1918. október végén az osztrák-magyar uralkodó - Ausztriában I., Magyarországon IV. - Károly császár és király egy utolsó kísérletet tett a birodalom megmentésére: felhívást intézett a Monarchia népeihez, hogy alakítsák meg Nemzeti Tanácsaikat annak érdekében, hogy együttesen állapítsák meg az Ausztria-Magyarország helyén létrehozandó új, nemzeti etnikai alapú szövetségi állam alkotmányát. Az uralkodó különböző gesztusokkal igyekezett a birodalomban maradásra bírni az egyes nemzetiségeket: október 31-én a teljes flottát átadta a délszlávoknak. A gesztusokat azonban már nem méltányolta senki: az uralkodó nemes, de elhibázott proklamációja által legitimált Nemzeti Tanácsok ahelyett, hogy a császár szándéka szerint összegyűltek volna Bécsben, sorra mondták ki a Monarchiától való elszakadást. Az évfordulóra emlékezve Balizs Dániel írását közöljük.
Balizs Dániel 1986-ban született egy kis faluban az ország közepén. Hosszú ideig élt Szegeden, majd sokáig Budapesten, jelenleg Százhalombattán. A BME-n tanít és kutat, utazik és utazásokat tervez, közben verset ír. Publikált már többek között a Nyugat Plusz-ban, a Szófán, a Napút-on, az Opus-ban és a Nyitott mondatban. 2023 januárja óta a Litera-Túra Művészeti Magazin szerkesztője, ahol "Maszk mögött" című rovatában hetente egy-egy vers, próza vagy más művészeti alkotás keletkezésének hátterébe és titkaiba nyújt betekintést.
A lobogó bevonása előtt
"- Italia.
- Ilirska.
- Jugoslavia.
- Magyar.
- Deutsch.
A tengernagy a fejét vakarja. Amikor előző nap megkapta Bécs válaszát, hogy a legénység döntse el, mi legyen a flotta sorsa, azt hitte, lerúghatja magáról a felelősséget, ha szavaztat. A tengerészek harmada horvát, de akad köztük olasz, szerb, osztrák és magyar is bőven. Tudhatta volna, hogy ez lesz.
Aki eddig a Monarchiáért lapátolt, pucolta a fedélzetet, ágyúcsövet töltött, ürítette a latrinát, most mind-mind saját magát akarja úrnak. Akinek ez nem tetszik, döntse el hamar, mit tesz. Marad és szolgál tovább, vagy hazamegy. Bele is vetheti magát a kikötő vizébe, ha nem akar egy Monarchia nélküli világban élni. De azt is szaporán.
A tengerészek egymás szavába vágva kiabálják saját országuk nevét, egyre nagyobb a lárma. Ekkor megjelenik a tisztiszolga, táviratot hoz.
„A bécsi kormányzat a flottát haladéktalanul az újonnan megalakult jugoszláv kormánynak adja át. Vonatkozik ez minden felszíni és felszín alatti egységre, azok teljes felszerelésével együtt. A döntés azonnal hatályba lép.”
A tengernagyból nagy sóhaj szakad ki, ennek első fele elvesztett állásának és hatalmának szól, a második, nagyobbik része a megkönnyebbülésnek. Nem szeret dönteni, és csak ha nagyon muszáj, akkor teszi. Akkor is lassan.
Megfordul, és a horvátok éljenzése, a szerbek mohó pillantásai és a többiek dühös ordítása közben egy pillanatra megáll, nekidől a hajóhídra vezető lépcső korlátjának. A birodalom, amit eddig szolgált, nincs többé. Hitt benne, az utolsó percig, ahogy a császárban is. Hitt abban, hogy aki úr és aki szolga, annak úrnak és szolgának kell lennie örökké. Mert így van jól. És ennek most valahogy, valamiért vége.
Hirtelen azon kezd tépelődni, hogy hogyan és miért. De nem talál választ. Az események oly szikáran és súlyosan kapcsolódtak össze és duzzadtak észrevétlenül óriási áradattá, ahogy a folyam veszi fel egymás után a hozzá siető ereket és patakokat. Senki nem emlékszik az egymásutániság pontos sorrendjére, és nem is jut rá idő, hiszen itt a torkolat, és a hömpölygő víz mindent beránt a tengerbe.
- Hajde! - kiáltják a horvátok a fedélzet túlsó végéből. Azt nem lehet tudni, hogy éppen hová akarnak menni, de nem kizárt, hogy a magyarokra, németekre. Aztán valamelyik magyar, akinek az elméjét a düh és a rémület hirtelen kiélesítette, elkezdi magyarázni, hogyha ezentúl a délszlávok az urak, akkor itt mindenki más e perctől fogva vendégnek számít. Márpedig a vendégnek tisztelet jár, különösen a balkáni vidéken. Ettől mindenki visszahőköl. Váratlan csend szakad a fedélzetre. Lehet. A horvátok és a szerbek, akik eddig egymást is bizalmatlanul méregették, némi pusmogás után egyet kezdenek érteni. Megindulnak lassan, és egymás után megveregetik a vállakat.
Egy perc múlva már a tengernagy elé járulnak, és ugyan a tisztelgés elmarad, de leveszik a tengerészsapkát. Megkérik alássan, hogy ossza el a matrózok között a hajó maradék készleteit, mert mégis ki tudná ezt jobban. Kétheti zsold, tucatnyi konzerv és egy durva szövésű pokróc mindenkinek. Ennyi maradt és ennyi jár négyévnyi szolgálatért. A tengernagy megkönnyebbül. Már csak a lobogó bevonásán kell átesni. Ha minden más el is veszett, ha ország és eszme nincs is többé, a rang és tekintély megmaradt. Mégiscsak ez a fő."
1. ábra: "A lobogó bevonása" - Alex Kircher festménye.
Az átadási ceremóniára Polában, a „Viribus Unitis” flotta-vezérhajó fedélzetén került sor, ahol a császár és király képviseletében a flotta főparancsnoka, Horthy Miklós altengernagy írta alá az átadási jegyzőkönyvet. Bár a délszláv nemzeti Tanács küldöttei mohón sürgették, Horthy ragaszkodott hozzá, hogy a lobogó bevonására aznap is csak az előírt időben, napnyugtakor kerülhet sor, ami akkor 16:45 órakor következett be. Ezt követően a haditengerészet hajóin a délszláv tengerésztisztek vették át az irányítást (akik a német és a magyar tengerészeknek azonnal megtiltották, hogy a hajókra lépjenek, ezzel a hajók – legénységük mintegy felét elveszítve – harcképtelenné váltak), majd sietve felvonták az új jugoszláv „lobogót” (a hajók lobogókészletében talált piros, fehér és kék jelzőlobogókból sietve összeeszkábált piros-fehér-kék trikolórt). IV. Károly utolsó gesztusként Horthy Miklóst előléptette altengernaggyá.
Hogy a flotta megsemmisítését szimbolikusan is teljessé tegyék, másnap hajnalban olasz búvárok tapadóbombákkal elsüllyesztették az időközben – horvát legénysége javaslatára „Frankopan”-ra átkeresztelt – „Viribus Untis”-t. Giovanni Raffaele Rosetti és Raffaele Paolucci a hadbalépés óta arra vágytak, hogy az egyik ellenséges flottabázison végrehajtott látványos akcióval írják be a nevüket a történelembe. Tudták: ha valóban sikerül elsüllyeszteniük egy hajót a saját támaszpontján, az nemcsak az ellenséges hajók számát csökkenti, hanem az ellenfél harci morálján is végzetes sebet üthet. (a sors fintora, hogy már csak a „földön fekvő oroszlánba” tudtak belerúgni). 1918. október 31-én éjjel Rosetti és társa, Raffaele Paolucci, a MAS 94, 95 jelű naszádokon 1 000 méterre megközelítette a polai hadikikötőt. A magukkal vitt mágneses tapadóaknákat a kikötő közelében kirakva, úszva közelítették meg a „Viribus Unitis”-t. Ahhoz, hogy bejussanak a kikötőbe, három torpedóelhárító acélhálón kellett átverekedni magukat. Drótvágóval dolgozva csak éjfél után vágták át a harmadik hálót is, majd november 1-én hajnali egy órakor végeztek az aknák rögzítésével. Mindkettőt a hajó oldalán, mélyen a vízvonal alatt helyezték el. Amikor végeztek már hajnalodott. Az őrség közben észrevette az átvágott hálókat a kikötő bejáratánál és keresni kezdte a békaembereket. Mindenfelé fényszórók pásztáztak és végül egy motorcsónak észrevette és elfogta a menekülő olaszokat, akiket a vezérhajó fedélzetére vitték, ahol az elkerülhetetlen vég tudatában, büszkén közölték Janko Vukovic de Podkapelsy sorhajókapitánnyal, hogy aknákat helyeztek el a hajó oldalán. Azonnal megkezdték a kiürítést, de az aknák csak nem akartak felrobbanni. A legénység már éppen visszakapaszkodott a fedélzetre, amikor – az időzítő-szerkezet hibája miatt csaknem háromórás késéssel – 04:45-kor bekövetkezett az első detonáció.
2. ábra: Fent: a VIRIBUS UNITIS elsüllyesztése (forrás). Középen: a hajó roncsainak a bontás előtti felmérése az olasz Armando Andri haditengerészeti búvár által (forrás). Lent pedig a roncsok kitermelése után visszamaradt törmelékmező SONAR-képe napjainkban a felborult hajótest ágyútornyai által a mederben okozott benyomódással (forrás).
Cattaróban – a parancstovábbítás lassúsága miatt – csak aznap reggel 08:00 órakor került sor az osztrák-magyar-jugoszláv lobogócserére. Az öbölben még nem volt bent az összes hajó, néhány tengeralattjáró még bevetésen volt. Az „U14”-es is éppen hazafelé bukdácsolt a tengeren felszíni menetben, a biztonságot jelentő saját flottatámaszpont, Cattaró felé. Ők voltak az utolsók, akik az előző napi bevetésről hazatértek. A fáradt és torzonborz tengerészek már negyedik éve harcoltak kitartóan. Mögöttük állt az egész háború, amelyben soha sem győzték le őket, felettük az árbocon pedig a piros-fehér-piros hadilobogó lengett, amely a hazájukat, Ausztria-Magyarországot szimbolizálta. A part felé közeledve egymás után tűntek fel a jól ismert tájékozódási pontok, először a Rondoni-fok, majd a Mamula-sziget a kerek és lapos Fort Bourgignon-nal, végül az öböl bejáratában a Prevlaka-félsziget a felséges Punta d’Ostro erőddel. Az üdvözlésükre előszaladó bajtársak megszokott üdvrivalgása helyett azonban ezúttal csak a zászlófelvonásra szólító kürtjel utolsó foszlányait sodorta feléjük a partról fújó gyenge szél. Ahogy beljebb hatoltak az öböl belsejében horgonyzó anyahajójuk, a „Gäa” felé, egyre nyomasztóbbá vált a csendesség. A levett sapkával ácsorgó néma matrózok felett egy addig sohasem látott piros-fehér-kék trikolórt lengetett a szél…
További információk: itt.
A TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesülete, mint az 1911-ben alapított Magyar Adria Egyesület jogutódja - s ekként a legrégebbi alapítású és ma is működő hajózástörténeti civil szervezet – a SZENT ISTVÁN csatahajó vízrebocsátásának századik évfordulója alkalmából 2014. január 17-én mutatja be a nyilvánosságnak az első világháború haditengerészeti eseményeinek közelgő centenáriumára partnereivel közösen 2014-2018 között megvalósítani tervezett programsorozatát.
A KASIER FRANZ JOSEF I. cirkáló roncsai (in.: Dr. Balogh Tamás - "A KAISER FRANZ JOSEF I. cirkáló kalandjai békében és háborúban", kézirat)
Utolsó kommentek