2025. szeptember 8-án - azaz éppen ma nyolcvanöt éve - halt meg Dr. Lengyel Árpád, a magyar mentőorvoslás egyik kiemelkedő jelentőségű személyisége, a CARPATHIA gőzös harmadosztályú hajóorvosa, ebben a minőségben a TITANIC túlélőinek ellátásában közreműködő magyar orvos. Rá emlékezünk 1912. április 20-án szombaton készült interjújával, amelyet a New York Herald című napilap tudósítójának adott a túlélőkkel New Yorkba visszatért CARPATHIA fedélzetén két nappal a hajó befutását követően, amely a lap másnapi számában, 1912. április 21-én, vasárnap jelent meg nyomtatásban. Az interjú magyar nyelven most olvasható először, Egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás fordításában.
1. ábra: A dr. Lengyel Árpáddal készült interjú a New York Herald 1912. április 21-i számában (forrás: itt).
2. ábra: Kaszonyi Sándor, az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport alapítója az Animated Weekly által a TITANIC katasztrófájáról készített első amerikai filmhíradóban azonosította dr. Lengyel Árpádot. Az 1912. április 20-án készült felvétel valószínűleg épp az interjút készítő újságírónak történő nyilatkozattétel közben ábrázolja a magyar orvost, aki jobbról a második (egyenruhás) személy, a CARPATHIA árboca tövében, a felvétel hátterében, melynek központi figurája Sidney Clarence Stuart Collett, a TITANIC másodosztályú túlélője, aki épp szintén nyilatkozatot ad a sajtónak A felvételen a magyar orvos gesztusai és mimikája jól megfigyelhetők (forrás: itt).
Ezek után következzék maga a híradás:
Golyók és ökölcsapások akadályozták meg a feldühödött tömeget abban, hogy a fedélzeten lévő nőket eltapossák.
A CARPATHIA fedélzetén szolgáló magyar orvos rémtörténeteket hallott a külföldi túlélőktől arról, amint fegyveres fűtők bukkannak elő a hajó belsejéből, s a tengerészekkel és az altisztekkel harcoltak, akik visszatartották őket a mentőcsónakokba özönléstől.
Alázatos hősök, akik a TITANIC fedélzetén lévő mentőcsónakoknál harcoltak a felfegyverzett, őrjöngő tömeggel, amely megpróbálta a nőket és a gyerekeket kiszorítani a mentőcsónakokból, amelyek előtt a TITANIC brit tengerészei és altisztjei álltak sorfalat. A fűtőterekből feketeképű, őrjöngő legénység rontott a fedélközi utasokra, amikor a vízáradat a lenti kazánok között bezúdult, riasztva azokat, akik táplálták őket.
A fűtők és a szénhordók mesterségük eszközeivel – szénegyengető- és hamuzóvasakkal, lapátokkal – felfegyverkezve rohamozták meg a csónakokat őrző, rendíthetetlen matrózok sorfalát, ahol épp a fedélközi nők és gyerekek szálltak csónakba. Ezeknek az őrült gazembereknek a támadása alatt a már egyértelműen helyreállt rend ismét felborult. A férfiasság azonban rendíthetetlenül szembeszállt a brutalitással, s puszta kézzel vették fel a harcot a vasrudakkal szemben, hogy ha meghalnak is, legalább becsülettel tegyék.
A nagy gőzhajó utolsó órájáról szóló történetek egyike sem múlja felül azokat a borzalmakat, amelyeket Dr. Lengyel Árpád, a CARPATHIA fedélközi magyar orvosa állított össze azokból a történetekből, amelyeket a TITANIC-ról megmentett, zúzódásos, sérült és fagyott férfiak és nők fölé hajolva gyűjtött össze és mesélt el a Herald riporterének, miközben minden mosoly eltűnt vidám, joviális arcáról.
Hol dördültek el a lövések?
Beszámolója tisztázta az első- és másodosztályú kabinutasok számos, ellentmondásosnak tűnő vallomását, feltárva azt, hogy honnan jöttek a lövések, és megmagyarázva a sikolyokat, amelyeket sokan a hajó halálraítélteknek és a vízben fuldoklóknak tulajdonítottak.
„Az összes kimentett utas azt mesélte nekem, hogy attól a pillanattól kezdve, amint a hajó a jéghegynek ütközött, harc dúlt a fedélzetén.” – mondta Dr. Lengyel Árpád. „Néhányan, akik a fedélzeten voltak, azt mondták, hogy közvetlenül az ütközés előtt hallották az első árboc felettük lévő árbockosarában lévő őrszem figyelmeztető kiáltását.”
„A fedélzetre özönlő, batyuikat vonszolva kiabáló férfiak és nők először irányíthatatlanok voltak. A matrózok azonban elmondták nekik, hogy bár a hajó jéghegynek ütközött, de nincs veszélyben, mire megnyugodtak. Ám ahogy a mentőcsónakokat elkezdtek leereszteni a felső fedélzetről, a gőzhajó erősen jobbra dőlt, s a csónakfedélzeten tartózkodó utasok a korláthoz szorultak, ami újra csak fokozta a rémületüket, így küzdeni kezdtek azért, hogy megmenekülhessenek.”
„Kétségbeesés lett úrrá rajtuk, amikor látták, hogy a mellettük leeresztett első és második csónak félig sem volt tele. Azt mondták, hogy az első csónakban nem voltak többen tizenötnél, a másodikban pedig legfeljebb tizennyolcan, noha mindegyikben ötvenen fértek el. Elmondásaik szerint teljesen kétségbeestek, mert azt hitték, hogy magukra hagyják őket, ám ekkor tengerésztisztek és matrózok érkeztek, hogy felügyeljék a csónakok megtöltését.”
„Amikor a fedélközieknek is megengedték a beszállást, mindenki előre rohant, a férfiak előre nyomultak, s – ahogy nekem elmondták – másra se gondoltak, csak a saját biztonságukra és a személyes értékeikre. Az egyik megmentett nő semmi másról nem tudott beszélni, csak arról, hogy a gyönyörű libamáját és sajtját elragadták tőle. A harmadosztály számára megnyitott első csónak már azelőtt megtelt emberekkel, hogy a matrózok közbeavatkozhattak volna. Harcot vívtak azért, hogy kihúzzák a férfiakat, és hagyják, hogy a nők elfoglalják a helyüket. Sok nő hatalmas csomagokat vitt magával és démonokként harcoltak azért, hogy megtarthassák őket."
"Nekem azt mondták, hogy az első kettő után minden csónakot, amelyik még nem volt tele, elérhetővé tettek a fedélköziek számára is, ám azok, akik utolsóként hagyták el a hajót, azt állították, hogy még mindig több százan tolongtak a korlátnál kiabálva, sikoltozva és imádkozva, sokan közülük teljesen megőrülve a rémülettől."
Fűtők harcolnak a matrózokkal
"Úgy tűnik, hogy nagy pánik kezdődött, amikor a fűtők alulról felrohantak, és megpróbáltak utat törni maguknak a fedélközi férfiak és nők, valamint a matrózok és a tisztek között, hogy bejuthassanak a mentőcsónakokba. Vasrudakkal és lapátokkal érkeztek, s mindenkit ütöttek-vertek, aki az útjukba állt."
"Az első, aki feljött a hajó mélyéről, egy motorolajozó volt. Állítólag azt mondta – azt hiszem –, hogy talán a gőzszerelvények törtek el, és sokan halálra égtek, amikor a TITANIC megdőlt. Azt is elmondta, hogy neki egy keskeny helyen kellett átrohannia az egyik törött gőzvezeték mellett így a háta rettenetesen megégett."
„Közvetlenül a nyomában jöttek a fűtők. A tiszteknél pisztolyok voltak, de eleinte nem használhatták azokat, mert féltek, hogy megölik a nőket és a gyerekeket. A matrózok ezért ököllel verekedtek. Sokuknak sikerült elvenni a fűtőktől a vasrudakat és a lapátokat, s azokkal verték vissza a többit. Aztán – abból, amit a túlélők mondtak – úgy tűnik, hogy a tisztek arra gondoltak, legjobb volna, ha a levegőbe lőve figyelmeztető lövéseket adnának le.”
„Az egyik fűtőnek, egy kínainak, sikerült bejutnia egy csónakba. Az egyik tiszt meglátta, amint a csónakot leeresztették, és rálőtt. Azok, akikkel a csónakban beszéltem, azt mondták, hogy a golyó nem találta el a fűtőt, de a tiszt láthatóan félt újra lőni, mert attól tartott, hogy másokat találhat el.”
„A csónakoktól visszatartott szénhordók és fűtők közül sokan a korlátokhoz mentek, és valahányszor leeresztettek egy csónakot, többen a vízbe ugrottak, hogy felé úszva megpróbáljanak felkapaszkodni rá. A menekültek közül többen is azt mondták, hogy a csónakjuk oldalához úszó férfiakat vagy behúzták, vagy bemásztak maguktól.”
„A kabin-osztályú utasok közül tucatnyian voltak szemtanúi a fedélközben zajló szörnyű jeleneteknek. A fedélköz túlélői azt mondták, hogy gyakran a felsőbb fedélzetekről érkező nők voltak az egyetlen nyugodt emberek a mentőcsónakokban, akik megpróbálták lecsillapítani a fedélközi nőket, akik szinte mind félőrülten viselkedtek.”
„A megmentett fedélközi utasok közül csak néhányan viseltek mentőmellényt, és egyikük sem emlékezett olyan parancsra, hogy öltsék magukra azokat. Lehetséges, hogy azért, mert nem értettek angolul.”
Nők sírnak a férjükért
„Amikor felvettük a CARPATHIA fedélzetére, szinte minden nő azt kérdezte először: - »Hol a férjem?« vagy »Hol az apám?« Az anyák és lányaik, akik különböző mentőcsónakokban menekültek meg, szívszorító kiáltásokkal üdvözölték egymást. Mások, akik kevésbé voltak ilyen szerencsések, órákig nézték a tengert, figyelve és imádkozva, hogy viszontláthassák a szeretteiket. Sokan abban a hitben voltak, hogy más gőzhajók is találtak túlélőket és velük majd New Yorkban találkoznak.”
„Egy csinos spanyol lányt, egy öt hetes menyasszonyt, erőszakkal kellett visszatartani attól, hogy a vízbe vesse magát, amikor rájött, hogy a férje nincs a CARPATHIA fedélzetén.”
„Mrs. Astor és a szobalánya csak csütörtökön hagyták el a kabinjukat. Mrs. Astor eleinte nagyon rosszul volt.”
„Mr. Ismay a kapitányon kívül senki másnak nem volt elérhető. Végig a kabinjában maradt.”
A beszámoló alapvetően hiteles (több részletét - például a mentés kezdeti szakaszában a kazánházi személyzet egy részének hirtelen megjelenését a csónakfedélzeten - mások is megerősítették), annak ellenére is, hogy az események hatása alatt álló túlélők felfokozott érzelmi állapotban tett közlésein alapul és annak ellenére is, hogy a kor hírhedten szenzációhajhász - ebben szinte mértéket sem ismerő - napilapja készítette az interjút, amelyből jól érződik, hogy dr. Lengyel Árpádra mennyire nagy hatást gyakoroltak az események (erre egyébiránt a Herald újságírója is felfigyelt), amelyeknek maga is a hatása alá került, s amelyek élete további alakulására is alapvető hatást gyakoroltak.
További információk:
A TITANIC-ról: itt.
Dr. Lengyel Árpád életéről: itt.
Utolsó kommentek