8-10. között tarthatta meg az első olyan igazgatótanácsi ülést, amelyen végre minden hajógyári részlegtől részletes költségadatok álltak a rendelkezésére. Ebből kiderült, hogy az egyes részlegeket vezető igazgatók mindaddig túlzott könnyelműséggel kezelték az általános- és a fejlesztési költségeket. Amikor Kylsant rákérdezett például arra, hogy a P&O számára készült két nagy óceánjáró (a MOOLTAN és a MALOJA) építése hogyan lehetett veszteséges, az igazgatóktól csak arra futotta, hogy Pirrienek a magas minőséggel kapcsolatos elvárásait hibáztassák. Ezt követően az összes nélkülözhető kiadás feltárásáról, a bérek csökkentéséről, illetve befagyasztásáról, s a készletek 25 %-os csökkentéséről döntöttek, azt a következtetést azonban, hogy a Queen’s Islandi telephelyet egy időre talán be kellene zárni, senki sem tudta levonni. A költségcsökkentés is csupán évi 25 000 font kiadás megtakarításával járt, az 1924-es zárszámadást így kozmetikázni kellett: a papíron 307 392 fontos éves bevételt ekkor kiegészítették a közzétett vállalati tartalékból átutalt 380 000 fonttal, ami így elrejtette a gyár 600 000 fontos veszteségét. A zárszámadást – Kylsant minden igyekezete ellenére – a Price Waterhouse & Coopers, a hajógyár könyvvizsgálója is értékelte és megállapította a következőket: „a tartalékok kielégítő mivoltától függően úgy véljük, hogy a mérleget megfelelően állították össze ahhoz, hogy a társaság ügyeinek állapotáról valódi és helyes képet adjon”. Ez némi haladékot jelentett…

Kylsant és a Harland & Wolff számára egyaránt biztató fordulatnak bizonyult, amikor 1925 augusztusában a White Star Line új, nagy óceánjáró építésére vonatkozó megrendeléssel jelentkezett. Pirrie még 1922-ben sugalmazta Kylsant-nek azt, hogy vásárolja vissza a patinás hajótársaságot (ki tudja, talán a brit büszkeségét sértette, hogy a Harland & Wolff csak amerikai tőkével válhatott a világ legnagyobb hajógyárává, ráadásul addigi legnagyobb megrendelője, a White Star Line – amelynek fő rész-vényese is volt – britből amerikai többségi tulajdonba történt átjátszása révén, ami meg a lelkiismeretét háborgathatta, ezért ki akarta köszörülni a csorbát). Kylsant akkori vételi ajánlatát azonban személyesen Warren G. Harding, az Egyesült Államok elnöke vétózta meg. 1926-ban a Furness Withy & Co. brit hajótársaság is vételi ajánlattal jelentkezett. (Sir Cristofer, Furness első bárója, az 1891-ben alapított Furness Withy & Co. tulajdonosa, még 1900-ban kért kormánytámogatást egy a J. P. Morgan által kezdeményezett amerikaival szemben álló brit ellen-kombinát alapítása érdekében, eredménytelenül. 1912-ben bekövetkezett halála után, 1919-ben a Furness-család eladta a cégben meglévő érdekeltségeit egy konzorcium számára, amelyet a korábbi ügyvezető igazgató, Frederick Lewis vezetett.) A megállapodás létre is jött, ám a szerződés tartalmazott egy olyan kikötést, miszerint a kontraktus érvénytelen, ha az adásvétel teljesítése előtt általános sztrájk törne ki Nagy-Britanniában. Bár a húszas évek legnagyobb munkabeszüntetése – amelyet a szénbányászok helyzetének folyamatos romlása miatt és a bérek csökkentésének megállítása érdekében hirdettek meg a szakszervezetek – csak 1926. május 4.-12. között tartott, meghiúsította a Furness vállalat reményeit. Kylsant ekkor újra színre lépett és novemberre felvásárolta a White Star Line összes részvényét, valamennyi pénzügyi és egyéb eszközé-vel egyetemben, amiért összesen 33,9 millió dollárt, azaz 1926-os árfolyamon 7 millió fontot fizetett. Az időközben bekövetkezett pénzromlást figyelembe véve ez azt jelenti, hogy a társaságot az 1902-es vételkori értékének kevesebb, mint a feléért sikerült visszavásárolni (J. P. Morgan 10 millió fontot fizetett a White Star Line-ért 1902-ben, ez az összeg pedig az 1926-os árfolyamon 20 millió fontot ért).


II. Új óceánjáró-tervek az 1920-as években és ezek hatása a White Star Line-ra

Amikor a Lord Kylsant által átvett Harland & Wolff nekilátott annak, hogy megtervezze a kizárólagos brit tulajdonba visszatért White Star Line legújabb óceánjáróját, akkor annak felépítése (a folyton változó igények szerint újra- és újradefiniált műszaki tartalommal) már több, mint egy évtizede napi-renden volt, amennyiben a White Star Line 1914 óta fontolgatta egy nagy, új óceánjáró felépítését.

Mi több, 1914. július 9-én építeni is kezdték a társaság üzletpolitikájában a második legfontosabbnak számító Liverpool-New York útvonalra szánt óriásgőzöst a Harland & Wolff Hajógyárban, 470-es gyártmányszámmal. A hajónak először a GERMANIC nevet adták, a White Star Line számára 1875-ben épített sikerhajó (a BRITANNIC I. testvére) után, amely a TITANIC építésekor hagyta el a társaság flot-táját (amikor is eladták az Oszmán Birodalomnak, ahol GÜLCEMAL néven állították szolgálatba), így a neve újra felhasználhatóvá vált. Mivel ez volt a White Star Line részére a TITANIC elvesztése után építeni kezdett első hajó, sokan arra gondolnak, hogy a feladata is az elvesztett TITANIC pótlása lett volna, ám ennek ellentmondanak a műszaki adatai és a tervezett felhasználása, amit az IMMC 1913. évi éves üzleti jelentése és az IMMC igazgatója, Harold Sanderson 1914. júniusi sajtónyilatkozata tesz minden kétséget kizáróan egyértelművé. A jelentés szerint: „Az igazgatók egy 33 600 tonnás, 19 csomó sebességű, ADRIATIC-típusú gőzös felépítését hagyták jóvá a White Star Line Liverpool-New York járata számára GERMANIC néven olyan módosításokkal és fejlesztésekkel, amelyeket az üzemel-tetési tapasztalatok megkívánnak és a nagyobb méretek megengednek. A várakozások szerint a GERMANIC 1916-ra fog szolgálatba állni és rendkívül vonzó gőzös lesz.” a korábbiaknál tágasabb – saját fürdőszobákkal felszerelt, finomabb berendezésű – első osztályú szállásokkal, és nagyobb úszó-medencével. Sanderson nyilatkozata további részletekre is kitért: „Az új gőzös teljes hossza körülbelül 746 láb lesz nagyobb, mint az ADRIATIC, de kisebb, mint az OLYMPIC.” 720 lábnyi függélyek közötti hosszal és 88 lábnyi szélességgel (vagyis a bruttó űrtartalma felülmúlta volna a LUSTIANIA és a MAURETANIA befogadóképességét) és három hajócsavarral szerelték volna fel, amelyek közül a két szélsőt dugattyús gőzgépek, a középsőt alacsony nyomású gőzturbina mozgatta volna, vagyis a hajót minden valószínűség szerint az OLYMPIC-osztály számára készült első előterv alapján készültek felépíteni, ám a tervekből végül semmi sem lett: A hajó nevét az első világháború kitörésekor GERMANIC-ról HOMERIC-re változtatták, majd 1914. végén az addig elkészült kettős hajófeneket szétszerelték, hogy a sólyatéren helyet biztosítsanak a sürgős haditengerészeti megrendelések számára. 1916. május 27-én ismét lefektették a hajógerincet, ám 1917. május 13-án másodszor is – ezúttal végleg – megszakítot-ták az építkezést és 1917 augusztus végén hozzáláttak az addig elkészült hajótest szétszereléséhez.


6. ábra: Az OLYMPIC-osztály 1907 júniusából származó első előterve. Talán ezt - az ADRIATIC főbb jellemzőit idéző - kialakítást vették alapul a GERMANIC tervezésénél is. (készítette: Dr. Balogh Tamás).


A második alkalomra már az első világháborút követően került sor, amikor Philip Albright Small Frank-lin, az IMMC elnöke 1919-ben bejelentette, hogy a White Star Line háború utáni építési programja keretében egy új, 35 000 tonnás hajót építtet a Harland & Wolffnál „21 csomós sebességgel, s a két felső fedélzeten minden kabinjában saját fürdővel”. Mivel a bejelentésben említett jellegzetességek nagyon hasonlítanak a háború alatt építeni kezdett, majd félbehagyott HOMERIC (ex-GERMANIC II.) jellemzőihez (35 000 tonna a 33 600-hoz képest és a saját fürdővel felszerelt első osztályú kabinok), aligha túlzás azt feltételezni, hogy 1919-ben nem egy vadonatúj hajótervet jelentettek be, hanem azt, hogy újra nekifutnak és ezúttal megkísérlik végig vinni az 1917-ben egyszer már kényszerűen félbe-szakadt projektet. Hamarosan azonban ez a terv is meghiúsult, ezúttal a háborús jóvátétel miatt.


7. ábra: Az R.M.S. HOMERIC (ex-COLUMBIUS), 1913-1935 (készítette: Dr. Balogh Tamás).


A White Star Line-nak az OLYMPIC-trióval tervezett új expressz-szolgáltatása a TITANIC, majd a GIGANTIC (később BRITANNIC II.) elsüllyedése miatt csak az első világháború után valósulhatott meg, amikor a háborúban elsüllyesztett hajótér pótlására hadikárpótlásként átvett német óceánjárók, a MAJESTIC (ex-BISMARCK) és a HOMERIC (ex-COLUMBUS) álltak az elsüllyedt hajók helyére. A 34 000 tonnás COLUMBUS mérete épp megfelelt a korábban tervezett hajók méret-kategóriájának, ám csupán két hajócsavar hajtotta, amelyeket dugattyús gőzgépek mozgattak (ezzel a COLUMBUS volt a világ legnagyobb, hagyományos gőzgéppel meghaj-tott hajója). Mivel a White Star Line-nak történő átadáskor a hajó még félkész állapotban állt a németországi Danzigban (ma Gdansk, Lengyelország), befejezésére csak jó egy évvel később, 1921. végén kerülhetett sor, s csak 1922. február 15-én indulhatott el az első útjára. A White Star Line legnagyobb riválisa, a brit Cunard Line szintén csak zsákmányolt hajóval – a BERENGARIA (ex-IMPERATOR) segítségével – volt képes fenntartani háromhajós szolgáltatását, amelyet a MAURETANIA és az AQUITANIA mellett állítottak szolgálatba a LUSITANIA elvesztésének ellensúlyozására. Míg a MAJESTIC felülmúlta a BERENGARIA sebességét (23,9 csomó a 20,4 csomóval szemben), s az OLYMPIC viszonylag sikeresen versenyzett az AQUITANIA-val (21,4 csomó a 23,1 csomóval szemben), addig a HOMERIC 18,1 csomós sebessége messze elmaradt a MAURETANIA 1920-as évekre jellemző 23,9 csomós átlagsebességétől, így hiába volt újabb építésű és nagyobb hajó, mégis csak kevesebb utas váltott jegyet rá. 1926-ra a különbségek nyilvánvalóvá váltak: a MAJESTIC-OLYMPIC-HOMERIC trióban a MAJESTIC vitte el az összes utas 50 %-át, az OLYMPIC a 33 %-át, a HOMERIC a 17 %-át (a MAJESTIC a szolgálata első 4 évben annyi utast szállított, mint a HOMERIC az 1935-ig tartó teljes szolgálati ideje alatt öszszesen). A Southampton-New York úton a HOMERIC olyan szolgálatban versenyzett, amelyre – a versenytár-saival összehasonlítva – nem volt alkalmas, ezért a White Star Line számára világossá vált, hogy szükségük van egy másik, legalább az OLYMPIC-kal, de inkább a MAJESTIC-kel összemérhető teljesítményű, új hajóra.

Azt, hogy milyen is legyen ez az új hajó, a korszak tervezési kiindulópontjai határozták meg. A két világháború közötti időszakban három körülmény gyakorolt alapvető hatást az óceánjárók szerkeze-tére és építésére: 1) a széntüzelésről az olajtüzelésre történő átállás, 2) az amerikai bevándorlási törvények hatályba lépése és az utazási szokások ezzel összhangban álló változása, valamint 3) a diesel-elektromos motorok nagy óceánjárók főüzemi gépeként történő alkalmazása.

1) a széntüzelésről olajtüzelésre történő átállás

Az a folyékony üzemanyag, amelyet először alkalmaztak hajókazánokban történő hőfejlesztésre, a kőolaj lepárlásával előállított petróleum volt, akár az eredeti nyers, de még gyakrabban a finomítást követően előállt szirupos (viszkózus) fekete kátrányos formájában (ún.: „C-típusú bunker-olaj”). Az üzemanyag fűtőértékét az 1 kg üzemanyagból kinyerhető hőmennyiség jellemzi (a füstgázokkal együtt gőz halmazállapotban távozó vízmennyiség párolgáshője nélkül), mértékegysége MJ/Kg (Megajoule / kilogramm). Míg a hajókhoz használt kőszén fűtőértéke 14,24 MJ/Kg, addig a korabeli fűtőolajoké 19,51 MJ/Kg (5,4 kWh/kg) volt.

Az első olajat is égető – Szpakovszkíj-gyártmányú – kazánokkal felszerelt hajókat (melyeken az olajat égésgyorsítóként és égéshő-fokozóként fecskendezték be a szenet égető kazánok égésterébe), az IRAN és a CONSTANTINOPLE nevű teherhajókat, Oroszországban állították szolgálatba a Kaszpi-tenger olajban gazdag partvidékén 1870-ben, majd az orosz cári haditengerészet kaszpi-tengeri flottájának KHIVENYEC nevű hajóját is átépítették olajtüzelésűre 1874-ben. Ezek még az olajfinomítás melléktermékeként viszszamaradt – mazutnak nevezett – alacsony minőségű, de nagy mennyiségben és olcsón rendelkezésre álló kőolaj-származékot égették el (a Baku közelében fekvő Abseron-félszigeten 15 olajfinomító működött, így a mazut könnyen hozzáférhető üzemanyagot jelentett). Az első óceáni forgalomban használt hajó, amelyet olajtüzelésre is alkalmas kazánokkal szereltek fel, a Newcastle és New York között közlekedő brit S.S. BAKU STANDARD nevű tartályhajó volt 1894-ben, az első kizárólag olajtüzelésre berendezett hajó pedig az 1899-ben épült HMS SPITEFUL romboló volt, amelyet 1904-ben alakítottak át olajtüzelésre. A legelső óceánjáró, amely olajtüzeléssel szelte át az Atlanti-óceánt, az amerikai kőolaj Európába-szállítására létrehozott amerikai-belga Red Star Line KENSINGTON nevű óceánjárója volt, 1903-ban.

Az olaj-tüzelés a hajózásban több jelentős előnnyel is rendelkezett a széntüzeléshez képest. Egyrészt az olaj hidrogéntartalma 11 %-kal magasabb, mint a széné, ami jóval magasabb fűtőértéket eredményez. Másrészt a folyékony olaj olyan helyeken is tárolható a hajón, ahol a szén nem (pl.: a kettős hajófenékben, az orr és a tat víz alatti részein összeszűkülő hajótérben, stb.). Ezen kívül a folyamatos olaj-befecskendezés révén az olaj égése (és ennek köszönhetően a gőznyomás is) egyenletes maradt és az egész út alatt megszakítások nélküli hőfejlesztést biztosított (nem úgy, mint a szén égése, amelyet a keletkező hamu eltávolításának idejére kényszerűen meg kellett szakítani). Az olaj kezelése ehhez képest kevesebb idővel, zajjal és szennyezéssel járt, ráadásul jóval kisebb személyzet fenntartását igényelte. Hiszen, míg egy széntüzelésű hajón 1 fűtő legfeljebb 3 égéstérre (azaz 1 kazánra) tudott figyelni, addig egy olajtüzelésű hajón 12-re (azaz 4 kazánra), jóval kisebb fizikai munka mellett (egy olajtüzelésű hajón az üzemanyag-kezelés valamennyi munkafolyamata 75 %-kal csökkent egy széntüzelésű hajóéhoz képest)! Ezzel egy nagy óceánjáró addigi személyzetnek átlagosan mintegy 200 tagja vált feleslegessé.

A munkaerő- és üzemanyagköltségekben jelentkező megtakarítás az átalakítási beruházások költségét bőven fedezte. A széntüzelésű óceánjárók olajtüzelésre történő átállítása elsődlegesen a kazánok és a korábbi széntárolók átalakítását igényelte. Utóbbiakban a domború-fejű szegecseket sima-fejűekre kellett cserélni ahhoz, hogy teljesen szivárgásmentes teret alakíthassanak ki, amelyekbe hevítőket kellett szerelni annak érdekében, hogy megakadályozzák az olaj lehűlésből eredő összesűrűsödését. A tartályok falát ráadásul úgy kellett átalakítani, hogy ellenálljanak a folyadékszint csökkenésével együtt esetlegesen fellépő hidraulikus sokknak. Új tárolók kialakítására mindazonáltal nem volt szükség, mivel a szénhez képest sokkal kevesebb olaj kellett ugyanakkora út megtételéhez. Egy ilyen átalakítás átlagos időszükséglete mintegy 8 hónap volt.


8. ábra: Kazánfűtők és szénlapátolók egy széntüzelésű óceánjáró kazánházában, 1910-ben (balra) és a NORMANDIE kazánháza 1936-ban (jobbra). A talpig szénporos „Black Gang” (a „Fekete banda”) sokszor írástudatlan tagjai helyére fehér (!) overallos, képzett gépész lépett. A gép- és kazánházi személyzetet a tizedére csökkent és több százezer ember került az utcára néhány év leforgása alatt.(Forrás: Richard P. de Kerbrech, Gamma-Keystones/Getty Collection, K006377-A4)


A megoldás tehát számos előnnyel rendelkezett, ennek ellenére az 1870-es évektől egészen az 1920-as évekig kellett várni, amíg széles körben elterjedt. Ennek több oka is volt: egyrészt a Kaszpi-tengeren kívül az olaj beszerzése eleinte (az amerikai olajmezők feltárásáig) drága volt, másrészt a korai égők hatásfoka még hosszú ideig alacsony maradt. Az olaj a kereskedelmi hajózás általános üzemanyagaként így csak a tengeri dízelmotorok kifejlesztésével terjedt el igazán. Az 1920-as évek második felére a legtöbb óceánjárót mégis átállították olajtüzelésűre. Az ennek nyomán utcára került és állás nélkül maradt tömegek (a korábbi kazánfűtők) ínségét és fizetőképességük megszűnését (az általuk támasztott kereslet eltűnését) később sokan az 1929-es nagy gazdasági világválság előjelének és egyik okának tartották…

2) az utazási szokások változása

1926-ban Frank Bustard őrnagy, a White Star Line utasforgalmi igazgatója előadást tartott a Liverpooli Kereskedelmi Iskolában az észak-atlanti személyforgalomban közlekedő személyhajókon kínált, az utasok beazonosított igényeihez igazodó hatféle szolgáltatási osztályról. Eszerint az óceánjárók szolgáltatásait szokásosan a következő igényekkel jelentkező utasok veszik igénybe:

„a) Első osztály: a Southamptonból induló expressz-gőzösökön, kifejezetten üzletemberek és mind-azok, akik számára az idő elsősorban pénzügyi szempont, valamint a színház- és a filmipar képviselői, akik a nyilvánossággal kapcsolatos okokból nem engedhetik meg maguknak, hogy az óriásgőzösöktől eltérő, más hajókon utazzanak.

b) A hajótársaságok egy része hasonló gőzösöket üzemeltet, amelyek ugyan nem olyan nagyok és gyorsak, de valamivel olcsóbbak, mivel más kikötőkből indulnak, főként Liverpoolból. Ezeket is elsősorban üzletemberek látogatják, valamint azok az amerikai turisták, akik számára az időnek nincs elsődleges jelentősége, s akik már tapasztalatból ismerik és nagyra értékelik azokat a viszonyokat, amelyek a 20 000-30 000 tonnás gőzösökön uralkodnak, amelyek alig több mint egy hét alatt közlekednek New Yorkba és onnan vissza.

c) Kabin-osztály. Ezt az osztályt leginkább azok látogatják, akik korábban első osztályon utaztak, de a gazdaságosság szempontjait szeretnék érvényesíteni az utazásuk során, illetve azok, akik a háromosztályos rendszerben korábban másodosztályon utaztak és azért részesítik előnyben a kabin-osztályt, mert nincs ennél jobb kategória számukra a hajón. A kabin-osztályú jegyek ára csak alig haladja meg a másodosztályú jegyek árát.

d) Másodosztály, amely főleg az óriásgőzösökön örvend töretlen népszerűségnek.

e) A harmadosztályú turistakabinok egészen új osztályt képeznek és úgy tűnik, hogy ezek kötik le azt a bizonyos utasforgalmat, amely az Egyesült Államok 1924-es korlátozásai nyomán a kivándorlók forgalma helyére lép az egyes hajótársaságoknál. A harmadosztályú turistakabinok a legkényelmesebb elhelyezést biztosítják azoknak, akiknek a gazdaságosság az elsődleges szempont. Ez az utazási forma látványosan fejlődik 1925 óta, s ebben a mozgalomban az Európára kíváncsi amerikaiak száma egyre jobban növekszik. Noha a társaságok erőfeszítéseket tesznek a Nagy-Britanniából és Írországból Amerikába irányuló turistamozgalom hasonló élénkítésére, ennek ellenére ennek a forgalomnak várhatóan továbbra is Amerika lesz az elsődleges kibocsájtója.

f) A harmadosztály továbbra is fennmarad azon utasok számára, akik korábban kivándorlási vagy munkavállalási céllal utaztak az Egyesült Államokba, vagy Kanadába, s alkalmanként hazalátogatnak.”

3) a Diesel-elektromos motorok főüzemi alkalmazása

A kompressziós gyújtású (azaz a folyékony üzemanyagot a hengertérben lévő levegő mechanikus összesűrítése közben fellépő hőmérséklet-növekedéssel begyújtó) Diesel-motorok működési elvük egyszerűsége miatt, illetve a méretüknek és az üzemanyag-takarékosságuknak köszönhetően a belső égésű motorok leghatékonyabb típusai. Az első dízelmotorral hajtott kereskedelmi hajó az 1903-ban vízre bocsátott orosz VANDAL kőolajszállító volt, amelynek dízel elektromos hajtáslánca a korábbi,nagy lökethosszú dugattyús gőzgépek helyigényével szemben sekély merülést tett lehetővé, ezért a hajó a Volga-folyó víziútrendszerében a Kaszpi-tengertől a Balti-tengerig közlekedhetett. A tengerészeti dízelmotorok az 1903-as első alkalmazásukat követően azonban még évekig gyengébb teljesítmény/tér arány mellett működtek, s csak a nagyobb teljesítménysűrűséget biztosító turbófeltöltés 1907-es megjelenése gyorsította fel az elterjedésüket, mivel így már nagyobb hatásfokkal működhettek, mint a gőzturbinák. 1911-től tengeralattjárókba, 1912-től pedig óceánjárókba is beépítették az új erőforrást. Az első Diesel-motoros óceánjáró a dán SELANDIA volt. A fejlesztés lehetséges kilátásairól több mérnök is értekezett, köztük Dr. Ernst Förster, a kor legnagyobb hajói, a LEVIATHAN (ex-VATERLAND) és a MAJESTIC (ex-BISMARCK) tervezője, akinek „A jövő nagy és gyors óceánjárói” címmel írt tanulmánya 1923. április 23-án jelent meg a ’Scientific American’ c. műszaki folyóiratban. Förster a fő méretek és a meghajtás kérdéseit is elemezte és érdekes következtetésre jutott, amennyiben a hossz és a szélesség helyett a magasság növelésében látta a megoldást, a merülés növelése nélkül, a dízel-meghajtást azonban furcsa mód nem vette komolyan számításba és a gőzturbinák nagy óceánjárók főüzemi gépeként történő hosszú távú fennmaradásával számolt:

„A legmodernebb és leggazdaságosabb kazán- és turbinatervezésre, valamint a hajótestek legnagyobb méretére és az utasterek maximalizálására tekintettel az északatlanti kereskedelemben jelenleg a legmagasabb szintet a LEVIATHAN és a MAJESTIC nevű óceánjárók képviselik, határozottan megmutatva azokat a legvégső határokat, amelyek a jelenlegi körülmények közepette a további fejlesztés útjában állnak. A jelenlegi 39 lábnyi merülés a következő 10-15 évben nem növelhető, legfeljebb csak 1 lábnyival, mivel a hajók merülését a New yorki, a plymouthi, a southamptoni és a cherbourgi kikötők bejárati mélysége szabályozza. A legnagyobb hajók hossza 954 láb, ami szintén nem növelhető számottevő mértékben, mivel a hosszt az Északi-folyó dokkjainak hossza határozza meg. A méretben bekövetkező bármilyen növekedés csak a hajók kezelésének és a velük való navigációnak a nehézségeit fokozná. Ám még ennél is jelentősebb érv szól a nagyobb és gyorsabb hajók ellen, mégpedig a gazdaságosság.

[…] A fejlődést érintő legfontosabb műszaki kérdés a meghajtást biztosító gépészet kérdése. A Diesel-elv alapján működő belső égésű motorok ígéretes fejlődése bizonyos körökben a jövőre vonatkozóan olyan illúziót keltett, amelyről kiderült, hogy nem áll kellően szilárd alapokon. Ami pedig a gáz-turbinákat illeti, a kísérletek során eddig elért sikerek nem indokolják azt a következtetést, hogy ez a típus már néhány éven belül alkalmazható lenne a nagy és gyors atlanti óceánjárók meghajtására. A fogaskerekes gőzturbina fejlesztése azonban elérte azt a pontot, ahol lehetséges lenne egy új MAURETANIA, MAJESTIC, vagy LEVIATHAN építése, amelyek sokkal gazdaságosabb működést mutatnának, mint azok a meglévő hajók, amelyek jelenleg viselik ezeket a neveket. A hely- és tömegmegtakarítás, valamint a főüzemi turbinák jóval nagyobb fordulatszáma miatti kisebb fűtőolaj-fogyasztás kétségtelenül megalapozta a fogaskerékhajtás alkalmazásának megfontoltságát és gyakorlatiassá-gát a jövőbeni nagy óceánjárók esetében is.

A redukciós hajtómű előnyeit biztosítva a jövőbeni fejlesztésnek két eltérő iránya van: az egyik a sebesség fokozása, a másik az üzemeltetés gazdaságosságának a lehető legnagyobb mértékű növelése. A nagyobb sebesség mérlegelésekor az a kérdés, hogy ez meddig fokozható: mi lesz az elért idő-megtakarítás; és az átkelésnek ez a rövidítése indokolja-e a jóval magasabb építési és üzemeltetési költségeket? A 29,12 csomós maximális és a 28,35 csomós átlagos óceáni sebességet alapul véve a következő eredményeket kapjuk: Az Ambrose-csatorna és Cherbourg között a téli útvonalon történő átkelés ideje 4 nap, 15 óra, az Ambrose-Channel és Plymouth között 4 nap 13 óra. A nyári útvonalon az Ambrose-csatorna és Cherbourg között az átkelési idő 4 nap, 12 óra, az Ambrose-csatorna-és Plymouth között pedig 4 nap 10 óra. Nyáron kelet felé haladva kívánatos lehet egy (vagy három) órával később New Yorkból Plymouthba (vagy Cherbourgba) indulni, hogy az indulás napját teljes munka-napként felhasználhassuk. Ebben az esetben az átlagsebességet 28,6-29,12 csomóra kell növelni.”

A cikkhez ábrázolás is tartozott, amely bemutatta a tervezett „továbbfejlesztett MAJESTIC” jellegzetességeit.


9. ábra: A „továbbfejlesztett MAJESTIC” látványterve (fent), keresztmetszete (lent balra), valamint kazán- és gépházának oldal- és felülnézeti rajza (lent jobbra). A képfeliratok az alábbiak: „Fent: Bár a fent bemutatott hajó vízkiszorítása 6 900 tonnával, a teljesítménye pedig 11 000 lóerővel kisebb lenne, mint a MAJESTIC-é, de minden út során 1 135 tonnával kevesebb olajat igényelne és 1 146 fővel több utast szállíthatna ugyanakkora – 23 csomós – sebességgel. Lent balra: A hajó középső szekciója a vízvonalon lévő kidudorodások szemléltetésével, amelyek elegendő stabilitást biztosítanak ahhoz, hogy egyel több utasfedélzetet alakíthassanak ki (árnyékolva), mint amennyi a MAJESTIC-ben van. A jelenlegi MAJESTIC 3 100 fős utasbefogadó-képessége így 4 246-ra emelkedik a tervezett hajón, miközben a sebesség (23 csomó) változatlan marad. Lent jobbra: A továbbfejlesztett MAJESTIC 28,35 csomós nyílt tengeri sebességének fenntartásához szükséges kazán- és gépházak oldalnézeti rajza. (Alaprajz lent) A kazán- és gépházak alaprajzi nézete. A 165 000 lóerő fenntartása 64 vízcsöves kazánt igényel.” (Forrás: Scientific American)



10. ábra: A „továbbfejlesztett MAJESTIC” elsőre szokatlannak tűnő felépítmény-elrendezése nem előzmények nélküli. Az 1917-ben a Harland & Wolff Hajógyárban vízrebocsátott CALGARIC White Star-gőzös rendelkezett hasonlóval. (Forrás: Dr. Balogh Tamás)


III. Az OCEANIC (III) tervezése és tervváltozatai:

1923 júniusában a még amerikai tulajdonú White Star Line felkérte a Harland & Wolffot, hogy kezdje meg egy új, a HOMERIC kiváltására szolgáló hajó tervezését. Az Egyesült Államok 1924-es bevándorlási korlátozásai miatt azonban Harold Sanderson, az IMMC igazgatótanácsának elnöke elállt a beruházástól. 1925 augusztusában, a turistaosztály bevezetését és elfogadását követően, a White Star Line új ajánlatot kért a Harland & Wolfftól. Ennek nyomán a hajógyár 1926-1928 között több tervkészletet[2] készített a társaság számára, amely az 1871-ben épült OCEANIC (I) – a vállalat legelső hajója – és az 1899-ben épült OCEANIC (II) után kívánta elnevezni az új óceánjárót. Mindkét hajó nagy változások előhírnöke volt: az első OCEANIC vezette be a White Star Line-nál a később általánossá vált, középen csaknem szögletes keresztmetszetű hajótestformát, a második OCEANIC pedig a sebesség helyett a kényelmet előnyben részesítő vállalati üzletpolitikát. A harmadik OCEANIC-től ehhez képest a nagy veszteségek – a TITANIC-katasztrófa és világháború – utáni újjászületést várták. Az OCEANIC (III) 1928-1929 között részben felépült, ám végül befejezetlen maradt és elkészült részegységeit visszabontották. Ha befejezik, ez lett volna a világon az első 1 000 lábnál (300 m-nél) hosszabb óceánjáró személyszállító hajó, sőt 2004-ig – a QUEEN MARY 2 vízrebocsátásáig – a legnagyobb dízel-elektromos meghajtású óceánjáró is (ráadásul máig a legnagyobb teljesítményű dízel-elektromos meghajtású hajó címet is a magáénak tudhatta volna).

A több elkészült tervből csak háromnak a rajza maradt fenn, különböző mértékben.

Az első ezek közül 1926. január 28-án készült el. Ez a tervváltozat még csupán egy hagyományos gőzgépekkel hajtott, 904 láb (276 m) hosszú, négykéményes óceánjárót (lényegében egy negyedik OLYMPIC-osztályú hajót) mutatott, amely mindössze egyetlen ponton tért el a tradicionális WSL-vonalvezetéstől: az 1920-as évek dizájnjában már általánosnak számító ún.: „cirkálófart” kapott. Jochann Schütte német mérnök 1900-ban, a KAISER WILHELM II. tervezésekor vetette fel a cirkálókra jellemző farkiképzés óceánjárókon való alkalmazását, az első cirkálófarú óceánjáró – az ALSATIAN – azonban csak 1913-ban épült fel. A Harland & Wolff mindenesetre már a BELGENLAND (1914), illetve a WINDSOR CASTLE (1921) vízrebocsátásától kezdve alkalmazta óceánjáróin ezt a szerkezeti elemet az előnyös tulajdonságai (a stabilitást és a sebességet befolyásoló vízvonalhossz és az utasok elhelyezésére használható fedélzeti felületek növelése) miatt.

Ettől eltekintve a hajó fedélzeteinek a száma és elrendezése – egyáltalán a hajó egész megjelenése – alapjaiban az OLYMPIC-osztályt tükrözte (amennyire a fennmaradt részleges dokumentációból megítélhető). A tervezéshez mintának tekintett TITANIC-hoz képest azonban néhány dolog még így is megváltozott: Először is a felépítmény homlokzatát a brit art deco villaépítészet szögletes formavilágát követve megváltoztatták, s a parancsnoki hídnak az OLYMPIC-on és a TITANIC-on még ívelt mellvédjét a WINDSOR CASTLE esetében alkalmazott teljesen egyenes mellvéd váltotta fel (ez a design-elem az 1914-ben építeni kezdett, de a háború miatt befejezetlenül maradt NEDERLAND óceánjáró terveiből ered). Az „A” fedélzeti első osztályú sétafedélzet elülső végének zárt (üvegezett) szakaszát a WINDSOR CASTLE mintájára lerövidítették, a fedélzet nagy részét így a nyitott sétány-szakasz foglalta el. A „B” fedélzetnek csak a hátsó végén alakítottak ki egy nagyobb, nyitott sétányt a másodosztály, illetve egy zártat a Café Parisien első osztályú közönsége számára. A „C” fedélzeten elöl (ott, ahol a TITANIC-on az elülső mélyített fedélzet volt) egy nyitott sétányt alakítottak ki a harmadosztály számára, míg hátul egy zárt (üvegezett) sétányt a másod-, és mögötte egy nyitott sétányt a harmadosztályú utasok számára.


11. ábra: A tervezés egyik kiindulópontjaként használt mintahajó, a WINDSOR CASTLE (háttérben az OLYMPIC). (Forrás: Wikipedia)


A hajó tervezett utasbefogadó-képessége az első osztályon 792, a másodosztályon 380, a harmadosztályon 1 240 fő volt, de az első osztályon rendelkezett még 326 olyan férőhellyel is, amelyet tetszés szerint első vagy másodosztályú férőhelyként, a másodosztályon pedig 318 olyan férőhellyel, amelyet első-, vagy harmadosztályú-, s 126 olyan férőhellyel, amelyet másod- vagy harmadosztályú férőhelyként értékesíthettek. A férőhelyek száma így mindent egybevetve 2 066 fő számára volt elegendő. A terveken feltüntetett első osztályú lakosztályok elrendezése általában az OLYMPIC első osztályú lakosztályainak elrendezéséhez volt hasonló (a B és a C fedélzeteket ugyanúgy luxus-lakosztályok foglalták volna el, mint a TITANIC-on és a TITANIC elsüllyedése utáni átépítését követően az OLYMPIC-on). Talán ezért is említhette azt Philip Albright Small Franklin – az IMMC elnöke – a tervezőmunka meg-indulásáról szóló első nyilvános közlésben, 1926. augusztusában azt, hogy „A White Star Line egy gigászi, 25 csomó sebességű óceánjáró építését fontolgatja a HOMERIC pótlására. Az új hajó felülmúlja majd a MAJESTIC és az OLYMPIC legjobb tulajdonságait és családi hasonlóságot mutat az utóbbival.” Pedig ennek a bejelentésnek az idején már készen álltak a hajó újabb előtervei…


12. ábra: Az OCEANIC (III) első koncepcióterve (lent), s a mintahajók, a BELGENLAND (fent) és a WINDSOR CASTLE (középen). (Készítette: Dr. Balogh Tamás)



13. ábra: Az OCEANIC (III) első koncepciótervének általános elrendezési rajza (Készítette: Dr. Balogh Tamás).



14. ábra: Az OCEANIC (III) látványterve és hosszmetszete. (Készítette: Dr. Balogh Tamás)

A fenti rekonstrukció ideális eszköz ahhoz, hogy jobban megértsük a hajó tervezésének egyes elemeit. Ennek segítségével az is kiderül például, hogy a terv egyes részei más, korábbi hajókról származnak.

1) A hajó általános megjelenése (a hajótest formája, a felépítmények kialakítása, az árbocok és kémények száma) az OLYMPIC-osztály – az OLYMPIC, a TITANIC és a BRITANNIC – továbbfejlesztett változata.

2) A csónakfedélzet alatti „A” fedélzeten (a sétafedélzeten) található felső sétány üveggel zárt és szabadon hagyott, nyitott részének egymáshoz képesti aránya és a cirkáló-far (amelyet White Star Line nagy hajóin addig még nem alkalmaztak) egyértelműen a NETHERLAND és az ARUNDEL CASTLE terveiből származik, amelyeket a Harland & Wolff Hajógyár a TITANIC tervei alapján készített.

3) A belső terek általános elrendezése – az „alaprajz” – két forrásból származik: Egyrészt a tervezők átvették az OLYMPIC-osztály több elemét (pl. a „B” fedélzeti Café Parisien-t és az a la carte éttermet, vagy a „D” fedélzeten található 1. osztályú étkezőt és fogadó helyiséget, amelyek elhelyezkedése és mérete teljesen megegyezik a TITANIC-ra tervezett előképeikével). Másrészt az elő világháború után a németektől jóvátételként átvett HOMERIC (ex-COLUMBUS) szintén a tervezésnél figyelembe vett hajók egyike volt, amennyiben az „A” fedélzet két fedélzet belmagasságú közösségi tereinek kialakításához ez a hajó adta a mintát (a White Star Line hajóin addig a legnagyobb belmagasság csak másfél fedélzetet tett ki, a HOMERIC tágas belső terei viszont nagyon népszerűnek bizonyultak).

4) A rekonstrukcióról ugyanakkor az is kiderül, hogy a tervezett hajó formája nemcsak más, korábban épült hajók formavilágát tükrözi vissza, de olyan újításokat is bevezetett, amelyek később más hajók tervezésére hatottak megtermékenyítően: A felépítmény hátsó végének teraszos kialakítása és a cirkáló far, valamint a navigációs híd szárnyain elhelyezett navigációs fülkék például később a QUEEN MARY tervein jelentek meg újra.


Az 1926. március 9-i keltezésű második fennmaradt tervváltozatban egy 935 láb (285 m) hosszú, 52 000 BRT térfogatú háromkéményes, ugyancsak cirkáló farral épült óceánjáró látható, amely nagyjából akkora, mint a későbbi német BREMEN és EUROPA. Ez a hajó már több ponton jelentősen eltért a korábbi dizájntól, s többet átvett a MAJESTIC (II) – a volt német BISMARCK – esetében alkalmazott szerkezeti megoldásokból: így például elhúzott füstaknákat alkalmazott, a csónakfedélzeti felépítmények nagy közösségi helyiségeinek belmagassága pedig elérte a 13 lábat (4 m). A hajótest magassága a hajógerinctől a parancsnoki hídig 105 láb (32 m). Tervezői egyértelműen modern külső megalkotására törekedtek (felépítményének elölnézete például egyértelműen emlékeztet a szintén 1926-ban le Corbusier által tervezett Villa Stein homlokzatára).


15. ábra: Az OCEANIC (III) második előterve alapján Richard D. Edwards által 2006-ban készített makett (M=1:350).


A hajótest általános elrendezése és a felépítmények kialakítása lényegében megegyezett az előző terv-változattal, hiszen az egyetlen jelentős módosítást a parancsnoki híd áthelyezése jelentette a csónakfedélzetről a tiszti kabinsor tetejére, valamint az „A” fedélzeti sétány lerövidítése és a főárboc előbbre állítása. A második tervváltozat alapvető különbsége az elsőhöz képest a hajó meghajtásában rejlett, amennyiben a dugattyús gőzgép-alacsony nyomású gőzturbina kombinált főüzemi meghajtó-rendszert az új hajón turbó-elektromos meghajtórendszerre tervezték lecserélni, amit egyértelműen jelez az erre jellemző három, nagy átmérőjű, zömök kémény.

A dízel és a villamos motorok kombinációja lehetővé tette a gépek hajón belüli rugalmasabb elosztását és a flexibilis tengelykapcsolatok révén számottevően csillapította a nagy teljesítménnyel történő haladás mellett addig folyamatosan fellépő jelentős rezgéseket. Az elektromos hajtáslánc másik változata a turbó-elektromos meghajtás, amelyben gőzturbinákkal elektromos generátorokat hajtanak, s a mozgási energiát ezek alakítják át elektromos energiává, amit aztán a hajócsavarokat forgató villamos motorok meghajtására használnak. E megoldás rendkívüli előnye a gyorsan forgó főgépek és a vízben lassan forgó hajócsavarok tengelye közötti kapcsolat biztonságos (bonyolult sebességváltók nélküli) kialakítása, valamint a hajó összes többi elektromos rendszerének működtetése külön áramfejlesztő telep nélkül. Azt, hogy az OCEANIC (III) tervezése szempontjából milyen műszaki újdonságot jelentett mindez, jól összefoglalja Frank V. Smith, az amerikai General Electric vállalat Szövetségi és Hajózási Osztályának munkatársa a Pacific Marine Review c. műszaki folyóirat 1929. januári számában, az amerikai VIRGINIA óceánjáró meghajtórendszerét ismertető cikkében:

„A nagysebességű, korszerű szállítás továbbra is kiemelt jelentőségű a kereskedelemben és a postai szerződések megszerzésére irányuló versenyben, az értékes rakományok feladásában, valamint az első osztályú utasforgalom kiszolgálásában, ezért most is keresik az eszközöket ahhoz, hogy ismét növeljék a hajókon történő szállítás teljesítményét és sebességét. 1913-ban az Egyesült Államok haditengerészeti mérnökei W. R. L. Emmettel, a General Electric Company tanácsadó mérnökével együttműködve meglátták azt a hatalmas előnyt, amelyet az elektromos meghajtó berendezések jelentenek a hajók számára. Összehangolt erőfeszítéseik révén ezt a fajta meghajtást kísérleti jelleggel kipróbálták a JUPITER szénszállítón, ami olyan sikerrel járt, hogy a későbbi csatahajók mindegyikét ezzel a rendszerrel szerelték fel.

Nagyszerű elektromos tapasztalata előnyös helyet biztosít Amerika számára; hatalom van a kezünkben, amelyet bármilyen kívánt határig el lehet vinni. Elektromos meghajtással szerelték fel a SARATOGA és a LEXINGTON repülőgép-hordozókat, s egy nemrégiben végzett kísérlet során az utóbbi példátlan, 210 000 lóerős teljesítményt fejtett ki a hajócsavartengelyeknél; ez az észak-atlanti vonaljáratú hajókon valaha alkalmazott legnagyobb teljesítmény 262 %-a, és 131 %-a annak a teljesítménynek, amit bármilyen típusú haditengerészeti hajón valaha is alkalmaztak. Kereskedelmi tengerészetünk lassabban kezdte alkalmazni ezt az új meghajtási módot, mígnem a nagyívű jövőképpel rendelkező Nemzetközi Kereskedelmi Hajózási Társaság 1926-ban úgy döntött, hogy három elektromos vonaljáratú hajót épít a Pa-nama Pacific Line számára. Ez a társaság maximálisan bízott abban, hogy egy ilyen projekt ösztönözni fogja a keleti és a nyugati part közötti kereskedelmet, és az utazóközönség is egyöntetűen támogatja majd azokat a hajókat, amelyek sebességet és maximális kényelmet biztosítanak az utasaik számára.

A CALIFORNIA gőzhajó ragyogó sikert aratott, már egy év alatt az egyik legnépszerűbb hajóvá vált. Utasszállásait öt hónapra előre lefoglalják. Gazdái ezzel megnyitották a hajógépek új korszakát, ami ésszerű díjak mellett is lehetővé teszi a nagy sebességű szolgáltatást, hisz a szükséges üzemanyag-mennyiség csak 60-70 %-a az észak-atlanti nagy óceánjáró hajók üzemanyag-fogyasztásának. Mindez Európában is érdeklődést keltett, így a CALIFORNIA felépítésének messzemenő hatásait egyelőre aligha tudjuk felbecsülni. Hiszen a Peninsular & Oriental Line máris szerződést kötött egy hasonló meghajtású hajó felépítésére az indiai és ausztráliai kereskedelmi útvonalra; a VICEROY of INDIA nevű hajó a befejezéshez közeledik, és hamarosan szolgálatba áll. Lord Kylsant pedig nemrégiben bejelentette, hogy a White Star Line által rendelt új 1 000 láb hosszú utasszállító hajó is elektromos meghajtású lesz. Ezen kívül más európai vonalak is alaposan elemzik azokat az új lehetőségeket, amelyeket a hajókon elektromosan előállítható korlátlan és gazdaságos teljesítmény megnyitott.”



16. ábra: Az OCEANIC (III) turbóelektromos meghajtórendszerének korabeli ábrázolása a Popular Mechanics Magazin 1929 szeptemer 15-i számában (S. W. Clatworthy rajza). (Forrás: Eric Okanume kutatása.) A képaláírás fordítása a következő:

„Elektromos motorral hajtott óriás óceánjáró – Amikor a White Star Line szolgálatba állítja a háború utáni első nagy vonaljáratú hajóját, az nemcsak a valaha épült legnagyobb– 1 050 láb hosszú és 60 000 tonna vízkiszorítású – hajó lesz, de a legnagyobb elektromos meghajtású hajó is egyben. Ezt a fajta meghajtást, amelynek néhány évvel ezelőtti kifejlesztésében az amerikai haditengerészet játszott úttörő szerepet, csatahajókban s a 17 000 tonnás CALIFORNIA és a most épülő VIRGINIA vonaljáratú hajókon alkalmazták először amerikai lobogó alatt, illetve az új, 19 000 tonnás VICEROY of INDIA P. & O. vonaljáratú hajón, amelyet nemrég bocsátottak vízre Angliában. A Belfastban építendő White Star hajón automata olajbefecskendező-rendszerrel ellátott négy kazánház lesz, amelyek közül az utolsó látható a művészi ábrázolás előterében. A magas nyomású vízcsöves kazánok a levegőt előmelegítő huzatfokozókkal lesznek felszerelve. A kazánházak mögötti fő géptérben a gőz a turbógenerátorokat körülbelül 3 000 fordulat/perc sebességgel hajtja meg, hogy előállítsa az elektromosságot a hajtómotorok számára, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a hajócsavar-tengelyekhez és körülbelül 100 fordulatot tesznek percenként. Az elektromos hajtásnak számos előnye van, beleértve a könnyű manőverezést, a hátrameneti irányváltás gyorsaságát és azt, hogy a háborgó tengeren a vízből alkalmanként kiemelkedő hajócsavarok változatlan sebességgel forognak.”


A turbó-elektromos hajtással elérhető teljesítményre jellemző, hogy a Pacific Marine Review idézett cikkében említett amerikai LEXINGTON repülőgéphordozó 1925-ös vízrebocsátását, s 1927-es szolgálatba állítását követően, 1929-1930 fordulóján – csaknem egy hónapon át – egymaga látta el árammal Tacoma városát Washington Államban. 1929 aszályos nyarán az állam nyugati részét szárazság sújtotta, ami alacsony vízszintet eredményezett a Cushman-tó első gátjánál. Mivel az ott található vízerőmű volt a város elsődleges energiaforrása, ám decemberre a vízszint a gát szívónyílásai alá süllyedt, a város segítséget kért az Egyesült Államok szövetségi kormányától, amely a LEXINGTON-t küldte a hely-színre, ahol a hajó gépeit – a 4 db 22 500 LE (16 800 KW) teljesítményű villanymotort tápláló 4 db 47 200 LE (35 200 KW) teljesítményű generátort - a város energiahálózatára kapcsolták. A generátorok 1929. december 17. és 1930. január 16. között összesen 4 520 960 kilowattórát biztosítottak, amíg az olvadó hó és eső a víztározó vizét újra olyan szintre emelte, ami elegendő volt a város teljes elektromos energia-ellátásának biztosításához. Ez az eset kiválóan demonstrálta a turbó-elektromos hajtásban rejlő lehetőségeket. Bár az OCEANIC (III.) tervezése idején ez a példa még nem volt ismert, az új brit óceánjáró meghajtórendszerét mégis a turbó-elektromos hajtás bevezetése érdekében módosították, s ez a változás egyértelműen amerikai hatásra történt.

A tervek megvalósítását 1926 őszén mégis felfüggeszteni kényszerültek, amikor a Harland & Wolff nyersanyag-ellátása komoly hiányt szenvedett, s amikor az év novemberében Lord Kylsant megvásárol-ta a White Star Line-t az IMMC-től. Kylsant a (dízel- és turbó-) elektromos meghajtás bajnoka volt Nagy-Britanniában, hiszen mindaddig csak és kizárólag a Royal Mail Lines érdekeltségébe tartozó hajótársa-ságok építtettek ilyen hajtásláncú hajókat Nagy-Britanniában. A Harland & Wolff 1920 óta szerzett ta-pasztalatokat különféle motorhajók építésében (első dízelmotoros hajójuk a Glen Line részére épített GLENOGLE áruszállító volt, amelyet 1920. április 15-én bocsátottak vízre a Glasgow melletti Govan-ben, első dízelmotoros óceánjárójuk pedig a Royal Mail Lines részére épített ASTURIAS (II.), amelyet 1925. július 7-én bocsátottak vízre Belfastban), turbó-elektromos meghajtórendszerrel azonban még nem építettek óceánjárót, e területen csak a Skóciában működő hajógyárak szereztek tapasztalatokat (a VICEROY of INDIA volt az első turbó-elektromos meghajtású brit óceánjáró hajó, amelyet 1928. szeptember 15-én bocsátottak vízre Glasgowban, Alexander Stephen és Fia Hajógyárában). Az OCEANIC (III.) számára ezért Kylsant dízel-elektromos hajtásláncot javasolt az alapvetően új tervezési és gyártási kihívást jelentő amerikai turbó-elektromos technológia helyett.

Kylsant a hajó fő méreteit is megváltoztatta: magasságához hozzáadott egy fedélzetet (amivel a tér-fogat 60 000-ről 65 000 tonnára nőtt), s a hosszát is megnövelte, noha ennek pontos mértékére nézve – mivel a végleges gyári tervrajzok és a gyári modell elkallódott – csak becslések, illetve szóbeli közlések, visszaemlékezések ismertek (a hajógyárat mindenesetre éppúgy át kellett alakítani, mint az OLYMPIC-osztály felépítése előtt). C. J. Slater, a Harland & Wolff alkalmazottja, aki 1928-ban kezdte a pályafutását építészként és építőmérnökként (az apja örökébe lépve, aki tanácsadó építőmérnökként dolgozott a gyárban) később azt írta, hogy ő volt az az „ártatlan junior”, akire a munka felszámolását bízták a hajó elkészült alkatrészeinek visszabontására vonatkozó döntés meghozatala után. A hajógerinc lefektetését megelőzően szintén az ő feladata volt a Harland & Wolff új, északi telephelyén, az úgynevezett Musgrave-telepen létesített 14-es csúsztató meghosszabbítása. Ez a bővítés önmagában több mint 1 000, egyenként 15 hüvelyk átmérőjű, 40-60 láb hosszú cölöp leveréséből és a már meg-lévő betoncölöpök megerősítéséből („körbefogásából”) állt. Visszaemlékezésében leszögezi, hogy „a hajó körvonalait a csúsztató-pálya rajzán mindig 1 001 láb hosszúnak jelölték”. Egyes források ugyanakkor (mint például a 13. ábrán idézett cikk szerzője is) 1 050 lábas teljes hosszról tesznek említést.

Itt kell tisztázni a függélyek közti hossz (length between perpendiculars – LBP) és a teljes hossz (length over all – LOA) fogalmát. A függélyek – azaz a függőlegesek – közötti hossz a gerincre merőlegesen felállított függőleges helyzetű fartőke (a kormánylapát előtti oszlop) és az orrtőke (a gerinc és a felső fedélzet közötti, a hajótest legelején felállított oszlop) közötti távolság értéke. A teljes hossz ehhez képest az orr- és a fartőkén túlnyúló szerkezeti elemek (az előre dőlő orr-csúcs és a kormánylapát fölé hajló farkosár) legtávolabbi pontjai közötti távolság értéke.


17. ábra: Az OCEANIC (III) építésének helyszíne, a Harland & Wolff 1920-as években kibővített északkeleti (Musgrave) telepén.



18. ábra: Az eredeti 9-es – a bővítést követően 14-es – sólyatér, amelyen az OCEANIC (III) gerincét lefektették. Mivel a rendelkezésre álló dokkokba a hajó nem tudott volna beállni, az építési hely előkészítésével egyidejűleg egy 1 500 láb (460 m) hosszú szárazdokk építését is megkezdték 1928. március 24-én.


A korszak későbbi nagy hajóin az LBP és a LOA közötti különbség értéke 40-70 láb között mozgott. A francia NORMANDIE esetében a teljes hossz 1 029 láb (313,6 m), a függélyek közötti hossz 962 láb (293,2 m) volt (67 láb – 20,5 m – a túlnyúlás), a QUEEN MARY-nél pedig 1 019 (310,7 m) a 975-höz (294,1 m) 44 láb (13,4 m) túlnyúlással. Ez alapján nem lehet kizárni, hogy az OCEANIC (III) 1 001 lábas (306,3 m) tervezett függélyek közötti hosszához 1 050 lábas (320 m) teljes hossz társult, miközben a szélességét 120 lábban (36,6 m), a merülését pedig 38 lábban (11,6 m) határozták meg.


19. ábra: Az OCEANIC (III) művészi ábrázolása 1982-ből (Forrás: Wikimedia Commons).


Az 1928-as harmadik – a White Star Line által végül elfogadott – fennmaradt tervváltozat ennek megfelelően egy három, zömök kéménnyel és cirkáló farral épült, 80 000 BRT térfogatú óriást mutat, amelynek magassága a hajógerinctől a parancsnoki hídig 144 láb (44 m). Sajnos erről a tervváltozatról maradt fenn a legkevesebb részletes információ. A rekonstrukcióhoz így sokáig csak a hajóról fennmaradt egyetlen korabeli festmény nyújthatott segítséget, amelyet a White Star Line rendelt meg a hajó népszerűsítésére, ám erről az eredeti tervek hiányában nem megítélhető, hogy melyik részlete valóság és melyik csupán a művész impressziója.


20. ábra: Mária hercegnő – V. György Király és Mária Királyné egyetlen leánygyermeke – látogatást tesz a Harland & Wolff Hajógyárban, az OCEANIC (III) gerincénél 1928. októberében. Ez a hajó egyetlen ismert fennmaradt fotografikus ábrázolása. (Forrás: British Pathé, 746.22).


A jóváhagyott harmadik tervváltozat alapján a White Star Line 1928. június 18-án rendelte meg a hajót, amelynek tíz nappal később a gerincét is lefektették. Az eseményt övező nyilvános érdeklődés mértékére jellemző, hogy még a trónörökös is ellátogatott a hajó gerinclemezeit gyártó Motherwell Acélműbe, ahol részt vett az egyik lemez megmunkálásában. A munka azonban hamarosan lelassult, amint az OCEANIC hajtómű-rendszerét ismét teljesen át kellett tervezni, ezúttal a teljesítményre tekintettel. Az első világháború után újjáéledő méret- és sebességőrület ugyanis szükségszerűen a hajógépek teljesítményének fokozásához vezetett: elvégre a White Star Line az OCEANIC-kel nemcsak a világ legnagyobb, de egyben a leggyorsabb hajóját is szerette volna felépíteni, amikor elhatározta, hogy visszahódítja az 1892-ben elvesz-tett Kék Szalagot. Míg eleinte úgy tűnt, hogy ehhez elegendő „csak” a MAURETANIA 1909-ben beállított 26,06 csomós (48,26 km/h) sebességi rekordját megdönteni, amihez tartósan legalább 27, de még inkább 30 csomós (50-55 km/h) sebesség fenntartására volt szükség, addig az OCEANIC (III) gerincfektetésének idejére megváltozott a helyzet, mivel új riválisok tűntek fel a láthatáron: A Cunard Line 1926-ban bejelen-tette az 1913-ban épült AQUITANIA felváltására építendő vadonatúj óceánjárója – a későbbi QUEEN MARY – tervezésének megkezdését, mire Franciaországban is nekiláttak egy minden addigi vetélytárson túltenni képes új mamutóceánjáró, a későbbi NORMANDIE tervezéséhez. Ráadásul Németországban 1927. június 18. óta már építés alatt állt, 1928. augusztus 15-én és 16-án pedig vízre is bocsájtották az EUROPA és a BREMEN hajópárost, amelyeket szintén a Kék Szalag elnyerésére konstruáltak. Az építkezést ezért 1929 július 23-én felfüggesztették, közvetlenül azután, hogy a BREMEN július 16-án 27,83 csomós (51,54 km/h) sebességgel elhódította a MAURETANIA-tól a Kék Szalagot, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy az OCEANI (III) számára az új fejlemények ismeretében kell valóban meggyőző teljesítményt nyújtó gépészetet tervezni, amit megnehezített az a tény, hogy a hajó főméreteit előzőleg jócskán megnövelték.

A White Star Line elnöke és a Harland & Wolff vezérigazgatója továbbra is a korszerű dízel-elektromos meghajtás mellett kardoskodott: „Lord Kylsant legutóbbi beszédében kiemelte, hogy a White Star Line számára épülő új „szuper-leviatán” erőforrásának elektromos meghajtást kell biztosítani, mivel az előzetes vizsgálatok számai azt mutatják, hogy a dízel-elektromos meghajtás a leggazdaságosabb erőmű egy hajó számára” – idézte a korabeli sajtó. A Harland & Wolff azonban a megnövelt teljesítményre vonatkozó igényekre tekintettel csak nehezen fogadta el ezt az érvelést, mivel a kiemelkedően nagy teljesítményű és üzembiztosan működő dízelmotoroknak mind a beszerzése, mind a saját gyártása komoly kihívást jelentett, ezért a hajógyár azt javasolta, hogy a hatalmas méretűre növelt hajót a szokványos gőzturbinás meghajtással építsék fel, mint az EUROPA-t és a BREMEN-t. Az egyedülálló méretek mellett mindeneset-re a Kylsant-szorgalmazta dízel-elektromos hajtáslánc lett volna az OCEANIC igazi különlegessége, hiszen ezt a meghajtási módot ekkora méretekben még sehol sem alkalmazták. Most azonban pontosan ez (illetve a megoldás bonyolultsága) volt az a körülmény, ami hosszú időre újra visszavetette az új White Star óriásgőzös építését. A megrendelés 1928-as elfogadásakor a Harland & Wolff még 2-3 éves tervezési és építési idővel, valamint 7 000 000 font építési költséggel kalkulált. A meghajtórendszer teljesítményének fokozását biztosító újra-tervezés, azonban további fél éves csúszást jelentett.


21. ábra: Az OCEANIC (III) építésének felfüggesztéséről szóló tudósítások. (Forrás: Pacific Marine Review)

1929. október: „Noha több szóbeszéd is kering a Cunard Line és a White Star Line transzatlanti járaton közlekedő, hatalmas, rekorddöntő óceánjárók építésére irányuló szándékáról, határozott bejelentést egyik társaság sem tett ezzel kapcsolatban. A White Star Line ugyanakkor megrendelést adott szokásos építője, a Harland & Wolff számára egy 60 000 tonnás hajó felépíté-sére, amelyet OCEANIC-nak fognak nevezni, de erről a hajóról […] nyilvánosan csak nagyon keveset lehet tudni, többek között azt, hogy elektromos meghajtórendszerrel lesz ellátva és azt, hogy a brit napilapok azt jelentették róla a legutóbb, hogy min-den munkát felfüggesztettek rajta, amíg a terveit megváltoztatják annak érdekében, hogy a sebessége növelésével felülmúlják a Norddeutscher Lloyd új óceánjárója, a BREMEN sikerét. […]”

1929. december: „A White Star Line frissen kiadott hivatalos közleményében közölte, hogy minden munkát felfüggesztett OCEANIC nevű 60 000 tonnás új óceánjáróján, amíg nem hoznak döntést a beépítendő meghajtó rendszer végleges típusáról. Azt határozottan kijelentették, hogy a meghajtás elektromos rendszerű lesz, de az, hogy belső égésű dízel-motorokat, vagy vízcsöves kazánokat és gőzturbinákat használjanak-e az elektromos áram előállításához, még jelenleg is mérlegelés tárgyát képezi. A lefektetett gerinclemezek mindazonáltal érintetlenül maradnak a belfasti hajógyárban. […]”


Az OCEANIC (III) végleges gépészeti elrendezésének részleteiről elsőként Denis Rebbeck – Frederick E. Rebbeck (1930. júniusától a Harland & Wolff vezérigazgatója) fia – később maga is a gyár igazgatója számolt be egy előadáson 1952. szeptember 5-én, kiemelve, hogy „A Musgrave-telep Belfast lakói számára még hosszú ideig az a hely marad, ahol az 1 000 láb hosszú dízel-elektromos hajtású White Star óceánjáró gerincét lefektették. […] A hajó négy hajócsavarjának tengely-teljesítménye 200 000 LE lett volna, amelyet 47 darab hathengeres négyütemű, páronként összekapcsolt turbódízel biztosított. […] Az a tény, hogy vala-ha is ilyen merész tervet fontolgattak, elegendő annak bizonyítására, hogy a Harland & Wolff addigra milyen messzire haladt a tengerészeti dízelmotorok fejlesztésében […] a legnagyobb teljesítményű hajók számára készült olajtüzelésű gépek lobogóját a legmagasabb árbocra felvonva”. Kevésbé patetikus, de annál hasznosabb leírást adott a gépekről Cuthbert Coulson Pounder, a Harland & Wolff gépész főmérnöke 1955-ben megjelent, a „Dízelmotorok elmélete és gyakorlata” c. könyvében: „A meghajtást biztosító erőforrás a négy hajócsavaron együtt 200 000 LE teljesítményt adott le és 47 darab négyütemű, egyműködésű dízel-motorból állt, amelyek mindegyike 6 db, 670 mm átmérőjű, 930 mm lökethosszúságú hengerrel rendelkezett és 3 400 LE teljesítmény mellett 260 fordulat/perc sebességgel működött. A gépek többségét a végükkel egymás felé fordítva egyetlen 12 hengeres gépegységbe kapcsolták össze, távolabbi végükön az áramfejlesztő generátorokkal. A hajócsavarokat hajtó motorok átmérője 7,3 m volt. Az áramfejlesztők és a hajtó-motorok egyenáramú gépek voltak. A teljes gépészet súlya 17 000 tonnát tett ki.” Vagyis az OCEANIC (III) esetében már pusztán a gépészet súlya felülmúlta egy hagyományos gőzhajó teljes tömegét! Denis Rebbeck az előadásához mellékelte a hajó végleges gépészeti elrendezését szemléltető eredeti ábrázolást is. Erről jól leolvasható, hogy a hajó három kéményébe bekötött öt gépházban (az első két kéményhez 2-2, az utolsóhoz 1 gépház tartozott) 5 sorban helyezték volna el a dízelmotorokat: az első gépházban egy sorban hármat, a másodikban két sorban összesen nyolcat, az utána következő három gépházban pedig gépházanként két sorban összesen tizenkettőt, mindösszesen tehát negyvenhét dízelmotort. A motorok a hajócsavarokra juttatott 200 000 LE mellett további 75 000 LE-t biztosítottak a fűtés és a világítás üzemeltetésé-re, illetve az egyéb fedélzeti villamos berendezések (daruk, csörlők, stb.) működtetésére.


22. ábra: Az OCEANIC (III) gépészete a dízelmotorokkal és a hajócsavarokat mozgató villamos generátorokkal. (Forrás: Eric Okanume kutatása). Eric Okanume szerint: "Valószínűleg ezt a tervet használták a hajó megrendelésekor 28. 06. 28-án. Tartalmazza Mr. Rebbeck 1952. szeptember 5-i, a H&W történetéről szóló cikkében (a rajzot az 1952. szeptember 15-16. Az 'Engineering' magazin számában.) 1927-ből származónak tüntették fel, és bár jó képet ad a javasolt dízelerőmű-elrendezésről (ami egyébként a sziluettrajz fő célja volt), ez a dátum is tovább erősíti azt az állítást, hogy a sziluett nem feltétlenül reprezentálja 100%-ban az Oceanic végső tervét (tekintettel a terv lehetséges 1928/1929-es módosításaira)."


Egyebekben a harmadik tervváltozatról nem maradt fenn hitelt érdemlő ábrázolás. A hajó általános elrendezésének rekonstrukciójára mindazonáltal az elmúlt évtizedekben többen is kísérletet tettek.

Elsőként a brit John H. Isherwood kapitány (kereskedelmi tengerész és hajózástörténész) készített egy jellegrajzot a hajó külsejéről és végső megjelenéséről még az 1950-es évek elején, amely aztán alapul szolgált E. W. Bearman 1966-os festményének elkészítéséhez és megjelent Roy Andersson „White Star” című 1971-es könyvében is.

A részletek bizonytalansága mellett a rekonstrukció az átlagosnál nehezebb feladatnak bizonyult, mivel egyes források szerint a Harland & Wolff 1939 után már nem őrizte tovább a terveket, így csak az erősen vázlatos első két tervváltozatból és a harmadik (a végleges) tervváltozat töredékesen fennmaradt részleteiből (az 1928-as gépház-elrendezési oldalnézetből – „engine room profile” – és a végleges tervek alapján készült reklámcélú festményből) lehetett kiindulni.

Így nem csoda, hogy az általa készített jellegrajzról maga az alkotó írta a következőket:

„Ez a rajz nem hiteles. Csupán egy korabeli hajózási folyóiratban megjelent vázlaton alapul, amelyet a saját fantáziám segítségével és a Harland & Wolff abban az időben általános hajóépítési gyakorlatának tanulmányozása alapján töltöttem ki részletekkel. Minden benne van, ami egy ilyen általános elrendezési rajz elkészítésénél elég jónak és ésszerűnek tűnhet, mégis a legnagyobb részt a saját fantáziám szüleménye.”

Az Isherwood-féle rekonstrukciót ezért fenntartásokkal kell kezelni és csak azon részletek tekintetében lehet elfogadni, ahol más információ nem áll rendelkezésre.


23. ábra: Az OCEANIC (III) John H. Isherwood kapitány által készített rekonstrukciós rajza. (Forrás: Eric Okanume kutatása)



24. ábra: Az OCEANIC (III) harmadik előterve alapján Richard D. Edwards által 2013-ban készített makett (M=1:350).


A második kísérlet a brit Richard D. Edwards nevéhez fűződik, aki 2013-ban az 1928-as harmadik tervváltozat alapján készített egy M=1:350 méretarányú hajómodellt, amelyben erősen támaszkodott az Isherwood-féle rekonstrukcióra.

A harmadik kíséretet az amerikai Eric Okanume tette az OCEANIC (III) külső megjelenésének rekonstrukciójára 2014-2020 között. Munkájához felhasználta az Isherwood- és az Edwards-féle rekonstrukciókat egyaránt, de alapos gyűjtést végzett a hajóra vonatkozó korabeli újsághírek körében is, amelyek további információkkal gazdagították a rekonstrukciós tevékenység forrásait. Ezek a források több utalást tartalmaznak arra nézve, hogy 1929-1930 között – a BREMEN sikere hatására – áramvonalasították az OCEANIC (III) számára eredetileg tervezett szögletes felépítményeket, a hajóorrt, s a kémények T. C. Tobin által tervezett, felülnézetben eredetileg kerek keresztmetszetét is csepp-formával váltották fel. Az általános elrendezést érintő ezen változtatások valójában a tervek negyedik rekonstruálható változatát jelentik.

A The New York Times például 1929 augusztusában arról írt, hogy „A White Star új hajóját a BREMEN egy hónappal ezelőtti első útján elért figyelemre méltó teljesítményére tekintettel teljesen áttervezik. Az új terv a korábbinál hosszabb lesz, mivel a hossz a vonaljáratú hajók szempontjából legfontosabb tényező, a sebesség egyik legfontosabb összetevője.” 1930. januárjában ugyanez az újság már az áttervezés eredményeiről is beszámolt: „A hajó hosszát csaknem 80 lábbal megnövelték, s bár a további változtatásokat egyelőre titokban tartják, annyit elárultak, hogy – mivel a BREMEN bulba-orra kevésbé áll ellen a víznek, áramvonalas kéményei és felépítménye pedig a levegőnek, ami hozzájárul a sebesség fokozásához – az OCEANIC a víz- és légellenállási tulajdonságait tekintve erősen hasonlít majd a BREMEN-re, s akár turbó-, akár dízel-elektromos motorokkal gyártják, az OCEANIC nagy sebesség elérésével igyekszik majd visszaszerezni az Atlanti-óceán Kék Szalagját Nagy-Britannia számára.”


25. ábra: Az OCEANIC (III) harmadik előterve alapján Eric Okanume által 2014-2020 között készített digitális modell (az előtérben), összehasonlítva a Richard D. Edwards féle modellel (a háttérben).



26. ábra: Az OCEANIC III. (1928) és II. (1899) összehasonlítása (Eric Okanume, 2020).



27. ábra: Az OCEANIC (III) harmadik előterve alapján Eric Okanume által 2014-2020 között készített digitális modell képei.



28. ábra: Az OCEANIC (III) harmadik előterve alapján Eric Okanume által 2014-2020 között készített digitális modell képei



29. ábra: Az OCEANIC (III) előtervei 1926. január, 1926 március, 1928. június, 1930 január (balra), s az 1926 márciusi és az 1930 januári tervek szerint épült modellek és a vizualizációt segítő fotó-manipulációk (jobbra).



30. ábra: Az OCEANIC (III) első és utolsó előtervei (1926. január, 1928 június). (Készítette: Dr. Balogh Tamás)



31. ábra: Az OCEANIC (III) általános elrendezése és acélszerkezeti rajzainak rekonstrukciója az 1930 januári - a BREMEN sikerét követő ("utolsó utáni") - előtervek szerint. (Készítette: Ander Mägi, 2020.)



32. ábra: Látványterv az OCEANIC (III) tervezett berendezéséhez. (Forrás: Eric Okanume kutatása). Eric Okanume a képről így nyilatkozott: "Ezt a képet Daniel Adamson készítette, és azt állítják, hogy az OCEANIC (III) falpaneljeit és dekoratív berendezését ábrázolja. Ezt csak nagyon kevés bizonyíték támasztja alá, de ennek ellenére lehetséges, mivel a tabló hátuljára eredetileg az „Oceanic” szót  írták. Az OCEANIC-hoz tervezett falpaneleket végül az ERZSÉBET KIRÁLYNÉ fedélzetén használták fel."


Ami a belső tereket illeti, a harmadik tervváltozat alapján az OCEANIC tágas belső terekkel rendelkezett volna, amelyeket a népszerű Art Deco stílusban kívántak berendezni, a stílust az óceánhajózásban meghonosító francia ILE de FRANCE által alig egy évvel korábban bevezetett példa alapján.


33. ábra: Az OCEANIC (III) művészi ábrázolása (forrás: Anton Logvinyenko, 2020).


IV. Az OCEANIC (III) projekt feladása és utóélete, a White Star Line megszűnése:

Amikor 1929 július végén az építkezést felfüggesztették, a Harland & Wolff munkásai olajjal kenték le a gerinclemezt, hogy megóvják az időjárás viszontagságaitól. A munka nem haladt előre jelentősen, hiszen még a szegecseléshez szükséges lyukakat sem perforálták a lemezszélek mentén. Senki sem számított hosszú, pláne nem végleges leállásra. Ezzel együtt, mire 1929 őszén minden fél beleegyezett a dízelmotorok használatába, kitört a nagy gazdasági világválság…

A New York-i tőzsde 1929. október 24-én omlott össze. Ezzel a „dübörgő húszas évek” pénzügyi buborékja kipukkadt. Az USA 25 000 bankjából 11 000 tönkrement, a betétesek összes megtakarítása elveszett. 1933-ra az összes tőzsdei befektetés elveszítette az értéke 92 %-át (a tőzsdeindex vissza-esett a tőzsdei kereskedések megindulásának 1896-os értékre). 1932-ben 273 000 családot lakoltat-tak ki, 1934-ig pedig több mint 1 000 000 család farmját árverezték el az adósságaik miatt. A 126 000 000 lakosú országban 13 000 000 volt a munkanélküliek száma és 34 000 000 ember élt állandó jövedelem nélkül. Mindez addig tartott, amíg az angol John Maynard Keynes elveit megfogadva az amerikai kormány a New Deal („Új megegyezés”) névre keresztelt nagy állami keresletélénkítő programmal (jelentős kormányzati beruházásokkal) fel nem szívta a munkanélküliek tömegét, s új keresletet generálva fel nem élénkítette a gazdaságot.

Az 1929-es New York-i „fekete csütörtök” a rá következő héten Európában is éreztette a hatását, amikor az 1929. október 29-i „fekete kedden” a londoni tőzsde is megingott, amely a hajóipart is súlyosan érintette. A White Star Line-t birtokló Royal Mail Steam Packet Company, hogy elkerülje az összeomlást, kérte a Kincstártól a társaságnak nyújtott állami hitelek futamidejének meghosszabbítását. A Pénzügyminisztérium a kérés teljesítését a vállalati könyvelés előzetes ellenőrzésének feltételéhez kötötte, s Sir William McClintockot kérte fel a RMSPC pénzügyi helyzetéről szóló jelentés elkészítésére. A jelentés aztán feltárta, hogy a cég 1925 óta nem szerzett kereskedelmi nyereséget, de továbbra is osztalékot fizet a tartalékokból. A vállalatcsoport 1926-ban 439 000 font nyereséget mutatott ki, de 750 000 fontot vont le a tartalékokból és hamisította a számlákat, hogy úgy tűnjön, mintha a pénz kereskedésből származna. 1927-ben 507 000 font volt a veszteség, de ismét a tartalékokból igyekeztek fedezni a hiányt, hogy úgy tűnjön, mintha 478 000 font nyereséget ért volna el a cég. A jelentés azt is feltárta, hogy 1928-ban hamis tájékoztatót adtak ki, amelyben részvényvásárlásra bíztatták az ügyfeleket azzal, hogy az előző évtizedben a vállalat átlagosan évi 500 000 font nyereséget ért el. 1929-ben a jelentés elkészítéséig realizált hiány csaknem elérte a 300 000 fontot. Kylsant és könyvelője, John Moreland ellen ekkor elfogató parancsot adtak ki.

A Royal Mail Case néven elhíresült bűnügy tárgyalása 1931. július 20-án kezdődött. A perben Philips három vád alapján állt a bíróság elé: 1) az 1926. évi éves jelentésnek a részvényesek megtévesztése szándékával történő meghamisításáért, 2) az 1927. évi éves jelentés azonos céllal történő meghamisításáért, 3) az 1928. évi részvénykibocsájtási tájékoztatónak a leendő részvényesek megkárosítása szándékával történő meghamisításáért. Moreland az 1)-es vádpontban bűnpártolásért, a 2)-esben társtettesként állt bíróság elé. A per eredményeként az 1)-es és a 2)-es vádpontot ejtették, ám a 3)-as vádpontban Phillips-t egyéves letöltendő szabadságvesztésre és címeitől való megfosztásra ítélték, annak ellenére, hogy a bíróság elismerte: „bár a tájékoztatóban szereplő állítások mind igazak, a dokumentum egésze hamis amiatt, amit eltitkolt, kihagyott, vagy sejtetett”. A cégvezetésben tapasztalt pénzügyi problémák eredményeként a hitelezést és a vállalatok könyvvitelének ellenőrzését megszigorították. Az RMSPC-t felszámolták és The Royal Mail Lines néven kormánytámogatással alapították újra. Az OCEANIC (III) befejezését pedig – amelyet szintén a kormánytól kapott hitelből terveztek felépíteni – törölték.

Gyakori feltételezés az, hogy a brit kormány nyomására ekkor döntöttek úgy, hogy a hitelből és az OCEANIC (III) részére Belfastban felhalmozott építőanyagból két kisebb testvérhajót kell építeni. A BRITANNIC (III) és a GEORGIC – a White Star Line utolsó hajói – építését azonban már jóval korábban, 1927 januárjában, elhatározták a kiöregedett „Nagy Négyes” (a CELTIC, CEDRIC, BALTIC, ADRIATIC) pótlására, s a két hajó közül az első, a BRITANNIC (III) építését 1927. április 14-én el is kezdték, s a vízrebocsátására is sor került 1929. augusztus 6-án, alig egy héttel azután, hogy az OCEANIC (III) építését felfüggesztették. A GEORGIC gerincfektetése 1929. november 30-án ugyancsak megtörtént, s 1931. november 12-én bocsátották vízre minden ceremónia nélkül, nem sokkal azután, hogy az OCEANIC (III) gerincét és az összeállított, de a gerincre végül fel nem szerelt bordákat is teljesen szétbontották.[3]

Az 1929-et következő 4 évben a tengeri kereskedelem a harmadára esett vissza. A Londonban működő Bank of England trezorjai értékes, az óceánjárók történetét kutató történészek számára is fontos aktákat őriznek. Ezek fontos adatokat szolgáltatnak a White Star Line utolsó néhány évéről is. Az akták az 1928-1935 közötti éveket fedik le. Érdekes darabjuk Thomas McClintock okleveles könyvelő 1930. április 15-én kelt jelentése. Ez egy előzetes jelentés a Kylsant Shipping Companies-ról, amelyet együttesen a "Royal Mail Group" néven emlegetnek. A részletes jelentés több tucat oldalra terjed ki, és kimerítően leírja az összes bejövő és kimenő adatot. Az 1929-es adatok a jelentés összeállításának időpontjában látszólag nem álltak rendelkezésre. A jelentés a hajózásnak szentelt részében mindazonáltal megjegyzi, hogy 1928. december 31-én a társaság részben vagy egészben 35 hajót tartott üzemben, összesen 434 747 bruttó regisztertonna térfogattal. A hajók értéke 15 150 513 font volt, amely az értékcsökkenési korrekciót követően 8 624 805 fontra csökkent. A cégbirodalmon belül a White Star Line helyzete sem volt irigylésre méltó: nem tudott osztalékot fizetni a részvényeseinek és az egyenlege – az 1 239 382 fontos banki tartozással – 61 éves fennállása alatt először mutatott veszteséget: 379 069 font értékben.

Az utasforgalom szintén drámai visszaesést mutatott:


Forrás: Paul Lee: A TITANIC, a White Star Line és a Bank of England.


Amikor a Royal Mail Steam Packet Co. 1926-ban megszerezte a White Star Line-t, azzal a világ legnagyobb szállítmányozási csoportjává nőtte ki magát, így az 1929-es válság idején az a tudat, hogy Kylsant birodalma szétzúzódhat, meglehetősen sokakat töltött el mélységes aggodalommal a brit hajózási körökben, olyannyira, hogy még a Cunard Line is felajánlotta a segítségét. Percy E. Bates, a Cunard elnöke 1930. október 15-én levelet írt Walter Runciman parlamenti képviselőnek és a White Star Line-t is magába foglaló ernyőcég, a Royal Mail Steam Packet Company elnökhelyettesének, amelyben a Cunard nevében felajánlotta, hogy megvásárolja a MAJESTIC, az OLYMPIC és a HOMERIC, valamint az ADRIATIC, az ARABIC, a BALTIC, a BRITANNIC, a CEDRIC, a DORIC, a LAURENTIC és a MEGANTIC tulajdonjogának 50 %-át 1 595 000 fontért, s felelősséget vállalna a BRITANNIC (III) és a LAURENTIC építéséhez felvett, 1 655 000 font összegű hitelekért is. Runciman azonban udvariasan visszautasította az ajánlatot. A Cunard ennek ellenére kitartott, és 1931. júliusában a Bank of England kormányzójának küldött levélben azt írta, hogy a csökkenő utasszámokra tekintettel csupán két lehetőség van: vagy egyetlen hajózási társaság alakul a Cunard irányítása alatt, vagy a Cunard kivásárolja a White Star Line-t. A kormányzó a második opciót részesítette előnyben. A történet többi része jól ismert: A Cunard és a White Star Line atlanti flottáit egyesítették, s a kényszerházasságban az előbbi volt a domináns partner, amely végül fel is szívta a kisebb entitást.

Owen Cosby Phillips – William James Pirrie legjobb tanítványa – 1932 augusztusában szabadult a Wormwood Scrubs börtönből, ahol a büntetését töltötte. 1937 június 5-én halt meg, 74 éves korában. A halálhíréről beszámoló The Times így írt róla: „Lord Kylsant nagy méltósággal viselte a tárgyalást, nem hibáztatta egyik kollégáját sem, és miután visszatért a hétköznapi életbe, visszavonult dél-walesi lakhelyére. Amikor visszatért Coombba, szívélyes fogadtatásban részesítették, és autóját 40 ember húzta futólépésben körülbelül negyed mérföldig, a háza bejáratához. Mindenki, aki ismerte, felmentette minden bűnözői szándék alól, és a felelősséget az egyén erejét meghaladó feladatok vállalására, valamint bizonyos pénzügyi meggondolatlanságra és a jövőbe vetett hitre hárították, amelyet az események végül indokolatlannak mutattak.”


34. ábra: A Phillips autóját hazavontató lelkes tömeg Walesben, a börtönből érkező mágnás fogadásán.


Az OCEANIC (III) a White Star Line utolsó óriáshajója volt. A projekt feladásáról szóló döntés meghozatalát követően az építéséhez Belfastban felhalmozott építőanyagot a White Star Line és a Cunard Line egyesülésekor átszállították a clydebanki John Brown Hajógyárba (ahol zömmel az aktuális javítási munkákhoz használták fel, de nem kizárt, hogy később még a QUEEN-ekbe is jutott belőle). Azután, hogy majdnem teljesen elkészült gerincét csendben szétbontották, a hajót lassan elfelejtették, megfosztva a Harland & Wolff Hajógyár munkásait attól a dicsőségtől, hogy beteljesíthessék a célt, amelyet még a gyáralapító Sir Edward Harland tűzött ki: az első 1 000 lábas óceánjáró felépítését. Cuthbert Coulson Pounder írta róla 1955-ben: „Történelmet író műszaki kihívás volt, amely elveszett a nemzet számára”. Igaza volt: az első 1 000 lábnál hosszabb óceánjárót végül Franciaország építette fel, 1932-ben.[4]


V. Kronológia:

1912.04.15.: Elsüllyed a TITANIC, az IMMC és a White Star Line zászlóshajója.

1912.12.31.: Joseph Bruce Ismay megerősíti, hogy januári elhatározásának megfelelően 1913. június 30-i hatállyal lemond az IMMC elnöki posztjáról. Bejelentését 1913. január 2-án elfogadják, azt a kérését azonban, hogy a White Star Line elnöke maradjon, elutasítják.

1913.03.31.: Római kirándulásán, álmában meghal John Pierpont Morgan, az IMMC alapító tulajdonosa.

1918.05.20.: Szolgálatba áll a USS NEW MEXICO, a világ első turbó-elektromos meghajtású hadihajója.

1919.: Philip Albright Small Franklin, az IMMC és a White Star Line új elnöke 1919-ben bejelenti, hogy a White Star Line háború utáni építési programja keretében egy új, 35 000 tonnás hajót építtet a Harland & Wolffnál. Owen Cosby Phillips, a brit Royal Mail Steam Packet Co. elnöke megszerzi a Harland & Wolff Hajógyár részvényeinek többségét.

1920.04.15.: A Harland & Wolff Hajógyár vízrebocsátja az első dízelmotoros hajóját, a Glen Line részére épült GLEOGLE teherszállítót a Glasgow melletti Govan-ben.

1921.: William James Pirrie, a Harland & Wolff tulajdonos vezérigazgatója nemesi címet kap.

1922.: William James Pirrie azt sugalmazza Owen Cosby Phillipsnek, hogy vásárolja vissza brit tulajdonba a White Star Line-t, ám ezt az Egyesült Államok Elnökének vétója meghiúsítja.

1923.04.23.: Ernst Förster, a LEVIATHAN és a MAJESTIC tervezője a jövő óceánjáróiról értekezik a Scientific American folyóiratban. Szerinte a fő méretek (hossz, szélesség, merülés) nem változnak, a magasság növelhető, a sebességet pedig hatékonyabb, olajtüzelésű kazánokkal kell fokozni. A jövedelmező működést az így csökkentett üzemköltségek, s az egy plusz fedélzettel megnövelt utasbefogadó képesség és jegybevétel biztosíthatják.

1923.06.: A még amerikai tulajdonú White Star Line felkéri a Harland & Wolffot, hogy kezdje meg egy új, a HOMERIC kiváltására szolgáló óriáshajó tervezését. Owen Cosby Phillips Kylsant első lordjaként nemesi címet kap.

1924.06.07.: Meghal Lord Pirrie. Lord Kylsant a Harland & Wolff új vezérigazgatója. Az Egyesült Államok jelentősen korlátozza a bevándorlást.

1925.07.07.: A Harland & Wolff Hajógyár vízrebocsátja az első dízelmotoros óceánjáróját, a Royal Mail Lines részére épített ASTURIAS (II) utasszállítót Belfastban. A Lord Kylasnt cégbirodalmához tartozó Harland & Wolff Hajógyár és a Royal Mail Steam Packet Co. hajózási vállalat – amelyek éves gazdálkodásuk során nem szereztek kereskedelmi nyereséget – a tartalékokból történő osztalékfizetéssel tartják fenn a fizetőképesség látszatát.

1925.08.: A még mindig amerikai tulajdonú White Star Line a kivándorló-forgalom csökkenéséből eredő veszteségei ellensúlyozására bevezeti a turistaosztályt, majd új ajánlatot kér a Harland & Wolfftól a HOMERIC pótlására építendő óriáshajóra vonatkozóan. A hajógyárban ekkor több tervet készítenek, amelyek közül három maradt fenn (eltérő részletességgel) és egy negyedik bizonyos elemeire lehet megalapozottan következtetni.

1926.01.28.: Elkészül az első ismert előterv: egy hagyományos gőzgépekkel hajtott, 904 láb (276 m) hosszú, négykéményes, cirkálófarú óceánjáró terve.

1926.03.09.: Elkészül a második ismert előterv: egy hagyományos gőzgépekkel hajtott, 935 láb (285 m) hoszszú, 52 000 BRT térfogatú háromkéményes, cirkálófarú óceánjáró terve.

1926.05.04.: A Nagy-Britanniában kitört általános sztrájk meghiúsítja a Furness Vithy & Co. hajózási vállalatnak a White Star Line brit tulajdonba történő visszavásárlására irányuló szándékát.

1926.08.03.: Philip Albright Small Franklin, IMMC elnök hivatalosan bejelenti, hogy „A White Star Line egy gigászi, 25 csomó sebességű óceánjáró építését fontolgatja a HOMERIC pótlá-sára. Az új hajó felülmúlja majd a MAJESTIC és az OLYMPIC legjobb tulajdonságait és családi hasonlóságot mutat az utóbbival.” A Cunard Line bejelenti az AQUITANIA pótlására építendő új óriáshajója tervezésének megkezdését. A hírről értesülve a franciák is új óriás óceánjáró tervezésébe fognak.

1926.11.01.: Lord Kylsant felvárásolja a White Star Line részvényeit az IMMC-től, amely bejelenti, hogy felbontja a Harland & Wolff Hajógyárral kötött összes hajójavítási szerződését. A White Star Line amerikaiból újra brit tulajdonba kerül, s csatlakozik a Royal Mail Steam Packet Co. vezette konglomerátumhoz.

1927.04.14.: A kiöregedett „Nagy Négyes” pótlására megrendelt BRITANNIC (III) gerincfektetése.

1927.09.25.: Elkészül a harmadik ismert előterv: ugyanaz, mint a második, csak a hagyományos gőzgépeket turbó-elektromos meghajtórendszerre cserélik.

1928.01.28.: Szolgálatba áll a világ első turbóelektromos meghajtású óceánjárója, az amerikai CALIFORNIA (amelyet 1926.03.20-án kezdtek építeni, s 1927.10.01-én bocsátottak vízre).

1928.09.15.: A VICEROY of INDIA, az első turbó-elektromos meghajtású brit óceánjáró vízrebocsátása Glasgowban, az Alexander Stephen és Fia Hajógyárban.

1928.05.24.: A The New York Times beszámol róla, hogy a Harland & Wolff Hajógyár 1 500 láb (460 m) hosszú szárazdokk építésébe kezd az új White Star óriáshajó számára, amelyet az OCEANIC névre fognak keresztelni.

1928.06.18.: Az OCEANIC terveinek a megrendelő általi módosítása (hosszának és térfogatának növelése), s a módosított tervek jóváhagyása és az építési szerződés megkötése (ez a harmadik ismert terv-változat).

1928.06.28.: Az OCEANIC gerincének lefektetése 844-es gyári számmal a Harland & Wolff Hajógyár keleti (Musgrave) telephelyén, az erre a célra 1 001 láb (305 m) hosszúságúra bővített korábbi 9-es (az új 14-es) sólyatéren.

1928.08.15-16.: Németországban vízrebocsátják az EUROPA és a BREMEN hajópárost. Bár hagyományos gőzturbinás meghajtórendszerrel működnek, feladatuk a Kék Szalag elhódítása.

1928.10.15.: A brit trónörökös ellátogat a hajó gerinclemezeit gyártó Motherwell Acélműbe, ahol részt vesz az OCEANIC (III) egyik lemezének megmunkálásában.

1928.10.28.: Mária hercegnő – V. György Király és Mária Királyné egyetlen leánygyermeke – látogatást tesz a Harland & Wolff Hajógyárban az OCEANIC (III) majdnem teljesen elkészült gerincénél.

1929.07.16.: A BREMEN 27,83 csomós (51,54 km/h) sebességgel elhódítja a MAURETANIA által 1909-óta birtokolt Kék Szalagot.

1929.07.23.: Az OCEANIC építési munkálatait felfüggesztik. A The New York Times ugyanekkor riportot közöl Lord Kylsant-tel, aki bejelenti, hogy tervei szerint William Marshall, a MAJESTIC kapitánya viszi majd első útjára az OCEANIC-et, amely a Cunard Line tervezett 1 000 lábas óriásgőzösénél (a későbbi QUEEN MARY-nél) is nagyobb lesz.

1929.08.06.: A BRITANNIC (III) vízrebocsátása, alig egy héttel az OCEANIC (III) építésének felfüggesztése után.

1929.08.14.: A The New York Times közli, hogy a White Star Line bejelentette az OCEANIC terveinek teljes felülvizsgálatát, annak érdekében, hogy egy nagyobb hajó építésével múlják felül a BREMEN sebességi rekordját.

1929.09.01.: A The New York Times közli, hogy a White Star Line kitart amellett, hogy az OCEANIC fel fog épülni.

1929.09.26.: A The New York Times közli, hogy a White Star Line felfüggeszti az OCEANIC építését a BREMEN sikere miatt, a végleges meghajtórendszerrel kapcsolatos vizsgálatok idejére.

1929.10.24.: A „Fekete csütörtök”: összeomlik a New York-i tőzsde.

1929.10.29.: A „Fekete kedd”: a londoni tőzsde is meginog. Lord Kylsant a felvett állami hitelek futamidejének meghosszabbítását kéri, mire a kormány kinevezi Sir William McClintock számvizsgálót és elrendeli a Kylsant-érdekeltségek könyvvizsgálatát.

1929.11.30.: A BRITANNIC (III) futótársaként építeni kezdett GEORGIC gerincfektetése.

1930.02.26.: A The New York Times közli, hogy ha az OCEANIC építési munkálatai folytatódnak, akkor azokat teljesen új tervek alapján végzik majd, ami egy nagyobb hajót eredményez (ezeket a terveket a BREMEN jellemzőinek figyelembevételével készítik el, s bár nem maradtak fenn, ezek tekinthetők a negyedik. egyben utolsó ismert terv-változatnak). Sir William McClintock közzéteszi vizsgálati jelentését, amelyből kiderül, hogy a Royal Mail Steam Packet Co. kifizetetlen tartozásai meghaladják a 10 000 000 fontot. Kylsant jogosítványainak nagy részét ekkor a bankok által kinevezett vagyonkezelők kapják, noha Kylsant elnöki tisztsége egyelőre fennmarad.

1930.05.17.: A The New York Times közli, hogy Lord Kylsant az OCEANIC-en dolgozik, hangsúlyozva, hogy tanulmányoznia kell a különböző motorfajtákat.

1930.10.15.: Sir Percy Bates, a Cunard Line vezérigazgatója kivásárlási ajánlatot tesz a White Star Line-ra – eredménytelenül.

1931.02.01.: Lord Kylsant és felesége afrikai kirándulásra indulnak. Hazatérésükkor a hatóságok őrizetbe veszik Kylsant-et.

1931.07.20.: Lord Kylsant és könyvelője bírósági tárgyalásának kezdete a Royal Mail Case néven elhíresült büntetőügyben. A Cunard Line második vételi ajánlatát a Bank of England elnöke támogatja. A White Star Line és a Cunard Line atlanti flottáit 45 %-55 %-ban egyesítik, létrejön a Cunard-White Star Line. A White Star Line soha többé nem nyeri vissza az önállóságát.

1931.11.01.: Az OCEANIC elkészült gerincének szétbontása és a felhalmozott építőanyag átszállítása a QUEEN-eket építő clydebanki John Brown Hajógyárba.

1931.11.12.: A GEORGIC - a White Star Line megrendelésére készült legutolsó hajó - vízrebocsátása Belfastban.

1937.06.05.: Meghal Owen Cosby Phillips.

1937.10.17.: Meghal Joseph Bruce Ismay, a White Star Line-t alapító és felvirágoztató Thomas Henry Ismay legidősebb fia, s a vállalat irányítására hivatott örököse.


35. ábra: Az OCEANIC (III) terveinek evolúciója 1926-1928. (Készítette: Dr. Balogh Tamás).



36. ábra: Az óceánjáró formáját idéző emlékfüzet. A Déli Vasút nyomtatta, és a dokkokat használó különféle gőzhajókra és óceánjárókra vonatkozó információkat tartalmaz.


Jegyzetek:

[1] A Harland & Wolff Hajógyárban az RMSPC és a WSL számára épített hajók számának megoszlása:
RMSPC: 1904-1960 között 51: (1904-1916 között 17, 1921-1926 között 4, 1938-1960 között 30).
OSNC: 1870-1931 között 64: (1870-1917 között 59, 1927-31 között 5).


[2] Számos terv készült 1925 és 1929 között. Tim Trower „The Unfinished Dream” című könyve szerint Tom McCluskie, a Harland & Wolff korábbi levéltárosa kijelentette, hogy különféle „...profilokon dolgoztak [az OCEANIC számára], körülbelül 980 lábtól 1100 lábig terjedően..." A több terv közül négy terv részleteire derült fény azóta:

1. 1926. január 28. (a teljes elrendezés fennmaradt): Négy kémény, cirkáló-far, hossz: 904 láb (275,5 m), szélesség: 96 láb (29,3 m)
   
   
2. 1926. március 9. (a teljes elrendezés fennmaradt): Három kémény, cirkáló-far, hossz: 935 láb (285,0 m), szélesség: 100 láb (30,5 m)
   
   
3. 1927-ben (kezdetleges sziluett maradt fenn és a gépházi elrendezés): Három kémény, cirkáló-far, hossz: 1.010-1.050 láb (308,0-320,0 m), szélesség: 120 láb (36,6 m)
   
   
4. 1929-ben (csak általános leírások maradtak fenn): Három kémény, áramvonalasított felépítmény és hajótest, bulba-orr, cirkáló-far, hossz: 1.050-1.080 láb (320,0-330,0 m), szélesség: 120 láb (36,6 m).

[3] A „BREMEN utáni” terv-változat – amelyet a Times csak „szuper-OCEANIC”-ként emlegetett –, az valószínűleg az a tervkészlet volt, amelyet a szerződéses feladatok ellátásának 1929-es újraindításakor használtak (a ténylegesen legutolsó javított tervkészlet). Az OCEANIC 1927-es terveihez képest végrehajtott dizájn- és dekorációs változtatásokat végül - kisebb léptékben - a GEORGIC-nál alkalmazták (amely így jó hénány ponton különbözpőtt a BRITANNIC-hoz képest).

[4] Ami az OCEANIC (III) meghajtását illeti, Eric Okanume kijelentette: "Nem hiszem, hogy a meghajtással kapcsolatban végleges döntésre jutottak volna. Kylsant 1930 májusában tette a legutolsó nyilatkozatát az OCEANIC-ról, kijelentve, hogy ő késlelteti az építkezést a meghajtórendszer tanulmányozásának szükségessége miatt. Pedig akkor már nagyon is jól tudta, hogy nincs megvalósítható lehetőség az óceánjáró befejezésére, s úgy tűnik, hogy a dízeltechnológia sem volt még eléggé kiforrott akkoriban egy ilyen nagy hajó meghajtásához. A Popular Mechanics magazin 1929-es cikke (amely a dízel-üzemű meghajtásról 1927-ben készített, de csak 1952-ben ismertté vált tervek elkészítése után íródott) a turbó-elektromos gőzüzemű erőforrást azonosítja a végül kiválasztott lehetőségként. Bármennyire is szeretném hinni, hogy az OCEANIC akár dízelüzemű óceánjáró is lehetett volna, mégis úgy vélem, hogy - ha elkészül - gőzzel működött volna. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna a reális és legvalószínűbb választás."


Források:


I.) "Istenek alkonya"

William B Saphire: The White Star Line and the International Mercantile Marine Company, in.: The Compass, Ships and the Sea and Sea Breezes. Posted by the Titanic Historical Society.

Paul Lee: The Titanic, the White Star Line and the Bank of England, Posted by Paul Lee on Titanic pages.

Mark Baber: News from 1913: Ismay's resignation from White Star Line. Various post on Encyclopedia Titanica.


II.) Lord Kylsant, az új favorit:

David Lewis Jones: Philips, Owen Cosby, Baron Kylsant (1863-1937), in.: Welsh Biography Online, National Library of Wales, 2011.


III.) Új óceánjáró tervek az 1920-as években:

Ernst Foerster: Big and fast liners of the future. in.: Scientific American, Vol. 128, No. 4 (April 1923), pp. 221-223. 

Frank V. Smith: Propulsion machinery of the Virginia, in.: Pacific Marine Review, Vol. XXVI., 1929. January, pp. 10-12.

Richard P. de Kerbrech: Ships of the White Star Line, Ian Allen Publishing, 2009., pp. 209-211.


IV.) Az OCEANIC (III) terv-változatai:

Eric Okanume: M.V. OCEANIC, posted in.: White Star Moments, 2017.

David L. Williams, Richard P. de Kerbrech: Great Passenger Ships That Never Were: Damned by Destiny Revised, History Press, 2019.

Dr. Denis Rebbeck: Ships and Shipbuilding in Belfast, in.: Engineering, 1952. Sept. 15/16. pp. 385-417.

Giant Liner to be driven by Electric Motors, in.: Popular Mechanics Magazine, 1929/5. pp. 728-729.

Richard P. de Kerbrech: Ships of the White Star Line, Ian Allen Publishing, 2009., pp. 221-222.

Oceanic III never built, various posts in Encyclopedia Titanica, 2002-2022.


V.) A projekt feladása és utóélete:

Hume, John R, Moss, Michael S.: Shipbuilders to the World: 125 Years of Harland and Wolff, Belfast, 1861-1986, Blackstaff Press Ltd, 1986., pp. 245-282.

Janette McCutcheon: White Star Line, Amberley Publishing Limited, 2008.

William H. Miller: Royal Mail Liners, 1925-1971, Amberley Publishing Limited, 2017.



Nagyszerű, ha tetszik a cikk és a benne megosztott képek. Ha érdeklik a szerző munkái, az Encyclopedia of Ocean Liners Fb-oldalán találhat további információkat a szerzőről és munkásságáról.

A képek megosztása esetén, a bejegyzésben mindig tüntesse fel az alkotó nevét. Köszönöm!