Hajósnép blog - a TIT HMHE blogja

On March 1, 2020, second episode of the "Shipwreck Secrets", of the Discovery Science TV-channel in the United States, was broadcast (will be on screen also in the rest of the world in the coming months). This second episode of the six-part series, introduces the history of the sinking of his majesty's hired trannsport vessel HMHT JUSTICIA (converted from the dutch ocean liner STATENDAM) and an on-site analysis of the wreckage off the Atlantic coast of Donegal, Ireland.

The president of our association, Dr. Tamás Balogh, who launched his book (synopsis and sample pages) on the history of the ship at the Harland & Wolff Shipyard in Belfast in 2018, and as a result, he was invited to participate in the contribution to the production of the film. The exciting expedition and filmmaking took place in May 2019, followed by the  post-production was resulted a one-hour film, which was presented to those interested on March 1, 2020.

Figure 1: Logo of the TV-series, poster of the second episode, and a scene (source: Shipwreck Secrets).

The most important result of the work is that 100 years after the ship sank, the first complete and comprehensive survey of the wrecksite was completed. The exact resting place of the wreck has been identified by the divers Norman and Simon Bamford, and Leight Bishop, a well-known underwater photographer, has regularly captured great underwater photographs from the mid-1990s, which have made the ship widely known since 1998. Some details, such as the bow, were captured on iconic images and inspired dozens of divers, but little was known about the ship as a whole.

At least a comprehensive picture of the wrecksite as a whole was obtained when the first SONAR image of the wrecksite was taken in 2005 as part of the Irish National Seabed Survey. This image showed mainly the spatial location of the wreckage and the depth data, showing the lowest and highest elevations of the wreck with a color scale. Although all details are missing from this picture, some basic facts (as compared to previous close-ups made by the scuba divers) have become clear. It turned out, for example, that the ship, which is in the way of strong sea currents, had collapsed and that the once 237 m long, 26 m wide hull was scattered over a wrecksite of about 300 m long and a good 50 m wide. The currents, for example, swept the superstructure to the left side of the ship, and today only parts of the hull below the former waterline remained more or less intact. Everything else was broken into small pieces, turning the magnificent ocean liner into a jigsaw puzzle.

Figure 2: The SONAR image of the wreck and the main features it identifies, showing the environmental conditions leading to the collapse and the process of it (source: Dr. Tamás Balogh, using the Sonar image of INFOMAR).

Norman Woods attempted to assemble the parts of this jigsaw puzzles for the first time in 2014, capturing the underwater footage of larger areas of the wreckage by attaching his GoPro camera to his scooter, so he was able to swim along the full length of the ship from bow to stern and back again only in 13 minutes. However, he was not able to go to the sides, far away from the ship's former centerline, leaving many uncharted areas in the wreckage and waiting to be identified.

These information helped to determine the starting points of current research and to design and conduct a new survey. As a result, Dr. Tamás Balogh prepared the first complete representation of HMT JUSTICIA's resting place, which can be seen here for the first time.

Figure 3: 1918-2018 - HMHT JUSTICIA and its Wreckage (created by Dr. Tamás Balogh, © 2020).

Figure 4: Outline drawing of the wreckage field, identifying the exact origin of the components there (by Dr. Tamás Balogh, © 2020).

By the end of the research, we were able to identify that which was the former (original) position on the ship of some larger structural units laying on the wrecksite, which also helps to better understand and reconstruct the deformation and disintegration process of the shipwreck. It was a great surprise that the walls of the watertight compartments in the lower part of the hull, can still be seen around the engines and the boiler rooms, everywhere on the ship. These walls specially strengthened after the TITANIC disaster regarding that the JUTICIA was the first ocean liner built after the sinking of the TITANIC, where the new safety regulations could be applied. Also new was the identification of the ship's fallen foremast. Unfortunately, however, it has also been confirmed that the natural deterioration of the wreck has accelerated and that even the small details that are still recognizable will soon disappear.

But before that could happen in the future, our expedition however, was able to record the condition of the wrecks and thanks to our work, the picture we know of them in 2019 is now preserved. It was a great opportunity and I'm grateful that I was able to take part in that. Thank you all!

Credits:

Filmmakers:

• Loubna Turjuman Genovese, Producer;
• Matt Bone, Producer;
• Quincy Andrews, Drone operator;
• Jonathan Young, Cameraman;
• Liam Scott, Technical support.

Divers:

• Barry McGill, Leading Diver;
• Garet O’Neil, diver;
• Stewart Andrews diver;
• Kevin McShane, Support Diver;
• Pat Coughlan Support Diver;
• Michael McVeigh, Skipper.

More about the expedition:

https://m.blog.hu/ha/hajosnep/image/008_deadly_pair_diving_in_donegal.pdf 

Further wreck-diving expeditions with Tamás Balogh:

Between 2003 and 2008 he was involved in the research of the shipwrecks of the Austro-Hungarian Monarchy on the Adriatic, continously published the results in various articles illustrated by him in the Hungarian permutation of the National Geographic Magazine (about the destroyer STREITER, the cruiser ZENTA and the battleship SZENT ISTVÁN).

Attila Dávid Molnár made a series of films about the research (episodes made about STREITER, ZENTA and SZENT ISTVÁN were also shown on Spektrum television).

In 2016, on the 100th anniversary of the Battle of the Jutland, he was a historian of a largescale expedition with 60 divers from 15 countries and was the author of some articles on the results of the expedition.

It would be great if you like the article and pictures shared. If you are interested in the works of the author, you can find more information about the author and his work on the Encyclopedia of Ocean Liners Fb-page.

If you would like to share the pictures, please do so by always mentioning the artist's name in a credit in your posts. Thank You!

2020. március 1-én került adásba a Discovery Science televíziós csatornán az Egyesült Államokban (a következő hónapokban pedig a világ többi részén) a „Hajóroncsok titkai” - Shipwreck Secrets - c. hatrészes sorozat második epizódja, amely a HMT JUSTICIA (ex-STATENDAM) óceánjáró csapatszállító hajó elsüllyesztésének történetét és az északi ír partok előtt, az Atlanti-óceánban nyugvó roncsainak helyszíni elemzését mutatja be.

A film elkészítésében szakértőként közreműködött egyesületünk elnöke, Dr. Balogh Tamás, aki 2018-ban – a hajó elsüllyedésének századik évfordulóján – a belfasti Harland & Wolff Hajógyárban mutatta be az érdeklődőknek a hajó történetéről szóló „Dutch Titanic” c. könyvét (szinopszis itt, mintaoldalak itt). Ennek köszönhetően kapott felkérést a munkában való közreműködésre. Az eseménydús expedícióra és a filmforgatásra 2019 májusában került sor, az utómunkákat követően pedig elkészült az eredményeket összegző egyórás film, amit 2020. március 1-én mutattak be az érdeklődőknek.

1. ábra: A filmsorozat logója, a második epizód plakátja és egy jelenete (forrás: Shipwreck Secrets).

A munka legfontosabb eredménye az, hogy a hajó elsüllyedése után száz esztendővel elkészült a roncsmező első teljes és átfogó felmérése. A roncs pontos nyughelyét Norman és Simon Bamford búvárok azonosították, Leight Bishop ismert búvárfotós pedig az 1990-es évek közepétől készített rendszeresen nagyszerű víz alatti fénykép-felvételeket, amelyek 1998-tól kezdve széles körben ismertté tették a hajót. Egyes részletek – mint például a hajóorr – nagy hatású, ikonikus felvételeken nyertek bemutatást és búvárok tucatjait inspirálták, de a hajó egészéről ekkor még keveset lehetett tudni.

A roncsmező egészéről legalább átfogó képet akkor sikerült kapni, amikor az Ír Országos Tengerfenék-felmérés keretében 2005-ben elkészítették a roncsok első SONAR-képét. Ez a felvétel leginkább a roncsok térbeli elhelyezkedését és a mélység-adatokat mutatta be színskálával érzékeltetve a roncs legalacsonyabban fekvő, illetve a legmagasabbra emelkedő részeit. Bár erről a képről minden részlet hiányzik, néhány alapvető fontosságú tény azonban (az egyes részleteket közelről bemutató korábbi búvárfotókkal összevetve) már világossá vált. Kiderült például, hogy az erős tengeri áramlások útjában fekvő hajó, szétesett, s az egykor 237 m hosszú, 26 m széles hajótest alkotóelemei egy nagyjából 300 m hosszú és jó 50 m széles roncsmezőn szóródtak szét. Az áramlások a felépítményt például a hajó bal oldalára sodorták, a hajótestből pedig mára lényegében csak az egykori vízvonal alatti részek maradtak többé-kevésbé egyben. Minden más apró darabokra tört, jókora kirakóssá alakítva ezzel a hajdan fenséges óceánjárót.

2. ábra: A roncs SONAR-képe és az arról felismerhető főbb jellegzetességek az összeomlásához vezető környezeti viszonyok és az összeomlás folyamatának bemutatásával (forrás: Dr. Balogh Tamás, az INFOMAR Sonar-képének felhasználásával).

A kirakós mozaikdarabkáit első ízben Norman Woods kísérelte meg összeilleszteni, akinek 2014-ben elsőként sikerült a roncsmező nagyobb területeit összefüggően bemutató víz alatti filmfelvételt készítenie úgy, hogy GoPro kameráját a búvárvontatójához rögzítette, így 13 perc alatt képes volt oda-vissza végigúszni a hatalmas hajó hossztengelye mentén. Neki sem sikerült azonban túlságosan eltávolodnia a hajó egykori középvonalától, így a roncsmezőn számos feltérképezetlen terület maradt még és vár azonosításra.

Ezek az információk segítették a mostani kutatás kiindulópontjainak meghatározását és az újabb felmérés megtervezését és elvégzését. Ennek eredményeként készíthette el Dr. Balogh Tamás a HMT JUSTICIA nyughelyének első teljes ábrázolását, amelyet itt láthatnak első ízben az érdeklődők.

3. ábra: 1918-2018 - A HMT JUSTICIA és roncsai (készítette: Dr. Balogh Tamás, © 2020).

4. ábra: A roncsmező áttekintő rajza az ott található alkatrészek pontos származási helyének azonosításával (készítette: Dr. Balogh Tamás, © 2020).

A kutatás végére sikerült azonosítani a roncson megtalálható egyes nagyobb szerkezeti egységek egykori – a hajón lévő eredeti – pozícióját, ami a hajótest összeroskadásához és széteséséhez vezető torzulási folyamat jobb megértéséhez és rekonstrukciójához is segítséget nyújt. Nagy meglepetés volt, hogy a hajótest víz alatti részében elhelyezett és a TITANIC katasztrófája után különlegesen megerősített vízmentes rekeszek (a JUTICIA a volt a TITANIC elsüllyedése után épített első óceánjáró, ahol az új biztonsági előírásokat alkalmazhatták) nyomásálló falai még ma is állnak és a kazánházak, illetve a gépházak körül most is láthatók végig, mindenütt az egész hajón. Ugyancsak újdonságot jelentett a hajó kidőlt előárbocának azonosítása. Sajnos azonban az is megerősítést nyert, hogy a roncs állapotának természetes romlása felgyorsult és a még felismerhető kevés részlet is hamarosan végképp eltűnik a szemünk elől.

Ám expedíciónk még ezelőtt rögzíthette a hajóroncsok állapotát, így a róluk 2019-ben ismert kép - az elvégzett munkának köszönhetően - most már fennmarad. Nagyszerű lehetőség volt ez. Köszönet érte mindenkinek!

Stáb:

Filmes:

• Loubna Turjuman Genovese, sorozat-szerkesztő;
• Matt Bone, producer;
• Quincy Andrews, drón-kezelő;
• Jonathan Young, operatőr;
• Liam Scott, segítő.

Búvár:

• Barry McGill, merülés-vezető főbúvár;
• Garet O’Neil, merülő búvár;
• Stewart Andrews merülő búvár;
• Kevin McShane, fedélzeti segítő búvár;
• Pat Coughlan fedélzeti segítő búvár;
• Michael McVeigh, kapitány.

További információk az expedícióról:

https://m.blog.hu/ha/hajosnep/image/006_justicia_ub124_expedicio_2019052125.pdf

https://ng.24.hu/kultura/2020/05/14/roncskutatas-az-atlanti-oceanon/


További roncskutató expedíciók Balogh Tamás közreműködésével:

2003-2008 között az Osztrák-Magyar Monarchia Haditengerészetének az Adrián elsüllyedt hajóroncsai (a STREITER romboló, a ZENTA cirkáló és a SZENT ISTVÁN csatahajó) kutatásában közreműködött.

A kutatásról Molnár Attila Dávid készített filmsorozatot (a STREITER-ről, a ZENTA-ról és a SZENT ISTVÁN-ról készült filmeket egyebek között a Spektrum televízió is bemutatta).

2016-ban a jütlandi tengeri ütközet századik évfordulóján egy nagyméretű, 15 országból érkezett 60 búvár részvételével folytatott expedíció történeti szakértője és az expedíció eredményeiről szóló beszámoló készítője volt.

Nagyszerű, ha tetszik a cikk és a benne megosztott képek. Ha érdeklik a szerző munkái, az Encyclopedia of Ocean Liners Fb-oldalán találhat további információkat a szerzőről és munkásságáról.

A képek megosztása esetén, a bejegyzésben mindig tüntesse fel az alkotó nevét. Köszönöm!

Nyolc évvel ezelőtt, 2012. szeptemberében - az Óbudán épült SCHÖNBRUNN budapesti látogatásakor - és 2018. szeptemberében, a Kulturális Örökség Napjain történt meg a legutóbb az a csoda, hogy a  pesti belvárosi Duna-parton járva képzeletben a hajózás hőskorába röppenhetett vissza a látogató, mert egyszerre három történelmi hajó is látható volt a rakparthoz kötve, egymás után, hosszú sorban.

A fenntartó gondoskodásának köszönhetően a 2020. év elején tíz évente esedékes nagyjavításán átesett KOSSUTH Múzeumhajó (a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum lapátkerekese) és a szintén az Európa Cégcsoport gondoskodásának köszönhetően közlekedő GRÓF SZÉCHENYI (ex-STADT PASSAU) - az ország legutolsó működőképes lapátkerekes történelmi hajója - mellé most átmenetileg egykori testvérhajója, a STADT WIEN is felzárkózott.

A hajó magyarországi tartózkodásának oka és időtartama egyelőre nem ismert, de annyi biztos, hogy kivételesen szép látványt nyújt a három lapátkerekes együtt. Ebből az alkalomból megosztjuk az érdeklődőkkel egyesületünk elnökének a típus történetét és jellegzetességeit ismertető összeállítását, melyhez a szerző saját fotóit, a hajóregiszter.hu fényképeit és Kovács András írását is felhasználtuk.

A MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred parancsnoka, Szilágyi Zsolt ezredes 2020. február 21-én, pénteken reggel indult útnak Afganisztánba, ahol a Mazar-e Sharifban működő Camp Marmalba – a Bundeswehr Németország területén kívül működő legnagyobb bázisára települt NATO Eltökélt Támogató Küldetés (NATO Resolute Support Mission) keretében veszi át a kiképzési feladatok irányítását. Fél évig tartó távolléte idején az addigi parancsnokhelyettes, Bagi Szilárd irányítja majd a hadihajós alakulat munkáját.

2014 végéig a NATO a biztonságot támogató erőként (ISAF – International Security Assistance Force), harcoló csapatokat állomásoztatott Afganisztánban, 2015-től azonban az észak-atlanti szervezet helyett a 350 000 fős Afgán Nemzeti Biztonsági Erők őrködnek az ország rendje fölött. Az új feladatrendszer szerint őket segíti, támogatja, mentorálja a kiképzési feladatokat ellátó, nem harcoló alakulatokkal jelenlévő NATO Eltökélt Támogatás Küldetése (RSM – Resolute Suport Mission) annak érdekében, hogy az Afganisztánban elért biztonsági szint tartósan fennmaradjon, és kialakulhasson az ottani viszonyoknak megfelelő demokratikus rend. Az egész Afganisztánban mintegy 17 000 fős Eltökélt Támogatás Küldetésben az Északi Tartományban állomásozó NATO-erők részeként német alárendeltségben 95 fővel Magyarország is részt vesz. A magyar kötelék a Mazar-e Sharifban működő, a környező hegyláncról elnevezett német Marmal bázison teljesít szolgálatot. E bázis vezetéséhez csatlakozott Szilágyi Zsolt ezredes, akinek személyében (a magyar honvéd folyami hadihajós alakulat parancsnokaként) 115 év elteltével ismét a haditengerész hagyományokat folytató katonai alakulat tisztje lát el fontos nemzetközi feladatot.

A magyar haditengerészek részvételével zajló nemzetközi békefenntartó-béketeremtő missziók az Osztrák-Magyar Monarchia idejére nyúlnak vissza.

1897. Az akkori Oszmán Birodalomhoz tartozó Kréta szigetén a lakosság többségét (60%) alkotó keresztény görög és muszlim török lakosság között 1896 májusában felkelés kezdődött, és 1897 januárjában már az egész szigeten polgárháború folyt, amelybe februárban a görög flotta is beavatkozott a sziget török helyőrségének megsemmisítése céljával. Az európai nagyhatalmak azonban úgy döntöttek, hogy a nemzetközi erőegyensúly fenntartása, a béke és a biztonság helyreállítása érdekében nemzetközi flottát küldenek Krétára. Az Osztrák-Magyar Monarchia hat hadihajóját vezényelte a térségbe. Az elsőként érkező tengerészgyalogos szakasz egy részét Pintér Gyula, szolgálaton kívüli százados, osztrák-magyar konzul önhatalmúlag kordonszolgálatra vezényelte, hogy elválassza Canea török és görög negyedét és ezzel megkezdte a modern kori történelem legelső békefenntartó misszióját. A 30 tengerész persze csekély erő volt, de nem is a tényleges erejükkel védték meg a civileket, hanem a jelenlétükkel: megtámadásukkal ugyanis a felkelők hadba keveredtek volna Ausztria-Magyarországgal. Érdekes – de adatokkal cáfolható – teljesen téves információ, amely azonban makacsul tartja magát a magyar közvéleményben (még emlékművet is állítottak neki), hogy Kréta szigetén vesztette életét az első magyar békefenntartó: Martinák Ferenc sorhajóhadnagy, a KRONPRINZESSIN ERZHERZOGIN STEFANIE csatahajó (sokszor, téves hivatkozással, a KASIERIN und KÖNIGIN MARIA THERESIA páncélos cirkáló) partraszálló különítményének parancsnoka 1897. március 10-én Kandanosznál. A nevezett tiszt (aki egyébként legalább annyira volt szlovák, mint magyar) a Magyar Haditengerész Egyesület Közlönye szerint valóban harcba keveredett, de a rábízott feladatot (egy harcoló török alakulat lefegyverzését és internálását) sikerrel végrehajtotta és az elfogott törököket különítménye élén Szeleinóba kísérte. Mindezt megerősíti a cs. és kir. haditengerészet minősítési listája (Qualifikationsliste) is, amelynek az 1900-as években kiadott egyik példánya 3364-es sorszámon már sorhajókapitányként említi Martinák Ferencet (ami nyilvánvalóan lehetetlen lett volna, ha 1897-ben Krétán meghal). A krétai akcióban egyébként nemcsak Pintér Gyula százados és Martinák Ferenc sorhajóhadnagy, de Dell’Adami Géza fregattkapitány (az S.M.S. LEOPARD cirkáló parancsnoka) és Nauta Gusztáv sorhajóhadnagy (az S.M.S. KAISER FRANZ JOSEF cirkáló tisztje) is kitüntették magukat.

1. ábra: Az osztrák-magyar S.M.S. KRONPRINZESSIN ERZHERZOGIN STEFANIE csatahajó (jobbra), az S.M.S. TIGER torpedócirkáló (balra), valamint az S.M.S. BLITZ torpedóhajó (jobbra elöl) és az S.M.S. FLAMINGO torpedónaszád (balra elöl) Kréta szigetén, a Suda-öböl környéki harcokban. Alex Kircher festménye.

1898. A spanyol-amerikai háborúban a cs. és kir. haditengerészet a KAISERIN und KÖNIGIN MARIA THERESIA páncélos cirkálót küldte Amerikába Ripper Gyula sorhajókapitány parancsnoksága alatt, hogy a Spanyolországhoz tartozó Kuba szigetét érintő hadműveletekben és a sziget körül zajló haditengerészeti eseményekben a havannai konzulátust és a szigeten tartózkodó osztrák-magyar állampolgárokat megvédje (a karib-tengeri térség országai közül a Monarchiának a Spanyolországgal fennálló dinasztikus kapcsolatokra tekintettel Kubában voltak a legjelentősebb érdekeltségei). Az osztrák-magyar cirkáló végül nemcsak a saját, de a szigeten rekedt német állampolgárok evakuálását is sikerrel elvégezte, annak ellenére, hogy piros-fehér-piros lobogóját az amerikai blokádflotta egy alkalommal összetévesztette a piros-sárga-piros spanyol lobogóval és majdnem rálőtt a semleges osztrák-magyar hadihajóra.

2. ábra: Az osztrák-magyar S.M.S. KAISERIN und KÖNIGIN MARIA THERESIA páncélos cirkáló Kuba szigetén, az amerikai flotta által ostromolt havannai kikötő bejáratát védő spanyol erőd, a Morro Castle előtt, amint a semleges Ausztria-Magyarország - mint nemzetközi védhatalom - egységeként megérkezik a szigeten rekedt semleges külföldiek evakuálására. August Ramberg festménye.

1900-ban az öt évvel korábbi kínai-japán háborúban elszenvedett vereség, a rossz termés és az aszályos nyár, a tömeges munkanélküliség s az éhínségek hatására a kínaiak dühe a Kínát félgyarmati sorba süllyesztő külföldi nagyhatalmak és a keresztények ellen fordult. A megmozdulások élén a „békét és igazságot teremtő ököl”, a Jihotuan, másnéven bokszer mozgalom állt (ahogyan a nyugati sajtó nevezte). Amint 1900 nyarán a támadások megszaporodtak, a nagyhatalmak fegyveres beavatkozásról döntöttek, amely 1900. június 20. és 1901. január 22. között tartott Pekingben és az ország északi vidékein. A pekingi követségi negyed védelmének parancsnoka a kínai partok előtt megalakult nemzetközi hajórajban résztvevő osztrák-magyar ZENTA cirkáló parancsnoka, Eduard Thomann von Montalmar volt. A pekingi harcokban a ZENTA parancsnoka 1900. július 8-án életét vesztette, s az ostrom végéig további 3 osztrák-magyar tengerész is meghalt. A tengerparti Taku-erődök elfoglalásánál Petri Ernő tengerész zászlós kitűntette magát (az általa vezetett különítmény foglalta el a négy erődből álló erőd-komplexum északnyugati erődítményét). A Peitang-erőd szeptember 19-i ostrománál ugyanakkor a ZENTA cirkáló támogatására erősítésként érkezett ASPERN cirkáló kadétja, szili Pap Lajos életét vesztette.

3. ábra: Az osztrák-magyar S.M.S. ZENTA cirkáló, horgonyon a Cseli-öbölben, a Pekingbe vezető utat őrző Taku-erődök előtt. Alex Kircher festménye.

1905. november 15-én osztrák-magyar, angol, francia, olasz, orosz nemzetközi flottatüntetésre került sor az Oszmán Birodalomhoz tartozó Lészvosz szigetén fekvő Mytiline kikötője előtt a Makedóniában 1902 óta tartó – az 1897-es krétai zavargásokhoz hasonlóan vallási-etnikai okok miatt kirobbant – polgárháborúnak, illetve a törvényen kívüli bandák garázdálkodásának a megfékezésére 1903 vége óta működő nemzetközi békefenntartó csendőri misszió török felszámolása elleni tiltakozásképpen. A flottademonstrációt december 5-én Lémnosz szigetére is kiterjesztették. A nagyhatalmak flottakötelékét az osztrák-magyar S.M.S. SANKT GEORG páncélos cirkáló parancsnoka, Ripper Gyula vezette. A nemzetközi hajórajban szolgáló brit H.M.S. LANCASTER páncélos cirkáló parancsnokának összekötője a SANKT GEORG-on torpedótisztként szolgáló Horthy Miklós volt, aki Lémnosz szigetén a partra szálló tengerészgyalogos erők irányításáért felelős partmesteri feladatokat is ellátta.

4. ábra: Az osztrák-magyar S.M.S. SANKT GEORG páncélos cirkáló Lészvosz szigetén, a Mytilene előtti flottatüntetés és partraszállás idején. August Ramberg festménye.

115 év telt el, s azóta a legújabb többnemzeti békefenntartó missziókban is részt vesznek olyan magyar katonák, akik bár nem a hadihajós fegyvernemhez tartoznak, de haditengerészeti akciókban látnak el feladatokat.

1996-ban az Okucaniba települt magyar műszaki alakulatok tagjaként másokkal együtt Antal László ezredes, a katonabúvárok parancsnoka is közreműködött a délszláv polgárháborúban lerombolt mostari Öreg-híd Neretva-folyóba omlott darabjainak az újjáépítéshez szükséges kiemelésében.

5. ábra: A magyar műszaki alakulatok katonabúvárai megkezdik a mostari Öreg-híd elemeinek kiemelését a Neretva-folyóból.

2011-ben Püspök Balázs törzsőrmester az Európai Uniónak a Szomália partjainál garázdálkodó kalózok elleni fellépését támogató ATALANTA művelet Műveleti Parancsnokságán szolgált.

6. ábra: A magyar részvétellel zajlott ATALANTA művelet egyik akciója Szomália partjai előtt.

2015-ben pedig három magyar törzstiszt, Balla Tibor alezredes, Baranyai Virgil alezredes és Dóra László alezredes is részt vett az Európai Unió Földközi-tengeri Erői (EUNAVFOR MED) Sophia műveletében, amelyben három féléven keresztül dolgoztak a hadműveleti (2 fő) és a logisztikai főnökségen (1 fő).

7. ábra: Balla Tibor, Baranyai Virgil és Dóra László alezredesek, az EU SOPHIA nevű többnemzeti tengeri műveletének magyar résztvevői.

2020-ban azonban 1905 óta először kerül sor arra, hogy a NATO lobogója alatt végrehajtott többnemzeti műveletben magyar hadihajós törzstiszt teljesítsen parancsnoki beosztást, s ezzel a békefenntartásban elért jeles magyar haditengerész hagyományokat Magyarország szövetségesei előtt is képviselje.

A magyar hadihajós alakulat a NATO európai szövetségesei körében fontos szakosodott és résképesség, mivel a Dunán, Európa második legnagyobb folyóján Magyarországtól felfelé sehol sincs rendszerben hadihajós alakulat, vagyis a felvízi NATO-tagországok területén átfolyó Duna-szakasz fegyveres védelmére is jelenleg egyedül Magyarország lehetne képes.

A MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred hadihajós alosztálya a Duna teljes szakaszán - a román Dunaflottillán kívül - az egyetlen olyan vízi fegyveres erő az Európai Unióban, amely a folyó védelmére rendelkezésre áll. Hiszen a németek, az osztrákok és a szlovákok is felszámolták a dunai hadihajós alakulataikat (Szerbia tekintélyes erővel rendelkezik, de nem EU-tag). Így az a kiáltó ellentmondás alakult ki, hogy a Duna egyfelől az európai közlekedési miniszterek 1994. évi krétai konferenciája óta kiemelt jelentőségű transzkontinentális főközlekedési útvonal, másfelől szinte teljesen védtelen.

  A magyar hadihajós alakulat továbbfejlesztésével, valamint az al-Duna fegyveres védelmét ellátó román fegyveres erőkkel való együttműködési képességek kialakításával azonban ez az ellentmondás feloldható lenne, s a magyar hadihajózás egy, a NATO és az EU keretén belül kifejezetten a Duna felső és középső szakaszának fegyveres védelmére létrehozott alakulattá válhatna, lehetővé téve a Duna - mint Európai nemzetközi fő közlekedési vízi út és a rajta bonyolódó kereskedelmi forgalom - biztonságának és védelmének garantálását.

  A budapesti székhelyű NEMZETKÖZI DUNA BIZOTTSÁG mintájára (akár annak részeként, alárendeltségében) erre a célra egy DUNAI VÉDELMI TANÁCS létrehozása is lehetséges lenne, amelyben a Dunamenti államok, mint a közös dunai véderő fenntartói - donorállamai - vennének részt. Egy ilyen projektnek az lehetne a célja, hogy megalapozza egy közös dunai véderő fenntartásához szükséges közös infrastruktúra stratégiai, kommunikációs, utánpótlási, stb. elemeket (nem fegyverzet-beszerzést, illetve korszerűsítést - ezt továbbra is a tagállamok végeznék részben saját védelmi költségvetésük, részben a donorállamok felajánlásai, részben a tulajdonos tagállamok NATO szövetségesi felajánlási keretei terhére).

  A magyar hadihajóknak az európai víziút-rendszer felhasználásával történő külföldi útjainak újra bevezetése az ehhez szükséges fizikai és képzési (navigációs, stb.) képességek rendelkezésre állását demonstrálná. Az ilyen típusú nemzetközi együttműködésnek így nemzetbiztonsági, biztonságpolitikai és nemzetgazdasági (diplomáciai, katonadiplomáciai és gazdaságdiplomáciai) szempontból előnyös hatásai is lehetnének, hiszen az EU-n belül a Duna-térségben közös katasztrófa- egyéb veszély-elhárítási műveletekben részt vevő alakulatok együttes munkája révén terjesztené a kölcsönös megértés szellemét, a javasolt alakulat létrehozása esetén pedig több szövetséges állam is érdekelt lehet a MH 1 Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred jelenlegi hadihajóinak korszerűsítéséhez, élettartamuk meghosszabbításához, védelmi képességük fokozásához szükséges fejlesztések végrehajtásában vagy az ilyen fejlesztésekkel összefüggő hazai gyártókapacitások kialakításában (pl.: a franciák, akik a magyar hadihajózásnál rendszeresített NESTIN típusú aknamentesítő naszádok eredetijét gyártották). A Honvédségi eszközök felújításába (kormányzati döntés esetén) a szövetségesek bevonása a kapcsolatépítésen túl olyan haditechnikát, de főleg olyan gyártókapacitást is az országba vonzhat, amivel jelenleg nem rendelkezünk. A hadihajós alakulat rendszeres európai utazásai pedig "lobogómutatásként" szolgálhatnak, az évszázados katonai tradícióknak megfelelően (a magyar trikolór újra megjelenhetne Európa vizein - s azt magyar hadihajók hordoznák körbe).

Bízunk benne, hogy a magyar hadihajós alakulat parancsnokának helytállása, amely mostani nemzetközi feladatra történő kiválasztását is megalapozta, arra is lehetőséget biztosíthat, hogy a magyar hadihajós hagyományok mellett a meglévő képességekre és lehetőségekre is ráirányítsa a figyelmet úgy a NATO szövetségesekkel történő együttműködésben, mint idehaza, a szövetségi rendszerben történő felajánlások és a védelempolitikai fejlesztések meghatározása során.

További információk:

https://honvedelem.hu/cikk/magyarok-haditengereszeti-muveletekben/

https://honvedelem.hu/hatter/kretatol-afganisztanig/

A Kanadai Nemzeti Parkigazgatóság (Parks Canada) és az Inuit Örökség Kezelő (Inuit Heritage Trust) 2020. február 20-án, csütörtökön mutatta be az első felszínre hozott és konzervált tárgyakat, amelyek Sir John Franklin elveszett expedíciójának hajóroncsaiból emeltek ki.

Az H.M.S. TERROR és az H.M.S. EREBUS sarkkutató hajók roncsait több, mint 160 évvel az eltűnésük után, 2014-ben találták meg, s szisztematikus búvárrégészeti kutatásuk 2019-ben kezdődött. A tavalyi év őszén, egy háromhetes kutatási időszakban végrehajtott 93 merülésből álló sorozat eredményeként elsőként az EREBUS maradványainak feltárását kezdték meg.

A hajón a legalaposabban Edmund Hoar, Sir John Franklin inasa és titkára kabinját kutatták át, ahonnan értékes kordokumentumnak számító leleteket - üveg- és kerámiaedényeket, egy hajkefét, egy tolltartó maradványait, s az egykor benne tárolt tárgyakat, valamint egy félig elfogyott pecsétviaszt hoztak felszínre, amelyben még az írnok ujjlenyomata is megőrződött. 

A kutatók ezen kívül találtak egy pár epolettet, amely James Walter Fairholme hadnagy egyenruhájának tartozéka volt. A hajó fedélzetén, a középvonalon hosszában végighúzódó vastag kötél képében pedig arra is bizonyítékot találtak, hogy a hajó le volt horgonyozva, mielőtt elsüllyedt (vagyis még azután is volt tengerész a fedélzetén, amikor 1847 jeges tele megenyhült, s az addig jégbe fagyott hajó újra nyílt tengeren úszott). 

A kutatást idén is folytatják. A Kanadai Nemzeti Parkigazgatóság a lelőhelyet kiemelten védett és zárt területté nyilvánította, megközelítése és kutatása kizárólag az igazgatóság és a helyi inuit közösség engedélyével lehetséges.  

További információk a felszínre hozott tárgyakról:

https://www.foxnews.com/science/shipwreck-doomed-1840s-royal-navy-arctic-expedition-reveals-secrets?fbclid=IwAR3Ouu0PjsMcxcg2BWYI6C2V7cQd6JNpHfjcxaRuuL1vj6ciVaRzeyeHn34

https://moosegazette.net/%F0%9F%94%A5trove-of-artifacts-from-hms-erebus-help-shed-light-on-last-days-of-doomed-franklin-expedition%F0%9F%94%A5/23811/

2020. január 21-én – a magyar kultúra napja alkalmából – egyesületünk tagja, Susányi Oszkár modellező mester alkotásai és munkássága felvételt nyert a gyáli települési értéktárba.

A magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvény egyebek között megállapítja, hogy „az összetartozás, az egység és a nemzeti tudat erősítése érdekében […] örökségünket, a magyar kultúra évezredes értékeit, a magyarság szellemi és anyagi alkotásait, ember alkotta és természet adta értékeit átfogó értéktárban kell összesíteni”.

Az átfogó értéktár hazai és külhoni települési- és tájegységi, valamint hazai megyei és ágazati értéktárból áll, amely a Hungarikum Bizottság által felállítandó Magyar Értéktárat bemutató magyar és angol nyelvű internetes honlapon is megismerhető. A törvény hatálya alá tartozó hungarikumok, illetve az átfogó értéktárba felvett értékek közül a nemzeti- és kiemelkedő nemzeti értéknek minősített értékek megőrzését, fenntartását, megismertetését, hazai, külgazdasági és kulturdiplomáciai hasznosítását a Hungarikum Bizottság pályázatokkal támogatja.

A települési értéktár a települési önkormányzat területén fellelhető nemzeti értékek adatait tartalmazó gyűjtemény. A települési önkormányzat közigazgatási területén fellelhető, illetve az ott létrehozott nemzeti érték felvételét a települési értéktárba bárki írásban kezdeményezheti az adott érték fellelhetőségének helye szerint illetékes önkormányzat polgármesteréhez címzett javaslatában. A gyűjteménybe történő felvételről a települési képviselőtestület döntése alapján felállított háromtagú értéktár-bizottság dönt.

Susányi Oszkár otthona, Gyál település értéktár-bizottsága 2020. január 21-én egyesületünk elnökének támogató nyilatkozatát figyelembe véve arról döntött, hogy Susányi Oszkár alkotásai olyan – a törvény fogalmazásában „ember alkotta" - értékek, amelyeket a települési értéktárban kell nyilvántartani.

Gratulálunk az alkotónak és további munkájához sok sikert és jó egészséget kívánunk!

Kép: A gyáli települési értéktár-bizottság döntéséről szóló emléklap és az önkormányzat által készített tabló a települési értéktár elemeit bemutató kiállításon (forrás: Susányi Oszkár).

2020. január 9-én, életének 84. évében, méltósággal viselt súlyos betegségben elhunyt Kovács Kálmán tagtársunk, egyesületünk modellező tagozatának tagja.

Kovács Kálmán 1936. április 20-án született. Nyugdíjazásáig a budapesti GAMMA Finommechanikai és Optikai Művekben, minőségellenőrként dolgozott. Minden bizonnyal itteni munkavégzése is szerepet játszott abban, hogy hajómodellezőként kiemelkedő teljesítményt nyújtott a nagy önfegyelmet, összpontosítást és türelmet, illetve aprólékos kivitelezést igénylő, precíz munkákban. Hajómodellező pályafutása során előbb a nagy méretarányú, hagyományos építési módú modellek építésében tüntette ki magát.

Kedvelt hajótípusai – az úszó- (és merülő-)képes modellként is kivitelezhető – tengeralattjárók voltak, ám M = 1:10 méretarányban egy „Balaton 30”-as sportvitorlás és egy Loire-menti kastély, valamint a 40 mm-es Bofors gépágyú modelljét is felépítette. Kiemelkedő alkotásai közé tartozik a második világháborús német SCHARNHORST csatahajó M=1:100, és a japán KAGERO romboló M=1:200 méretarányú modellje, valamint a SZENT ISTVÁN csatahajó M=1:200 méretarányú makettje, amelyet Varga János tagtársunkkal közösen készített el, a roncsok feltárását végző Magyar Búvárszövetség megrendelésére 1997-ben. A hajó modelljének egy-egy példányát az eredeti tervek szerint a roncsfeltárásban közreműködő valamennyi búvár megkapta volna, ám a Búvárszövetség elképzelése végül nem valósult meg, így csak a prototípus készült el.

1. kép: A SCHARNHORST csatahajó M=1:100 méretarányú modellje, egyesületünknek a Múzeumok Éjszakája alkalmából rendezett 2009. évi kiállításán.

2. kép: A KAGERO romboló M=1:200 méretarányú modellje, egyesületünk 2008. évi kiállításán.

3. kép: A SZENT ISTVÁN csatahajó M=1:200 méretarányú modellje a csatahajó 2018. évi feltárásán.

Kovács Kálmán ez utóbbi alkotása azonban országosan is ismertté vált, amennyiben a modell hosszú ideig a Hadtörténeti Intézet és Múzeum SZENT ISTVÁN kamara-kiállításában, majd a múzeum lebontásáig a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum állandó kiállításában volt látható (jelenleg a roncsok feltárását 1994-1997 között végző Czakó László ipari búvár birtokában van). Mivel évtizedeken keresztül ez a nagy műgonddal tervezett és kivitelezett modell volt az egyetlen nyilvánosan megtekinthető SZENT ISTVÁN csatahajó-modell az országban, generációk sorának fantáziáját mozgatta meg, hiszen a cs. és kir. Haditengerészet és a magyar földön valaha épített legnagyobb hajó története iránt érdeklődők a modellépítő páros munkájának köszönhetően alkothattak maguknak képet az egykor volt hadihajóról, Magyarország egyetlen és balszerencsés dreadnoughtjáról.

Kovács Kálmán több mint egy évtizede, már nyugdíjasként (egy költözés nyomán) döntött úgy, hogy további makett-építési technikákban is jártasságot szerez, s – fiatalabb modellező mesterektől sem szégyellve új tudást elsajátítani – átképezte magát a kisebb méretarányú műanyag kitek és mikro-modellek építésére. Idős kora és látásának romlása ellenére ezen a számára új, általa korábban nem gyakorolt területen is egyedi alkotásokat hozott létre, s a rá jellemző, példamutató precizitással felépítette második világháborús harcjárművek M=1:35-ös méretarányú makettjei mellett az H.M.S. REPULSE csatacirkáló M=1:700, a BISMARCK csatahajó M=1:350 méretarányú műanyag-makettjét, amelyek látványosságát a hozzájuk tartozó foto-maratott alkatrészek alkalmazásával fokozta. Legutolsó alkotása – az H.M.S. QUEEN ELIZABETH csatahajó M=1:350 méretarányú makettje – már befejezetlen maradt.

4. kép: A REPULSE csatacirkáló M=1:700 méretarányú modellje Egyesületünk 2011. évi kiállításán.

5. kép: A BISMARCK csatahajó M=1:350 méretarányú modellje.

6. kép: A QUEEN ELIZABETH csatahajó M=1:350 méretarányú - befejezetlen - modellje.

A makettezésen kívül szerteágazó tehetségét az általa készített gyönyörű olajfestmények is bizonyítják.

Nagy tudása, modellező társai kitartásáért és eredményeiért is őszintén lelkesedni tudó, kedvelt hobbijában új technológiák megismerése és gyakorlati alkalmazása iránt is érdeklődést mutató személyisége, csendes, szerény magatartása hiányozni fog. Tisztelettel emlékezünk rá.

Kovács Kálmán temetéséről később intézkednek.

2019. október 10-én nyitotta meg kapuit az esztergomi Vízügyi Múzeum felújított állandó kiállítása "Vízeum" címmel. A múzeum történész muzeológusa, Horváth István úr még 2018-ban kereste meg egyesületünket, jelezve, hogy a múzeum új állandó kiállítás építését kezdni meg, s ennek egy részében a magyar hajózással és annak múltjával foglalkozna.

A témával kapcsolatban 8-10 hajómodell bemutatást tervezték, elsősorban olyanokét, amelyek valaha a Dunán közlekedtek, de más magyar hajók is érdekelték a múzeumot (pl.: a magyar gyártmányú tengerjáró hajók némelyike). Mivel a múzeum gyűjteményében M=1:50 méretarányú modellek voltak, a múzeum ezt a méretarányt írta elő számunkra.

A feladatra egyesületünk négy modellezője vállalkozott. Munkájuk eredményeként elkészült az S.M.S. LEITHA Monitor, egy ulmi dereglye, azaz "Ulmer Schachtel" (Barcsy Károly), a MÉSZÁROS hadigőzös (Bechler József), egy Dunai hordszárnyas személyhajó (Juhász Jenő), és a WESSELÉNYI (ex-JÉGTÖRŐ XI.) modellje (Hocza István).

A múzeum megújult állandó kiállítása a régi tárlat kedvenc elemeinek újjászületésével, kibővült gyűjteménnyel és a kortárs technológia adta lehetőségekkel színesítve mutatja be a víz sokrétű szerepét az éltető nedűtől a tomboló árvizekig.

Az érdeklődők további információkat találhatnak a megújult kiállításról az alábbi honlapon:

https://www.magyarmuzeumok.hu/cikk/vizeum-uj-allando-tarlat-nyilt-az-esztergomi-duna-muzeumban

Köszönjük a lehetőséget! Hálásak vagyunk azért, hogy alkotásainkkal egy újabb rangos hazai közgyűjtemény megújításához járulhattunk hozzá, egyben örülünk neki, hogy a múzeum munkatársai egyesületünket tartották alkalmasnak a feladat elvégzésére.

Ezzel a modellezőink közreműködésével az országban létrehozott állandó kiállítások száma immár hatra emelkedett (a MH 1 Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred csapattörténeti múzeuma, a komáromi erőd Duna bástyájában berendezett "Duna, Hajók, Mesterségek" c. állandó kiállítás, a LEITHA Monitor Múzeumhajón berendezett állandó kiállítás, a BALATON csavargőzösön és a Neszmélyi Hajóskanzenben berendezett hajózástörténeti tárlat után).

Gratulálunk a múzeumnak és a kiállítás rendezésében közreműködő muzeológusoknak, szakembereknek, köztük a NERMER Kft. munkatársainak! Kívánjuk, hogy a tárlat a jövőben is sok látogatónak okozzon örömet!

A kanadai búvárrégészek megkezdték a 2014-ben és 2016-ban azonosított HMS EREBUS és TERROR brit sarkkutató hajók – az északnyugati átjáró után kutató 1845/48 közötti szerencsétlen sorsú Franklin-expedíció kutatóhajói – maradványainak feltárását (a CNN - Travel cikke alapján).

1. ábra: Az H.M.S. TERROR sarkkutató hajó az átteleléskor (fent) és roncsai (lent) modellje.

A búvárrégészeti expedíció résztvevői új képeket jelentettek meg a rendkívül jól megőrzött hajótestekről, amelyek új fényt deríthetnek az 1845-es sarkvidéki expedícióra, amelyben John Franklin híres brit felfedező és legénysége az életét veszítette.

A helyszínen járt búvárok beszámolója szerint az HMS Terror roncsa teljesen "megdermedt az időben". A kanadai Nunavut tartományban található Terror-öböl jéghideg, mély vize, s a finom iszapréteg megőrizte az olyan tárgyakat, mint a térképek, naplók és a tudományos műszerek. A kanadai nemzeti parki szolgálat (a Parks Canada) munkatársai a helyi lakos inuit kutatókkal közösen végzik a roncsok feltárását (a helyi őslakosok identitásának fontos – negatív – része a sarkkutatók tömeges halála a területükön, amelynek nemzedékeken át hordozott tragikumát remélik feloldani a roncsok megtalálásával és a leletek méltó feldolgozásával).

A HMS Terror és a HMS Erebus 1845-ben indult Angliából, hogy hajózási útvonalat keressenek Európa és Ázsia között az Északnyugati átjárón keresztül, de elakadtak a tengeri úszójégben, ami arra kényszerítette a legénység 129 tagját, hogy 1848-ban elhagyják a hajóikat és gyalogszerrel kíséreljék meg elérni Észak-Amerika lakott területeit. A férfiak azonban egyenként meghaltak, még mielőtt partot érhettek volna a kontinensen.

A hajóroncsokról készült fényképeket és a videofelvételeket egy távirányítású kutatószonda (R.O.V.) segítségével gyűjtötték össze, s a Parks Canada ügynökség szerint ez "a kanadai történelem egyik legnagyobb, legösszetettebb víz alatti régészeti vállalkozása".

A kutatók a R.O.V. segítségével átkutatták a hajó 20 kabinját, amikor a roncs történetében először szisztematikusan megvizsgálták az HMS Terror belsejét. A hideg víz tökéletesen konzerválta a tárgyakat, amelyek jól megmaradtak a természetes fény hiánya és az iszapréteg (az oxigéntől való elzártság) miatt. "Az H.M.S. Terror feltárásakor szerzett tapasztaltaink alapján az a benyomásunk, hogy egy olyan hajón jártunk, amelyet csak nemrég hagyott el a legénysége" - mondta Ryan Harris, az R.O.V. kezelője.

A csapat a munka során képet kapott a hajó alsó fedélzetének több mint 90% -áról, beleértve a lakóhelyiségeket is. A kapitányi kabin a legnagyobb és legfontosabb lelőhely, s az alsó fedélzet legjobban megőrzött része - zárt térképszekrényekkel, állvánnyal és pár hőmérővel. A kapitány hálószobájába vezető ajtó egyelőre zárva van, ez az alsó fedélzet egyetlen része, amelyet a régészek most nem tudtak feltárni.

2. ábra: Az H.M.S. TERROR belsejében készített felvételek (forrás: Park Canada).

A csoport úgy véli, hogy a helyszíni körülmények kedveznek az írásos dokumentumok megőrzésének, mivel a víz hőmérséklete nulla Celsius fok vagy annál alacsonyabb, s nincs természetes fény, ezen kívül az üledék is segít megőrizni a szerves anyagokat, például a papírt, mivel olyan környezetet teremt, ahol kevesebb oxigén van jelen.

Marc-André Bernier, a Parks Canada víz alatti régészeti igazgatója szerint a kapitány kabinja jócskán felülmúlta a várakozásokat.

"A helyiségben vannak nemcsak a bútorok és a szekrények, de még a bezárt fiókok is, sok tárgy az iszapban van eltemetve és a dokumentumok is a lehető legjobb körülmények között maradtak fenn, az egész olyan, akár egy időkapszula." - mondta Bernier a nyilatkozatában. "Minden fiók és más zárt tér példa nélküli információk kincsestára lesz a Franklin-expedíció sorsáról."

A kutatók most elemezik a HMS Terror felderítése során tett felfedezéseik eredményét annak érdekében, hogy jobban megértsék a hajón történt eseményeket, és képeket alkothassanak az egyes legénység minden tagjának életéről.

Az Északi-sarkvidék szellemhajóinak kiváló állapota azt jelenti, hogy „hamarosan megválaszolhatják a 1848 óta rejtélyek övezte Franklin-expedíció sorsával kapcsolatos kérdéseket.” - mondta Susan Le Jeune d'Allegeershecque, brit főbiztos.

Kanada és az inuit közösség a Nagy-Britanniával kötött 2018. évi megállapodás alapján közösen birtokolja a HMS Terror és a HMS Erebus új talált tárgyait. Franklin utolsó expedíciója "a brit sarkkutatás történetének legsúlyosabb katasztrófája volt", a Greenwichi Királyi Múzeum szerint.

A „víz alatti kulturális örökség leltára” néven az elsüllyedt spanyol hajóroncsok lelőhelyéről készítenek világtérképet a spanyol kulturális minisztérium szakemberei – adta hírül az MTI az El País című spanyol napilap közlése nyomán.

A spanyol tengerészeti levéltárak dokumentumai több mint 1 600 spanyol hajóroncsot tartanak nyilván, amelyek több mint egyharmada van Amerikában és egynegyede süllyedt el a XVIII. században. A térkép eddig elkészült része a közép-amerikai térségre összpontosít, ahol 681 spanyol hajó elsüllyedésének színhelyét tüntették fel. Nem véletlenül: ez a vidék volt a Spanyolország és amerikai gyarmatai közötti tengeri áruforgalom kiindulópontja, ahol a spanyol galleonok bontottak vitorlát Európába tartó útjukon.

Gallionok és sorhajók:

A XV. században megjelent a háromárbocos vitorlás hajó. Ez volt az első hajótípus, amelyet nemcsak az alacsony hatásfokú kormánnyal, de – a megfelelő vitorlák felhúzása/leengedése révén – a széllel is lehetett irányítani, s ha korlátozottan (többszöri irányváltással) is, de szél ellenében is haladhatott. Ez a hajótípus már kellően nagy, egyben elég jól manőverezhető volt ahhoz, hogy az Európaiak kiterjeszthessék befolyásukat a tengeren túlra. Amikor a tűzfegyverek fejlődésével a hajókra már ágyúkat is telepíthettek, az európaiak a hajóikkal az elkövetkező 400 évre biztosították a kontinens hegemóniáját. Európa tengeren túli terjeszkedésének mélyreható következményei lettek: a történelem során először egyetlen földrész kezdte uralni az egész világot. Hatalmát, kereskedelmét, és eszméit javarészt az új, sokárbocos vitorlás hajók közvetítették. Maga Európa azonban korántsem volt egységes: függetlenségi és vallásháborúi a tengerekre is kiterjedtek.

1. ábra: A karakkok (a tablót készítette: dr. Balogh Tamás, forrás: TIT HMHE, Múzeumok éjszakája, 2009)

Az 1400-as évek közepén Portugáliában kialakult karakkokat (az első háromárbocos – 27-30 m hosszú, 8-10 m széles 200-600 tonna teherbírású, később Hollandiában és Angliában is elterjedt – nyílt tengeri hajótípusokat) az 1530-as években váltották fel a Spanyolországban kialakult gallionok (elnevezésük az arab „halion”- „nagy hajó” kifejezésre vezethető vissza). Első példányaik kifejlesztése Pedro Menendez de Ávila és Alvaro de Bazán nevéhez köthető. Hosszabbak, keskenyebbek és alacsonyabbak voltak a karakkoknál, mindazonáltal nagyobb vitorlafelületet hordoztak (kezdetben négy, később három árbocukon a típus születésétől fogva két, később három sor keresztvitorlát hordoztak), ágyúikat pedig már külön erre a célra konstruált (a vízhez közelebbi, alacsonyabb) fedélzeten, az ütegfedélzeten helyezték el, amelyről a hajó oldalfalába vágott, zárható lőréseken keresztül tüzelhettek, így a stabilitásuk is megfelelőbb volt. Kielégítő merülés, teherbíró képesség és kitűnő navigációs tulajdonságok jellemezték. Jellegzetes kis, hajlított orrukat faragott szoboralak, az ún. „gallionfigura” díszítette.

2. ábra: A galllionok (a tablót készítette: dr. Balogh Tamás, forrás: TIT HMHE, Múzeumok éjszakája, 2009)

A gallionokat a spanyolok kezdetben az Amerikából származó arany, ezüst és másfajta értékes áru szállítására használták. Az ilyen rakományt elképzelhetetlen volt fegyverek nélkül szállítani, s a védelmi felszerelés jókora részt elfoglalt az értékes hajótérből. Így a gallionok fokozatosan vegyes rendeltetésű – kereskedelmi ÉS hadi célra szolgáló – hajótípussá alakultak át. Az új formavilág kialakításában élen jártak a hollandok, akik 1609-ben kivívott függetlenségüket gallionokból álló tengeri flottájukkal védték meg. Ők voltak azok, akik a korábbi egyetlen ütegfedélzet fölé egy másodikat is beépítettek, amikor a XVII. századtól – a lövedékek külső átmérőjének és a fedélzeti ágyúk számának növekedésével – a hajók méretei is növekedésnek indultak. A Hollandische Zweidecker önálló hajótípussá vált. A nagyobb vízkiszorítás végül egy harmadik ütegfedélzet beépítését is megengedte: elsőként 1637-ben az angolok, majd 1638-ban a franciák építettek három ütegfedélzetes – árbocaikon már négy sor keresztvitorlát hordozó – nagy hadi-gallionokat (ezek azonban elsősorban az állami reprezentáció célját szolgálták, s egyelőre nem terjedtek el tömegesen).

A tengeri kereskedelemből élő hollandok – azután, hogy Oliver Cromwell Angliában 1651-ben bevezette a hajózási törvényt (amely előírta, hogy angol kikötőbe csak angol hajó szállíthat külföldi árut) 1652-1674 között három tengeri háborút vívtak az angolokkal érdekeik védelmében. A háborúk a hadigallionok gyökeres átalakulásához vezettek: 1653 júniusában a gabbardi csatában Georg Monk angol admirális egyetlen hosszú sorba rendezte a hadigallionjait, hogy azok az ellenség előtt elvonulva, minden ágyújukkal tüzelhessenek, s egyik hajó se takarja a másikat (mindaddig hajó-hajó elleni küzdelem folyt, amiből rendszerint átláthatatlan összevisszaság támadt). Megjelent a csatasor, s egy új hajótípus, a sorban harcoló hajó, vagyis a sorhajó.

3. ábra: A kései gallionok és az első sorhajók (a tablót készítette: dr. Balogh Tamás, forrás: TIT HMHE, Múzeumok éjszakája, 2009)

Az átalakulásnak ez az az időszaka – az 1650-1830 közötti 180 év – a világkereskedelem kibontakozása is egyben, amely nagy lendületet adott a hajóépítésnek.

A „Kincses flották”:

A híres spanyol „Kicses flotta” https://en.wikipedia.org/wiki/Spanish_treasure_fleet (spanyolul „Flota de Indias”, azaz az „Indiák flottái” vagy más néven a „Flota de la plata”, azaz „Ezüstflotta”) nem volt más, mint az értékes gyarmatárut az anyaországba szállító tengeri szállítmányok szervezett rendszere, amely 1566-tól 1790-ig működött. A Spanyolországból az Atlanti-óceánon át Amerikába tartó hajók a Nyugat-Indiai Flottát, a Panama földszorostól a Csendes-óceánon át a Fülöp-szigetekre tartó hajók pedig a Kelet-indiai (vagy közismertebb nevén Manila-) Flottát alkották. Ezek jelentették a legelső menetrend szerinti szállítási kapcsolatot az óceánokon át.

A „Kincses flotta” újdonságát az adta, hogy az értékes áruval megrakott szállítóhajók nem egyesével, hanem csoportosan, hadihajók védelme alatt közlekedtek, vagyis a szisztéma a ma már elsősorban a két világháborúból ismert konvojrendszer egyik korai példája. A rendszer kifejlesztése Pedro Menénde de Avila tengernagy, II. Fülöp spanyol király tanácsosa nevéhez fűződik, aki a francia kalózoktól fenyegetett Havannából a hajók csoportos atlanti átkelését javasolta katonai védőkíséret mellett. A XVI. századtól kezdve az Amerikában berendezkedő spanyol birodalom hatalma csúcsáig, az “Indiák” számos flottáját indította útnak. Ezek a flották spanyol galleonokból álltak, amelyek az Újvilág javait szállították Európába. Megérkezve minden áru a sevillai Kereskedőházon (Casa de Contratación) áramlott keresztül, amely az összes behozatal nyomon követéséért felelős szervezetként működött.

4. ábra: A spanyol gyarmatok, s a Nyugat-Indiák (a karibi térség) és a Kelet-Indiák (Fülöp-szigetek) kincses flottáinak útvonalai

A közvélekedés szerint a spanyol gallionokat roskadásig tömték arannyal, ám a valóságban gyakran egészen más a helyzet. A legtöbb hajó tipikusan romlandó – ráadásul az idő múlásával elenyésző – rakományt szállított (élelmiszert, dohányt és bőrt). A hajók valójában az anyaország és a gyarmatok közötti árucsere eszközei voltak, s ebben az árucserében a gyarmatok adták a nyersanyagot, az anyaország feldolgozóipara pedig a készterméket. Így a Spanyolországba tartó hajók rakományát sokkal inkább mezőgazdasági termények (fűszerek, cukor, dohány, selyem, stb.), épületfa, és különböző fémek alkották (utóbbiak között persze arany, ezüst, drágakövek és igazgyöngyök is). A visszaúton pedig utasokat, különböző textíliákat, könyveket és szerszámokat szállítottak a gyarmati gazdaságok számára. E kereskedelem fontosságát könnyű megérteni, ha tudjuk, hogy a magánfelek által közvetített minden árucikk értékének 20%-a adó formájában a spanyol koronát illette (ez volt az ún.: „quinto reál” vagyis a „királyi ötöd”).

A nagyságrend érzékeltetésére tökéletesen alkalmasak a fennmaradt spanyol statisztikák, melyek szerint egyedül Havannából Spanyolországba az 1600-as években évi 11-, az 1700-as években pedig évi 9 millió peso áramlott. Egyedül 1790-ben (a kincses flották működésének utolsó évében) 20 millió peso hagyta el Amerikát Európa felé.

A víz alatti kulturális örökség kutatása

A spanyol gyarmatbirodalom hatalma csúcsán a spanyol hajók végtelen fordulókban szállították az aranyat, ezüstöt és egyéb javakat az Újvilágból Európába. A spanyol hajók közül sokat a tengeren ért utol a végzet, ami felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű elsüllyedt spanyol kincset eredményezett.

Az elsüllyedt spanyol kincses hajók egyike az 1697-1699 között épült, s a spanyol örökösödési háború idején, 1708-ban elsüllyesztett SAN JOSE galleon is, amely 11 millió peso-t (344 tonna arany- és ezüstérmét), 116 láda smaragdot, és a perui alkirály személyes vagyonát szállította volna Európába (a szállítmány értéke a mai árfolyamon megközelíti a 13 milliárd dollárt). A hajó roncsait 2015-ben találták meg, ami nagy lendületet adott a víz alatti kulturális örökség védelmével kapcsolatos spanyol törekvéseknek.

A spanyol állam azzal is nyomatékosította szándékait, hogy 2005-ben csatlakozott az UNESCO által 2001-ben elfogadott, a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló nemzetközi egyezményhez, amelyet 2014-ben Magyarország is aláírt, s amelynek hazai végrehajtási rendjéről egyesületünk elnöke – akkor az egyezmény magyarországi végrehajtásáért felelős kulturális örökségvédelmi ágazat munkatársa – írt tájékoztatót, amelyet a Nemzeti Közlekedési Hatóság tett közzé a tengerészeknek szóló hirdetményei között.

5. ábra: A víz alatti kulturális örökség védelméről szóló UNESCO-egyezmény (2001) részes államai

Az egyezmény fontos eszköz a víz alatti kulturális örökség védelme érdekében. A SAN JOSE roncsaira – és elsősorban rakományára – azonban többen is igényt tartottak. A roncsok nyughelyét birtokló Kolumbián kívül egyrészt a roncsok pozíciójának azonosítását a saját érdemének tulajdonító Sea Search Armada (SAA) nevű amerikai cégcsoport, másrészt a spanyol állam, amely arra hivatkozott, hogy a SAN JOSE hadihajó volt, ami állami megrendelésre épült és állami szolgálatban süllyedt el, a fedélzetén állami rakománnyal. Ezen kívül még a perui állam is követeléssel lépett fel azon az alapon, hogy a hajó rakományának egy része a perui alkirály magánvagyonát tartalmazta (egyáltalán nem zavartatva attól a ténytől, hogy az illető történetesen spanyol állami alkalmazott volt, s hogy a spanyol-perui kontinuitást maguk is többször kétségbe vonták már a történelem során, főleg, a spanyol államadósság jogutódlása kapcsán).

Bár a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló nemzetközi egyezmény egyértelműen rendezi a megtalálók, a parti államok és az egykori tulajdonosok jogait, valamint a hajóroncsok feltárásának, és kulturális örökségi értéket képviselő roncsok feltárásának, kezelésének és bemutatásának kérdéseit, a jogvita eldöntésében végül a nemzetközi szokásjognak volt szerepe, mivel Kolumbia nem részese az egyezménynek.

6. ábra: A SAN JOSE 2015-ben azonosított roncsai

A jogviták mellett ráadásul egyre több gondot okoz a fosztogatás és más lelőhely-károsítás. Bár a legtöbb múzeum biztonsági berendezésekkel védi a kincseit, s noha a világ legnagyobb múzeuma a tenger, az ott lévő kincseket mégsem védjük hasonlóképpen, vagy elegendő mértékben. Még akkor is ez a helyzet, ha időközben a tengeri régészet céljai, elvei és eszközrendszere az utóbbi években látványos fejlődésen ment át.

Ráadásul a 2001-es egyezményben a víz alatti kulturális örökség védelme érdekében lefektetett szabályok olykor ellentétben állnak egyes, a tengerek és a tengerfenék használatára vonatkozóan más egyezményekben biztosított (elsősorban ipari jellegű) jogokkal. Erre tekintettel kell érvényesíteni a fenntarthatóság szempontjait. Az utóbbi néhány évtizedben a víz alatti kulturális örökséget fenyegető lelőhely-károsító tényezők (kereskedelmi koncessziók, ipari tevékenységek, fosztogatás, stb.) száma ugrásszerűen nőtt.

Koncessziók: A roncsok kereskedelmi célú „mentésének” évszázados gyakorlata (a fém és egyéb hasznosítható alkatrészek felszínre hozatala) törvényes, de perverz. Míg a második világháború után az ilyen roncsmentésre adott kereskedelmi koncessziók jelentették a leggyorsabb megoldást arra, hogy megszabaduljanak a robbanóanyagokkal teli roncsoktól, manapság már egyre kevésbé indokolt ilyen koncessziók alapítása. A koncessziókat ráadásul rosszul is kezelték/kezelik: a második világháborút követően időbeni korlátozás (a roncsok korára való bármiféle tekintet) nélkül adták ki az engedélyeket, így sok első világháborús roncs is áldozatul esett az ipari fémkitermelésnek. 2000 óta ráadásul nőtt is a kifejezetten első világháborús rakományok felszínre hozatalának engedélyezése iránt benyújtott kérelmek száma. Az 1918. január 11-én elsüllyedt BARSAC fedélzetén szállított 2 000 tonna nikkel érc felhozatalára kiadott engedély alapján például szívókotrókkal estek neki a roncsnak, ami tökéletesen tönkretette a lelőhelyet. Az ilyen példák alapján joggal vetődhet fel a kérdés, hogy a kereskedelmi koncessziók vajon nemcsak a kalózkodás egyfajta legalizált formáját jelentik-e. Hiszen néhány koncesszió lényegében fosztogatást takar. Európa két legnagyobb ilyen tevékenységet folytató hajója, az SEAWAY INVINCIBLE és a SEAWAY ENDEAVOUR, amelyek a legnagyobb roncsvadászok a kontinensen.

Ipari tevékenység: A tengermélyi ásványi nyersanyagok (kőolaj és földgáz, stb.) kitermelése, a tengeri szélfarmok létesítése, stb. a környezetre is veszélyt jelent, ám a víz alatti kulturális örökségre is veszélyes. Az utóbbi húsz évben a tengerpartok közelében végzett ipari tevékenység nagyban hozzájárult a víz alatti kulturális örökség károsításához. A két fő bűnös: a kotrás és az ásványkincs-kitermelés. A tengerfenék nagy területeiről jelentős mennyiségű kavicsot kitermelő társaságok a legrosszabbak közé tartoznak: azokon a területeken, amelyeken a kavicskitermelő vállalatok valahogyan soha nem találnak roncsokat (a kitermelési engedély kiadását megelőző kötelező lelőhelyvédelmi kutatások során), a víz alatti régészek valahogy mindig néhány ezer roncsot lokalizálnak. A partszegély mentén részben vagy egészben homokkal borított roncsok is komoly veszélyben vannak, mert a helyi önkormányzatok a településrendezés során – a szabadidős (sport, stb.) tevékenységet végzők érdekeire és fizikai biztonságára tekintettel pusztítják őket. A halászat szintén a víz alatti kulturális örökséget veszélyeztető ipari tevékenységek egyike. A víz alatti kulturális örökség leginkább a vonóhálós halászat következményeitől szenved (a nehéz fém horgonyokkal a tengerfenéken tartott és ott vontatott hálók a roncsokról számos kisebb-nagyobb darabot tépnek le, jelentős károkat okozva a lelőhelyeken). 1995 óta (a selftengerek lehalászása és a mélytengeri halászat eszközeinek elterjedése óta) a nagy mélységben fekvő roncsok is komoly veszélyben vannak. A vonóhálók a roncsok első számú ellenségei, amelyeknek nem tudnak ellenállni. A vonóhálót feszítő lapok ekevasként – mély vályút szántva – haladnak keresztül minden roncsmezőn. Az ENSZ 61. közgyűlésén a halászati feltételek szigorításával összefüggésben elfogadott határozatok sajnos nem járultak hozzá kielégítő mértékben a víz alatti kulturális örökség védelméhez.

Fosztogatás: A búvárkodás technológiájában a legutóbbi 70 évben bekövetkezett ugrásszerű fejlődés lehetővé tette egyrészt a víz alatti régészet óriási fejlődését, másrészt – sajnos – a lelőhelyek kifosztását is. Az 1970-es, ’80-as években a fosztogatás általános jelenség volt, olyasmi, amit mindenki csinált, aki egy roncs közelébe ért. Tombolt a fosztogatás. Az 1980-as évek szemléletváltása lehetővé tette a szervezett fosztogató bandákkal szembeni összehangolt fellépés hatékonyságának fokozását. A trimix-gázos és újralégzős búvár-technológiák ugyanakkor az 50-160 m között fekvő roncsokat is elérhetővé tették a könnyűbúvároknak. Ennek köszönhetően, amikor most a búvárok elérnek egy mélytengeri roncsot, ugyanúgy viselkednek, mint a sekélytengeri roncsokat sűrített levegővel merülő elődeik az 1970-es években. A hatóságok feladata pedig vadászni a kincsvadászokra…

Nem véletlen tehát, hogy a spanyolok most - a világ újkori hajózási útvonalainak a korabeli hajónaplók alapján a modern térinformatika eszközeivel 2012-ben történt feltérképezése után - világtérképet készítenek a spanyol hajóroncsok nyughelyéről. A spanyol állam már korábban különleges rendőri egységet állított fel a víz alatti kulturális örökség védelmével kapcsolatos rendőri feladatok ellátására, amelynek feladata a megelőzés és a felderítés. Abból indulnak ki, hogy ismerni kell a potenciális „áldozatokat” (a megkárosítható lelőhelyeket), ismerni kell a potenciális „bűnözőket” (a lelőhely-károsítókat), vagyis folyamatos monitoring-rendszerre van szükség. Erre tekintettel minden ismert lelőhelyet feltesznek a térképre. 2016-ban ezt már megtették a spanyol felségvizek tekintetében, amelyet körzetekre osztottak, végig a teljes spanyol partvidéken. Ezeket azóta folyamatosan műholdas rendszerrel figyelik. Minden megfigyelt zónába érkező vagy ott állomásozó hajóról azonnal tudomást szereznek, ezt követően szükség esetén (ha azt észlelik, hogy a hajó egy roncs közelében vetett horgonyt) drónnal megfigyelik a tevékenységét, s ha kell, repülőkkel, helikopterekkel és hajókkal vonulnak a helyszínre, hogy ellenőrizzék a hajót és a fedélzetén tartózkodókat. A hasonló ellenőrzési rendszerek kiépítésére Spanyolországnak a világ többi részén egyelőre nincs lehetősége, hatóságai azonban fokozzák az együttműködést az érintett országok kulturális örökségvédelmi és rendőri szerveivel, annak érdekében, hogy közösen fejlesszék tovább a rendelkezésükre álló eszközöket.

Spanyolország igen komolyan veszi ezt a tevékenységet.

2007-ben elkészítette a Víz alatti Kulturális Örökség Védelmének Nemzeti Tervét, amelynek főbb elemei: (1) dokumentáció és inventarizáció; (2) „A víz alatti kulturális örökséggel összefüggő geográfiai információk integrált programjának” elfogadása; (3) Megállapodás az összes hatósággal, a legjelentősebb tengerparti régészeti zónák – a „Kulturális érdekű területek” (Assets of Cultural Interest) számára a lehető legmagasabb szintű védelem biztosítása érdekében; (4) Jogi és fizikai védelem biztosítása; (5) Oktatás, képzés; (6) megfelelő források biztosítása a feladatok ellátására; (7) koordináció az érintett szervezetek között; (8) a kikötői infrastruktúra létesítésére kidolgozott cselekvési protokoll fejlesztése; (9) a minisztériumközi megállapodások rendszerének fejlesztése; (10) az információs tudatosság fokozása.

Ezen elvekre tekintettel került kidolgozásra a Víz alatti örökség Zöld Könyve, amely összefoglalta a legfontosabb beavatkozásokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy Spanyolország növelni tudja saját víz alatti kulturális öröksége védelmének hatékonyságát. Ennek részeként került megalapításra a víz alatti örökség konzerválásának és helyreállításának új laboratóriuma, az ARQUATEC, ahol egész Európa legkorszerűbb eszközeivel folyik a víz alatti kulturális örökség konzerválása, s általában is ez a legjobban felszerelt intézmény az országban található víz alatti kulturális örökség tárgyaival összefüggésben felmerülő minden elképzelhető probléma kezelésére.

2010-ben pedig megnyitott a Víz alatti Kulturális Örökség Nemzeti Múzeuma Cartagenában, amely 2013-ban az első víz alatti régészeti nemzeti konferencia, 2014-ben pedig a Víz alatti Régészet Nemzetközi Kongresszusa (International Congress of Underwater Archeology – ICUWA) helyszíne volt, amelyen a szakterület 150 képviselője vett részt.

A spanyol hajóroncsok most készülő világtérképe ebbe a folyamatba illeszkedik. S még mielőtt az önjelölt kincsvadászok induláshoz készülődnének, eláruljuk, hogy a lelőhelyek térképe nem az ő feladatukat segíti. Ellenkezőleg: bizonyára nem csalódunk, ha azt feltételezzük, hogy a spanyol állam, amely már eddig is imponáló elkötelezettséggel állította erőforrásait a saját víz alatti kulturális öröksége megismerésének szolgálatába, a védelmére is fel fogja használni azt és a lelőhelyek nemzetközi védelmét, a lelőhelyekről illegálisan eltávolított tárgyak csempészetét is meg fogja nehezíteni a segítségével. Az INTERPOL-nak ugyanis nincs adatbázisa a víz alól lopott tárgyakról, ezért a felderítések sikeressége a nemzetközi rendőri testületben részes államok felkérésén és az ahhoz mellékelt dokumentáció jó minőségén múlik. A spanyol világtérkép alapján végzett kutatások eredményeként ez a dokumentáció is egyre teljesebbé válik majd.