A TITANIC roncsait az óceánjáró elsüllyedése után 73 évvel 1985. szeptember 1-én, fedezte fel egy amerikai-francia kutatócsoport, az óceánkutatásra szakosodott Woods Hole Oceanográfiai Intézet (Woods Hoole Oceanographic Institute – WHOI), illetve a Francia Tengerkutató Intézet (Institut français de recherche pour l'exploitation de la mer – IFREMER) munkatársai, Robert Duane Ballard és Jean-Louis Michel vezetésével. Ennek 2025. szeptember 1-én éppen negyven éve. Az évfordulóra emlékezünk.
Robert Duane Ballard - a brit Chat Ballard és a német származású Harriet Nell Ballard középső gyermeke - a kansasi Witchitában született 1942-ben. A szülei két éves korában úgy döntöttek, hogy Kaliforniába költöznek, ahol az édesapja a North American Aviation vállalat Minuteman rakétaprogramjának főmérnökeként vállalt munkát. Ballard - aki sok időt töltött a tengerparton és Jule Verne regényei hatására Nemo kapitány szeretett volna lenni - küzdött az iskolában. Nehézséget okozott neki az olvasás és az írás; a házi feladatok megoldása kétszer annyi ideig tartott neki, mint a bátyjának, Richardnak, aki könnyen elvégezte az iskolát, és végül fizikából doktorált. (Húga, Nancy Anne, egy genetikai mutáció miatt egész életében gondoskodásra szorult.) Végül 1965-ben szerzett diplomát a Santa Barbarai Egyetemen kémiából és geológiából, de már 1962 óta dolgozott az Ocean Systems Group-nál részmunkaidős állásban, a Woods Hole Oceanográfiai Intézet által megrendelt ALVIN tengeralattjáró megépítésére irányuló projektben. A Santa Barbarában töltött diákévei alatt elvégezte az amerikai hadsereg tartalékos tiszti programját, melynek eredményeként a hadsereg hírszerzéséhez került. Első posztgraduális diplomáját 1966-ban geofizikából szerezte a Hawaii Egyetem Geofizikai Intézetében, ahol delfineket és bálnákat képzett. 1967-ben a Dél-Kaliforniai Egyetemen doktorált tengergeológiából, amikor a hadsereg behívta aktív szolgálatra. Kérésére a haditengerészethez helyezték, ahol oceanográfusként szolgált, mint a Tengerészeti Kutatási Hivatal és a massachusettsi Woods Hole Óceánográfiai Intézet összekötője (az intézet Tengerbiológiai Laboratóriumát Szentgyörgyi Albert alapította 1947-ben). Itt beszélte rá a főnökeit arra, hogy jóváhagyják a TITANIC-roncs utáni kutatási projekt-javaslatát.
„Az elnök szeretne igazán játszani a szovjetek elméjével – mondtam –, hogy elhitesse velük, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint amire ténylegesen képesek vagyunk. Márpedig sok mindenre képesek vagyunk. Szóval hadd találjam meg a Titanicot. Meg tudom találni azt a hajót ezzel a felszereléssel. Adjatok nekem két hetet, és megkeresem, aztán nyilvánosságra hozzuk. Mutassunk videókat a báltermekben barangoló robotokról. Ez majd megőrjíti a szovjeteket. Azt fogják gondolni: ha a haditengerészet kész nyilvánosságra hozni ezt a képességet, akkor mi mindent csinálhat még titokban. John Lehman haditengerészeti miniszter természetesen egyetértett azzal, hogy ez a logika meggyőző. Amikor már nem bírta tovább, hogy folyton a fülébe duruzsolok, azt mondta: Rendben, javasolni fogom az elnöknek, hogy hagyja jóvá, de csak két hétre.” (Robert D. Ballard, Christopher Drew: Into the Deep: A Memoir from the Man Who Found Titanic, 2021).
Így indulhatott el az expedíció, amely két elsüllyedt hidegháborús amerikai atom-tengeralattjáró - a USS THRESHER és a USS SCORPION - felkutatására indított tikos küldetés nyilvános fedősztorija volt, s csak a tengeralattjárók keresésére fordítható időkeret után fennmaradó maradék idővel gazdálkodhatott. A TITANIC roncsainak megtalálása tehát egy haditengerészeti vállakozás szerencsés mellékhatás volt csupán.
A tragikus sorsú óceánjáró maradványait 1912 óta sokan keresték. 1912-1914 között a TITANIC-katasztrófában a családtagjaikat elvesztő Astor, Guggenheim és Widener családok által finanszírozott három különböző expedíció igyekezett megtalálni és felszínre hozni a TITANIC roncsait, eredménytelenül. Az 1960-as évektől kezdve pedig további expedíciók indultak útnak Douglas Woolley (1960), a National Geographic Magazin és a The Walt Disney Company (1978), James Goldsmith (1979), Fred Koehler (1980) és Jack Grimm (1980-1983) szervezésében. Egyikük sem járt sikerrel. A TITANIC elsüllyedésének pozícó-adatait ugyanis pontatlanul határozátk meg annak idején. Az áttörésre végül 1985. szeptember 1-én, nem sokkal hajnali 01:00 óra után került sor, amikor - több mint 3600 méter mély víz alatt - azonosították a TITANIC egyik kazánját.
1. kép: A TITANIC-roncs lelőhelyének kutatása és a keresés nehézségei (rajzolta: Dr. Balogh Tamás.) 1985 nyarán Ballard a francia Le SUROIT kutatóhajó fedélzetén tartózkodott, amely oldalpásztázó szonárral kereste a TITANIC roncsát. Amikor a francia hajót hazarendelték Franciaországba, Ballard átszállt egy Woods Hole-ból érkező hajóra, a KNORR kutatóhajóra, amelyet az amerikai haditengerészet küldött két nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáró, az USS SCORPION és az USS THRESHER roncsainak titkos felderítésére.A hajók az 1960-as években süllyedtek el, s a haditengerészetet az érdekelte, hogy mi történt velük, ezért csak úgy egyeztek bele a TITANIC keresésébe, ha Ballard előbb megkeresi és átvizsgálja a két elsüllyedt tengeralattjárót, s kideríti, hogy milyen állapotban vannak az atomreaktoraik a hosszú víz alatt töltött idő után, valamint hogy a radioaktivitásuk hatással van-e a környezetre. Amikor a tengeralattjárókat keresték, Ballard rájött, hogy azok a mélységben uralkodó hatalmas nyomás miatt összeomlottak, s az implózió több ezer törmelékdarabot szórt szét az óceán fenekén, melyek közül a nehezebbek lehullottak, a könnyebbek az áramlatokkal távolabb sodródtak. Végül ez a törmeléknyom vezetett el a tengeralattjárókhoz, jelentősen megkönnyítve a megtalálásukat. Ballard innen tudta, hogy a TITANIC esetében is a szétszóródott törmeléknyomot kell keresnie, nem pedig magát a hajót, amely a törmelékmezőhöz képest sokkal kisebb, szinte pontszerű célpont.
"Nem sokkal éjfél után, visszamentem a fekhelyemre pihenni, s a Jean-Louis vezette éjszakai műszak elfoglalta helyét. Körülbelül egy órával az őrségbe lépés után az egyik csapattag megkérdezte a többieket: - »Mit fogunk csinálni, hogy ma este ébren maradjunk?« Eddig csak sarat és még több sarat láttunk, végtelen kilométereken át. Stu Harris, aki az ARGO-t kezelte, nem válaszolt. Tekintete az ARGO videomonitorára tapadt. - »Van itt valami.« – mondta, s a képernyőre mutatott. Hirtelen az őrség minden álmos tagja felélénkült és éber lett, noha senki sem hitte el, hogy ez nem csak egy újabb téves riasztás, vagy egy vicc. De nem, a képernyőn ember alkotta tárgyak tiszta képe lászott. Stu felkiáltott: - »Bingó!« A vezérlőteremben a csapat hangos - »Igen!« kiáltása visszhangzott, majd vad sikolyok és csatakiáltások hallatszottak. Egyre-másra mindenféle roncs kezdett feltűnni a képernyőn. Aztán valami más jelent meg – valami nagy és tökéletesen kerek. Jean-Louis átnézte a TITANIC-ról készült képeskönyvet, amelyben rábukkant a hajó motorjainak a meghajtására használt hatalmas széntüzelésű kazánok egyikének a képére. Nem hitt a szemének. A könyvről a képernyőre nézett, majd vissza. Igen, ugyanolyan kazán volt! Kikászálódtam a priccsemből, amikor megkaptam a hírt, és a vezérlőterembe rohantam. Visszajátszottuk a kazánról készült felvételt. Nem tudtam, mit mondjak. Jean-Louis-hoz fordultam. A tekintete mindent elárult. Megvan a TITANIC. Végig igazunk volt. Aztán halkan megszólalt: - »Nem szerencse volt. Kiérdemeltük.«”
2. kép: Az első kép a TITANIC-ról 73 évvel az elsüllyedése után. A hajótestből kiszabadult egyik szimplavégű kazán. (forrás: itt).
Az utazás fennmaradó négy napjában az ARGO nevű távirányítású merülőegység video-, az ANGUS nevű merülőegység pedig fényképfelvételeket készített. A többi már történelem:
A TITANIC roncsainak megtalálása alapvető hozzáadott értéket jelentett a víz alatti kulturális örökség kutatása szempontjából, amennyiben katalizátor szerepet töltött be a víz alatti kulturális örökség lelőhelyeinek védelmét szolgáló nemzetközi egyezmények és kezelési protokollok létrehozásában. A roncs felfedezése ezen kívül olyan, máig tartó kutatás-sorozatot indított el, amely lehetővé tette a mélytengeri körülmények hajóroncsokra gyakorolt hatásának kutatását, valamint a tengeri környezet történelmi tárgyakra és építményekre gyakorolt hosszú távú hatásainak példátlan interdiszciplináris tanulmányozását. A felfedezés globális érdeklődést váltott ki, és fontos vitákat indított el a hajóroncsok megőrzésével, s az etikus leletmentéssel kapcsolatban is. Ezen viták lényege az, hogy míg egyesek a lelőhely sírhelyként történő megőrzését és érintetlenül hagyását szorgalmazzák, addig mások a leletek kiemelését és konzerválást követő oktatási célú felhasználását támogatják (erről bővebben: itt).
A felfedezést követően számos expedíció vizsgálta tovább a helyszínt, rávilágítva a jelentős víz alatti örökség megőrzésének folyamatos kihívásaira a turisztikai és természetvédelmi viták közepette, így a TITANIC roncsai ráirányították a figyelmet a mélytengeri régészet összetettségére, mivel történelmi emlékhelyként és folyamatos tudományos kutatás tárgyaként is szolgálnak.
Bár Robert D. Ballard számos más területen is beírta a nevét az óceán kutatástörténetébe - felkutatta a BISMARCK csatahajót (1989), az USS YORKTOWN repülőgép-hordozót (1998), John F. Kennedy PT-109 jelű torpedónaszádjának roncsát (2002) és felfedezte az óceánmélyi hidrotermális kürtőket (1975), ahol az életet a kürtők által kibocsátott tápanyagok táplálják, nem pedig a Földi élet nagy részét éltető napfény - az édesanyja mégis így kommetálta a TITANIC felfedezését: „Kár, hogy felkutattad azt a rozsdás, öreg hajót... csak azért fognak rád emlékezni, mert megtaláltad”.
3. kép: A felfedezés pillanatai a WHOI archívumából.
További információk:
Sz.N.: Robert Ballard, in.: geni.com
Rachel Hartigan: Megtalálta a TITANIC-ot, de Robert Ballard számára a keresés sosem ér véget. in.: National Geographic, 2021
Virgina L. Salmon: Ballard felfedezi az elveszett TITANIC-ot. in.: EBSCO 2023
Utolsó kommentek