Hajósnép blog - a TIT HMHE blogja

2019. április 30. és május 1. között Esztergomban került megrendezésre „Akkor és most – jármű expo 2019” címmel a veterán járműtalálkozó. A rendezvényen jártunk. Farkas Judith képes beszámolója.

A rendezvényen tagtársunk, Farkas Judith, a Zebegényi Hajózástörténeti Múzeum és egyesületünk modellezőinek alkotásaival, valamint Balogh Tamás és Veit András tablóival Esztergomban tartott időszaki kiállítást a hajózásban használt gőzgépek történetéről.

A tárlaton egyesületünk modellező mestere, Valentinyi Gyula – a működőképes gőzgépek és gőzhajómodellek építője - mutatta be alkotásait, a ZSÓFIA volt MFTR-gőzös és a LEITHA monitor hajógépét, valamint sajt építésű gőzkutterét.

A Zebegényi Hajózástörténeti Múzeum modelljei közül a kiállítás látogatói megtekinthették a HABLEÁNY, a VÉRTES és a JUPITER gőzösök modelljeit. A kiállítás valódi szenzációja azonban az a hajógép-modell volt, amely eredetileg az 1900-as párizsi világkiállításra készült, s a magyar hajóépítő- és hajógép-ipar teljesítőképességét demonstrálta. A hosszú évekig működésképtelen modell most felújítva állt a közönség rendelkezésére.

A kiállítást a gőzhajózásban használt hajógépek történetét bemutató illusztrált tablók, az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai – Balogh Tamás (egyúttal egyesületünk elnöke) és Veit András alkotásai, egészítették ki. A tablókon az első hajógépektől a századfordulóig tartó fejlődést tekinthették át a látogatók.

Egyesületünk a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Kara meghívására ezúttal Baján mutatja be az érdeklődőknek "A bödöncsónaktól az atom-jégtörőig" c. nagy sikerű egyetemes hajózástörténeti kiállítását, amelyet 2009-ben láthatott első ízben a közönség a Múzeumok éjszakája alkalmából.

A kiállítás ezúttal Buzetzky Győző biztatására és az egyetem vezetésével folytatott szervező munkája eredményeként látogathat a Sugovica partjára, ahol rendszeresen szerveznek hasonló tárlatokat a víz világnapja alkalmából, a 2018. évben például partnerszervezetünk, a Magyar Tengerészek Egyesülete részvételével.

Buzetzky Győzőt 2011-ben ismerhettük meg, amikor a LAJTA Monitor Múzeumhajó felújítását követő első országjáró körútja alkalmából Baján mutathattuk be a történelmi hajót, s az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetéről szóló kiállításunkat az érdeklődőknek. Nagy öröm, hogy nyolc évvel egyesületünk első bajai bemutatkozása után újabb nagyszabású tárlattal jelentkezhetünk a Duna-parti városban.

Ebből az alkalomból felfrissítettük és új részekkel egészítettük ki egyetemes hajózástörténeti tárlatunkat, melynek tablóit dr. Balogh Tamás, egyesületünk elnöke írta és tervezte, s amelyet az egyesület modellezőinek hajómodelljei - dr. Balogh Tamás (5), Bechler József (2), Hocza István (1), Valentinyi Gyula (1) - valamint Farkas Judith, egyesületünk tagja, s a Zebegényi Hajózástörténeti Múzeum tulajdonosa és igazgatója által rendelkezésre bocsájtott hajómodellek (16) és tárgyak, hajózási műszerek (3) kísérnek.

A kiállítás helyszínre szállítását a vendéglátó intézmény végezte. A berendezésben egyesületünk részéről dr. Ákos György, a hajózástörténeti tagozat vezetője, Hocza István, titkár és Székely László, a hagyományőrző tagozat vezetője közreműködött. Ezúton köszönjük az egyetemnek a meghívást és a segítséget, valamint a szervezésben, szállításban, berendezésben közreműködők és az alkotók munkáját!

A tárlat 2019. április 3-május 1. között, munkanapokon 08:00-tól 16:00 óráig látogatható Baján, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának épületében a Bajcsy-Zsilinszky út 14. szám alatt.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Izolde Johannsen írónő regényeiben a hajózástörténeti vonal köztudottan erős. Legutóbbi munkája egy nagyívű regényfolyam a német haditengerészet második világháborús történetéről. Emellett kibontakozóban egy hasonló sorozat a nagy francia forradalom, a direktórium és az első francia császárság haditengerészetéről is. Ehhez képest legújabb regénye az ókorba nyúl vissza, s Caligula császárral és a Nemi-tóra épült óriáshajóival ismerteti meg az érdeklődőket. Ennek kapcsán kérdeztük a legilletékesebbet.

TIT HMHE: Honnan jött az ötlet? Miért épp Caligula és a nemi hajók, hiszen annyi érdekes ókori hajó van?

I.J.: Amikor a Helikon kiadó felkért, hogy a Szenzár könyvek égisze alatt indítsak egy európai, amerikai történelmi hajóstörténeti regénysorozatot az első, ami eszembe jutott az Caligula uralkodásának négy éve és a luxus-hajók története volt. Az élet úgy hozta, hogy erre a regényre kerek húsz évet vártam, de úgy gondolom, hogy ez az idő kellett számomra minden tekintetben. Kellett az idő, hogy a kutatások elérkezzenek a jelen korba, hogy a régészeti jelen és az ókori múlt összeérjen. Kellett az idő, hogy tanuljak és fejlődhessek egy ilyen monumentális történelmi eposz megírásához. Kellett a 2015-ben létrehozott Kriegsmarine-csoport és a TIT HMHE nagyszerű egyesülete akik továbbra is minden erővel és lelkesedéssel támogatják a regények megszületését. Ezen felül létrejött az egyedülálló alkotóközösség Dr. Balogh Tamás és jómagam közreműködésével és így egy új horizont nyílott meg az írói munkásságomban. Caligula császár uralkodásának négy évével éppolyan kedvvel foglalkoztam a korai években, mint a német vagy a francia történelemmel. Sosem csináltam titkot abból, hogy elsősorban európai történelemmel foglalkozom és nem magyar történelmi regényeket írok. A tengerhajózás olyan új lehetőséget, új perspektívát nyújt számomra, mely adott esetben az addig ismert történelmi eseményeket egészen más szemszögből és megvilágításból mutathatja be. Az ötletet, azaz Caligula hajóinak bemutatását az a törekvés is hajtotta, hogy megpróbáljak a kétezer éves sztereotípia, azaz az őrület és a kegyetlenség mítosza mögé látni. A legújabb kutatások is épp azt szorgalmazzák, hogy kiderüljön: a császár esetében vajon igazak-e a vádak melyekkel a kor legismertebb történetírója Suetonius illette az uralkodót? Vajon mi késztethette arra, hogy irreális építészeti remekműveket emeltessen amerre csak járt példának okáért négy óriáshajót építtessen egy vulkanikus hegy tetején lévő krátertóba?

TIT HMHE: Mi a történet időhorizontja és milyen helyszíneken játszódik a cselekmény?

I.J.: A történet Caligula uralkodásának négy évét öleli fel, de természetesen kitekint az előzményekre is, kezdve atyja, Germanicus ígéretes előmenetelére, korai és tragikus halálára, Tiberius utolsó éveire. A cselekmény Kr. u. 37. őszén kezdődik, azaz a császár már felépült rejtélyes betegségéből. Az ezt követő évek a merénylet és Claudius uralkodásnak néhány hónapja is a regény részei, majd az epilógusban helyet kap a méltán híres régészeti feltárás előzménye, a hajók kiemelése és a végleges pusztulásuk is. A helyszínek az ókori Róma provinciái, a Nemi-tó partja és környéke valamint Caligula néhány „hadjáratának” színtere.

TIT HMHE: Kik a szereplők, hogyan alakul a sorsuk? Van-e valami rendkívüli a szereplők karakterében, jellemfejlődésében?

I.J.: Ahogy Tamás egyszer olyan érzékletesen fogalmazott, a történet alulnézetből - azaz a hajóépítők szemszögéből - ábrázolja a Nemi-tavi luxushajók építését és működését. Az igazság az, hogy mindig is szerettem volna hajóácsokról írni, rettentően vonzott a vitorláshajók kapcsán is maga a folyamat, ahogyan a remekbe szabott tervekből eleven, csaknem önálló tudattal bíró, szinte létező lények, hajók lesznek. Most ezen regény kapcsán végre teljesült ez a vágyam, az olvasók szeme láttára épülnek fel a hajók, visszaadva az ókori hajóépítés izgalmas, korszakalkotó pillanatait, az utánozhatatlan hangulatot, ami ezekben a hajóépítő műhelyekben zajlott. Látni azt, hogy napról napra formálódik, alakul, épül és szépül egy hajó, eleven fával, anyaggal, vassal, arannyal és megannyi nélkülözhetetlen díszítőelemmel dolgozni megismételhetetlen pillanat volt. Tehát visszatérve a szereplőkre, a Római Birodalom minden rétege képviseli magát, praetorianusok, polgárok, papok, rabszolgák, szabadok, filozófusok, szenátorok, provinciákban élő birodalmi népek és ne feledjük Incitatust sem. A híres ló nélkül nincs Caligula regény. A főszereplő Severus, egy lutéciai ifjú, foglalkozását tekintve hajóács. Önhibáján kívül kerül a császár arénájába onnan pedig a látóterébe. Különleges képességei révén kapja az embert próbáló feladatot, négy hajó elkészítését egy hegytetőn. A misenumi flotta teljes legénysége, a kor legelismertebb mesteremberei, az Albanói dombok lakossága, rabszolgák seregei segítik roppant munkáját. S mindezek felett ott áll sötét árnyként az uralkodó, aki beleeszi magát a szereplők fejébe, ellehetetleníti nappalaikat és rémálommá változtatja az éjjeleiket. Senki nem vonhatja ki magát rettentő bűvköréből, láthatjuk, hogy mit tesz a korlátlan hatalom érzete, a mindenhatóság, az isteni egyenrangúság tudata egy halandó emberrel. Aztán jön Cassius Chaerea és a testőrség, hogy megszabadítsa Rómát…

TIT HMHE: A korábbi munkáival összehasonlítva mi jelentette a legnehezebb feladatot a regényben?

I.J.: Egyértelműen a legnagyobb feladat egyenlő volt a legnagyobb vággyal. A hajóácsok munkájának bemutatása. Ezidáig második világháborús hadihajókkal foglalkoztam, majd tettem egy kétkötetes kitérőt a 18. századi francia hajózás történetének bemutatása kedvéért. Most azonban az ókorba utaztam vissza egy egészen más idősíkba, más szokások és más emberek közé. Ekkor lépett be a történet írásába először szakmai lektorként Dr. Balogh Tamás, majd a hetedik fejezettől egyenrangú szerzőtársként. Ott volt az áttörés, amikor már szavak szintjén fonódott egybe a történet a közös munka eredményeként.

TIT HMHE: Ez a regény szerzőtárssal készül. Mit kell tudni az alkotóközösségről?

I.J.: Elmondhatom, hogy annyira ebben a közegben éltünk, léteztünk, hogy a közel ötszáz oldalas regény egészen pontosan 43 nap alatt elkészült. A rendkívüli anyagnak és fotódokumentációnak köszönhetően valóságosan tapinthatóvá vált az építés minden egyes fázisa és amikor én "elhagytam a műhelyt", akkor érkezett Tamás és a szereplők már az ő hangján szólaltak meg. Visszaolvasva az immáron összedolgozott fejezetet pedig tökéletesen passzolt a két rész. A regény terveink szerint "Úszó paloták – Caligula hajói" címmel jelenik majd meg, szintén a Helikon kiadó gondozásában.

TIT HMHE: A Nemi-hajók elsüllyedtek, Caligula meghalt, a történet befejezett. Mostanában mégsem jellemzők Izolde Johannsenre a magányos kötetek. Ennek a történetnek is lesz folytatása? Ha igen, micsoda?

I.J.: A hajózás történetével foglalkozó olvasók, szakemberek és a TIT HMHE megújuló kéréseinek megfelelve elindítunk egy közös sorozatot ("A korona lobogói" sorozatcím alatt), ami pályafutásom során először már magyar történelmi időkbe viszi el az olvasókat. Már készül a 2020-ra tervezett új történelmi regény is ("A kormányos" címmel) ….

Átmeneti regénye lesz ennek a sorozatnak ezt követően a Jütlandi-csata, szintén közös munkában készülő történelmi regénye is ("Keserű diadal"), amely az eddig általam írt német hadihajós sorozat és az immáron közösen jegyzett, újonnan induló Osztrák-magyar történelmi hadihajós sorozat közötti kapocsként jelenik meg. Ahogy azt már megszokhatták, az epilógusok az immáron védjegyünkké váló szakmai anyaggal bővíti az olvasók ismereteit.

A Caligula regényben ez az olasz régészeti feltárás bemutatása lesz, ellenben a jütlandi regény végén helyet kap Dr. Balogh Tamás hatalmas elismerésre méltó 2016-os részvétele és munkássága a nemzetközi „CMAS Merülés a békéért" expedícióban, ahol magyarként - Csegezi Attila és Spanyol József társaságában - segítette a víz alatti tudományos kutatásokat.

A regénynek hátteret adó császári hajókról Dr. Balogh Tamás készített tanulmányt, amely ide kattintva olvasható.

Recenzió a Digitális Legendárium Munkacsoport, a Pazirik Kft., valamint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum „Őfelsége hadihajója, a SZENT ISTVÁN” c. animációs filmjével kapcsolatban

Pazar látvány, frappáns tömörség és néhány zavaró hiba - röviden így jellemezhetnénk a Digitális Legendárium Kft-nek a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal együttműködésben készült legújabb infovideóját, amelynek 3D grafikáját a történeti tárgyú ismeretterjesztő 3D animációk hazai alkotói közül – elsősorban a várrekonstrukcióiról közismert – Pazirik Kft. készítette. A magyar tengerészettörténet egyik kiemelkedő eseményéről, a SZENT ISTVÁN csatahajó elsüllyesztéséről szóló kisfilmet 2018. október 3-án mutatták be először nyilvánosan. A tizenhárom perces alkotás feltárja a hajó építésének körülményeit és kitér az első világháborús tengerészeti stratégia és taktika kérdéseire is. Látványvilágát tekintve pedig olyan régóta fennálló hiányt tölt be a hajózástörténet terén, ami miatt méltán tarthat számot az érdeklődő szakmai és laikus közönség lelkesedésére.

Az alábbiakban a látványt és a forgatókönyvet tesszük elemzés tárgyává azzal a céllal, hogy támogatóan járuljunk hozzá az alkotók jövőbeni hasonló munkáinak elkészítése során a történelmi hitelesség fokozásához, felajánlva - ha igénylik - azt a felhalmozott haditengerészeti, műszaki, víz alatti régészeti szaktudást, amely együtt kizárólag egyesületünk keretében áll rendelkezésre Magyarországon, s amely a kisfilm elkészítése során, előttünk ismeretlen okból, ezúttal közvetlenül nem hasznosulhatott.

A Digitális Legendárium Munkacsoport: A 2015-ben alapított Digitális Legendrium Kft. film-, videó-és televízióműsor-gyártásra alakult számítástechnikai vállalat, amely egyebek között a magyar hadtörténelem jeles világháborús eseményeit kívánja feldolgozni 8+1 kisfilmben. Ebből eddig a limanowai csatát, a LEITHA monitor és a SZENT ISTVÁN csatahajó történetét bemutató epizódok készültek el, s az otrantói csatáról is kisfilmet terveznek, a munkáikat pedig tananyagként kívánják értékesíteni.

A Pazirik Kft.: A 2006-ban alapított informatikai vállalkozás egyebek között arculattervezéssel, 3D történelmi rekonstrukciókkal, kiállítások és fejlesztések 3D látványtervezésével, interaktív kiállítási és multimédiás anyagok tervezésével és programozásával foglalkozik. 3D várrekonstrukcióik közismertek. Feldolgozták egyebek között Diósgyőr, Eger, Füzér, Mohosvár, Pécs, Regéc, Simontornya, Szigetvár, Vasvár, Visegrád várát, s a történelmi 3D rekonstrukciós feladatok megvalósításának vezető hazai alkotóközössége.

A Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM): Az 1918-ban alapított HM HIM a magyar hadtörténelmi tudományosság hiteles helye. Önálló haditengerészeti kutatócsoporttal, gyűjteménnyel nem rendelkezik. Kutató-gárdájából Krámli Mihály a cs. és kir. Haditengerészet, s különösen a flotta utolsó csatahajói történetének kutatása terén elismert szaktekintély.

A TIT HMHE: Az 1911-ben alapított Magyar Adria Egyesület jogutódja, a legnagyobb és legrégebbi hazai hajózástörténeti civil szervezet. Tagjai a magyar és nemzetközi szakkonferenciák, az elektronikus és a nyomtatott média rendszeres előadói, önálló kötetek mellett a National Geographic Magyarország, a BBC History és a Haditechnika c. folyóiratok állandó szerzői. 2007 óta évente a Múzeumok Éjszakáján más-más hajózási témájú kiállítást, minden ősszel pedig saját modellkiállítást rendez Budapesten, valamint időszaki „Országjáró Hajózástörténeti Kiállításokat” készít az ország vidéki településein, a hazai és a rangos külföldi modellkiállítások és versenyek állandó résztvevője. Tagjai a Budapesten horgonyzó LAJTA Monitor Múzeumhajó, a Neszmélyen álló NESZMÉLY és ZOLTÁN gőzös, valamint a balatonboglári BALATON csavargőzös fedélzetén berendezett állandó kiállítások, továbbá a budapesti Hadikikötőben a MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred csapattörténeti kiállításának, a komáromi Monostori Erőd Duna bástyájában, s az Esztergomi Duna Múzeumban látható állandó kiállítás hajózástörténeti részének alkotói. Az egyesület elnöke, Dr. Balogh Tamás tevékenysége kiterjed az elsüllyedt osztrák-magyar hadihajók kutatására alakult magyar búvárcsoport számára a történeti-műszaki szakértésre, a roncsfeltárásokban való tevékeny részvételre. Csepregi Oszkárral a SZENT ISTVÁN csatahajóról magyar nyelven eddig egyedül megjelent nagy-monográfia és több szakcikk szerzője a nyomtatott és az elektronikus médiában.

A 3D animációk és a történelem: A 3D rekonstrukciók – elsősorban a digitális modellező és képalkotó technikák, valamint a virtuális valóság terén a közelmúltban történt hatalmas technológiai ugrás révén – fokozottan alkalmasak a történelmi múlttal összefüggő ismeretek, vizuális hatások segítségével történő rögzítésére és előhívására. E körön belül az épületrekonstrukció máig a műemlékvédelem egyik legvitatottabb területe. Ennek oka a hitelesség, hiszen még a legkörültekintőbb előzetes anyaggyűjtés sem minden esetben képes eloszlatni az összes kétséget. A történelmi események, azon belül a tengeri hadműveletek és az azokban résztvevő hadihajók esetében ez ugyanígy működik. A rendkívül látványos 3D rekonstrukciók és infovideók készítőinek ezért nagy felelősség nyugszik a vállán, hiszen munkájuk eredménye – épp a látványossága miatt – a szakirodalomnál szélesebb körben elérhető, így a laikus érdeklődők körében az általuk bemutatott információk terjednek.

A kisfilm értékelése:

A kisfilm alapértékei közé tartozik az archív képanyag és a hangeffektek jó – élvezetes és többnyire hiteles – kombinációja, ami a filmélményt fokozza. További előny a narráció terjedelmének mértéktartó mivolta, a lényegi információk megfelelő csoportosítása. Néhány látványbeli és szövegkönyvi hiányosság azonban az immár magyar nyelven is akadálytalanul hozzáférhető szakirodalom megfelelő feldolgozása esetén elkerülhető lett volna:

0:31-0:40: A filmben alkalmazott – többször bevágott – Közép-Európa alaptérkép az országhatárok tekintetében hibás: Montenegró számára feltűntet egy tengeri kijáratot a Cattarói-öbölben. Ilyen kijárat azonban - amint az a könnyen hozzáférhető korabeli térképekről is látszik - nem létezett, Montenegró egyik háborús célja éppen az volt, hogy szerezzen egyet. Javasolt a térkép korrekciója.

1:44-2:16: A DREADNOUGHT kapcsán elsősorban a tűzerőről esik szó a filmben. A filmet nézve így az átlagos nézőnek olyan benyomása támadhat, hogy a DREADNOUGHT-nak a korábbi csatahajókkal szembeni egyetlen előnye „a nehéz hajóágyúk számának két és félszeresére növelése volt a másodlagos tüzérség rovására”. Pedig a sebesség fokozása legalább annyira hozzájárult az emlegetett hatékonysághoz, amely „egy csapásra elavulttá téve a korábbi csatahajókat”. A megfogalmazás félreérthetőségét (főleg az iskolai oktatásba szánt film esetén) az sem mérsékli jelentősen, hogy a narrációban korrekt módon szerepel az a kijelentés, miszerint a tüzérség átalakítása nem az egyetlen, hanem csak „a legjelentősebb újítás volt”. Erre tekintettel javasolt a sebességre és az új – turbinás – meghajtási módra történő utalás lehetőségének a vizsgálata a narrációban.

4:53-5:23 A narráció szerint a SZENT ISTVÁN gyártása „szinte teljes egészében magyar kézben volt” (5:06-nál), ám ehhez képest a hajó- és alkatrész-gyártásban közreműködő üzemeket bemutató térképen (5:20-nál) szereplő négy üzem közül csak kettő látható a Magyar Királyság területén, ami némileg relativizálja ezt a kijelentést. Ezen segíthetne, ha a narrátor azt is elmondaná, hogy „a lőszert pedig Diósgyőrben [ti. gyártották]” (5:23) és a diósgyőri gyár is felkerülne a térképre (bár a diósgyőri lőszer-megrendelésnek és -szállításnak nincs ismert okmányszerű bizonyítéka, ám a csatahajó felépítéséhez Magyarországról beszerezhető anyagokat kellett felhasználni, s Magyarországon 1897-től gyártottak hajófedélzeti ágyúkhoz való lőszert Diósgyőrben és Weiss Manfréd Lőszer-, Acél- és Fémművei Rt-nél, Csepelen, ezért ezen gyárak igénybevétele biztosra vehető).

5:26-5:36: A narráció szerint „A hajó 1915. november 17-én, Fiumében állt szolgálatba, mint a Monarchia legmodernebb egysége”, ám eközben 5:31 és 5:36 között a ZRINYI csatahajóról a SZENT ISTVÁN vízrebocsátásakor (1914. január 19-én) készült mozgókép-felvétel látható (a ZRÍNYI a cs. és kir. Haditengerészetnek a vízrebocsátás alkalmából megjelent kötelékének tagjaként volt jelen az eseményen, ezért rögzítette a korabeli filmfelvétel). A hitelesség érdekében javasolt a narráció és a kép összehangolása.

6:03-6:14: A kisfilm bemutatja a SZENT ISTVÁN csatahajó páncélzatát is. A narráció és a kép a jól szerkesztett forgatókönyvnek és az ügyes vágásnak köszönhetően többnyire szinkronban van (a „hajóöv”, a „parancsnoki híd” és a „lövegtornyok” akkor kerülnek említésre, amikor a néző szeme előtt megjelennek. 6:10-nél azonban az hallható a narrátortól, hogy a páncélzat „a többi részen is elérte a 150-180 mm-t”, miközben a páncélozatlan víz alatti külső héjról készült képek láthatók (6:11-6:14). A kép és a szöveg szinkronja itt megszűnik, hiszen a víz alatti részen a hajótest külső burkolatát nem páncéllemezek, hanem csupán 16 mm (!) vastag, hengerelt acéllemezek alkották. Emiatt az átlagos nézőben az a benyomás támadhat, hogy a csatahajó víz alatti részei is páncélzatot viseltek. Ez azonban nem igaz. A hitelesség fokozását segíthette volna, ha a víz alatti részek burkolata az animáción – az eredeti gyártási folyamatokkal összhangban – elsőként került volna a hajóvázra (6:00 és 6:04 között), még az övpáncél bemutatása előtt, így már a helyén ábrázolva, szólni sem kellett volna róla. A narrációban a „hajóöv” (6:04-6:05) a forgatókönyv írásában közreműködők által konstruált kifejezés, ilyen szó nincs, a képen látottak alapján az „övpáncélról” van szó. Hasonló a helyzet a „parancsnoki híddal” (6:06). Bár ilyen szerkezeti eleme valóban volt a hajónak, csakhogy, amit parancsnoki hídként a kisfilm bemutat, az a kétemeletes „páncélozott kormányállás és tűzvezető központ”, röviden: „parancsnoki torony”.

6:40-6:45: A kész hajót bemutató képek alatti narrációban elhangzik, hogy „A hajó akkora tűzerőt képviselt, hogy az olasz flotta nem mert vele nyílt vízi harcba bonyolódni.” Ez azt a benyomást kelti, mintha egyetlen csatahajó egy egész hadiflottával dacolhatott volna. A csatahajókat azonban nem önálló bevetésre, hanem kötelékben történő alkalmazásra konstruálták. Így a kijelentés az átlagos néző ide vágó ismereteinek esetleges hiányát fenntartja, illetve a pontos információk helyett pontatlan információkkal pótolja. Ezt – ismeretterjesztő igénnyel készült munkáknál – mindenképpen célszerű elkerülni.

7:10-7:20: A SZENT ISTVÁN bevetéséhez kapcsolódó hadicélokat ismertető részben a kisfilm bemutatja az otrantói zárat, s a narráció eközben az alábbiakról tájékoztat: „Az antant ugyanis kiszámítható módon időről időre helyreállította és megerősítette az aknákból, acélhálókból és hadihajókból álló blokádot, amelyet az osztrák-magyar hadiflotta egy évvel korábban megsemmisített.” Az „aknák”, „acélhálók” és „hadihajók” helyzetét, egy-egy sárga szaggatott vonal szemlélteti a térképen, ami az 1917. május 15-i harmadik otrantói ütközet utáni – vagyis a narráció szerint a „megerősített”, nem pedig az osztrák-magyar flotta által „egy évvel korábban megsemmisített” – állapotot jelenti. A narráció megfogalmazása miatt azonban ez nem derül ki, sőt, a látottakat úgy lehet értelmezni, mintha mindig is ilyen kiterjedt, mélységben lépcsőzött, összetett infrastruktúra lett volna az otrantói zár, pedig nem ez a helyzet. Összességében: az 1918 júniusára vonatkozó ábra helyes, a hozzá kapcsolódó szöveg megfogalmazása azonban félreérthető.

7:41-7:42: „A haditengerészet terve valószínűleg az volt…”.Pontosan tudható, hogy mi volt a haditengerészet terve (arról az osztrák szerzők közül részletesen beszámol például Karl von Lukas "Der Untergang der Szent István" c. cikkében, a Marine-Gestern-Heute c. lap 1979 márciusi számában, a magyar szerzők közül pedig egyebek között Bánsági Andor és Csonkaréti Károly "Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete" c. könyve 209-210. oldalán). Az egyes erők ütközethez történő felállítási helyére vonatkozó leírások tehát ismertek, ezeket az ismereteket pedig a „valószínűleg” fordulat beszúrásával szükségtelen relativizálni.

7:56-7:57: „…és ellenőrzése alá vonja Olaszország keleti partvidékét” – az előző pontban hivatkozott dokumentumokból tudjuk, hogy a hadművelet kapcsán ilyen hatással még a legvérmesebb reményű haditengerészeti tervezők sem számoltak.

8:10-8:13: „1918. június 9-én, 10 óra 25 perckor a SZENT ISTVÁN és a TEGETTHOFF a kísérőkkel kifutott a polai kikötőből.” A kisfilmben az animáción viszont a 10:40 felirat szerepel (8:25-nél). Ehhez képest egyik időpont sem stimmel. A kifutás valójában 21 óra 25 perckor történt, amint azt sok más hivatalos jelentés, egyéb dokumentum és szerző mellett például Erwin Sieche is megerősíti "Die geographische Festlegung der Vorgänge Anläßlich der Unterganges von Szent István" c. cikkének térképén a Marine-Gestern-Heute c. folyóirat 1979. évi júniusi számában (a térképet lásd lent).

9:37-9:39: Az animáción az látható, amint az olasz MAS-naszádok megállnak a torpedóik kivetése előtt. – Ez nem hiteles ábrázolás: A torpedókat a naszádok fedélzetének a szélén tárolták (egyet-egyet a fedélzet jobb és bal oldalán). Egy – haladás közben a víz fölé billenthető – vaskerethez rögzítették őket, s a kilövés, korabeli terminológiával lanszírozás előtt beindították a torpedók hajócsavarjait, majd a rögzítő-keretet a víz fölé billentve és a rögzítést megszűntetve hullottak a torpedók a vízbe a hajó oldala mellett és azzal párhuzamosan futottak tova. Mivel a sebességük nagyobb volt, mint az őket kilövő hajóé, a perc tört része alatt maguk mögött hagyták azt (így nem következhetett be baleset, vagyis a lanszírozó hajó nem futhatott rá a saját torpedóira). A naszádok ezután irányt változtattak, hogy elhagyják a számukra veszélyes területet. Mindezt nem csak a támadást olasz részről vezető Luigi Rizzo jelentése erősíti meg, de a háború után a közreműködésével forgatott olasz játékfilm is, amelynek a készítését mindvégig személyesen felügyelte, s amely nyilvánosan hozzáférhető. Ennek a filmnek az alábbi filmkockáján világosan látható, amint a nagy sebességgel haladó naszád oldalán a víz fölé kibillentett fém keretről a hajótest oldala mellett aláhullik a torpedó, amelynek a sűrített levegővel működő hajtóműve a hajócsavar beindításakor a csavar mögött vastag sávban kifúj.

9:52-9:56: Az animáción az látszik, amint a SZENT ISTVÁN a torpedótalálatok után azonnal megáll (a hajó orránál nincs orrhullám, a kéményekből megszűnik a füstkitörés, miközben a nyomdokvonalban haladó TEGETTHOFF esetében mindkét jellegzetesség továbbra is jól megfigyelhető). - Ez nem hiteles ábrázolás: a sérült csatahajó a 03:25 órakor történt torpedótalálatokat követően is menetben maradt és csökkentett sebességgel a legközelebbi part, Brgulje kikötője felé indult. A gépházban működő turbinákat csak 25 perccel később, az első kazánházból érkező jelentések hatására állították le 03:50 órakor, amikor a haladás következtében és a sérült hátsó kazánházba betört víz miatt a két kazánházat elválasztó rekeszfalra nehezedő nyomás a sokszorosára nőtt, az első kazánház azonban még ezt követően is üzemelt (a gőzzel működő áramfejlesztők és a gőzüzemű segédgépek működtetése érdekében), egészen reggeli 06:05-ig, amikor is a hajó végül felborult. Minderről beszámol Dr. Balogh Tamás, aki az eseménysor mindaddig több különböző térképen ábrázolt részleteit első ízben egyesítette a könnyű áttekinthetőséget biztosító egyetlen térképen.

10:02-10:28: "... vesztét a tervezési hibái okozták, [...] nagyon borulékonnyá vált, [...] a találatok után ezért rögtön elkezdett oldalára dőlni." - Ez nem hiteles ábrázolás. Kétségtelen tény, hogy a SZENT ISTVÁN testében elhelyezett torpedóválaszfalak az ideális 4,0 m helyett csak 2,5 m-re voltak a külső héjazattól, azonban a rivális francia, olasz és orosz dreadnoughtok egyáltalán nem is rendelkeztek torpedó-válaszfalakkal. Ezért hibás azt állítani, hogy "a torpedófal távolsága a külső burkolattól - akárcsak az ellenfeleinél - kevesebb volt a szükségesnél", mivel az ellenfelei ilyen védőeszközzel nem is rendelkeztek. Szintén hibás azt feltételezni, hogy a hajó elsüllyedését ez a "tervezési hiba" okozta, mivel, - ahogyan azt Dr. Balogh Tamás a 2008-ban a hajó roncsaihoz vezetett búvárexpedíció által készített felvételek alapján a "Jelentés a Szent István csatahajónál 2008. szeptember 30. és október 5. között lefolyt expedíció eredményeiről" c. tanulmányában  kimutatta - a hajó dőlését az okozta, hogy a torpedók robbanása felszakította a páncélfedélzetnek a ferde síkban a vízszint alá ereszkedő oldalsó végét. "A roncshoz lemerült búvárok megállapították, hogy a páncélfedélzet lefelé ereszkedő ferde síkjának alsó széle leszakadt, és befelé hajlott. Ezzel egyidejűleg minden valószínűség szerint a torpedófal vonalában lévő, a páncélfedélzet feletti, hosszanti válaszfal (6,5 mm), mely a fő szénbunkerek külső fala volt, szintén átszakadt, vagy pedig elvált a deformálódó páncélfedélzettől. Ezzel víz nyomult a vízvonal feletti széntárolókba, amely fokozta a kialakult dőlést. Egy túlélői visszaemlékezés alapján, mely szerint a kazánház elhagyásakor, a kazánház feletti fedélköz, melynek a "padlója" a páncélfedélzet volt, már víz alatt állt, feltételezhető, hogy a jobb oldali szénbunkerbe benyomuló víz átszakíthatta a tároló belső, vékony (5 mm) válaszfalát. Mint az a 2008-as magyar expedíció jelentésének mellékletében megállapításra kerül: a Szent István azért süllyedt el, mert a robbanások kritikus szélességben utat nyitottak a víz előtt a hajótest vízvonal feletti, jelentős elárasztási tényezőjű (nagy köbtartalmú) helyiségeibe, a két kazántér közötti válaszfal átszakadása pedig felgyorsította és visszafordíthatatlanná tette ezt a folyamatot." Az állítólagos borulékonysággal kapcsolatban célszerű felidézni Dr. Balogh Tamás további megállapítását: "A hajó felborulása a süllyedés folyamán ezért kevéssé meggyőző bizonyíték. Már csak azért is, mert a Szent Istvánt 3 óra 30-kor torpedózták meg, és 6 óra 12-kor süllyedt el. Tehát csaknem három óra hosszat a felszínen maradt, miközben két torpedó találta el mélyen a vízvonal alatt. Egy szélsőségesen ingatag hajó nem húzta volna ilyen hosszú ideig." (in: Dr. Balogh Tamás - Csepregi Oszkár, "A Szent István csatahajó és a csatahajók rövid története", General Press, Budapest, 2002., 117.o.).

11:15-11:36: A narrációban végig a SZENT ISTVÁN csatahajóról van szó, miközben a vetített képsoron ismét a ZRÍNYI csatahajó látható.

11:37-11:46: „… a helyi adottságokra és erőviszonyokra lett tervezve, ezért a nagy hajózó nemzetek, a britek és a franciák hajóival nem tudta felvenni a versenyt.”  A mondat első fele igaz, a második fele - a levont következtetés -azonban egyáltalán nem. Egy dreadnought típusú csatahajó harcértékét a tüzérséget és páncélvédettséget befolyásoló nagysága (vízkiszorítása), a sebessége és a hatótávolsága határozza meg. A SZENT ISTVÁN vízkiszorítása szinte ugyanakkora volt, mint a típusnak nevet adó brit DREADNOUGHTé, az olasz DANTE ALIGHIERIé, vagy az amerikai SOUTH CAROLINAé. A német NASSAU osztályú dreadnoughtok és az ESPANA osztályú spanyol "mini dreadnoughtok" pedig még kisebbek is voltak. A tüzérség tekintetében 12 db nehézlöveggel felfegyverezett dreadnought típusú csatahajóból az egész történelemben összesen 30 darab épült - a világháború kitöréséig 24 - s ebből 4-et a Monarchia épített. A víz alatti, illetve a páncélvédelem gyengeségeire vonatkozó állítások sem állják meg a helyüket: igaz, hogy a belső felületeken vékonyabb páncélt alkalmaztak, de egyrészt csupán annak érdekében, hogy a külső páncélvédelmet fokozhassák, másrészt a SZENT ISTVÁN víz alatti páncélvédelme még így is a legerősebb volt a rivális francia, olasz és orosz dreadnoughtokéhoz képest (utóbbiakba ugyanis se aknapáncélzatot, se torpedóválaszfalat nem építettek be). A SZENT ISTVÁN hatótávolsága 4200 mérföld volt, pontosan ugyanannyi, mint a szintén beltengerekre készült francia COURBET-osztályú dreadnoughtoknak. Az olasz csatahajók hatótávolsága valamivel több, 4800, az orosz GANGUT-osztályé pedig 5000 mérföld volt (a Fekete-tengerre tervezett IMPERATRICA MARIJA 1200 mérföldes hatótávolságát viszont a SZENT ISTVÁN messze felülmúlta). Mindezek alapján a SZENT ISTVÁN sikerrel harcolhatott volna bármelyik francia, olasz vagy orosz első generációs dreadnoughttal.

11:58-11:59: A bevágott archív felvételen ívhegesztés látható, a SZENT ISTVÁN csatahajón azonban szegecses kötést alkalmaztak (a hajógyártásban a hegesztés az 1920-as években terjedt el).

A fenti hibák és hiányosságok ellenére mégis dicséret illeti az alkotókat, amiért látványos alkotást hoztak létre. Bízunk benne, hogy a magyar hadihajózás történetével kapcsolatos további alkotásaik elkészítése előtt teljes körűbb kutatást végeznek és valamennyi megfelelő szakemberrel is konzultálnak.

Új esztendő, új könyvkiadási projekt. Minden kedves érdeklődő figyelmébe ajánljuk a magyar nyelvű tengerészeti regények legnagyobb hazai írónője és az egyik legtermékenyebb hazai hajózástörténeti szakíró közös munkáját, amely a Gaius Iulius Caesar Augustus Germanicus, vagyis Caligula császársága idején (Kr.u. 39-41. között) épült római úszó paloták, a Nemi-tó hajóinak történetével ismerteti meg az olvasókat.

Az izgalmas és fordulatos történelmi regény nem marad adós a hiteles hajózástörténeti részletekkel sem: a hajókra vonatkozó információk "első kézből" származnak, amennyiben a roncsokat feltáró régészek vezetője, Guido Ucelli harmincas évekből származó közlésein alapulnak. Ezek az információk most, első ízben e könyv lapjain válnak hozzáférhetővé magyar nyelven.

1914-ben az első világháború kitörésekor aknára futott és elsüllyedt az s.s. BARON GAUTSCH utasszállító gőzhajó, amely a háború kitörésének hírére Adria-parti nyaralásukat megszakító polgárokkal, tisztviselőkkel, kereskedőkkel telve igyekezett Trieszt felé. A szerencsétlenségnek több mint 200 áldozata volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia számára ez volt a háború első polgári vesztesége. S, ha erre az eseményre, mint a háborús veszteségek nyitányára tekintünk, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a hajóveszteséget sem, amely a háború végén, az s.s. BÁRÓ KEMÉNY gőzhajó fedélzetén következett be 1918. november 22-én. A tragédia centenáriumához közeledve cikkünk ennek az eseménynek állít emléket.

I. A történelmi háttér:

1915. október 3-án – a Gallipoli elleni támadás sikertelensége miatt Törökországból kivont – brit és francia alakulatok érkeznek a semleges Görögországhoz tartozó Szalonikibe. A görög kormány eredménytelenül tiltakozik a partraszállás ellen. Decemberre a báró kövessházi Kövess Hermann vezette XIX. osztrák-magyar hadsereg a bolgár erőkkel együttműködve elfoglalja a Balkánt, az osztrák-magyar és bolgár szárazföldi csapatok balkáni előrenyomulása eléri a semleges Görögország északi határát. Nagy-Britannia ekkor a dél-Albániában állomásozó olasz és brit erők kivonását javasolja, ám Olaszország – az osztrák-magyar flotta elleni Otrantói blokád fenntarthatósága érdekében – ragaszkodik a Valona körüli balkáni hídfőhöz.

1916. október 2-án az antant Saranda elfoglalásával kiszélesíti a valonai hídfőt Dél-Albániában. A valonai hídfő tehát megmaradt, s ez fontos következménnyel jár: Még 1916 augusztusában történt, hogy a bolgár 1. hadsereg Kastoria felől Koila felé irányuló támadást indított a görögországi Makedóniában az Osztrovszki-tó nyugati partján stabilizálódott szaloniki fronton Lerintől (ma: Floriana) 60 km-re délkeletre. Az 1916 elején az előrenyomuló osztrák-magyar csapatok elől hátrálva Albánián keresztül a Balkánról evakuált szerb hadsereg 120 000 katonája által tartott frontszakasz kitartott, s az antant erők 1916. szeptember 12-én ellentámadásba mentek át. December 11-ig tartó ellen-offenzívájuk eredményeként elfoglalták Monasztírt (ma: Bitola, Macedónia). Az október 2-án megerősített dél-albániai olasz erők a monasztíri offenzívával összehangoltan november 10-én megkezdték az előrenyomulást, s a szaloniki és a dél-albániai antant front november 19-én az Ohridi-tónál egyetlen, az Adriától az Égei-tengerig tartó folyamatos makedón fronttá egyesült.

1918. október 2-án – a bolgár front összeomlása és Bulgária egyoldalú fegyverszüneti kérelme miatt – Ausztria-Magyarország megkezdi Albánia tengeri úton történő kiürítését (a télen eleve nehezen járható, ellenséges területen keresztül vezető szárazföldi útvonalak miatt az osztrák-magyar haditengerészet támogatásával, hadiszolgálatra igénybe vett kereskedelmi hajók segítségével). A kiürítést az antant hajóegységek Durazzó (Albánia fő kikötője) bombázásával igyekeznek megakadályozni, ám a császári és királyi haditengerészet fedezete alatt a kiürítés folyamatosan zajlik.

1918. október 4-én az Ohridi-tó körül állomásozó mintegy 3 000 magyar és néhány osztrák katona is megkapja a visszavonulási parancsot. Cattaró, a Monarchia déli hadikikötője irányba vonulnak vissza gyalogosan.

1918. november 3-án a Monarchia aláírja a fegyverszüneti egyezményt Padovában.

1918. november 5-én a francia hadsereg és flotta egységei (a francia KABYLE romboló) megérkeznek Cattaróba. Az antant egységek még aznap megkezdik a kikötő aknamentesítését. November 8-án hozzájárulnak ahhoz, hogy az egykori osztrák-magyar hadihajók a Monarchia délszláv népeinek küldötteiből alakult Délszláv Nemzeti Tanács által kijelölt jugoszláv őrizet alatt maradjanak, feltéve, ha fedélzetükön tartózkodó legénység létszáma nem elég a hajók irányításához.

II. A tragédia:

1918. november 22-én Az Ohridi-tó mellől visszarendelt 3 000 fős magyar haderő 2 500 tagja az albán és montenegrói hegyeken át vezető gyalogmenet után megérkezik a Cattarói-öbölbe, ahol a fiumei székhelyű M. Kir. Adria Tengerhajózási Részvénytársaság BÁRÓ KEMÉNY (II) gőzhajója horgonyoz, a párizsi illetőségű francia Louis Jacques Atger parancsnoksága alatt. A kapitány feladata a balkáni frontról visszatérő alakulatok repatriálása, ezért felveszi a katonákat, s elindul velük Spalato (ma: Split) érintésével Fiume (ma: Rijeka) felé.

A hajó fedélzetén iszonyatos a zsúfoltság (elvégre ömlesztettáru- és nem személyszállító hajóról van szó). Sok katonának, csak a fedélzet alatt, a hombárokban jut hely, ahol fa- és fürészáru-rakományt, szenet, illetve a szárazföldi hadseregek álltainak ellátásához szükséges szalmát tárolnak. Azok, akiknek csak a fűtetlen és részben a vízszint alatt lévő (tehát kívülről még a tenger által is hűtött) sötét rakterekben jutott hely, a szalmára heverednek és tűzrakással igyekeznek védekezni a november végi éjszaka dermesztő hidege ellen.

Almissa (ma: Omis) közelében tűz üt ki a raktérben. A tűz pontos oka nem tisztázott, mindenesetre a gyúlékony anyagokkal (fával, szalmával és széngázokkal) teli zárt térben gyorsan elterjedtek a lángok. Atger kapitány, Boinotz főgépész, Kumbatovic mérnök és Culjak kadét siet a raktérbe zárt emberek kiszabadítására és a sérültek segítségére. A rakteret fedő deszkázat azonban addigra már belülről átégett, így, amikor rálépnek, beszakad alattuk, s a lángoló mélységbe zuhannak. A hajó irányítás nélkül marad.

A maradék legénység ekkor a leggyorsabban igyekszik elérni a közeli Spalato kikötőjét, ahol a Szent Péter móló mellé kötnek ki a hajóval, amelyen még mindig tombol a tűz. Az életben maradottak itt elhagyják a hajót, amelyen a helyi tűzoltóság igyekszik megfékezni a lángokat. A helyi lapok beszámolói szerint a tűz akkora, hogy estig sem sikerül eloltani az erejüket megfeszítve dolgozó tűzoltócsapatoknak. Amikor végül kihunynak a lángok, senki sem akad, aki behatolhatna a kiégett rakterekbe, a mérgező füst miatt, a füst sűrű függönyén áttekintve azonban olykor feltűnnek az odalent szénné égett emberek holttestei, akik hiába igyekeztek menteni az életüket.

Az izzás csak november 23-án szűnik meg. Ekkor lehet először felmérni a veszteség mértékét. A 4 tengerész holttestét másnap a Szent Antal templomban ravatalozták fel, s a Sustipan temetőben helyezték örök nyugalomra. A francia trikolórral letakart koporsóikat 2 francia tengerész vitte, s a város lakossága kísérte. A Zvojnimir gyermekkórus az „Ethernal father” kezdetű tengerész himnuszt énekelte, az osztrák-magyar várost megszállva tartó szerb hadsereg alakulatai pedig három díszsortüzet lőttek. A tűzvészben elpusztult magyar katonák maradványait ugyanitt helyezték el. Mivel lehetetlen volt az azonosításuk, a raktérből kiemelt tetemeket egyetlen közös sírba temették. Eközben – mintegy végzetszerűen – erős déli szél támadt, amely eltépte a BÁRÓ KEMÉNY köteleit, amelyek a parthoz kötötték. A hajó személyzet nélkül állt, s elkezdett kisodródni a kikötőből. Egy közelben álló kikötői vontatónak sikerült megállítania még azelőtt, hogy baj történhetett volna.

III. A hajó:

A BÁRÓ KEMÉNY (II) a társaság 1898-ban elsüllyedt azonos nevű áruszállító hajójának pótlására 1899-ben épült az angliai Middlebrough-ban. Hossza 97,5 m, szélessége 12,9 m, térfogata 2 710 tonna volt és ömlesztett árut szállított az adriai- és a földközi-tengeri, illetve Európa atlanti kikötői között. 1922-ben eladták, új tulajdonosa az olasz Volosca Hajózási Vállalat lett, amely a MAMELInévre keresztelte. 1925-ben az olasz Lloyd vette meg, amely RECIFE néven üzemeltette. 1947-ben hadikárpótlásként brazil tulajdonba került, ott is bontották szét 1949-ben.

IV. Források:

http://www.lokalpatrioti-rijeka.com/forum/viewtopic.php?p=98297

http://www.klub-susacana.hr/revija/clanak.asp?Num=101-102&C=15

http://www.hajoregiszter.hu/hajoadatlap/baro_kemeny_2_/1239

http://www.hajoregiszter.hu/katalogus/tengeri_gozhajok;C,II./baro_kemeny_1_tipusu_egycsavaros_tengeri_aruszallito_gozhajo/1391

A történtekről egyesületünk elnöke interjút adott Kovács Olivér számára, aki a Műemlékem.hu oldalon közölt cikkében használta fel azt a fenti információkkal egyetemben.

2018. szeptember 5-én került sor a National Geographic ismeretterjesztő televíziós csatorna „Lecsapolt óceán” c. sorozata harmadik évadának premier előtti vetítésére. A filmbemutatót követően Böszörményi Edit, jelentős nemzetközi projektjei mellett a Magyar Búvár Szakszövetség tudományos munkáját is támogató tengeri régész, GIS szakértő, valamint dr. Tóth János Attila búvárrégész tartott előadást. Az eseményről dr. Balogh Tamás egyesületünk elnöke, egyben a Magyar Búvár Szakszövetség elnökségének tagja tudósít.

1. kép: A "Lecsapolt óceán" c. dokumentumfilm-sorozat plakátja (forrás: national Geographic Channel)

Az új évad nyitó epizódjának vetítését megelőzően Lontai Ildikó, a rendezvény házigazdája elmondta, hogy a szeptember 13-tól csütörtök esténként 22:00 órától sugárzásra kerülő adás-sorozat apropóját a megelőző két évad epizódjainak sikere, a tenger alatti kutatások iránti érdeklődés szolgáltatta. Így – bár a megelőző két évben alkalom-szerűen sugárzott epizódok még nem álltak össze egy tényleges évaddá – idén, a nagy sikerre való tekintettel, a csatorna egy egész évadra való epizód sugárzása mellett döntött. A szeptember 13-án adásba kerülő első rész három kincses hajó, az 1740-ben elsüllyedt holland ROOSEVIJK, az 1622-ben elsüllyedt spanyol ÑUESTRA SEÑORA de ATOCHA és az 1942-ben elsüllyedt HMS EDINBURGH történetét és az elsüllyedt kincsek feltárását tekinti át. A sorozatról kiadott sajtóanyag ide kattintva letölthető.

2. kép: A hajómodell, mint a régészeti rekonstrukció eszköze. A képen a ÑUESTRA SEÑORA de ATOCHA hajótörését ábrázoló dioráma. (Forrás: http://www.thehistoryman.com/gallery-2.html)

A vetítést követően Böszörményi Edit, a southamptoni egyetemen végzett, képzett tengeri régész (maritime archaeologist) – aki dolgozott a filmben látható holland hajó roncsainak feltárását vezető Martijn Manders régésszel is – ismertette a műsorban látott tengermélyi kutatások történeti, tudományos és műszaki hátterét. Kiemelte, hogy a víz alatti régészeti kutatások tárgyát nem csak a hajóroncsok, hanem általában a kulturális örökség vízbe merült elemei jelentik, nemcsak a tengerekben, de minden víztestben, sőt – ha kell (hajók esetében pl. a gyártástechnológia egyes elemei, vagy a fellelhető analógiák, stb. felkutatására) – akár a parton is.

3. kép: Böszörményi Edit előadása (Forrás: dr. Balogh Tamás)

Egy szóval minden, ami a kultúránkban a vízhez kapcsol bennünket, az a víz alatti régészeti kutatások tárgya is egyben, s ez a tudományterület arra a kérdésre válaszol elsősorban, hogy hogyan van hatással a víz közelsége az emberek életére. A valódi kincs tehát: az információ. A világ legnagyobb múzeuma pedig – ahonnan a legtöbb információ megismerhető – valóban a tenger.

A tengeri régészet, mint önálló tudományterület, kialakulásának történetét három hajóroncs feltárása jelzi. Az 1900-1901 között feltárt antiküthérai ókori görög hajóroncs – amelynek maradványai közt az egyik leginkább zavarba ejtő mechanikus szerkezetet is megtalálták – s az 1907-13 között feltárt Mahdia-i hajó; amelyek kutatását a régészek még csak a felszínről felügyelték, a víz alatti lelőhelyet és a leleteket azonban szivacshalász búvárok kezelték. Az 1954-es Gelidonya-i és Uluburun-i bronz kori hajóroncs (https://www.brown.edu/Departments/Joukowsky_Institute/courses/maritimearchaeology11/files/18756378.pdf; https://www.jstor.org/stable/pdf/1005978.pdf?seq=1#page_scan_tab_contents); volt az első, amelynek a feltárásába a régészek már búvárként, közvetlenül a lelőhelyen kapcsolódtak be.

A feltárás módszereinek kibontakozásával a technika is fejlődött:

1. A Gelidonya-i roncs kutatásán dolgozó Marty Klein megalkotta az oldalpásztázó szonárt (side-scan sonar), amely kirajzolja a meder topográfiáját, így könnyebb a tájékozódás.
2. Később megjelentek a meder alatti profilalkotók (subbottom profilers), amelyek csak egy pontot mérnek (ahonnan a jel visszaverődik), ezzel segítik az üledék alatti struktúrák azonosítását, anyaguk meghatározását.
3. Végül kifejlesztették a magnométereket is, amelyek elkülönítik a fát és a fémet, ezért elsősorban akkor hasznos segédeszközök, ha már tudjuk, hogy hol keressünk.
4. A korszerűbb képalkotó eljárások között pedig megtalálható a fotogrammetria, amely a kétdimenziós fotókból épít háromdimenziós képet, amelyet a 3D nyomtatás fejlődésének köszönhetően ki lehet nyomtatni. Mindez egyformán segíti a kutatást és a múzeumpedagógiát is, hiszen a leletek így a kutatók és az érdeklődők számára is kézzel foghatóvá válnak.
5. A kutatást segítő eszközök között régóta ismert az iszapszivattyú, amely a látótávolságot nem csökkentő módon megmozgatja az üledéket (ennek agresszívabb fajtája a ventilátoros szivattyúk alkalmazása, ami vitatott). Az eszközök legújabb generációját a kiterjesztett valóság jelenti (a jelen állapot a virtuális valósággal kiegészítve), ami a változások látványos érzékeltetésére alkalmas (s különösen a fiatal érdeklődő korosztályt vonzza).
6. A geoinformációs (vagy térinformatikai) rendszer – GIS pedig mindezen eszközök és eljárások révén kinyert adatokat kombinálja és alakítja adatbázissá, ami tovább is küldhető, ezért a régészetnek az információszerzésen (felmérésen és dokumentáláson) túl a legfontosabb célját jelentő információ-megosztásnak is a leghatékonyabb eszköze.

4. kép: A roncsok hagyományos szakrajza (fent) és szonár-képe (lent). A svéd MARS hadihajó roncsainál végzett kutatás eredményei. (Forrás: https://dyk.net/art/fyndet-av-mars-%E2%80%93-%C3%A4ntligen-hittad-efter-447-%C3%A5r-havets-botten)

5. kép:  A MARS roncsainak fotogrammetriai eljárással készített óriás fotómozaikja (fent) és a legmodernebb 3D felmérés alapján készített 3D nyomtatás eredménye (lent). (Forrás: https://all3dp.com/mcor-3d-printing-breathes-new-life-sunken-warship/)

Ezt az eszközállományt és a kezeléséhez szükséges tudást mozgósítani tipikusan nemzetközi összefogással lehet, ami már önmagában is jól rímel arra, hogy a víz alatti kulturális örökség is globális és multikulturális, azaz: a miénk, közös örökségünk, amelyet nem eltulajdonítani, hanem bemutatni kell (ahogyan Angkor templomainál sem jut eszébe a látogatóknak letörni és hazavinni egy darabot az épületekből, ugyanígy a víz alatti lelőhelyek tekintetében sem lenne szabad, hasonló önkorlátozás azonban még távolról sem általános). A víz alatti régészeti munka ismeretanyaga és eszköz- illetve szervezetrendszere mindazonáltal már az egykori koloniális múltat maguk mögött tudó délkelet-ázsiai országokban is gyorsan fejlődik. Vietnámban például a kulturális örökség védelméért felelős intézetnek saját búvárcsoporttal működő búvárrégészeti osztálya van. Így nem kell tétlenül várniuk, hogy az ország víz alatti örökségének lelőhelyei dokumentálatlanul megsemmisüljenek.

A víz alatti régészek munkáját a lelőhelyen elvégzett munkafolyamatokon kívül szárazföldi munka egészíti ki, amit az információkat hordozó leletanyag dokumentálása követ. Mindezek alapján elmondható, hogy kincsvadászat és régészet nem összeférhető. Előbbinél ugyanis a megfelelő dokumentáció és a szakszerűség is jellemzően hiányzik (sokszor csak az úgynevezett „kincs”-re koncentrálnak, s a kincset érő információkat hordozó többi leletanyagot elpusztítják a hozzáférés érdekében), amint az a Belitung és a Geldermalsen roncsok esetében is történt.

A víz alatti kulturális örökségi értékek megőrzésének és bemutatásának az egyik kiemelkedő jó példája a Vasa roncsának konzerválása (melyről az érdeklődők bővebben is olvashatnak egyesületünk hírlevelének 2009. évi 3. számának 7. oldalán).

Tóth János Attila, a Ráckevei Múzeum munkatársa, az Argonauta Kutatócsoport vezetője ezt követően a magyarországi belvizekben talált régészeti leletekről beszélt.

Elmondta, hogy az ő fogalmai szerint a víz alatti régészet szakma és tudomány, amely a bűnügyi helyszínelők munkájára hasonlít, amennyiben a tárgyi nyomokból következtet az egykori eseményekre. Az ember számos tárgyat készített és sokféle módon gyakorolt hatást a környezetére. Ennek víz alá került nyomait kutatja a búvárrégészet. A lelőhelyek pedig sérülékenyek, amelyeket a leletek elmozdítása ráadásul meg is változtat.

Előadásában ő is kitért a víz alatti régészeti tevékenység történetiségére az asszíroktól, s az antikytherai roncstól, Jacques Yves Cousteau és Gerorge F Bass munkásságán keresztül napjainkig, utalva rá, hogy – a régészet módszereinek, technikai eszközeinek fejlődése (hatásterületének kiterjedése) révén nem túlzást azt állítani, hogy a „múlt most születik” (hiszen az új eszközök és eljárások révén számos lelőhely korában ismeretlen vagy elérhetetlen volt).

A búvárrégészet hazai viszonyairól szólva elmondta, hogy hazai belvizeinkben a látótávolság általában 0,6, télen legfeljebb 1 m (ezért nem lehetséges olyan látványos víz alatti fényképeket publikálni, mint a tengermélyi kutatásokról). Ezen kívül ráadásul erős sodrás nehezíti a búvárok dolgát. A Duna ennek ellenére értékes lelőhely, hiszen az európai történelemnek évszázadokon keresztül hasonló jelentőségű „országútja” volt, mint később az Atlanti-óceán. A Dunából sikerült feltárni már például dobozos szerkezetű, „v”-alakú orrú, álló tattükörrel és egy darabból készített bordákkal épült Anjou-kori hajómalmot (ez az ország legrégebbi ismert hajólelete), Ráckevén dereglyét, Drávatamásinál török kori monoxilonokat (egyetlen fatörzsből vájt csónakokat), s végig a folyó mentén az egykori római határvédelmi rendszer, a limes elemeit (, mint pl. a szigetújfalui erődöt).

A hazai lelőhelyek egyik legérdekesebb eleme a Balatonban található, a Fűzfői-öbölben, ahol alacsonyabb vízállás melletti bronzkori partvonal nyomati tárták fel a búvárok (amelyek a tópart más részein is megtalálhatók, Sajkodnál például szintén bronzkori leletekre bukkantak). A lelőhely kutatása a bronzkori tárgyi leletek feltárása mellett még az egykori klíma azonosításához is segítséget nyújthat, ami akár az Északi-tengertől elöntött Doggerland-hoz hasonló kutatási lehetőségekkel kecsegtethet.

A lelőhelyek bolygatását mindenképpen célszerű elkerülni, akár amatőrökről, akár régészekről van szó. A paleolit lelőhelyek hazai kutatása például az összes ott talált leletanyag elmozdításával járt, így azokon a lelőhelyeken már nincs mit kutatni, hiába áll rendelkezésre ma már fejlettebb kutatási technológia. A leletek elmozdítása ráadásul a folyamatos állagmegóvásuk kötelezettségével is jár, így – ha arra nincsenek meg a feltételek – a feltárás akár a leletek pusztulásával is járhat. A Duna partján talált második világháborús B24-es repülőgép-maradványnak a napokban történt kiemelése és Szolnokon történő elhelyezése – amelyben a háborús roncsok tekintetében illetékes Hadtörténeti Intézet és Múzeum felkérésére szakértőként közreműködött – szintén felveti ezt a kérdést.

6. kép: A szonárfelvétel a rétegzett bronzkori partvonal metszetét mutatja a Fűzfői-öbölben. (Forrás: https://buvarregesz.blog.hu/)

A lelőhelyek szakemberek számára történő felderítésében a napjainkban kibontakozó közösségi régészet ugyanakkor jó lehetőséget kínál, s ez egyúttal a lelőhelymentés egyik lehetősége is.

„A hatalmas hajókolosszusra s az ahhoz fűzött reménységeinkre reájuk borult az Adria sötét víztömege, mindent magába zárt a tenger hullámsírja. Nekünk nem maradt egyéb a gyásznál, a mélységes fájdalomnál, mellyel nagy veszteségünket elsiratjuk, s a kegyeletes emlékezésnél, melyet szívünkbe zárunk.” – írta elődszervezetünk, a Magyar Adria Egyesület’Tenger’ c. folyóirata 1918. évi VI-VII. számában. Az elődök nyomában járva száz év múltán most mi emlékezünk az 1918. június 10-én hajnalban történtekre.

1. ábra: A 'Tenger' c. folyóirat tudósításának első bekezdése

A csatahajó a legnagyobb kaliberű tüzérséggel (30,5-46 cm) és a legvastagabb páncélzattal (20-40 cm) ellátott 30 000-60 000 tonna vízkiszorítású hadihajó. A különböző alakzatú kötelékekben felvonuló csatahajók feladata a tengeri csaták eldöntése, az ellenséges flottaerő megsemmisítése és az ellenséges partvidék katonai létesítményeinek lerombolása volt. Szén-, majd olajtüzelésű kazánjaik és nagy teljesítményű gőzturbinás hajtóműveik révén elérhető nagy sebességük (12-22 csomó, azaz 22-41 km/h) nagy távolságokra bevethetővé tette őket, így azokat – a repülőgép-hordozók és a rakéták megjelenéséig – a flotta fő csapásmérő erőinek tekintették. A többi hadihajótípus eredetileg alárendelt szerepet játszott: a csatahajót segítették feladata végrehajtásában.

A csatahajók a XVIII. századi, fából készült vitorlás sorhajókból fejlődtek ki. A XIX. század végére már számtalan méretben és formában készültek, egyvalami azonban közös volt mindegyikben: a hadiflották legnagyobb és legerősebb egységei, igazi „úszó várak” voltak. Különböző kísérleti típusok után 1905-ben Nagy-Britanniában született meg a modern csatahajó, a Sir John Fisher admirális által tervezett Dreadnought (ejtsd: drednót, jelentése: „Ne félj semmitől” – régies angol kifejezés az admirális jelmondatából: „Fear God, dread nought!”, vagyis „Féld Istent, és ne félj semmitől!”). A hajót már nem a régi, korszerűtlen dugattyús gőzgépek, hanem gőzturbina hajtotta előre, fedélzetén pedig 5 db páncélozott forgó lövegtoronyban párosával állították fel a 30,5 cm-es páncéltörő ágyúkat. A forgó ágyútornyok – mint megannyi önállóan harcoló kis erőd a hajó fedélzetén – a hajó haladási irányától függetlenül (tehát akár menekülés közben is) folyamatosan tűz alatt tarthatta az ellenfelet. A tornyokat és a hajó oldalát többszörösen edzett, hengerelt acéllemezekből álló – helyenként akár 40 cm vastagságú – páncél borította. A hajótest belsejét pedig egymástól vízmentesen elzárható rekeszekre osztották. A Dreadnought ezekkel az újdonságokkal új típust teremtett és meghatározó szerepet játszott a hadihajók fejlődésében. Felépítését követően rövidesen valamennyi tengeri nagyhatalom dreadnought-ok gyártásába kezdett.

2. ábra: A világháborút megelőző flottaverseny (jobbra). William Schultz karikatúráján (balra) pedig a brit és a német tengerészet látható: "Hogyan is nyújthatnának kezet egymásnak?"

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban kezdett hozzá első, tisztán dreadnought-okból álló hajóhad-osztályának felépítéséhez. Az új osztályba négy egység – a Viribus Unitis (1911. 06. 24.), a Tegetthoff (1912. 03. 11.), a Prinz Eugen (1912. 11. 30.) és az utolsóként vízrebocsátott Szent István (1914. 01. 18.) tartozott, amelyek ugyanazon tervek alapján épültek fel, tehát egymás testvérhajóinak számítottak. Az első hajót Ferenc József császár és király jelmondata után Viribus Unitis-nak nevezték (régi latin kifejezés, jelentése: „Egyesült erővel” – utalás a soknemzetiségű Monarchia népeket egyesítő funkciójára), a típus mégis a második egység, az 1866-os lissai ütközet osztrák tengerész hőséről elnevezett Tegetthoff után kapta a nevét. A hajók tervezésével a kor leghíresebb osztrák-magyar hajóépítő mérnökeit, a cseh származású Siegfried Poppert és Theodor Novotnyt, valamint a magyar Scharbert Gyulát és Schlesinger Károlyt bízták meg, akik világviszonylatban is új és mintaadó konstrukciót alkottak. 

A dreadnought-ok tervezésében az 1910-es évektől kezdve az egyik legfontosabb szempont az ágyútornyok célszerű elhelyezése volt. A forgó tornyokat úgy kellett felállítani, hogy a fő lőirányokba – előre, oldalra és hátra – a lehető legkedvezőbb kilövéssel rendelkezzenek. Az osztrák-magyar tervezők ezt úgy érték el, hogy a lövegtornyokat a hajófedélzet középvonalára állították egymás után egy sorba, de két szintre, vagyis a magasabban elhelyezett lövegtornyok ágyúi akadálytalanul ellőhettek az alacsonyabban elhelyezett tornyok felett. Ráadásul a tornyokból elegendő volt kevesebbet alkalmazni, mint más nemzetek dreadnought-jai esetében, hiszen az osztrák-magyar mérnökök – a történelemben első ízben – a Tegetthoff-osztály hajóinak mindegyik lövegtornyába 3-3 ágyút építettek. Leleményességüknek köszönhetően így a nehéz páncélzatú, súlyos – a hajó súlyát növelő és ezzel a sebességét korlátozó – lövegtornyokból 4 db is elég volt ahhoz, hogy a hajók ugyanolyan tűzerővel rendelkezzenek, mint a többi flotta hasonló hajói. Valójában az osztrák-magyar hajók még erősebbek is voltak, mint a legtöbb rivális dreadnought, hiszen az 1910-es években még az 5 lövegtornyos 10 ágyús konstrukció volt a legelterjedtebb. Így a Popper-Novotny-Scharbert-Schlesinger tervezőgárda egy „világszabadalom”, az úgynevezett hármas (vagy tripla csövű) ágyútorony első megalkotójává vált (az ötletgazda azonban két olasz haditengerész mérnök volt, Vittorio Cuniberti, a csupa nagyágyús csatahajó - "all big-gun battleship" - és Edoardo Masdea, a háromcsövű lövegtorony koncepciójának megalkotója, akiknek javaslatait követve készült a Dante Alighieri olasz csatahajó, amely azonban annyira lassan épült, hogy a Viribus Unitis megelőzte, így az osztrák-magyar hadihajó lett a világ első hármas lövegtornyokkal felfegyverzett csatahajója).

3. ábra: A Tegetthoff-osztály tervezése során az ideális lövegelrendezést keresték (jobbra). Az 1909 márciusi 4 lövegtornyos 8 löveges előtervek helyébe hamarosan 5-6 lövegtornyos 10-12 löveges koncepciók léptek, végül 1909 április 27-én megszületett a végleges, 4 lövegtornyos, 12 löveges terv. Közben látványtervek is készültek. Az Osztrák Flottaegylet képeslapok kibocsátásából befolyt jövedelemmel is támogatta az építkezést. A képeslapokon a VI-os (jobb oldalon felülről a negyedik) és a VIII-as (jobb oldalon felülről az ötödik) előtervet is ábrázolták (balra). A nehéz háromlábú - tripod - fémárbocokat végül elhagyták.

A leleményért azonban nagy árat kellett fizetni: A Monarchia tengerészeti költségvetése gyorsan nőtt, ám azt teljes egészében új hadihajók építésére fordították. A gyártó, de még inkább a javító-kapacitás fejlesztése elmaradt. Így a legnagyobb dokk is csak legfeljebb 20 000 tonna térfogatú hajótestet tudott befogadni. Ez pedig azt jelentette, hogy a mérnökök kezdettől fogva jelentős méretkorláttal szembesültek: az általuk tervezett hajó nem lehetett nagyobb 20 000 tonnásnál. Az összes fegyvert, gépet és páncélt egy ekkora hajótesten kellett biztonságosan elhelyezni. Ez pedig kivételesen nehéz feladatnak bizonyult, amit csak nagy nehézségek és kompromisszumok árán sikerült megoldani: a hajók (annak érdekében, hogy bármelyik másik flotta dreadnoughtjaival szemben sikerrel helyt állhassanak) a méretükhöz képest erősen túlfegyverzettek lettek, a felső fedélzeten felhalmozott fegyverzet és páncélzat súlya hátrányosan befolyásolta a stabilitást. A hajók a maximális sebességgel végrehajtott fordulás közben annyira megdőltek, hogy a kormánylapátjuk legnagyobb kitérését korlátozni kellett (a legnagyobb kormánykitérést csak alacsony sebesség mellett engedélyezték). A víz alatti (pl.: torpedó-) robbanásoknak ellenállni hivatott hosszanti páncélozott válaszfalat pedig a hajótest külső oldalfalához csak túlságosan közel - az ideális 4,5 méterhez képest alig 2,5 méternyire - tudták beépíteni (a 20 000 tonnás felső határ miatt nem építhettek nagyobb hajótestet, így viszont nem maradt több hely).

A Tegetthoff-osztályú hajók felépítése közvetlen hatást gyakorolt a hazai ipar fejlesztésére is, hiszen – a német gyártmányú horgony, horgonylánc és a hajócsavarok kivételével – minden alkatrész és gép, valamint a felszereléshez szükséges hadianyag osztrák-magyar üzemekben készült. A hajótest elkészítése 21 000 000 koronába került, a fegyverzet és a páncélzat – tehát a teljesen felszerelt hajó – további 60 000 000 koronát igényelt. És ez csak egyetlen csatahajó ára! A Monarchia számára alapvető érdek volt, hogy ezt a pénzt belföldön költsék el. A hajótesteket a trieszti hajógyárban készítették (Stabilimento Technico Triestino - STT), az ágyúkat az Emil von Škoda alapította pilseni fegyvergyárban gyártották (Waffenfabrik der Škodawerke AG), a páncélzatot a csehországi Witkowitz Acélmű szállította, a gépeket – kazánokat és turbinákat – pedig a polai haditengerészeti hajógyár, az Arzenál (K.u.K. Konstruktionsarzenal Pola) készítette. A gyártási folyamatba magyar gyárak is bekapcsolódtak: az ágyúkhoz szükséges lőszert Diósgyőrben, az elektromos vezetékeket és felvonókat pedig a Ganznál Budapesten gyártották. Köteleket a Szegedi Kenderfonó biztosított.

A hatalmas bevétel a magyar politikusokat és üzletembereket is arra ösztönözte, hogy a négy Tegetthoff-osztályú hajó építéséből Magyarország is hasznot húzzon. Rövidesen azt követelték, hogy a négy hajó közül legalább az egyik Magyarországon, magyar gyárban és kizárólag magyar anyagokból épüljön. A megrendelés elnyerése érdekében a Ganz Gépgyár egyesült a Danubius Hajógyárral és megvásárolták az akkor Magyarországhoz tartozó tengerparti Fiuméban működő kis Howaldt Hajógyárat, amelyet jelentős állami támogatással Magyarország legnagyobb hajógyárává fejlesztettek. Az gyáróriás hosszas politikai és pénzügyi alkudozások után 1911. január 31-én megkapta a hőn áhított megrendelést. Bizonyossá vált, hogy magyar csatahajó épül, amit az uralkodó 1913 áprilisában azzal is megerősített, hogy a hajó számára a Szent István név használatát engedélyezte.

4. ábra: A csatahajósor Polában, a központi hadikikötőben. Előtérben a Szent István.

A Szent István csatahajót közkedvelt rövidséggel csak úgy emlegetik, mint a „Magyarországon valaha is épült legnagyobb hajót”. Valóban az volt. Ezen kívül a Szent István csatahajó volt a Magyarországon épült első és utolsó csatahajó, s egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia legmodernebb, legnagyobb és legerősebb hadihajója. Az alábbi táblázatban összefoglaltuk azokat az adatokat, amelyek segítségével pontosabb képet alkothatunk arról, hogy tulajdonképpen mekkora is volt ez a „legnagyobb hajó” (a „H/…” jelzés a kaliberhosszúságot jelöli, vagyis azt, hogy az ágyúcső hossza a lövegátmérő hányszorosa). 

Bár a Szent István csatahajó építéséhez a Viribus Unitis terveit használták fel, a magyar hajógyár a korábban befejezett egységek működése során szerzett tapasztalatok ismeretében néhány ponton módosította, korrigálta az eredeti terveket. A Ganz-Danubius Hajógyár mérnök csapatát (Hegedűs Béla, Ferdinánd Lajos, Mazurka József, Zimlitz József) Kaplanek József vezette. Az általa javasolt átalakítások eredményeképpen a Szent István a testvérhajóihoz képest nagyobb hatásfokú, jobb kazánokat és megbízhatóbb turbinákat kapott. Az új turbinákat irányváltás után is használhatták, vagyis előre- és hátramenetben egyaránt alkalmasak voltak a hajó meghajtására, míg az osztrák gyárban épült testvérhajóknak külön-külön turbinákra volt szüksége az előre- és a hátramenethez. Ez az oka annak, hogy a Tegetthoff–osztályú testvérhajók 4, míg a Szent István csak 2 hajócsavarral rendelkezett.

A hajót 1915-ben állították szolgálatba. A Szent István élete java részét gyakorlatozással töltötte. Első igazi bevetésére 1918 júniusában került volna sor, amikor az osztrák-magyar haditengerészet frissen kinevezett új főparancsoka, Horthy Miklós ellentengernagy elhatározta, hogy a korábbi vezetéssel ellentétben a flotta legnagyobb és legütőképesebb egységeit is beveti, ezúttal nem a védekezés, hanem a támadás érdekében.

Horthy az osztrák-magyar tengeralattjárók Földközi-tengerre való akadálytalan kijutását és visszatérését akadályozó, az Otrantói-szorosban kiépített műszaki zár megsemmisítése érdekében már több sikeres hadműveletet végrehajtott a háború folyamán, 1917. május 15-én végrehajtott győzelme máig emlékezetes maradt. 1918-ban azonban arra készült, hogy a minduntalan újjáépített zárat őrző hadihajókon kívül, az azok védelmét ellátó nagy csatahajóflotta egységeit is megsemmisítse, s ezzel az antant délkeleti hadszíntérre koncentrált flottaerőinek zömét szétzúzza. Erre tekintettel került bele a meglepetésre alapozott hadműveletbe a Szent István.

A Szent István azonban maga vált meglepetés áldozatává: a felvonulási terület mellett fekvő kicsiny Premuda-sziget előtt, 1918. június 10-én a hajnali órákban torpedótámadás érte. A hátsó kazánház és néhány széntároló megsérült, de a hajó – csökkentett sebességgel – egy ideig még folytatta az útját, s a közeli sziget felé vette az irányt. 10 perc elteltével azonban a sérült hajó a belsejébe került több száz tonna víz súlyának engedelmeskedve 10°-ra megdőlt jobb felé, s az út folytatása lehetetlenné vált. A Szent István mégis csaknem három óra hosszat a felszínen maradt. Ezalatt az idő alatt a legváltozatosabb módokon próbálták megmenteni: lékponyvákat igyekeztek a lékekre húzni, majd amikor a ponyvák beszakadtak, a hajó egyenként 55 tonnás ágyúcsöveit is balra forgatták, a dőlés ellensúlyozása érdekében pedig vizet vettek fel a bal oldali kiegyenlítő tartályokba, míg a jobb oldalon betörő vizet folyamatosan szivattyúzták. A sebesült hajó partra vontatását is megkísérelték, ez a próbálkozás azonban sikertelen maradt.

5. ábra: A sérült Szent István (kép: Danijel Frka). A hajó 03:30-kor, a torpedótalálatok után szinte azonnal 10 foknyira megdőlt jobb felé. A parancsnok, Heinrich Seitz sorhajókapitány utasítására lezárták a sérült hátsó kazánházat, majd elkezdték elárasztani a bal oldali kiegyenlítő tartályokat. A Szent István még mindig menetben volt, s a parancsnok megkísérelte Brgulje felé fordítani. A haladás miatt a lékeken keresztül beözönlő víz válaszfalakra nehezedő nyomása gyorsan a sokszorosára nőtt, és az elülső kazánház is kezdett szivárogni. A gépészek és fűtők a vízbetörés mellett is próbálták fenntartani a nyomást, a hajó sebessége azonban 4,5 csomóra csökkent, majd 03:50-kor megállt. Az ellenárasztási művelet azonban mérsékelt sikerrel járt: a Szent István dőlése 7 fokra mérséklődött. Elrendelték a lékponyvák felszerelését, ám a nagyméretű (5 x 5 méteres) lékponyvákat nem sikerült a lékre húzni. Közben a parancsnok utasítást adott a tizenkét ágyúcső elforgatására, abban bízva, hogy az egyenként csaknem 55 tonnás csövek is hozzájárulnak a hajó helyrebillentéséhez. A négy hatalmas páncéltornyot a gőzhiány miatt megbénult gépek helyett kézzel kellett balra forgatni. Hiszen a hátsó kazánok kioltásával megszűnt a kielégítő gőzfejlesztés, a gőzzel hajtott villanygenerátorok leálltak, a hajón tehát jószerével már sem az elektromos sem a gőzüzemű energiaszolgáltatás nem működött. Az első kazántér még működő két kazánja csupán a szivattyúk és a szükségvilágítás működtetéséhez elegendő áramot termelt. A parancsnok ekkor a közelben haladó testvérhajó, a Tegetthoff segítségét kérte, hogy annak vontájában kísérelje meg elérni a partot. A vontatókábelt sikerült rögzíteni, ám egy (utóbb tévesnek bizonyult) tengeralattjáró-riasztás miatt a Tegetthoff leoldott és magára hagyta a sérült Szent Istvánt.

A Szent István testét a tervezői 11, egymástól vízmentesen elzárható rekeszre osztották, s úgy tervezték, hogy ha ezek közül bármelyik háromba behatolt a tenger, a csatahajó még úszóképes maradt. A sérülés mértékétől függetlenül azonban a hajó mindenképpen elsüllyedt, ha a két kazánházat magába foglaló két középső rekesz egyszerre sérült meg és a sérülést nem lehetett kijavítani. A kazánházak elárasztása ugyanis – a legnagyobb befogadóképességű rekeszek lévén – mindenképpen azzal járt, hogy a hajótestbe végzetes mennyiségű víz kerül. Amikor a torpedótalálattól megsérült hátsó kazánház végleg víz alá került, a legénység az első és a hátsó kazánház közötti vízhatlan rekeszfal megerősítésére fordította minden erőfeszítését. Röviddel hajnali 6 óra után azonban a rekeszfal nem tudott tovább ellenállni a hatalmas egyoldalú nyomásnak és átszakadt. Ezzel a Szent István sorsa megpecsételődött. A hajó felborult, majd 6 óra 12 perckor örökre eltűnt a hullámsírban. A Szent István egyike annak a kevés hadihajónak (a USS Arizona és az HMS Barham mellett), amelynek az elsüllyedését filmre vették. A filmből befolyó pénzt a Vöröskeresztnek ajánlották fel.

6. ábra: A Szent István felborul (kép: Andrew Wilkie). A felfordult hajótestet egy darabig még a felszínen tartotta az alászorult levegő, amelyet a betörő víz a fenékszelepeken keresztül kezdett kipréselni. Amikor megszűnt a felhajtóerő, a hajó elmerült. Mivel a süllyedés helyén mélyebb a tenger, mint, amilyen hosszú a hajótest, az elsőnek leérkező hajóorr a tengerfenéknek ütközve letört, miközben a tat még a felszínen lebegett egy rövid ideig, mielőtt az egész hajótest alámerült volna.

Mivel az Osztrák-Magyar Haditengerészetnél elvárták, hogy a tengerészek tudjanak úszni (a Monarchia 12 haditengerészeti toborzási körzetéből 4 Magyarország területére, természetes vizek, vízfolyások – a Duna-, Tisza-, Dráva-mente, Balaton – vidékére esett, ahol az ifjúság nagyobb arányban tudott úszni), a hajó 1087 főnyi legénységéből mindössze 85 matróz és 4 tiszt vesztette életét.

E csapás ellenére a flotta aktív maradt. Október 2-án, amikor antant hajók megtámadták Durazzo kikötőjét, az U-31-es búvárnaszád sikeresen megtorpedózta és harcképtelenné tette a brit Weymouth cirkálót. A flotta sikerei azonban nem tudták megváltoztatni a tényt, hogy a központi hatalmak elveszítették a háborút. A Monarchia minden fronton visszavonult. 1918. október végén a császár és király egy utolsó kísérletet tett a birodalom megmentésére: felhívást intézett a Monarchia népeihez, hogy alakítsák meg Nemzeti Tanácsaikat annak érdekében, hogy együttesen állapítsák meg az Ausztria-Magyarország helyén létrehozandó új, nemzeti etnikai alapú szövetségi állam alkotmányát. Az uralkodó különböző gesztusokkal igyekezett a birodalomban maradásra bírni az egyes nemzetiségeket: október 31-én a teljes flottát átadta a délszlávoknak. A gesztusokat azonban már nem méltányolta senki: az uralkodó nemes, de elhibázott proklamációja által legitimált Nemzeti Tanácsok ahelyett, hogy a császár szándéka szerint összegyűltek volna Bécsben a birodalom újjáalakítására, sorra mondták ki a Monarchiától való elszakadást...

A Szent István csatahajó roncsait azóta megtalálták, s feltárták a magyar búvárok. Legutóbb tíz éve, 2008-ban járt a helyszínen a Magyar Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred (a cs. és kir. Haditengerészet mai magyarországi utódszervezete) búváraival kiegészült magyar búvárcsoport Zelenák József vezetésével, akinek köszönhetően tíz éves szünet után újraindulhattak a tudományos igénnyel végzett magyar részvételű kutatások. Az expedíció több jelentős eredményt ért el, egyrészt hitelt érdemlő magyarázatot adott a hajótesten látható négy lék közül a nem torpedók ütötte lékek eredetére, másrészt a hajótest mindkét oldalán végighúzódó mély horpadások kialakulására vonatkozóan, első ízben előre jelezve a roncs közelgő összeomlását. Minderről a National Geographic Magyarország is beszámolt.

A Szent István maradványainak legaktívabb kutatója mindazonáltal Czakó László debreceni búvár, akinek fia, Ádám, a századik évforduló alkalmából szervezett nemzetközi búvárexpedíció tagjaként ezekben a napokban is a helyszínen tartózkodik azzal a céllal, hogy további ismeretekkel bővítse az eddig kialakult képet.

7. ábra: Büszkék vagyunk rá, hogy a cenetnáriumi expedíciót Kovács Kálmán és Varga János - egyesületünk modellező mesterei - alkotása, a Szent István csatahajó M=1:200 méretarányú makettje is segíti, amely 1995-ben készült a Magyar Búvárszövetség megrendelésére, s azóta a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum állandó hajózástörténeti kiállításának része  (jelenleg, a múzeum átalakítása miatt, átmenetileg "szolgálaton kívül"). (kép: Czakó Ádám)

A csatahajó elsüllyedésének centenáriuma alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) nemzetközi emlékkonferenciát rendezett Budapesten "Magyar Haditengerészek az első világháborúban" címmel, ahol a Szent István legjelentősebb hazai és külföldi kutatói tartottak előadást 2018. június 8-án.

Dr. Balogh Tamás, egyesületünk elnöke, a hajó történetével ismertette meg az érdeklődőket a fentiek szerint.

Krámli Mihály, a HIM kutatója, a magyarságnak a cs. és kir. Haditengerészetben betöltött szerepéről és első világháborús veszteségeiről számolt be. Elmondta, hogy 56 000 fő szolgált a flottánál, s a háború 4 éve alatt összesen 983 fő tűnt el vagy vesztette életét a harcokban. A sebesültek száma 313, a hadifogságba esetteké 690 volt. A legnagyobb veszteséget a Zenta cirkáló (174 fő) és a Szent István csatahajó (89 fő) elsüllyedése jelentette. A tengeralattjárós és a tengerészeti repülő fegyvernem vesztesége ezzel azonos nagyságrendű volt (101-101 fő), míg a Duna-flottilla veszteségei rendkívüli aktivitása ellenére is csekélyebbek voltak (62 fő). Az összes veszteségen belül a magyar honosok száma 313 volt (a Zentán 50, a Szent Istvánon 37, a tengeralattjárókon 14, a tengerészeti repülőkön 8, a Duna-flottillánál pedig 50 fő).

Czakó László az 1994-1997 közötti expedíciókon végzett munkájáról, a hajóroncs történetében az első hajóbelsőbe való behatolásról beszélt, ami lehetővé tette a 36 tárgyból álló leletegyüttesnek a kiemelését, amely ma az Isztria Múzeumban látható a horvátországi Pulában.

Danijel Frka horvát mérnök, búvár (a horvát víz alatti régészeti szolgálat együttműködő partnere) pedig a 2018 májusában végrehajtott osztrák-horvát expedíció legfrissebb eredményeit ismertette. Elmondta, hogy a horvát rendőröknek sikerült visszaszerezni a hajó harangját, amelyet a roncsot védő szabályokat és a tengerésztemető nyugalmát nem tisztelő, kegyeletsértő rablóbúvárok loptak el a roncsból, valamint, hogy a horvát búvárok megtalálták a csatahajó egykori tüzérségi távmérő-berendezését, amelyet a felszínre hoztak és - a visszaszerzett haranggal együtt - az Isztria Múzeumban konzerváltak.

Nagy örömünkre szolgált az emlékkonferencia külföldi vendégeként a mérnök úrral való találkozás, hiszen ő egyúttal igazi képzőművész is, aki a roncsokról készült művészi igényű, ugyanakkor mérnöki pontosságú ábrázolásaival alapvetően járult hozzá a roncsokról jelenleg ismert kép kialakításához. A mérnök úr a tengerről jött emberek nagyvonalúságával és nyíltságával felajánlotta, hogy rendelkezésünkre bocsájtja előadása képanyagát, amelyet örömmel osztunk meg az érdeklődőkkel.

8. ábra: A Szent István roncsai, a hajóharang és a távmérő a tengerfenéken történt megtalálásakor és restaurálását követően (képek: Danijel Frka). A hajótest sérülései az utolsó percekről árulkodnak: a felszínen árfordult, majd lesüllyedő hajó orra a fenéknek ütközve letört. A test az orr mögé zuhant, de közben balra és előre mozgott. Erre utalnak a jobbra kidőlt árbocok és az, hogy a letört 15 tonnás csónakdaru eredeti helyétől kb. 30 méterrel hátrébb esett. Az előre csúszó hajótest maga előtt tolta a letört orr-részt, végül a magatehetetlen kolosz-szus ráfutott az elakadt első ágyútoronyra, amitől kiemelkedett (a törésnél 1,8 m a szintkülönbség).

Az őszinte lelkesedése és viszonzást nem váró segítőkészsége iránti hála a bizonyosság érzésével tölt el azt illetően, hogy a Szent István felépítéséhez és a roncsai közös kutatásának eredményeihez hasonló nagy teljesítmények csak így, a kölcsönös megbecsülés és támogató együttműködés alapján állva érhetők el - amúgy "viribus unitis".

Ez az emlékkonferencia legnagyobb tanulsága, egyben a legszebb ajándék, amit kaphattunk. Köszönjük!

Bízunk benne, hogy értik és értékelik.

Egyesületünk mindenesetre igyekszik követni a jó példát, hiszen - amint azt az emlékkonferencián a HIM parancsnoka bejelentette - a HIM „Őfelsége hadihajója, az S.M.S. Szent István - 100 éves hadisír az Adriai-tenger mélyén”  címmel nyitja meg új időszaki kiállítását 2018. június 23-án 19.00 órakor, a magyar építésű csatahajó elsüllyedésének centenáriuma alkalmából. A kiállításon bemutatnak több ritkaságot, egyebek között Ferdinánd Lajos, I. osztályú hajóépítő mérnök személyes tárgyait - az 1914. január 17-i vízrebocsátás során viselt nemzeti színű, "Szent István" feliratos karszalagját - és  néhány egyenruha-darabját annak a Masjon Károly sorhajókapitánynak, aki az I. csatahajóosztály törzsfőnökeként az utolsók között hagyta el a süllyedő hajó fedélzetét. A hagyaték a szombathelyi Smidt Múzeum gyűjteményéhez tartozik, emellett a Magyar Nemzeti Múzeum és a komáromi Klapka György Múzeum is értékes tárgyakkal járul hozzá a kiállítás megvalósításához. A különleges tárlat a Szent István tragédiáját középpontba helyezve kíván emléket állítani az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének, valamint a fegyvernem állományában szolgáló sok ezernyi magyar matróznak, altisztnek és tisztnek, akik hősies helytállással vették ki részüket Ausztria-Magyarország, illetve a Magyar Királyság dalmát partvidékének védelméből, a part mentén élő lakosság ellátásából, és akik jelenlétükkel is jelentős olasz, valamint szövetséges tengeri erőket kötöttek le a Földközi-tenger medencéjében. A kiállítást egyesületünk modellező mestereinek - Dr. Csák Zsolt, Dr. Hüvös Ferenc és Kecskeméti József - alkotásai kísérik, valamint első alkalommal mutatkozik be a közönségnek tagtársunk, Gigler László fémből készült, hatalmas, M=1:100 méretarányú Szent Istvánja, az ország legszebb csatahajómodellje (az építéséről készült képsorozat első, második és harmadik része Barcsy Károly tagtársunk honlapján elérhető). 

A Honvédelmi Minisztérium államtitkára által megnyitott emlékkonferencia végén a résztvevők a Duna-partra sétáltak, ahol a magyar honvéd hadihajózás megalapításának 170. évfordulójára emlékezve koszorút engedtek a vízre az Országgyűlés előtt horgonyzó Lajta Monitor Múzeumhajó fedélzetéről. A rendezvény lebonyolítását a koszorúzás végrehajtásával Székely László hö. sorhajóhadnagy, egyesületünk hagyományőrző tagozatának vezetője és egyenruhás hagyományőrző alakulatának tagja, valamint Bauer József nyugállományú hosszújáratú tengerészkapitány tagtársunk segítette.

9. ábra: Baloldalon az emlékkonferencia előadói jobbról balra: Krámli Mihály, Kiss Gábor, Daruka Norbert, Kaiser Ferenc, Polgár Balázs és Balogh Tamás. Jobb oldalon Székely László a Lajta Monitor Múzeumhajó fedélzetén. (képek: Dévényi Veronika)

2018. április 26-án éppen 170 éve annak, hogy az Északnyugati-átjáró után kutató Sir John Franklin balvégzetű sarki expedíciójának túlélő tagjai jégbe fagyott hajóikat elhagyva megkezdték gyalogos visszavonulásukat a kontinens felé. Ebből az alkalomból megjelent írásunkkal – amely első ízben közli magyar nyelven az expedíció eltűnésével kapcsolatos inuit visszaemlékezéseket és gyűjti össze a teljes kutatástörténetet – az eltűntekre emlékezünk.

A teljes történet: http://hajosnep.hu/Media/Default/hu-HU/tevekenyseg/kiadvanyok/dr-balogh-tamas-eszak-csaloka-fenyei-az-eltunt-franklin-expedicio%20tortenete.pdf

Szerkesztett formában cikként feldolgozva a National Geographic Magyarország honlapján: http://www.ng.hu/Civilizacio/2018/05/09/Eszak-csaloka-fenyei

Rádióbeszélgetés az eseményekről (16:36:39-től): https://www.mediaklikk.hu/radio-lejatszo-kossuth/?date=2018-05-01_15%3A35%3A00&enddate=2018-05-01_17%3A40%3A00&ch=mr1

"Életükkel kovácsolták az utolsó kapcsot" - William Thomas Smith alkotása (1895). Forrás: National Maritime Museum, Greenwich (http://collections.rmg.co.uk/collections/objects/12764.html).

A címben szereplő "utolsó kapocs" azt az igényt hivatott kifejezni, miszerint Sir John Franklin befejezte az Északnyugati-átjáró addig még feltérképezetlen utolsó szakaszának felfedezését, jóval azelőtt, hogy Robert McClure 1853-ban áthaladt volna az átjárón a Csendes-óceán felől az elveszett Franklin-expedíció utáni kutatása során. Ezt az elképzelést Lady Jane Franklin széles körben terjesztette azután, hogy Francis Leopold McClintock 1857/59-es expedíciója megállapította, hogy Franklin egy McClure-étól eltérő másik úton valóban megteremtette a kapcsolatot az átjáró ismert nyugati és keleti szakaszai között, ám ezt a tényt - amelyet McLure sikere idején még nem ismertek - Franklin maga nem erősíthette meg, azelőtt, hogy az expedíciója elpusztult volna.

Azoknak, akik különleges könyvet keresnek:

A legnagyobb gyűjtők számos, eddig még sehol sem publikált képével illusztrálva jelenik meg júliusban egyesületünk elnöke, Dr. Balogh Tamás könyve az 1914-1918 között működött STATENDAM (II) óceánjáró, a "holland TITANIC" történetéről. A kötet részletes és fontos információkat, korabeli beszámolókat és a roncsokhoz vezetett búvárexpedíciók eredményeit tartalmazza. A Holland TITANIC c. kötet szinopszisa letölthető itt. Mintaoldalak elérhetők itt. A híres óceánjáró történetét az elsüllyedése óta eltelt 100 évben még soha nem dolgozták fel teljes körűen. A 160 oldal terjedelmű, 210 képpel illusztrált kötet könyvesboltokban nem kapható.

Azok, akik érdeklődnek a kötet iránt, vásárlásukkal egyben az óceánjárók jellegrajzait bemutató, az "Óceánjárók – az óceánjáró személyszállító hajók enciklopédiája" című nagy Liner-könyv megjelenését segítik. Az enciklopédia szinopszisa letölthető itt. Mintaoldalak: itt

További információk, kapcsolat és előrendelés: baloghtamas@ymail.com.

Frissítés:

Fotóriport a könyv nyomdába adásáról: itt.

Fotóriport a könyv első nyilvános bemutatójáról, Belfastban, az egykori Harland & Wolff Hajógyárban, a hajó szülőhelyén, napra pontosan a hajó elsüllyesztésének századik évfordulóján: itt.

Olvasói visszajelzések a kész könyvről: itt.